Part 16

– Hogy mentül kevesebb ideig legyek önnek alkalmatlanságára, röviden kivánom elmondani, a miért jöttem. Én azt kérem, – nem: rosszul mondtam, követelem, hogy legkisebbik leányát adja át nekem. Én fel fogom őt nevelni tisztességesen, becsületes polgárleányhoz illő módon. Még az ő lelke romlatlan, még Isten kezében van, én holtom napjáig azon fogok törekedni, hogy őt a jó erkölcsben megőrizhessem s öntől egyebet nem kivánok, mint hogy sem önnek, sem családja bármely tagjának is ne legyen rá többé semmi gondja. Engemet jó szándokomban megsegít az Isten. Jónak látom egyébiránt önnek megjegyezni, miszerint nem hiába mondám az elébb, hogy «követelem», mert azon esetben, ha ön netalán ez ajánlatomat visszautasítaná, én a legfensőbb hatóságokhoz fogok folyamodni, hogy kérelmemet foganatosítsam és ez önre nézve sok kellemetlenségnek lehetne okozója, mert én részemről kész vagyok a herczegprimásig felmenni és elmondani előtte azon okokat, melyek engemet e föllépésre kényszerítettek. – Ajánlatom nem kiván hosszas gondolkozást: mindamellett holnap reggelig engedek önnek időt, hogy elhatározza magát. Ha ez ideig a leányt hozzám el nem fogja hozni, legállhatatosabb ellenségére számolhat bennem. A bűnbocsátó Isten kegyelme legyen önnel mindenha.

Ezzel megfordult az éltes kisasszony s elhagyá a házat.

Mayer úr kikisérte nénjét s míg őt maga előtt látta, az esze állva maradt, egy gondolatnak nem volt ura. Csak azután kezde magához térni, hogy őt kiküszöbölte. A leányok, az ifjonczok mulatságos észrevételekkel kisérék az aggszűz megjelenését s e tréfákra megjött Mayer papa bátorsága. Elkezdett nekik referálni róla, hogy mi hozta ide a vén kisasszonyt?

– A bizony nem akar egyebet, mint Fannyt elvinni a háztól és magánál tartani örökre.

– Ho! – óh! – áh! hangzott mindenfelől.

– És miért? szeretném tudni, miért? Hát nem nevelem én őt tisztességesen? Hát lehet-e én ellenem valakinek valami kifogása? Vethet nekem valaki valamit szememre? Nem úgy bánok-e én leányaimmal, mint a szemem fényével? Hallott-e valaha valamelyik egy rossz szót tőlem? Tán bizony én valami országos hírű csaló vagyok, a ki rossz példát ad gyermekeinek, hogy a hatóságok elvegyék azokat kezeim közől? – Nos uraim, mondják meg, mit tudnak én felőlem? Tolvaj vagyok-e én? Rablókapitány, vagy hamispénzverő? Istenkáromlásokat hallani-e én tőlem vagy tékozlást vethetni-e az én szememre?

E közben hevesen járt alá s fel a szobában nagy lépésekkel, mint egy szinpadi héros s bámultatta magát vendégeivel.

A mit beszélt, az végtére is nagy hatást szült, azt a hatást tudniillik, hogy az úrfiak mind megszökdöstek a házból. Teréz fenyegetésében volt valami, a mi rájok nézve is kellemetlen leendett.

Midőn a család magára maradt, akkor kezdődött még csak rá a Teréz elleni kifakadás; e mindent felülmúló vakmerőség fellázasztá a kedélyeket; nem volt oly gonosz indulatú, incselkedő, áskálódó személy több a világon, mint a vén kisasszony; ne is próbálja többet betenni lábát a házba, mert ott kiseprűzik, lelúgozzák, lapáton vetik ki az utálatos, fertelmes méregkeverőnét.

Maga Mayer úr is egészen dühbe kezde jönni. Nem nyughatott a haragtól, el kellett neki mennie hazulról, hogy panaszát kiöntse.

Volt három régi jó ismerőse még azon időkből, hogy hivatalt viselt; ezek most is főtörvényszéki hivatalnokok, híres jogtudósok voltak, kiknek tanácsadására sokat lehet építeni. Régen nem látta ugyan már őket, de most eszébe jutott, hogy felkeresse mindegyiket és megelőzze Terézt, ha netán az fenyegetését foganatba találná venni.

Első ismerőse, kit legközelebb talált, volt Schmerz úr tanácsnok, nőtelen negyvenes férfi, simaképű, szelid kedélyű ember, kit épen a kertjében talált, a mint szegfűket oltogatott.

Elmondá neki panaszát. Elmondá hogy Teréz milyen álnok megtámadással fenyegeti, hogy őt még a herczegprimásnak is fel akarja adni.

Schmerz úr az egész beszéd alatt egyre mosolygott, csak néha figyelmezteté Mayer urat, hogy a nagy declamatio közt bele ne lépjen a virágágyakba, mert oda kakastaréj, meg vitéz-sarkantyú van vetve. Mikor aztán Mayer úr elvégzé beszédét, nagy szelíden az felelte rá:

– Nem fogja azt Teréz cselekedni.

Nem fogja Teréz cselekedni? gondolá magában Mayer. Ez nem elég. Ő azt akarta hallani, hogy Teréznek azt nem lehet, nem szabad tenni, és ha elkezdi, csúfot lát vele.

Schmerz úr véghetetlen sok szegfűt szándékozott oltani ezen a délután; úgy hogy Mayer úr jobbnak látta panaszával második ismerősét keresni fel, remélve, hogy az majd határozottabb választ adand.

Ez volt Chlamek úr, híres ügyvéd, egyike a legbecsültebb jellemeknek, rendkívül száraz ember, csupa praxis és józan okosság, e mellett maga is családapa, kinek három fia és két leánya volt.

Chlamek úr végig hallgatta ügyvédi türelemmel az eléadott ügyet, s szelid, őszinte modorban válaszolt a kérdezőnek:

– Sohase czivódjék ön, édes barátom, testvérével ily ügy felett, ha neki épen úgy tetszik, hogy egy leányát magához akarja venni, adja oda Isten hirével, önnek marad még azért elég; úgy is magamról tudom, hogy több baj van egy leánygyermekkel, mint három fiuval. Én bizony nem tagadnám meg a kivánatát, ha önnek volnék.

Mayer úr egy szót sem felelt. Ez a tanács még kevésbbé tetszett neki. Ment a harmadik ismerőshöz.

Ez volt előtte a legderekabb ember. Magyar neve volt, tekintetes Bordácsi úrnak hítták. Criminalis törvényszéki assessor, rettenetes goromba ember azok iránt, a kikre megharagszik, az egész törvényszéket úgy forgatja az ujján, mint a gyűrűt.

Mayer úr egy nagy csomó pörös papiros között találta az érdemes criminalis assessort, kinek kitünőleg azon szokása volt, hogy mikor befészkelte magát valamely össze-vissza bonyolult ügybe, azt annyira sajátjává tevé, hogy egészen benne élt, benne érezett, mérges volt, a hol igaztalan fondorlatokat, szembeötlő exceptivákat látott s csak akkor volt megengesztelődve, ha az igazságos fél ügyesen kivágta magát. E mellett ismeretes volt megvesztegethetlensége felől; a ki aranyakat hozott neki, azt kiverte a szobából, s ha szépasszonyok jöttek hozzá, itéletére kecseik által befolyást gyakorlandók, azok irányában oly minden udvariasságot mellőző modorral viseltetett, hogy bizonyára nem mentek hozzá másodszor informálni.

A mint Bordácsi meglátta a hozzá belépő Mayer urat, levevé pápaszemét s a kinyitott okmányokba tette, hogy az olvasás fonalát el ne veszítse s valami rendkívüli pokróczhangon kiálta rá, darócz mimikával kisérve szavait:

– No mi baj, barátom uram Mayer?

Mayer úr megörült a «barát» szónak, pedig ez csak szójárás volt az assessor úrnál: így szokta nevezni a patvaristáját, hajdúját és a pörös feleket, a kiket megszid.

Elmondá panaszát nagy bizton, le is ült, a nélkül, hogy kínálva lett volna, mint a hajdani boldog időkben szoká, midőn még hivataltiszti társak voltak.

Mayer úr az alatt míg beszélt, sohasem szokott annak a szeme közé nézni, a kihez szavait intézte, mely lélekbátortalanság által meg volt fosztva azon előnyöktől, miszerint szavainak hatását az arczokból olvashassa. Nagyon meglepő lehetett tehát rá nézve, midőn beszédét végezvén, tekintetes Bordácsi úr a kitelhető legharagosabb hangon ráordíta:

– Hát miért mondja el az úr nekem mindezeket?

Mayer úrban egyszerre meghült a lélek, nem tudott felelni, csak a szája mozgott, mint egy megtaszított gypszfigurának.

– Mi?! kiálta még nagyobb tüdőfeszítéssel tekintetes Bordácsi úr, egészen odalépve a szerencsétlen cliens elé s ránézve ijesztően felnyitott szemeivel.

A szerencsétlen ember ijedtében felugrott a székről, melyre kínálatlanul le talált ülni s csaknem rívafakadtan rebegé:

– Én, kérem alássan, tanácsot kérni jöttem ide, és – és pártfogást.

– Micsoda? Hát azt gondolja az úr, hogy én az úrnak pártját fogom fogni? kiálta az assessor oly hangon, mintha azt hinné, hogy egy süketnek kiabál.

– Én azt hittem, hebegé a boldogtalan családapa, hogy azon régi szivesség, melylyel kegyed hajdanában házam iránt viseltetett…

Bordácsi nem hagyta végig beszélni.

– Mit? az ön háza! Akkor az ön háza tisztességes ház volt, most pedig az ön háza Sodoma és Gomorha, mely tárva-nyitva áll a világ bolondjainak; ön mind a négy leányát eljegyzette a mélységes poklokkal és botránkoztatására szolgál minden tiszta lelkű embernek; ön megrontója a városi fiatalságnak, a kinek a nevét, hol csak kicsapongó fiak és elbúsult apák vannak, mindenütt emlegetik széles ez országban.

Már e helynél tökéletesen sírva fakadt Mayer s olyas valamit hebegett: hogy ő semmit sem tud.

– Milyen szép családdal áldotta meg önt az Isten, és az úr hogy tette őket világ csúfjaivá, kereskedést űzött leányai ártatlanságával, szerelmével, lelki üdvösségével; eladta, elárverezte őket a többet igérőnek, megtanította őket, hogy kell az utczán menőket elfogni szemeik tekintetével, hogy kell nevetni, mosolyogni, szerelmet tettetni emberek előtt, kiket először látnak életökben, hogy kell hazudni, hogy pénzöket kicsikarják!

A szerencsétlen ember zokogva fuldokolt néhány szót, hogy ő ezt soha sem cselekvé.

– Most még egy leánya van az úrnak; az utolsó, a legszebbik, a legkedvesebbik. Mikor még én az úr házához jártam, kicsiny ölbeli gyermek volt, mindnyájan azt szerették legjobban, mindig kézben volt. Nem emlékezik már reá az úr? És most ezt is el akarja adni az úr? És haragszik, ellenkezik, fűhöz-fához kapkod, midőn egy tisztességes személy meg akarja a szerencsétlen gyermeket menteni attól, hogy ártatlansága befertőztessék, hogy lelke, szerelme haszontalan pimasz kéjenczek, utczataposó, kalap-félrevágó opera-fütyörésző lafanczok körmei közt hervadjon el, hogy egész élete szerencsétlen legyen és gyalázatos, halála órája elhagyatott és megátkozott s a halálon túl irtózat s pokol tüze! S az úr még kifogásokat tesz? Persze, mert hiszen nagy kincstől akarják az urat megfosztani, a mit jó drágáért eladhat, a mit már magában előre számítgatott hogy ennyi, meg ennyi árát fogja kérni. Nem így van-e?

Mayernek vaczogtak a fogai, ijedtség és borzalom miatt.

– Azt mondom az úrnak, ha még hajlandó a jó tanácsot bevenni, folytatá az assessor kérlelhetlen hangon, hogy ha becsületes Teréz testvérje kivánja az úrnak Fanny leányát magához venni, adja oda, minden feltétel alatt, levegye róla kezeit örökre és adja át neki tisztán és békességesen; mert ha pörre engedi jönni a dolgot, és további kifogásokat tesz, – teremt úgy segéljen! én magam leszek, a ki bezáratom az urat.

Mayer ijedtében azt kérdezte, – hogy «hová?»

Az assessort egy perczre meglepte a kérdés, de rögtön talált rá feleletet.

– Hová? Azon esetben, ha az úrnak tudomásával vannak azon dolgok, a mik családja körében véghez mennek, – a fenyítő házba; ha pedig semmit sem tud azokról, – akkor a bolondok házába!

Mayer úrnak elég volt ennyi. Magát ajánlotta és ment. Alig talált ki az ajtón, melyen bejött s tántorogva ért le az utczára, az ácsorgók nevetve mondák egymásnak: ez is jól felöntött ma valahol!

Tehát másoktól kellett neki megtudnia, hogy ő nem becsületes ember; idegen ajkról kellett meghallania, hogy őt lenézik, csúfolják, átkozzák, hogy őt szerelemkalmárnak nevezik, ki önleányai szerelmével űz kereskedést, s házát a fiatalság romlása helyének tartják.

Pedig ő azt hitte, hogy ő a legjobb ember a világon, kinek házát tisztelik, becsülik, kinek barátságát keresvekeresik. Azon gondolkozott, vajjon illendő-e még ő neki azon házba betenni a lábát?

Elbúsultában kibarangolt egész a malomligeti tóig; milyen szép tó, gondolá magában, mennyi rossz leányt bele lehetne fojtani, az ember maga is bele ugorhatnék!

Azzal visszafordult ismét és sietett haza felé.

Otthon ez alatt még mindig folyt a beszéd, a panasz és jajveszékelés Teréz követelése fölött.

Egyik testvér a másik kezéből kapta ki a legkisebb leányt, ölelték, csókolták, mintha valami nagy szerencsétlenség várna rá.

– Szegény Fanny! Nálunk a szolgálónak jobb dolga van, mint te neked fog lenni Teréznél.

– Oh milyen kedves napjaid lesznek: egész nap kötni, varrni, este aztán az «Áhitatosság óráit» olvasni a nagynéni előtt, míg el nem alszik.

– Tudom, hogy fog bennünket előtted szidni mindig, majd úgy elidegenülsz tőlünk, hogy ránk sem nézesz többé.

– Szegény Fanny, az a vén csont meg is fogja verni.

– Szegény Fanny!

– Szegény leányom!

– Szegény öcsénk!

A gyermeket egészen megvadították ezzel a sok sopánkodással, végre is abban állapodtak meg, hogy mondja azt Fanny a papának, ha az csakugyan engedni akarna Teréznek, hogy ő nem akar odamenni, majd a többiek azután mind pártját fogják.

Épen lehetett Mayer úr lépéseit hallani a lépcsőkön.

A kalappal fején lépett be a szobába, mert hiszen ilyen háznál nem szokás a kalapot levenni.

Tudta, hogy mindenki az ő arczára néz. Azt is tudta, hogy arcza eléggé zavart arra, hogy mindenki megijedjen tőle, a ki ránéz.

Senkire sem tekintett, csak Fannyhoz szólt.

– Vedd fel a köpenyedet, tégy kalapot és készülj.

– Minek, papa? kérdé Fanny rosszul nevelt leányok szokásaként, kik mielőtt tennék, a mi mondva van, elébb megkérdik: miért?

– Jösz velem.

– Hová papa?

– Terézhez.

Mindenki iparkodott csodálkozását kifejezni. Fanny lesütve szemeit és egy szalagot tekergetve ujjai körül, rebegé félénk hangon:

– Én nem akarok Terézhez menni.

Egy szétszedett himzőráma feküdt az asztalon.

– Mit mondtál? kérdé Mayer, leányához lehajolva, mintha nem jól hallott volna.

Fanny szétnézett anyjára s testvéreire s azoknak biztató tekintetével találkozva, bátor, határozott hangon ismétlé:

– Én nem akarok Terézhez menni.

– Úgy? nem akarsz?

– Én itt akarok maradni az anyámnál és a nénéimnél.

– Az anyádnál és a nénéidnél? És lenni az, a mi ők?

Azzal megfogá a leány kezét, másik kezével felkapta a himzőráma egyik ágát s mielőtt Fannynak ideje lett volna a megijedésre, olyan sort vert rajta, hogy magának is megesett rajt a szíve.

A testvérek mind közbeveték magukat: épen jókor! a hány ága volt a himzőrámának, azt Mayer papa mind összetöré rajtok, utoljára került az asszony. Már annak nem jutott a rámából. Tehát ököllel üté meg, úgy, hogy lerogyott a szögletbe.

Néhány év előtt kellő mértékben alkalmazva még tán használt volna e megintés; így csak fájdalmat okozott.

Mayer úr az egész alatt egy szót sem szólt, ő csak dühét elégítette ki, mint egy kalitkájából kiszabadult vadállat.

Azzal megfogá Fanny kezét, s a nélkül, hogy valakitől elbúcsúztatná, elhurczolá őt magával Terézhez. A leány végig sírt az utczán.

A megvert leányok haragjokban azt kivánták, a hogy apjok eltávozott, hogy bár vissza se térne többet. Ez a kivánságuk be is telt, mert Mayer úr sohasem tért többé vissza. Ez órától fogva eltünt Pozsonyból. Hová lett? mivé lett? soha sem tudta meg senki. Némelyek azt állíták, hogy a Dunába ugrott, mások, hogy elbujdosott, s évek mulva is hordták haza a hírt távoli utasok, kik majd Törökországban, majd Angliában láttak hozzá hasonló embert.

XI. A KISÉRTŐ A TEMPLOMBAN.

Mikor azután felvitte Jézust az ördög egy magas hegyre, megmutatá neki a földnek minden országit egy szempillantásban. És mondá neki: im én neked adom mind azt a hatalmat, ha te imádandasz engemet, mindezek tiéid legyenek. Felele neki Jézus: «távozzál én tőlem sátán!»

_Szentirás._

Boldog Isten! Mennyivel közelebb vannak a gazdagok a mennyországhoz, mint a szegény emberek!

Mennyi bűn van, a mibe a szegény ember bele esik, a mit a gazdag nem is ismer!

Hát hallhatni-e, hogy a gazdagok lopnak? hogy az életfentartás ösztöne oly lépésre kényszeríti őket, a mire Isten parancsa és a világ itélete átkot kiált? Hallhatni-e, hogy egy előkelő hölgy erényeit megvették pénzen? Nem. Ez csak a szegény emberek leányainak a bűne.

Ős időktől kezdve, mióta az aranyat és a szerelmet ismerik, a szerelem volt az istenség jelképe és a pénz az ördögé. Oly ritka eset-e, hogy az Istent eladják az ördögért? Nagyon sűrű. És a szégyen mindig azé, a ki elad, és nem azé, a ki vesz.

Szerény, szorgalmatos a leányka? Nem látott soha egyéb példát maga körül erény, türelem, lemondásnál? Szívébe edzve van a jó iránti érzés, s egy illetlen tekintet képes arczát pirulásra indítni? Lelke tiszta, erénye gyémánt, szerelme szűz?… De ha a kisértő felviszi őt a magas hegyre és megmutatja neki a gazdag, az örömökben és élvezetekben határtalan világot és azt mondja neki: «nézd, én ezt mind neked adom, ha engemet imádsz!» – hány lesz, ki el nem szédül és azt mondja: «távozzál tőlem, sátán!» Kivált ha a kisértő csinos alakkal, kedvező arczczal jelenik meg. Pedig hisz azt mindenki tudja, hogy a ki a magasból leszédül, mindig összezúzza magát s a természet rende azt kivánja, hogy esni csak lefelé lehet, de fölfelé soha. – És mégis annyian elesnek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három év folyt le már, hogy Fanny, Teréz nagynénjénél lakott. Az ifju, hajlékony lelkületre nagy befolyással volt a három év.

Régi eszme, hogy az emberi szívben a jó és rossz indulat egy bölcsőben alszik. A melyiket ápolják, az nő meg, és elhagyja testvérét, a nevelés tudománya megtöri a craneologok tanait; – Fannyból, a hírhedett divatleányok testvéréből, a legszendébb, a leggyöngédebb szűz lett. Tán testvérei nem lettek volna azok, ha lelkeiknek más irányt tudott volna valaki adni?

Eleinte szigorú, keményszívű volt iránta Teréz, ez megtöré a gyermeklélek tövises makacsságát. Legkisebb hibája iránt sem volt elnéző, idejének minden perczére munkát szabott és azt számon kérte, egyetlen ellenmondást, legkisebb szeszélyt nem tűrt, figyelmét nem lehetett kikerülni, mélyen tekintő, szigorú szemei előtt lehetetlen volt hazudni, keresztül látott a leány lelkén, megkapta a csírájában levő gondolatot és kitépte onnan. Hiába, elébb a gyomot kellett kiirtani, azután lehetett elvetni a nemesebb virágok magvait.

Ezeknek a vén, életkedvhagyott nagynénéknek nevelési modoruk bizonyára igen kellemetlen, de igen hasznos.

Midőn végre a gyermek elvadult lelkülete meg volt törve, s bebizonyítva előtte, hogy a jót tettetni, színlelni, hazudni nem használ, mert van egy lény, a ki a gondolatok mögé lát, ki mindenütt figyel, ki semmit el nem néz, ki tán még álmában is vigyáz; hanem kénytelenségből igaznak, becsületesnek kell lennie; akkor lassankint odavivé őt Teréz, hogy a lélekváltozat kellemeit is tanulja ismerni. Őszinteségével egyenlő arányban nőtt Teréz bizalma is. Gyakran magára merte hagyni, a rábízott dolgoknak nem járt utána, szavait elhivé, bárha mindent titkon jól tudott is és ez fölemelte, megtisztítá a gyermek kedélyét. Látva, hogy szigorú nevelőnője bízik benne, önbizalomhoz jutott. És ez drága kincs! Kár, hogy olyan kevés figyelmet fordítanak rá.

Testvéreiről soha sem szólt előtte Teréz; sőt még arra is figyelt, hogy mikor gondolkozik felőlök, s olyankor iparkodott eszméit elszórni.

Később tisztasága érzetében kevesebbet sóhajtozott utánuk. Végre annyira jutott, hogy midőn egyszer Teréz engedelmével valahova kellett mennie, meglátva, hogy az utczán Matild jön szemközt nyitott hintóban, ijedten futott be egy ismerős asszonyság udvarába s félve rebegé ott: «bárcsak meg ne látott volna».

Teréz megtudta ezt s ez idő óta legnagyobb gyöngédséggel viseltetett Fanny iránt. A leány munkájához ülve nagyot sóhajtott. Teréz jól tudá, hogy most testvéreire gondolt.

– Miért sóhajtál? kérdé tőle.

– Szegény Matild! mondá a leány, őszintén, igazán megvallva gondolatát, mert hisz az eszme nem volt tisztátalan, ő sajnálta testvérét, ki hintóban ült és brabanti csipkéket viselt, míg ő kézi munkája mellett oly boldog tudott lenni.

Teréz nem válaszolt semmit, csak érzékenyen szorítá keblére a gyermeket. Isten megjutalmazá őt három évi lelki testi fáradalmaiért, mert a leány meg volt mentve, visszaadva boldogabb jövendőjének!…

Nem olyan nagy csapás ám az a szegénység. A kik közelebbről ismerik, tudják, hogy annak is megvannak a maga örömei, miket mások nem lelnek föl, ha aranyok halmazát adják is érte. Azután Teréz állapota nem is volt oly elhagyatott: egy életbiztosító intézettől holtiglani jövedelme volt ötszáz forint évdíj, melynek feléből ő kettőjök számára nemcsak jólétet, de apró mulatságokat is tudott szerezni; összejöttek az ismerős ifjak, leánykák, s nagy hiba volna azt hinni, hogy az egyszerű emberek nem értenek a mulatsághoz. – Jövedelme másik felét pedig szorgalmasan félretevé, gondolva, hogy hátha majd ő nem lesz: maradjon Fannynak. És a leány is keresett már. – Munkájáért pénzt kapott. Oh ti ezt nem tudjátok, jólétben úszó emberek, milyen gyönyör, milyen élvezet az, midőn a fiatal férfi, leány, becsületes fáradságát legelőször megjutalmazva látja; az a büszke öntudat, hogy önmagának hasznos tud lenni, s megél birtok és mások könyörülete, segítsége nélkül!

És Fanny munkáját igen jól fizették; a minek titkául el kell mondanom egy korábbi körülményt, mely szorosabb kapcsot képezend történetünk némely személyei között.

Azon ház, a melyben laktak, egy magyar asztalosmesteré volt, ki több házzal birt Pozsonyban, neve Boltay János. E gazdag kézműves régen, régen! mikor még új mester volt, – a minek már negyven éve, – rokonérzelemmel viseltetett Teréz iránt és kezét megkérte. De Teréz szülői nem adták hozzá a leányt, – pedig az is szerette őt, – mert családjok hivatalbeli volt, s nem illett bele egy kézműves. Boltay azután mást vett el, házassága szerencsétlen volt és magtalan s mire nője meghalt, megvénült ő is és Teréz is. Teréz soha sem ment nőül senkihez. Negyven év alatt megőszült, megvénült, a nélkül, hogy első szerelmét feledte volna. Ez alatt az ő családja elszegényült s ő maga egy külvárosi házba szorult lakni, s ott élt már huszonöt év óta. Boltay az alatt meggazdagodott s megvette azt a házat, melyben Teréz lakott s így alkalma volt annak apró kényelmeiről gondoskodni oly modorban, hogy azt Teréz nem utasíthatta vissza. Az udvarból kertet csináltatott, a lármásabb lakókat eltávolította és a legcsekélyebb házbért fogadta el csupán. És a mellett soha sem beszéltek egymással. – Maga Boltay a város tulsó végén lakott, egy másik házában, hol egyszersmind raktára is volt; hanem azért mindent jól tudott, a mi Teréz körül történik; megtudta azt is, hogy Fannyt magához vette s ez idő óta gyakran küldözött oda egy fiatal legényt, első legényét, ki igen derék, jeles fiu volt, mint mondák, Boltay kedvencze, kit úgyszólván örökbe fogadott s mindenét rá szándékozik hagyni; mert rokonai úgy sincsenek.

Ez a mi Párisban látott ismerősünk, az ermenonvillei ábrándozó, a Mainvielle-Catalani ügyben a nép szószólója.

Ez ifjút azért küldé annyiszor Terézhez Boltay, hogy majd egy, majd más női munkát rendeljen meg, Fanny által készítendőt, miket ő igen gazdagon szokott megfizetni. Teréznek nem merte volna ajánlani segélyét, de ily úton el kellett neki azt fogadni a leány számára.

A figyelmes vizsgáló előtt feltünhetett volna az is, hogy mind Teréz, mind Boltay igen kevés nyugtalanságot tanusítanak a felett, ha Sándor (most említjük először az ifju kézműves nevét) hosszabb ideig ott felejti magát az ifju leánynyali beszélgetésben.

Tán gondoltak felőlök valamit?

Valóban szép pár leendett belőlök. Az ifju magas, ideges, szabályos termet, szőke, göndör fürtökkel és szenvedélyes, kék szemekkel, arcza bátor, férfias, magatartásában semmi elhanyagolt vagy közönséges és viszont semmi keresett úriasság, hanem az a nyugodt biztosság, mit az egyiránt kimívelt lélek és test szokott adni. A leány karcsú, ideál-alak, epedő fekete szemekkel, mélyen piros teli arczczal, mely még a szemek körül sem enged ellágyult színezetet látni. Valóban olyan alak, a minővel nagy hatást lehetne előidézni a nagy világban; szépen egymáshoz illenének: az szőke, ez barna; az kék, ez fekete szem; az bátor, komoly, erőteljes, ez szenvedély- és érzelemgazdag; azonban ki tudja, mi van felőlök megirva a csillagokban?

Azon ismerősök között, kik Teréz lakát látogatni szokták, volt egy kis, alacsony, fürgencz emberke, kit közönségesen nem a nevén szoktak híni, hanem hivatalczímén.

Ez volt a regenschori, a templomi karnagy.