Part 15

Mayer égre földre esküdött, hogy egész életének nem leend egyéb feladata, mint kedves nénje jótékonyságát meghálálhatni.

– Azt az által érheted el, szólt az éltes hölgy, ha családodnak tisztességes életmódot szerzesz. Én úgyszólván mindenemet odaadtam azért, hogy nevedet e nagy gyalázattól megőrizzem, mos te is vigyázz, hogy megóvd azt még nagyobb gyalázattól, mert van ám még nagyobb gyalázat is e földön a tömlöczbe jutásnál. Te értesz engem. Szerezz magadnak foglalkozást, szoktasd gyermekeidet munkához. Te magad ne szégyelj valami kereskedőhöz könyvvezetőnek beállani, ahoz értesz és legalább van mire támaszkodnod, leányaid elég nagyok már, hogy magukon segíthessenek. Az Isten őrizze meg őket attól, hogy mások segítsenek rajtok! – egyik megkeresheti a kenyerét mint divatárusnő, mert ért finom kézi munkához, másik elmehet nevelőnőnek valamely tisztességes úri házhoz, a többinek is majd mutat dolgot az Isten, és még bizonyosan mindnyájan boldogok fognak lenni.

A jámbor Mayer egészen megvigasztalódottan tért vissza nénjétől. Nem gondolkozott többé öngyilkolásról, hanem nagy hamar beavatá magát egy kereskedő-házhoz mint segéd, leányaival közlé üdvös élettervét, s azok nagy sírások között el is fogadták azt: Eliza egy varrónőnél nyert alkalmazást, Matild azonban sokkal kedvezőbbnek találta a nevelőnői pálya helyett a művészetire lépni s minthogy csinos hangja volt és tudott valamennyire énekelni, könnyű volt neki elhitetni atyjával, hogy rá a szinpadon fényes jövendő vár, ezen a pályán legkönnyebben és legdicsőbben szerezhető a gazdagság; jutott is eszébe egynehány nagy művésznő neve, kik épen így tönkrejutott családból eredtek, s épen így jutottak a szini pályára, s aztán gazdagon eltarták egyedül rájok támaszkodó szülőiket.

Mayer engedett leánya művészi hajlamának, s engedé őt hivatását követni. Előbb ugyan csak mint kardalnoknő szerződtetett, hanem hiszen a leghíresebb művésznők is így szokták kezdeni; ezt mondák Mayernek ahoz értő személyek, a mit azonban nem tanácslunk senkinek, hogy elhigyjen.

Ezt természetesen nem kötötték Teréz néni orrára, hanem azt hitették el vele, hogy Matild nevelőnő; hisz a tisztes kisasszony soha sem szokott szinházba járni, s ha véletlenül valaki megsugná neki, hogy Mayer leánya a szinháznál van, könnyű lesz neki azt mondani, hogy az más Mayer leánya, nem az ő testvéreé, hisz ilyen nevű szinésznő találtatik Wolf almanachjában legalább is háromszáz, s Teréz inkább hinni fog, mintsem tájékára is menjen ez általa kárhoztatott intézetnek, a valót megtudakolandó.

Így azt hivé Mayer, hogy már most egészen új életet fog kezdeni, a családban más rend fog beállani, mindenki teljesíti a maga kötelességét és boldogság fog a házba hullani ajtón, ablakon és kéményen.

Mayerné asszonynak hozzá kellett magát szoktatni a főzéshez, Mayer úrnak pedig a kozmás levesekhez; az egész család naphosszant dolgozott: Mayer reggeltől estig el volt foglalva a comptoirban, Mayerné a konyhában, a gyermekek varrtak, kötöttek, a nagyobbak kinn a háztul törték magukat a nagy munkában, egyik rettentő sok kalapot és főkötőt készített, másik alig győzte a sok szereptanulást, legalább ezt hitték egymásról. Pedig voltaképen az úr ezalatt a kávéházban időzött s ujságot olvasott, a mi legolcsóbb kávéházi fogyasztás, az asszonyság bízta a pesztonkára a fazekakat, s a szomszédasszonyokkal cserfelt, a gyermekek eldugott könyveket olvastak, vagy szembekötősdit játszottak; a divatárusnőnél elegans uracsok mulattaták a nagyobb leányt, a szinházi kardalnoknő fáradságos tanulmányairól pedig jobb lesz nem beszélni. Csak ebéd idején találkozott aztán a család egymással, s akkor mogorva, kedvetlen képpel ültek asztalhoz, a fiatalabbak czivakodva, irigykedve a sovány étkek felett, a nagyobbja czukros nyalánkságok által elrontott étvágygyal, mindenki hallgatag, unatkozó volt, mintha alig várná, hogy vége legyen együttlétöknek, s mehessen kiki ismét fáradságos dolga után.

Vannak olyan boldog emberek, a kik sohasem akarják azt hinni, a mi nekik nem tetszik; a kik el nem hiszik, hogy valaki haragszik rájok, ha csak a lábukra nem gázol; kik észre nem veszik, ha az utczán lenézik őket legjobb ismerőseik; kik rá nem jőnek semmi változásra, mely hozzájok legközelebb, családjok bensejében történik, hacsak valaki meg nem mondja nekik; s ellenkezőleg a féltés gyanakodó szellemével, valami álmos ördögnek engedik át lelkületöket, mely a legvilágosabb hibák számára is inkább mentségeket keres, mintsem megjavításukkal fáraszsza magát.

Ez kétségtelenül nagy kényelem és sokáig lehet mellette élni.

Mayerék nehány hónapig igen elvonúlt, mondhatni szomorú életet viseltek.

A természeti gondviselés azon embereknek, kik munkájok után kénytelenek élni, gyöngéd gondoskodásból valami jótékony ösztönt is szokott nyujtani, hogy örömük, büszkeségök legyen az elkezdett munkához; mikor az egész család összejön, eldicsekszenek vele, ki mennyire haladt vállalatában? és az olyan jól esik!

Ez ösztön hiányzott Mayeréknél; az ő munkájokon a paradicsomi elűzetés átka fogott, senki sem dicsekedett haladásával, senki sem tudakozódott a másik után, őrizkedett mindenki bármiféle beszédhez kezdeni, mintha attól tartana, hogy abból ismét panasz lesz és családi panaszokat hallgatni, valami irtózatos dolog.

És vannak panaszok, melyek aztán hallgatva is beszélnek; a család minden tagja kezdett valami lomposságot venni fel külsejében, a mire jutnak mindazok, kik csak új ruhában tudnak csinosak lenni, s ha csak egész nap nem ülhetnek a tükör előtt, csügg, lóg rajtok minden öltözet, kopottnak látszik, a nélkül, hogy ócska volna, s elárulja a szegénységet.

A leányok kénytelenek voltak tavalyi ruháikat előkeresni, kiigazgatni, eljött a farsang, nagy bálok voltak hirdetve mindenfelé, az idén nekik itthon kellett maradniok, mert nem telt a jövedelemből.

Mayer akárhová tekintett, rosszkedvű, levert, durczás képeket látott maga körül, de aztán nem is sokat törődött velök; csak vasárnap délutánonkint, midőn a meszely bor magnetizálta idegeit, akkor eredtek meg szavai, ömlött belőle a kegyes tanítás leányaihoz; elmondá nekik, hogy milyen boldog ő, hogy becsületes hírnevét megtarthatta, bár szegény és kaputja rongyos (a mi ugyan nem nagy dicséret volt a felnőtt leányokra), de büszke ő e rongyokra, s kivánja, hogy leányai is olyan büszkék legyenek erényeikre stb.

Azok természetesen e prédikáczió elől apródonkint kiszöktek a szobából.

Egyszer azonban kezdett ismét jobb kedv, vigabb szellem szállni a családba; Mayer uram, midőn bureaujából, vagy ki tudja honnan megtért, zajos éneklés közt lepte meg leányait, az asszony új főkötőket vásárolt, a viseletek újra kicsinosultak, az ételek kezdtek jobbak lenni, Mayer úr maga az eddig csak vasárnap élvezett meszely bor helyett most már mindennap találkozott e kedves asztali tüneménynyel. Neki ugyan mindez épen úgy nem tünt volna fel, mint az Isten madarainak a meglepett buzaföld, melytől nem kérdezik, hogy ki vetette oda? ha egy napon maga az asszony meg nem súgta volna neki, hogy Matild örvendetes haladást követett el a művészetben, miszerint az igazgató jónak látta fizetését tetemesen megjavítani; a mit azonban egy ideig még szükség titokban tartani, nehogy a többiek megtudják, s ők is fizetésjavítást követeljenek. Mayer úr ezt igen természetesnek találta.

Meglepte ugyan, hogy Matildot mindig czifránál czifrább öltözetekben látta megjelenni, a legdivatosabb shawlok, kalapok járták egyre, s mihelyt valami türődött, azonnal öcscsének adta; azt is tapasztalá, hogy gyakran, midőn a szobába belép, egyszerre félbeszakasztják a beszédet, s ha kérdezi, miről beszéltek? elébb egymásra néznek, nehogy ellenkező feleleteket adjanak, sőt egyszer annyira ment a nyughatatlanságban, hogy meg is kérdezé nejétől: minek visel Matild ily drága öltönyöket?

A jó asszonyság azonban tökéletesen megnyugtatá a gondos családapát. Először azok nem valami drága kelmék, hanem hogy sokat mutatnak; a mi moirnak látszik, az csak habos tafota, aztán nem is az eredeti árán veszi azokat Matild, hanem a primadonnák szokták azokat potom árért elvesztegetni, s ha egyet vesz, a másikon ismét túlad. Ezt így szokták a szinháznál.

Mayer úr nagy dolgokat tanult. Ez mind igen természetes volt.

E naptól kezdve az egész háznép különösen kezdte kedvét keresni. Tudakolták, utána jártak, mit szeret? mit óhajt? Milyen jó leányok ezek az én leányaim! mondá a boldog családfő magában.

Születése napján egyik is, másik is meglepte valami ajándokkal.

Matild maga egy becses tajtékpipával örvendezteté meg, melyre vadászkutyák voltak faragva. A darab, az ezüst kupakot nem is számítva, megért huszonöt pengő forintot.

Részint e fölötti örömében, részint megszokott illedelemből, feltevé magában Mayer, hogy e napon Terézt is meg fogja látogatni, mihez annál nagyobb kedve lehetett, mert kaputjára új bársony gallért varrtak; a czifra tajtékpipát is szájába dugta s úgy ment végig a városon Teréz lakásáig.

A jámbor kisasszony ott ült kandallója mellett; még ő nála most is fűtöttek, pedig tavasz dereka volt.

Mayer úr felköszönté őt, a nélkül, hogy pipáját kivenné szájából.

Teréz leülteté őt. Végtelenül fagyosan bánt vele, háromszor köhögött, míg egyet szólt. Mayer úr csak várta, hogy mikor fogja megkérdezni tőle: honnan jutott e szép pipához? a miben azon mellék-eszméje is volt, hogy megtudva annak ünnepélyes eredetét, Teréz is sietni fog őt valami születésnapi ajándokkal megörvendeztetni; végre maga kezdé meg a szót.

– Nézze néném, milyen szép tajtpipám van.

– Szép, szólt az, a nélkül, hogy ránézett volna.

– A leányom vette születésem napjára. Nézze hát!

E szókkal odanyujtá Teréznek a szép műdarabot.

Az fogta a száránál fogva a pipát, s úgy vágta azt a kályha vas lábához, hogy szerteszét mállott.

Mayer úrnak kétfelé fordult a szája; no ez szép születésnapi köszöntő.

– Néném? Mit jelent ez?

– Mit jelent? Azt jelenti, hogy ön egy higvelejű, ostoba ember, a kinek akkorára nőttek már szarvai, hogy az ajtón nem fér be velök s még sem veszi észre, hogy viseli. Ön egy bamba. Az egész világ tudja, hogy az ön leánya egy gazdag főúrnak a szeretője, s ön nemcsak hogy nem átall vele együtt lakni, gyalázatos keresményében vele osztozni, hanem még idejön hozzám azzal dicsekedni.

– Mit! Melyik leányom? kiáltá fel Mayer.

Hirtelen annyifelé ment az esze, hogy maga hátra maradt tőle.

Teréz vállat vont.

– Ha nem ismerném önt, hogy milyen könnyelmű, kénytelen volnék igen elvetemedettnek tartani. Ön engem bolonddá vélt tenni, midőn azt mondta, hogy leányát nevelőnőnek adta, holott azt a szinpadra vivé. Én nem akarom önnek elmondani, hogy mi nézeteim vannak ez életpálya felől? elismerem, hogy azok a mult századból valók, hanem annyit fölteszek egy emberről, a ki algebrát tanult, hogy legegyszerűbb æquatio utján ki tudja számítani, vajjon lehet-e tizenhat forint havi díjból, a mit az ön leánya kap, százakat adni ki feltünő fényüzésre?

– Ah kérem, Matild fizetése felemeltetett, szólt Mayer, ki nagyon szerette volna, hogy más is higyjen abból valamit, a mit ő hisz.

– Az nem igaz. Megtudhatja ön magától az igazgatótól, ha akarja.

– És aztán nem is oly fényüzés ám az, a milyennek néném gondolja. Azok ócska ruhák, miket ő visel, s a primadonnáktól veszi.

– Az sem igaz, újdonan vásárlott mindent; csupán Flesz és Huber uraknál többet vett a héten háromszáz forint áru csipkénél.

Erre nem tudott Mayer úr mit felelni.

– De mit néz maga elé, mint egy bornyu a vágóhídon! kiálta rá végre epés kifakadással Teréz. Hisz százan, ezeren látták őt azzal a bizonyos úrral bérkocsin, hintóban ülni, csak ön maga az az ostoba, ki nem látja a fejére tett lámpást, a mit mindenki lát; ön egy otromba, rászedett filkó, a kiről csodálom, hogy valamelyik komédiásnak nem jutott eszébe szindarabot irni: Eine Posse mit Gesang. Egy családapa, ki vasárnaponkint jól felborozva erkölcsi prédikácziókat tart hátamögött nevető leányainak, s a mellett tajtékpipákkal dicsekszik, miket leánya csábítója vett neki születésnapi ajándékul; mert ha azt hinném, hogy önnek csak sejtelme is volt e fertelmességről, azzal a seprűvel, melylyel a pipa cserepeit kitakarítom, kiseperném önt is a szobából, s ha önnek lelkét megvehetik mások egy tajtékpipáért, én meg nem adnék érte egy ütet taplót.

Mayer uram nagyon megütődött e szavakon, felkelt, egy szót sem válaszolt, vette a kalapját és ment legelőbb is Flesz és Huber urak boltjába, megtudta, mennyit vásárolt ott a leánya? Biz az felül haladta a háromszáz forintot. Teréz jól volt értesülve. Hiába. Az embernek mindig vannak jó barátai, kik mindenről tudósítják, a miről tudják, hogy neki szomorúságot fog okozni.

Innen elment a szinház-igazgatóhoz. Kérdé, hogy mi fizetése van a leányának?

Az igazgató könyv nélkül emlékezett rá; mondá, hogy tizenhat forint, hanem azt sem érdemli meg, mert nagyon hanyag a tanulásban, egy cseppet sem halad előre, egyébiránt úgy látszik, hogy nincs is reá szorulva, mert a próbákon soha sem jelenik meg, fizetésének fele büntetésbe megy el.

Ez sok volt!

Mayer uram nem ismert magára dühében. Haza rohant. Szerencsére oly zajjal rontott be a házba, hogy a családnak ideje maradt Matildot ádáz dühe elől elszöktetni, de mégis azon elégtételt vevé magának, hogy kitagadá az elvetemült leányt mindenféle vagyonaiból, megparancsolván, hogy azon födél alá ne merészeljen lépni, a mely alatt ő lakik, mert nyakát fogja tekerni, ketté hasítja, darabokra tépi és más egyéb legkevésbbé szokásos kivégzések nemével irtja ki a világból.

A jámbor ember tigris-szívet váltott; dühös volt és kérlelhetlen, hallani sem akart elátkozott leánya felől s megparancsolá, hogy odahaza elő ne merjék annak a nevét hozni, mert a ki szólni bátorkodik felőle, utána megy!

E kegyetlen mondás nagy sírásokra adott alkalmat, de Mayer uram feltette magában, hogy keményszívű fog lenni s nem veszi észre, hogy leányai anyjostul együtt az egész ebéd alatt nem tesznek egyebet, mint egyre sóhajtoznak. Sóhajtozni szabad; a kinek tetszik, gyakorolhatja magát benne, de ő nem fogja kérdezni, kinek mi baja?

Egy egész hétig kiállotta a kegyetlenséget, nem bánta volna ugyan olykor, ha már szólnának valamit felőle, csak hogy ő visszautasíthassa a beszédet, de nem lőn mit visszautasítani.

Néha már a nyelvén lebegett, hogy kérdezősködjék felőle, de csak visszafojtotta a szókat és hallgatott. Végre egy napon ebédhez ülvén, a családnak semminemű tagja sem evett egy falatot is, pedig stercz volt. Mayer úr nem állhatta tovább.

– Hát titeket mi lelt? Mi bajotok? Miért nem esztek? Minek sírtok itt nekem?

A leányok kötényeiket emelték szemeikhez s még jobban sírtak; az asszony nagy zokogva felelt:

– Meghal a leányom.

– Persze! mondá a férj, akkora kanál sült lisztet dugva a szájába, hogy majd megfulladt tőle. Olyan könnyen adják azt! Ha olyan könnyű volna meghalni.

– Hiszen jobb is lesz szegényre nézve, ha meghal, jól jár vele, legalább nem szenved többet.

– Hát miért nem hivatnak neki doktort?

– Az ő betegségét doktor nem gyógyíthatja meg.

– Üm, mordula Mayer úr s elkezdé a fogait piszkálni.

Az asszony egy ideig hallgatott, azután siránk hangon folytatá:

– Mindig csak téged emleget, csak az apját szeretné látni, csak még egyszer óhajtaná megcsókolni kezét, azután örömest meghalna.

E szóra az egész család, mint egy orgona kezdte rá a sírást, Mayer uram úgy tett, mintha az orrát fúná.

– Hát hol fekszik? kérdé megerősítve hangját.

– A Zuckermandelen[3] egy szegényes hónapos szobában, mindenkitől elhagyatva.

Tehát szegény állapotban! gondolá Mayer úr; akkor talán hát még sem egészen igaz az, a mit Teréz beszélt felőle.

Meglehet, hogy szeretett valakit, s ajándékokat fogadott el tőle, ez még nem olyan nagy bűn, de ebből még nem az következik, hogy eladta volna magát. Mikor ezek a vén kisasszonyok, a kik soha sem élvezték a világ legfőbb örömeit, olyan irigyek a fiatalság mulatságaira.

– Hm. Tehát rólam is beszél az a rossz leány.

– Azt hiszi, hogy a te átkod fogott rajta. A mióta innen elment…

Itt közbeszakítá a beszédet az általános siralom ismét.

– A mióta innen elment, folytatá újra Mayerné, soha fel nem kelt az ágyból, nem is hagyja azt el már, tudom, csak mikor a koporsóba teszik.

– No, vezessetek el hozzá délután. Monda Mayer úr végképen elérzékenyülve.

Erre a szóra az egész család a nyakába borult, csókolták, czibálták, nem volt ilyen jó ember, ilyen kegyes apa több a világon.

Alig várták, hogy az asztalt elszedjék, felöltöztették a jámbor családfőt, pálczáját kezébe adták s valamennyien elmentek vele a Zuckermandlira, a hol egy szegény padlásszobában feküdt Matild, melyben a szó szoros értelmében nem volt egyéb, mint egy ágy és számtalan orvosságos üveg.

A jó apa szíve elfacsarodott e látványon. Tehát Matildnak semmije sincs! szegény leány.

Arra a gondolatra ki tudott volna jönni, hogy a csipkéit és selyemkendőit csak nem itta be mind orvosságban egy hét alatt.

A leány fel akart kelni, hogy atyját meglátta, de nem birt; Mayer úr bűnbánó képpel lépett oda hozzá, mintha ő vétett volna ellene; a leány megragadá kezét, oda szorítá kebléhez, csókjaival halmozta s töredezett hangon esedezék bocsánatért.

Valóban kőből kellett volna a jámbor apa szívének lenni, hogy azt megtagadhassa tőle. Megbocsátott neki. Rögtön bérkocsit rendelt s visszaviteté őt a házhoz. Beszéljen a világ a mit neki tetszik! a vér nem válhatik vízzé, egy apa nem ölheti meg szülöttjét egy kis botlás miatt.

Ezt annál kevésbbé teheti, minthogy ezuttal oka sincs rá, mert még az nap kapott egy levelet, melyet liberiás inas hozott neki és azt a sokszor említett földesúr sajátkezüleg irta hozzá, mély fájdalmát fejezve ki a felett, hogy ártatlan, tiszta szándékú közeledése által oly félreértésekre adott okot. Ő a legnagyobb tisztelettel viseltetik az egész becses családja iránt, s a mit Matild irányában érez, az semmi egyéb, mint a művészet iránti tisztelet, arról pedig, hogy az ifju leányzó erényei mily ostromolhatlan sánczok közé vannak zárva, ő adhat legérvényesebb bizonyítványokat s azokat, ha kell, keze irásával is kész ellátni.

Ah, hiszen ez derék, becsületes ember!

Mayer, Mayer! hol volt az eszed, midőn a másik fél kihallgatása nélkül itéltél? bizony megérdemlenéd, hogy te kérj bocsánatot megbántott családodtól.

Más leánynál ugyan azt felelné az ember az ilyen imádónak, hogy ha oly tiszta szándokkal van iránta, hát vegye el, hanem a művésznő kivétel, azt tisztelni is szabad; a művészetnek szabad hódolni s az nem csábítás, az csak tisztelet, kitüntetés, méltó elismerés s abból nem következik, hogy el kell venni.

– No jól van, monda Mayer úr, kit e levél egészen megnyugtatott, ez már egészen más; de hát legalább ne iparkodjék Matildot a sétányokon, a szinfalak között felkeresni, mert ez mégis compromittálhatja, hanem, ha tisztességes czéljai vannak, járjon a házhoz.

Balgatag ember! Kenyeret ad a patkányoknak, hogy éjszaka ne zörögjenek, a helyett, hogy macskát tartana.

Két nap alatt Matild természetesen oly egészséges volt, mint a fáról szakasztott alma, s a földesúr már most a házhoz járt szépen.

Leirásával nem vesződünk, mert úgysem soká fogunk vele bajlódni; néhány hónap mulva elutazik, utána jő egy bankárfiu, azután ismét egy földesúr, majd egy negyedik és egy ötödik, és ki tudná hányadik? És ezek mind igen nagy tisztelői a művészetnek, mind igen derék, illedelmes emberek, a kiktől egy illetlen szót nem lehet hallani, kik kezet csókolnak a mamának, s bölcs dolgokat beszélnek a papával, s oly szerényen hajtják meg magukat a leányok előtt, mikor mennek, mintha grófkisasszonyokkal társalognának. Akadnak közöttük víg, mulatságos fiuk, a kik halálra nevettetik az embert tréfáikkal, a kik kimennek a konyhába Mayer mamával kötekedni, megkóstolják az ételeit, ellopják a palacsintát, olyan kedves, bohó fiuk.

Négy leány lett nagy és deli. Egyik szebb volt, mint a másik; életkorukban alig volt közöttük egy-egy év különbség. A mint felnőttek, a mint hajadoni szépségük kifejlett, annyival zajosabb, látogatottabb lőn Mayer uram háza; a régi fényüzés, könnyelműség, pazarlás visszatért, örök jó kedv tanyázott a háznál, a legválogatottabb társaságok gyűltek ottan össze, grófok, bárók, főnemesek, bankárok és más nagy urak.

Vette ugyan észre Mayer uram, hogy midőn az utczán találkozik ezen grófokkal és bankárokkal, azok úgy tesznek, mintha nem látnák, sőt ha leányaival találkoznak is, egyik sem néz a másikra, hanem ő az olyan dolgokon, a mik neki nem tetszettek, nem szokta törni a fejét; azt gondolta, hogy ezt mind így szokták a nagy urak.

Már a legkisebb leány is jól megnőtt, tizenkét éves volt, s látni lehete fejlődéséből, hogy mindegyik nénjénél szebb lesz. Még most kurta viganót és fodros nadrágocskát viselt s tömött hosszú hajzata két tekercsben fonva csüggött le hátul, s a ház tisztelői nem egyszer kérdék már tréfálva: mikor fog ő is hosszú öltönyt kapni, mint nénjei?

Egy napon szokatlan, meglepő látogatás érte Mayer uramat. Épen egy csoport jókedvű fiatal enyelgett a vidám leánykákkal, jutott egy elefánt a mamának is, ki őt nevettesse.

Mayer papa pedig legyeket ütögetett a falon s nagy megelégedésére szolgált, ha egy-egy hangosabb csattanásra valamelyik leány felsikoltott, mintha megijedt volna; a midőn koczogás hallatszik az ajtón s minthogy senki sem felelt rá, a koczogás ismétlődik; harmadszor is rákezdi, végre egy vidám czimbora oda ugrik s feltárja az ajtót, gondolva, hogy ez is egy tréfás fiu lesz – ki őket meg akarja lepni.

Egy vén, száraz hölgy alakja, kopott fekete ruhában állt a fényes társaság előtt.

Mayer papa úgy megijedt, hogy elkezdett csuklani ijedtében. Teréz volt az…

Az éltes kisasszony, a nélkül, hogy a jelenlevő társaságot legkisebb figyelemre is méltatná, minden megütődés nélkül odajárult Mayer úrhoz.

A jámbor családapa hallatlan zavarban volt, nem tudta, hogy leültesse-e a tisztes kisasszonyt? hová? oda valamelyik merveilleux mellé? bemutassa-e a vidám társaságnak, mint testvérnénjét, vagy eltagadja, hogy ismeri? viszont a díszes vendégeket fejenként megismertesse-e Terézzel, mint házának mindmegannyi tisztelőit?

Kisegíté őt a zavarból maga Teréz. Nyugodt, hideg arczczal megszólítá:

– Néhány szóm volna önhöz, s ha ráér, vendégeit egy pár pillanatra elhagyhatni, legyen szives oly helyre jönni velem, hol a társaságot nem zavarjuk.

Mayer papa kapott az ajánlaton, hogy testvérét ez úri körből eltávolíthatja s nyitotta előtte az ajtót, keresztül vezetve őt a távolabbi szobákba.

Alig tette be az ajtót, midőn víg kaczaj hangzott fel az elhagyott társaság közepéből; Mayer papa sietett Terézt odább terelni: nagy együgyűség kellett volna hozzá, hogy ki ne találja, miszerint azok oda benn most a mult századbeli kisasszony felett kaczagnak.

Mayer papa iparkodott olyan nyájas lenni Terézhez, mint egy czitromkereskedő.

– Foglaljon helyet, kedves jó rokonom. Oh milyen szerencse, valahára láthatni…

– Épen nem udvariasságokat jöttem ide mondani, beszélt száraz hangon Teréz, s ahoz a néhány szóhoz nem szükséges leülnöm: állva is elmondhatom. Két év óta nem láttuk egymást, azon idő alatt ön meglehetősen messze eltávozott tőlem s oly életmódot folytat, mely körülbelől örök időkre lehetetlenné teszi, hogy ismét egymáshoz közeledhessünk; ez, úgy hiszem, nem nagy bámulására fog önnek szolgálni, s azért volt bátorságom azt elmondani. – Ön négy leányának egymás után ugyanazon életpályát választá. Nem szólok felőle. Az ilyenről legjobb hallgatni, kérem ne szakítson félbe, nem szemrehányásul mondtam. Ön ura saját tetteinek. Most még egy leánya van önnek, az is tizenkét éves már, és idestova felnőtt hajadon leend. Nem jöttem szinházi jelenéseket idézni elő az ön házánál; nem akarok önnek leczkéket tartani erkölcsről, vallásról, Istenről, hölgyi szüzességről, miket a nagy urak és nagy szellemek által kigúnyolt szenteskedők annyit emlegetnek; nem akarok önnek atyai szívére hatni könyörögve, hogy a mit négy leányában elvesztett, mentse meg az ötödikben, mert tudom jól, hogy ha erre volna is önnek akarata, de nincsen ereje, s ha ereje volna is, nincsen esze hozzá.

Mayer úr olyan jó ember volt, hogy mikor ilyen dolgokat mondtak neki, csak mosolyogni szokott rá.