Part 14

Nép? Az nem létezett sehol. Mikor robot ideje volt, akkor néha találkoztunk vele, meg az úri széken, hanem akkor nem volt szokás őket népnek nevezni.

Ez a szó «munka» ismeretlen volt nálunk.

Mit dolgozott volna a magyar nemes ember?

Kereskedő, mesterember többnyire a német polgárságból telt ki.

Földmívelőnek elég jó volt a paraszt, a gazdálkodás kevés mesterséggel járt.

Tudományokra mi szüksége volt? Használhatta valamire? legfölebb aranyeret kaphatott a sok ülés miatt, s ha csak professor nem akart lenni, ismereteinek semmi hasznát sem vehette.

Nyelvét mívelte volna? Elég szomorú példa volt előtte éhenholt poéták és vándor komédiások siralmas sorsában, kiket vad fátum, vagy iskolából való kicsapatás e tüskés pályára üldözött.

Alig tünt ki egy-két kiváló szellem az alvó nemzedék közül, ámde mégis e néhány elég volt arra, hogy gyanítni engedje, hogy e kavics homokja közt arany terem, csak mívelni kell.

Voltak magaslelkű delnőink, kik anyjokká fogadták az elárvult nemzeti ügyet, egy Ürményi Anna országbiróné neve Magyarországon, egy Telekinéé, Bornemiszánéé, Bánfynéé Erdélyben örök emlékkel birandnak, mint utolsó csillagai az éjszakának és első csillagai a hajnalnak.

Főuraink nevei közűl is ott találandunk többeket a műveltség és haladás küzdterén, kik a hazai indolentia s a külföldieskedés visszhatása ellenében csodabizalommal léptek elő, tért foglalandók a műveltség országában a magyar nemzetnek és Magyarországon a műveltségnek. Ellenség volt és irtatlan erdő előttük, utánuk!

E derekak között tisztelve említünk mindörökké egy Festetich Györgyöt, a magyar Helicon megalapítóját, s ennek méltó sógorát, gróf Széchenyi Ferenczet, a nemzeti muzeum teremtőjét, egy Rádayt, egy Telekit, egy Mailáthot, egy Podmaniczkyt, egy Dessewffyt, kik első zászlóemelői voltak egy szellemi mozgalomnak, mely akkor kezdetett meg, midőn széltére azt hitték a magyar népről, hogy ez csak a kardforgatáshoz ért, sőt voltak, a kik már ezt sem hitték róla.

Előtünedeztek a közelgő kikelet dalnokai: Berzsenyi, Kazinczy, a két Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty és Bajza, még akkor mind ifju szellemek, – annak már huszonnyolcz esztendeje.[2]

Kezdtek támadni hirlapok, miknek olvasása a mai kor szülötteire nézve nagyon tanulságos.

Derék, komoly művészek álltak csapatokba, hirdetendők művészetet és hazai nyelvet s megczáfolák az előitéletet, mely ez osztályt terhelni szokta. Erdély megelőzte a magyarhoniak buzgalmát, s ez évben elkészült díszes nemzeti szinpadát Kolozsvártt oly ünnepélylyel nyitá meg, mely annak magas tekintélyt volt képes kölcsönözni; húsz férfi és hölgy Erdély legelőbbkelő családjaiból, mind komoly, nagyrabecsült jellemek, vállalkozának a legelső műnek előadására, melylyel ez új temploma a nemzeti műveltségnek fölszenteltetett. Ily helyzetek közt nyilt meg az ezernyolczszázhuszonötödik év, mely új korszakot kezde meg nemzetünk életében.

Új élet, új vérforgás minden erében a közéletnek, álomból ébredő emberek, kik maguk sem akarják hinni, hogy aludtak, s tovább alvók, kik most is azt álmodják, hogy minden alszik.

Nem szólok azon év politikai eredményeiről, országgyűlési tusáiról; sem elég eszesnek, sem elég botornak nem tartom magamat arra, hogy most (1853!) e tárgyról irni tudjak. Vannak tárgyak, mikről bölcs ember sokat beszélhet, de vannak ismét esetek, mikben a bölcseség nem használatos.

Hanem ez év eredményei meglátszottak a közéletben is, a Pozsonyban tartott országgyűlés nemcsak a közigazgatást szaporítá új, üdvös törvényekkel, hanem a társas életet is új, érdekes alakokkal.

Ez alakok nagy része előttünk már nem ismeretlen.

Ha néhány hóval az országgyűlés megnyitása után érkezünk, igen érdekes csoportozatokat fogunk találni. A pártok már megalakulvák s a rokonszenvek, a conferentiák és clubbok útján leszivárogtak a közéletbe.

Ismerős alakjaink nagyobb része kitünő szerepet foglal el vagy itt, vagy amott.

Méltó, hogy legelső helyen említtessék közülök István gróf, kinek ifju lángeszét, annyi agg bölcseséggel párosulva, a hazafiak legkomolyabb része bámulja, ki oly magasan, oly tisztán áll nyilvános jellemében, hogy barátai nem bátrak őt szeretni, ellenségei nem bátrak gyűlölni, de tiszteli őt mind a kettő.

Miklós nem jár többé karonfogva vele; őt hevesebb szenvedély meredekebb útakon ragadja: körüle sereglik a hővérű fiatalság, a vérmesebb hazafiak, kiknek közelebb van fejökhöz a szívök, mint másoknak, őt kezdi a közvélemény több agg celebritás sorában bálványozni, kik részint túlélték emlékeiket, részint siettek azt elfeledtetni az utókorral.

Mint egykor megjövendölé, a mit a poéták cantilénái ki nem vihettek: távollevő főuraink hazajöttét, azt megszerezték a regalisok. Az országgyűlés haza idézett mindenkit, a kiben csak egy csepp büszkeség volt. Minden félreértés kikerülése végett kijelentem, hogy nem nemzeti büszkeséget értek. Ez csak magánbüszkeségre volt értve.

És ha egy tíz órai vegyes ülés előtt megállanánk az országház ajtajában, szívünk repesne örömében, látva e derék, délczeg, daliás hazafiakat, kik egymás után érkeznek pompás fogataikon, kócsagos kalpagokkal, prémes, zsinóros ősmagyar mentékben, kaczagányokban; turqouisval kirakott kardok markolatát szorítva, gyönyörű pörge bajuszokkal, vagy körül meghagyott tuhutumi szakállal és megismernők bennök egyenkint majd a mi párisi ismerősünket Kárpáthi Bélát, Fennimoret, Liviust és a többi ősmagyar főurakat, s ezen szívünk örömét alig korlátolná egyéb, mint annak tudata, hogy ez ősmagyar főurak nagyrésze, midőn e három szót kell a teremben elmondania: «én az indítvány ellen (vagy mellett) szavazok», alig bir megküzdeni az akadályokkal, hosszabb beszédet pedig csak latinul tud elmondani.

De alig ismernők meg Kárpáthi Jánost, a magyar nábobot, e pompás, drágakövektől ragyogó öltözetben, melyben ő nehéz termetével a legtermészetesebb következetességgel képviseli a tunya maradás elvét, örökös czéltáblája lévén az ifju ellenzék gúnynyilainak, melyek közül egy sem élesebb, egy sincs oly maró méregbe mártva, mint unokaöcscseé, kinek ha semmi egyéb oka nem lett volna Magyarhonba visszajönni, csak azért visszatért volna, hogy nagybátyját a nyilt viták terén üldözhesse.

Nem vonzá őt a magyar országgyűlésre annyira azon gondolat, hogy ott a legnagyobb fényben ragyoghat, magát közbeszéd, hír, dicsőség tárgyává teheti, s az ország előkelő urainak, kik ide minden határból összegyülekeztek, nejei és leányai ellen hódító hadjáratot kezdhet, mint azon eszme, hogy nagybátyjával mindennap találkozhatik oly helyen, hol az előle meg nem szökhetik, hol őt vérig szúrhatja és azt e bántás ellen senki sem védelmezheti.

Ha bátyja az ellenzékhez tartozott volna, úgy ő conservativ leendett, így megfordítva esett ki a viszony s Béla oly dühös ellenzéki volt, hogy társai kétkedni kezdtek benne.

Még egy régi ismerőnk nevével fogunk találkozni gyakrabban, – nem ugyan a heves vitákról tudósító országgyűlési naplók hasábjain, s a divateseményekről tudósító bécsi lapokban, de igen minden szabadelvű haladási mozgalom terén, minden jótékony czélú aláirási íven, nemzeti intézetek alapítói névsorában, s e név Szentirmay Rudolfé, melyet minden emberbaráti, vagy magasabb eszméket előmozdító vállalatnál még egy másik név is szokott kisérni s ez – Szentirmay-Eszéki Flóra.

Tehát mindnyájan hazakerültünk.

Eredménydús idők kezdetét érjük, ezt érzi minden ember.

Nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén, a kávéházakban falják a hirlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről, a hölgyek kezdik a színeket válogatni öltözékeikhez, a közvélemény sújt és emel, hol valakit kegyencze, vagy üldözöttévé fogadott. Nappal a közönség oly kiváncsisággal és kedvvel jár az országgyűlési karzatokra, mint a szinházba, s este a haza atyjai a szinházba nagyobb kedvvel, mint az országgyűlésbe.

Ma épen a főrendi táblának van nyilt ülése, a karzatok rendkívül megteltek mindennemű és osztályú hallgatósággal, mert már előttevaló nap híre futamodott, hogy ma heves vitatkozások fognak történni; a legkedveltebb szónokok tartanak beszédet, s lesz éljenzaj és piszegés.

Fontos kérdés van napirenden, melynek hovadülésétől függ egyik és másik párt diadala vagy vesztesége. A figyelem mind alant mind fent fel van fokozva, s a megelőző jegyzőkönyvek felolvasását oly országos csend fogadja, hogy a gyorsírók tollának serczegését meg lehet hallani.

Fölkel azonban egy hosszadalmasságáról és kifejezései laposságáról félelmetesen ismert szónok s bele fog egy hosszú latin előadásba, melynek bonyolult exordiuma rémletes távolságban engedi gyanítni a befejezést.

A közönség azon részét, a mely e nyelvet nem érti untatni kezdi az egyhangú mulatság, a figyelmezők pedig épen boszankodnak. A fiatal jurátushad már-már türelmetlenül kezd kardjával zörögni; némely felötlőbb mondatnál a táblánál ülő ellenzék szájasabb tagjai nem késnek közbekiáltani: óh, óh! – Hol a kifejezések kissé tűrhetlenebbekké válnak, valaki felkiált: «halljuk!» utána száz és azután ezer meg ezer kiáltás hangzik: «halljuk!» úgy hogy épen semmit sem lehet hallani.

A beszélő szónokot mind ez nem zavarja meg, ő a legnagyobb zsivaj közt folytatja beszédét, a nélkül, hogy csak félre is tekintene, – míg végre magától elcsendesedik a zaj.

Beszéde roppant ingerültséget idéz elő a táblánál. Többen a hevesebb vérű főurak közül fölkelnek az asztaltól, túlnan ülő társaikkal értekezni, a hol három-négy egyértelmű tag van együtt, azok összedugják fejeiket s heves tagjártatás közt suttognak, a hallgatóság találgatja: vajjon mit beszélnek ott most?

Az egyik karzaton, melyet vegyesen foglalt el nő és férfi-hallgatóság, egy csoport jurátus áll fekete attiladolmányokban, feszes magyar nadrágban, kik közül az egyik most már régen itt van Pozsonyban, a többiek hihetőleg csak érkeztek, mert szörnyen bámulnak mindenen, s egyre kérdezgetik amazt: ki az, a ki most a székéről fölkelt? ki az, a ki ott tollát a kalamárisba mártja? Hát az ott, a ki háttal van fordulva? Hol ül ez, hol ül amaz? ki a liberalis, s ki nem az? s több efféle. Ez pedig természetesen mindezen kérdésekre kielégítő feleleteket tud adni, mert az országgyűlés megnyitása óta Pozsonyban lakik, a personálisnál van praxison, s valamennyi celebritással személyesen ismerős, azt is tudja, melyik kávéházba szokott az egyik, melyikbe a másik pártbeli járni? s társai előtt ennélfogva némi reputatióban tud állani.

– Nézzétek, az ottan Kárpáthi Béla, mutatja a többieknek, az ám a derék ember, nincs olyan liberalis fiu az egész mágnási táblánál! El lehet képzelni: mikor az édes unokabátyja ellen feltámad, a midőn az a conservativ párthoz tartozik. Mernék én Gergely urambátyám ellen szólani? pedig az csak szolgabiró. Ez, barátim, nagy jellem, dicső férfi; még magyarul is tud; oly folyvást elbeszél, hogy akármelyikünk megérti.

A vad gyerekek nem győztek eléggé csodálkozni.

– Nézzétek csak, hogy nem tetszik neki, a mit a szónok beszél, most tollat vesz kezébe; dicső! milyen pompásan mártja a kalamárisba. Bizonyosan jegyzéket tesz rá, vagy valamit indítványoz. Ahán, most kézről-kézre adja. – Mindenkinek tetszik, helybenhagyják, okos ember ám ez!

Az ifjabb Kárpáthi ez alatt azzal mulatta magát, hogy nagybátyával szemközt ülvén, arról egy furcsa torzképet rajzolt; a jámbor urat mint türelmes kost állítva elő, mely urbarialis actákon kérődzik. Ez azon irat, melyet szomszédjaival közöl, s melyet a juratusok valami fontos indítványnak néznek.

– Nézzétek csak, most ketten is fölkeltek, hogy odamenjenek hozzá. Azokat is mind ismerem. Azt csodálom, hogy minek beszél velök, hiszen mind a ketten ellenpártiak. Ahán, bizonyosan capacitálja őket. Nézd, mint mutatja nekik nagy büszkén, hogy ő meg fog nekik felelni. – Elhiszem azt; azok kételkedni akarnak. Hiszen csak kerüljön beszédre a dolog, kettő is kevés lesz a kis ujjára…

… No hát fogadjunk, hogy itt lesz, szólt Kárpáthi a két ifju főúrhoz, a kik e perczben székére hajolva beszéltek hozzá.

– Én nem hiszem, míg nem látom, monda Livius, egy nyulánk, sasorrú ifju. Ez rendkívül szigorúan nevelt leány.

– Ejh, a leány mind egyforma. Mindeniknek van szíve, csak kulcsot kell találni hozzá.

– Ott még zártörőkkel sem boldogulsz. A leányt egy kegyes, szüntelen imádkozó nagynéne, s egy pokróczgoromba, harapós nagybátya őrzi, a kik soha el nem maradnak a sarkából.

– Pah! a kegyes nagynénét elbolondítjuk, a goromba nagybátyát pedig elriasztjuk, s a Hesperidák kertje a miénk.

– Mondom, hogy hozzáférhetetlen, nem bocsátják semmi nyilvános helyre, soha sem jár sem szinházba, sem sétányra, sem sehová, a hol sok ember szokott összegyűlni, kivéve egy helyet és az a templom, ott is az orgona mellett szokott ülni és a ritualékban együtt énekelni.

– Mind régen tudom én azt. Nekem is mondták, hogy a leány csupán csak templomi énekekben szokott feltünni. Elég. Ebből az a tanulság, hogy tehát szereti magát hallatni és bir művészi hajlamokkal. Ebbe lehet mindenféle gyümölcsöt oltani. Azt tudjátok, hogy ezer darab aranyban fogadtam Fennimoreal, hogy egy év mulva a leány nálam fog lakni.

– Csaknem hihetlennek látszik, ha meggondolom, hogy Fennimore törekvései e leány körül milyen siralmas véget értek.

– Hogyan, hogyan? Mi történt vele? Kérdezősködék egy harmadik, ki most érkezett ide. Abellino kész volt rögtön magyarázatokkal szolgálni.

– Hát a jó fiu szerelmes ajánlatokat küldött levelekben a leánynak, ki mindazokat nagynénje kezébe szolgáltatta. Ez a ravasz, imádkozó boszorkány Fanny nevében légyottra rendelé Fennimoret a házmelletti kertbe; ez megjelenik a hátulsó, nyitva hagyott ajtón a kitűzött órában, egy ideig vár türelmesen a köszmétebokrok között, majd hogy senki sem érkezik, kezdi észrevenni, hogy rászedték. Azzal menni akar, s ime az ajtót, melyen bejött, zárva találja. Gondolkozik, hogy mit csináljon? zörgetni veszedelmes volt, az udvarban Boltay uramnak nyolcz asztaloslegénye tartózkodik; ha zajt csinál, úgy megfournirozzák, hogy a tulajdon bőrére nem ismer; köröskörül áthághatlan kőfal. Nem volt más választás, mint kényelembe helyezni magát a virágágyak között, s ott maradni reggelig, mikor a kertész ki fogja nyitni az ajtót. Képzelhetni, milyen feladat ez Fennimorera nézve, kinek ha ágylepedője egy ránczot vet, nem bir elaludni, s le nem fekszik soha, míg ezerféle vízben meg nem mosdott. Ehhez járult még az a kegyetlenség is, hogy éjfél tájon az eső megeredt s úgy szakadt reggelig, mintha cseberből öntenék, az egész kertben pedig sehol egy hajlék, egy üvegház, még csak egy spárgatakaró sem találtatott, mely alá valaki elrejthesse magát, s ez a mulatság tartott reggeli hat óráig, csak ekkor szabadult ki Fennimore a zuhany-fürdőből. Nanking inexpressible volt rajta, selyemgallérú frakk és castor-kalap. Képzelhetitek, hogy nézett ki? Valahány ismerősével találkozott hazáig, mindnek azt mondta, hogy most jön a Dunából, a honnan egy vizbefúlni akaró fiut szabadított ki.

– Ezért volt hát oly kedve Fanny erényeire fogadni.

– Természetes. Ha nyer, igaza is lesz, meg ezer aranya; ha veszt, az az elégtétele, hogy a hölgy megbukott, bárha nem is ő általa. – Bizonyossá tehetem, hogy veszteni fog. Fanny egy év mulva tökéletesen az lesz, a mi a nénjei.

– S mi úton vélsz czélhoz juthatni?

– Azt nem beszélem ki előre, elég azt tudnotok, hogy annyira haladtam, miszerint ma a leány meg fog jelenni a karzaton: itt mindjárt az ötödik oszlopnál, pontban tizenegy órakor, ott a hol az a sok jurátus áll…

Ilyen tanulságos beszélgetés folyt azon jeles csoportozat között, melynek bámulásában a mi jurátusaink kifogyhatatlanok voltak, mialatt a többi honatyák kemény szavakat váltottak egy, a hon életébe vágó kérdés fölött.

– Nézzétek csak, szólt a juratusi notabilitás ujoncztársaihoz, most ő méltósága ide nézett reám. Engem jól ismer, sokszor beszélek vele, mikor principálisom circularékkal küld hozzá. Azért nézett ide bizonyosan, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy nemsokára beszélni fog. Majd éljenezzünk neki. Csak jó nagyokat kiáltsatok.

E perczben hölgyruha-suhogás hallatszott a fiatalok háta mögött, néhányan, kiknek idejök volt hátratekinteni, egy csinosan öltözött polgárleányt vehettek észre egy éltes, de nagyon czifra asszonyság kiséretében. A leányka alig lehetett több tizenhat évesnél, termete nyulánk és delien karcsú, arcza teljes és életszínű, mely e perczben szokatlanul égni látszik, ajkai remegnek, mint a ki fél; szemeivel az előtte állók vállain keresztül iparkodik az alant ülőkre tekinthetni, míg a czifra öltözetű asszonyság fülébe sugdos valamit, mire a leány gyakran kiváncsian fordul vissza, halkan kérdezve: «melyik?»

– Ott van ni! súgá Abellino társai csoportjához s odairányzá lorgnettjét. Épen most érkezett; ott azokon a jurátusokon túl. Most nem látszik attól a nagy hórihorgas kamasztól, a ki előtte áll. Most ismét előtünik; hogy el van pirulva, nagy fekete szemei félénken járnak körül; ne nézzetek nagyon oda, mert észreveszi, és elriad. Bárcsak az ördög elvinné előle azt a hosszú sihedert.

– Nini, szólt a juratus. Most rám mutatott, a többi méltóságos urak is ide néznek. Bizonyosan rólam beszél nekik. Engem nagyon szeret; a principálisom mindig dicsér előtte. Ejnye, de néz rám. Talán köszönni is kellene neki.

A fráter kezdte helyét nem találni; új meg új állásokat vett föl, kardját ölébe kapta, majd meg rátámaszkodott, a bajuszát pödörgette, társaihoz fordult furcsa komolysággal, beszélgetni; egyszer szelid képet csinált, majd bölcsen mosolygott, a hogy szoktak fiatal emberek feszengeni, midőn észreveszik, hogy nagyon nézik őket.

Végre nem állhatta tovább a dicsőséget; ezek a felé fordított lorgnettek gyújtó üvegekként látszottak bőrét égetni. – Azt mondá társainak, hogy e perczben hirtelen szaladnia kell a principálisához, ha azalatt Kárpáthi beszélni talál, jól megjegyezzék, mit mondott, hogy ő neki elmondhassák. – És azzal megszökött.

Az eltünése által támadt hézagon keresztül egyszerre látható lett a szép polgárleány alakja, ki csak néhány perczig időzött ott és aztán kisérőjével együtt ismét eltávozott.

– Valóban ő volt az, mondák oda alant. Ez ördögség Bélától!

E perczben hangzottak el az ellenzék utolsó szónokának végszavai, a hallgatóság közbevegyült dörejétől kisérve.

– Mit? mi zaj ez? kérdék egymástól az egy csoportban beszélgető ifju honatyák. Miről volt szó?

Az elnök a további ingerlékeny viták kikerülése tekintetéből jónak látta szavazat alá bocsátani, hogy az alsóház végzése elfogadtassék-e vagy sem? A komoly státusférfiak arczán méltó aggodalom honolt, míg az igent vagy nemet kimondták; a mi ifju nemzedékünk mondta, a mi nyelvére akadt.

A mi jurátusainknak kevés fáradságukba került könyv nélkül megtanulni azt a beszédet, a mit Abellino tartott.

– Nos? Nos? kérdé a coryphæus hazaérkező társaitól, hát mit beszélt Kárpáthi? úgy-e dicső volt? Ugy-e fölséges volt?

– Hát azt mondta, hogy «én az alsóház indítványát elfogadom».

– Azt mondta? Milyen elmésség!

X. EGY CSALÁD ÁTKA.

Lakott ezen időkben Pozsonyban egy nevezetes család, ha ugyan a köznyelven forgás szomorú fatumát szabad nevezetességnek mondani.

Nevezzük őket Mayeréknek: ez a név olyan sok emberé, hogy senki sem veheti magára.

Az apa valami közpénztár kezelője volt és volt neki öt szép leánya.

A leányok mind igen szépek voltak, egyik eszményibb, gyönyörűbb alak, mint a másik.

Milyen istenáldás öt szép gyermek! Kettő a leányok közől már 1818-ban nagy volt; a redoutok ünnepelt szépségei, bálkirálynék! elegáns urak, még mágnások is örömest tánczoltak velök; nem is nevezték őket másként, mint a «szép Mayer-leányoknak».

Apa, anya, hogy örült e dicsőségnek. A szép leányokat szépségöket megillető módon nevelték; nem alacsony munka és házi foglalkozás között, hanem mint kikre nagyobb hivatás vár a polgári háztartás kötelességeinél: fényes, úri módon. A közönséges kötő iskolák helyett a legelső nevelőintézetekbe járatták őket, az egyik kitünően megtanult hímzeni, a másik csinosan énekelt, a többieknek is voltak nemes hajlamaik. Az apa olykor elgondolá: ebből híres művésznő lesz, amaz divatkereskedésből gazdagszik meg, valamennyit elveszik ezek a gazdag földesurak és bankárok, a kik szüntelen körülöttük tapossák a földet. Talán valahol, valami múlt századbeli románban olvashatott ilyen esetet.

Ily úri neveléshez úri jövedelem is kellett, pedig, mint tudjuk, egy közhivatalnok megszabott fizetése annak nem igen nevezhető. A háztartása sokkal többe került, mint a mennyit szabad volt kiadni; az apa jól látta ezt, törte is rajta a fejét, néha egész éjszakákon át, hogy hol, melyik ágában a kiadásoknak lehetne megszorítást tenni, de sehol sem talált menekülést: a leányokat nem volt szabad, nem lehetett a világból visszavonni, nehogy szerencséjöket elrontsa, a nagyobbiknak épen akkor udvarolt valami földesúr, ki vele a tavalyi redouteokban ismerkedett meg; az talán el fogja majd venni, mert hiszen más egyéb kinézése nem lehet tisztességes, jó hírben álló ember leányával, s akkor egy pár ezer forinttal mibe kerül neki őt kisegíteni zavarából?

A földesurakkali ismeretség pedig sokba kerül, a nyilvános vigalmak, a pipere, a fény az elborzadásig sokat megemésztenek, a terített asztalnál látatlan alakban ott ülnek a szabók, vargák, piperészek, fodrászok, selyemkereskedők és virágárusok és segítik fogyasztani a családfő ebédjét.

E mellett az asszony is gondatlan volt, a milyenről azt mondja a magyar példabeszéd, hogy: tűz van a háznál, csakhogy a füstje nem látszik.

A legrosszabb gazdasszony volt, a milyet csak képzelni lehet. Maga semmihez sem értett, mindent cselédjeire hagyott; ha meg volt szorulva, fűnél-fánál adósságot csinált, s arra soha sem számolt, hogy azt vissza is kell fizetni, s gyakran tett olyan tréfát, hogy midőn nem volt több pénze, mint épen az utolsó napok konyhaköltsége, elment a virágárushoz és vett rajta egy ananászt.

Egy napon aztán az történt, hogy a felsőbb hatóságok hirtelen, mint szokás: előleges tudtul adás nélkül pénztárvizsgálatot rendeltek, s a Mayer által kezelt összegekben hatezer forintnyi hiány találtatott.

Ide vezetett az apai könnyelműség.

Mayert rögtön kitették hivatalából, s a mi vagyona volt, lefoglalták; szó volt róla, hogy be is csukják.

Két hétig nem beszéltek a városban egyébről, mint az ő bukásáról.

Élt azonban Mayernek egy öreg nénje Pozsonyban, egy világtól elvonult agg szűz, boldogabb időkben a család nevetségeinek czáltáblája; ki egész nap nem tesz egyebet, mint imádkozik, templomba jár, a macskáját czirógatja, s ha magához hasonlókkal összejön, szólja, szapulja a fiatalabb népet, talán mert ő nem élvezheti azt, a mit azok; e mellett még tán uzsoráskodik is és senki iránt sincs olyan gyűlölettel, mint testvére családja iránt, kikre azért haragszik, hogy miért járnak czifrán, miért élnek jól, mit báloznak annyit, mikor ő el tud lenni egész télen át a kályha mellett, s tizenkét esztendeig viselhet egy ruhát, s hétről-hétre nem eszik egyebet köménymagos rántott levesnél, beleaprított zsemlyével. A leányok, ha meg akarják egymást nevettetni, csak azt kérdik: «nem megyünk el Teréz nénihez ebédre?»

Tehát ez a részint nevetséges, részint gonosz indulatú kisasszony, a mint meghallá öcscsének szomorú esetét, felszedé rögtön törvényes kamatokon künlevő pénzeit, sok nélkülözés-teljes év forintonkint félrerakott gyümölcsét, s bekötve azokat tarka zsebkendőjébe, elment fel a városházára és kifizetvén a pénztárban talált hiányt, addig meg nem nyugodott, míg valamennyi nagy urakat sorra nem járva, kérelemmel, siralommal ki nem vitte, hogy testvérét ne csukják be, s az ellene támasztott bűnvádi eljárást szüntessék meg.

Mayer megtudva nénjének e cselekedeteit, sietett őt felkeresni, sűrű könyhullatások között s számtalanszor csókolva kezeit, nem talált elegendő szavakat, hogy háladatosságát iránta kifejezhesse, sőt még leányait is rábirta, hogy elmenjenek hozzá kezét csókolni, mely eléggé mutatja a jó leányok önfeláldozását, hogy nem sajnálták rózsához és eperhez hasonlító ajkaikat az öreg, összetöpörödött kezekkel érintkezésbe hozni s nevetés nélkül néztek a vén kisasszony csinált sneklijére s régimódi öltözetére.