Part 13

Valahányszor az oláh mondja: «szinyetátye» stb.

Az eredménye e jeles mulatságnak az szokott lenni, hogy majd egyike, majd másika a vendégeknek kidűl a sorból, azt azután a hajdúk felfogják s lefektetik a fal mellé egy gyékényre; ott alhatik másnap délig, a többi iszik tovább. E kétségtelenül igen kedélyes mulatság mind addig tart, a míg csak egy ember marad utoljára az asztalnál, a ki rendesen Kutyfalvi Bandi szokott lenni.

A feltett borból előre meg lehet mindig jósolni, milyen kimenetele lesz az esti mulatságnak? a mint azt a borok különböző szelleme hozza magával.

Mikor neszmélyire jár az örök pohár, akkor a közönség lármás, beszédes lesz, egyik pajkos anecdota a másikat éri s kaczagnak rajta eleget; a kik kidűlnek, alusznak csendesen horkolva, s ki utól marad, sorba csókolja jó kedvében az őt vezető hajdúkat.

De mikor villányira megy a verseny, akkor már a tizedik fordulónál hajba kapott a közönség, mérges, haragos mindenki, törököt akar ölni s egymást nézi annak, a földön heverők ordítanak és nyögnek, az utolsó hős birkózásnak ered a házi úr fogdmegeivel, s úgy kell lekötözni az ágyba.

Egyszer valami külföldi bort próbáltak ilyképen, akkor meg az egész társaság azt képzelte, hogy szélvészektől hányatott hajón van, s hogy megkönnyebbítse a hajót, kihányt az ablakon minden széket és asztalt, a földön fekvők tengeri betegségről ordítoztak, s Kutyfalvi Bandi mind ki akarta őket is hányatni a tengerbe.

Hogy azonban kettős czél legyen összekötve, míg a pohár egyet fordul, kivált népes társaság közt, unaloműzés végett előveszik a kártyákat. – Csak kicsiben fognak játszani, mondják, egy huszasba. Egy óra mulva aztán már ezerek állnak egy lapon, s nem egy bölcs, előrelátó férfiu jár úgy, hogy felteszi magában, miszerint nem iszsza le magát s kicsinyben fog játszani s eldűl tele fővel és üres erszénynyel.

Mint a magyarázatból látjuk, e szellemdús mulatság nem sok változatosságot igér, s arra, hogy az ember gyönyörűségét találhassa abban, mint hány a poéta czigánykereket közkivánatra, s hogy mond viszont verseket a czigány, minő dictiókat tart a helybeli kántor, s hogy énekli el viszont a délesti dicséretet a komolyképű Horhi Miska? szükségképen oly állapotban kellene lennünk, mint ők, már pedig olyankor olvasni nem szoktunk.

A mint az esküdtek felvezették Jancsi úrhoz az új pünkösdi királyt, a nagy úr meghagyá, hogy mindenki takarodjék a szobából, csak ők maradjanak egymással egyedül.

Jancsi úr lábait egy nagy kád vízben tartva s egy pár keserű mandulát rágogatva, ült karszékében. Mindez arravaló volt, hogy a ma esteli ivásnál jó előkészülettel lehessen.

– Kinek hínak, öcsém? kérdé a pünkösdi királytól.

– Kis Mihálynak, szolgálatjára, nagyságos uram.

– No te Kis Miska, te derék fiu vagy. Te nekem megtetszettél. Már most te esztendeig pünkösdi király fogsz lenni, ugy-e? Hát mit mívelsz ez alatt az esztendő alatt?

A legény felpödörte pörge bajszát, s felnézett a plafondra.

– Magam sem tudom én. Annyit tudok, hogy nagyobb úr leszek, mint eddig.

– Hátha esztendő mulva levetnek?

– Akkor megint visszamegyek csikósnak Nádudvarra, a honnan jöttem.

– Nincs sem apád, sem anyád?

– Egy szikra sincs nekem. Soha sem láttam egyiket is.

– Hát megállj te, Miska. Mit szólnál hozzá, ha én téged még nagyobb úrrá tennélek, mint a mekkorának képzeled magadat, beültetnélek ide az úri compánia közé, adnék pénzt, a mennyi kell, hogy igyál és kártyázzál velök, mint nemes Kis Mihály úr, nádudvari földesúr.

– Én nem bánom; de nem tudom ám én, hogyan kell magamat viselnem, hogy úrnak nézzenek.

– Légy mentül nagyobb betyár, annál nagyobb úrnak fognak tartani, csak a szemérmetesség az, a miről a parasztra rá lehet ismerni.

– Ha csak az kell, én kész vagyok rá.

– Mindenüve eljársz velem, iszol, kártyázol, garázdálkodol, verekedel, megvered a férfit s elcsábítod a leányt, a ki hagyja magát. Egy esztendő mulva aztán vége a pünkösdi királyságnak, leveted az úri gúnyát, s beállva hozzám hajdúk hadnagyának, fölveszed a piros mentét, s szolgálod azokat az urakat, a kikkel együtt ittál és kártyáztál egész esztendeig, s segíted hintóba ülni a kisasszonyokat, kik együtt farsangoltak veled. Én ezt igen jó tréfának találom, nem tudom, te is annak találod-e? hogy fognak káromkodni az úrfiak, s pironkodni a dámák, ha megtudják, hogy ki voltál.

A legény egy kicsinyt gondolkozott, azután megbiczczenté fejét:

– Nem bánom.

Jancsi úr megnézé az óráját:

– Most háromnegyed négyre. Rá emlékezzél. Mához esztendőre háromnegyed négyre kitelik az uraságod és nemességed, addig oly úr vagy mint a többi, minden hónapra kapsz tőlem elprédálni való pénzt ezer forintot, az első ezer itt van a bugyilárisban. Most eredj, a hajdúim majd felöltöztetnek, ha készen léssz, gyere le az ivóterembe. Goromba légy a cselédekkel, különben észreveszik, hogy paraszt vagy, s az urakat csak a kölyök neveiken szólítsd, per Miska, Bandi, Laczi, Friczi, Lenczi. Engem úgyis tudod, hogy Jancsinak hínak.

Félóra alatt fel volt Miska öltöztetve urnak.

Az ivóteremben már ekkor nála nélkül is vigan voltak, mert itt az a szokás, hogy mindenkit szívesen látnak, de senkire sem várnak. A háziúr bemutatta az érkezőt vendégeinek, mint nemes Kis Mihály nádudvari földesurat, ki, mint «eredeti ficzkó», csikósnak öltözve jött a pünkösdi királyságért versenyezni s ott oly derekasan viselte magát.

Ezt mindenki eredeti tréfának találta. Látszik a szeméből is, hogy úr és nem paraszt! Minden mozdulata, a hogy székre leül, a hogy lekönyököl az asztalra, a hogy a kalapját a szegletbe vágja, azok a betyáros tempók, világosan mutatják, hogy a jobb körökben növekedett; holmi valódi betyár fel sem merné itt ütni a fejét, míg ez az egész világgal csak úgy komázva bánik. Most már mindenki emlékezett rá, hogy a legelső látásnál felismerte benne az urat, sőt némelyek még azt is bizonyosan tudták, hogy itt-ott a főispáni ebédeken, a statutiókon találkoztak vele. Miska természetesen szintén mindazokra jól emlékezett, s egy percz alatt pajtásságot ivott az egész társasággal s oly ismerős lett velök, mintha mindig köztük lett volna, s szinte maga is elcsodálkozott rajta, hogy milyen könnyű az úri magaviseletet elsajátítani.

Az örök pohár e közben elkezdte vándorpályáját.

Miska új, eddigelé nem ismert bordalt kezdett el, a társaság azonnal felkapta azt és sokkal szebbnek találta az eddiginél.

Kalotai Friczi nagy érzékenységében odarohant hozzá s összeölelgette.

– El ne lopd valamimet a nagy ölelgetésben, hej! monda neki Miska, mely mondás, minthogy nagyon helyén volt Friczi irányában, az egész társaság által hatalmas elménczségül fogadtatott, ámbár eredetileg nem volt egyéb csárdai impromptunál.

Egy óra alatt tökéletes hőse lett Miska az úri társaságnak, ivásban senki sem haladta túl, a poharat mindig körömpróbáig hajtotta fel, elkezdtek kártyázni, ő mindjárt telemarokkal rakta a pénzt, nyert egyremásra, mint a bomlott óra s még csak egy arczvonással sem mutatott rajta legkisebb örömet is, oly hidegvérrel nyúlt a pénzhez, mintha otthon zsákkal állana nála, s még kölcsön is adott Kalotai Friczinek, a mi világos megvetése a pénznek, mert az sohasem szokta visszafizetni.

A többség feje már lógott a borversenyben, mindenki túl volt azon a határon, a hol a bor jó kedve végződik s kezdődik a mámor, mikor már az ember nem érzi a bor izét, csak a szédelgő ingert, mely csábítja a még többet ivásra. Kutyfalvi Bandi ilyenkor szokta elővenni régi tudományát, mely abból állott, hogy feltartott nyakkal egy egész pohár bort ki tudott inni, a nélkül, hogy egyet nyelne a közben, vagy hogy műkifejezést használjunk: a nélkül, hogy egyet kortyantana. Ehez, mint tudva van, igen jó öblös és gyakorlott torok kivántatik, s Bandin kívül alig volt még egy-kettő a társaságban, a ki azt utána tudta csinálni.

– Ez mind semmi, szólt Kis Miska, legkisebb erőtetés nélkül teljesítve a feladatot; de csináljátok meg azt, a mit én: próbáljon valaki, úgy miként én, dalolva kiüríteni egy poharat, a nélkül, hogy a dalolást félbeszakasztaná.

Ez akkoriban még új tudomány volt és igen nehéz, miután kivitelére nemcsak az szükséges, hogy a bornak a torkon keresztül patakzása alatt a gégefő, az ádámalmacsutája, meg ne mozduljon, hanem még e felett az is, hogy ugyanakkor félbeszakítatlan hangot kell adni.

E mutatványt közbámulatra remek ügyességgel teljesíté Kis Miska s átadá a poharat, hogy csinálja utána más.

Természetesen mind bele buktak. Minden pohár bor egy-egy újabb kudarcznak lett okozója, az ivók egymáson nevettek, mert az éneket mindegyik kénytelen volt félbeszakasztani az ivás alatt.

Kis Miska még egyszer megmutatta, hogy hogyan kell?

– Ide azt a poharat! kiálta végre Bandi, s hozzáfogott ő is a kisérlethez; egy darabig csak ment is az ének, de akkor a czigány-útra talált szaladni egy csepp ital, s egyszerre visszacsapódva az elfojtott lélekzet, mint a tengerből felmerülő czethal, vagy mint a szökőkutakra faragott tengeri isten lövellte szét egyszerre, fejének minden nyilásán a torkán akadt italt.

E jelenetet óvatosabb körülirással nem birjuk részletezni.

Igen jó mulatságnak tartják ezt s szoktak vele dicsekedni.

Az egész asztal felugrált, a társaság majd megpukkadt a kaczagás miatt, míg Bandi fuldoklott a köhögéstől, ha egyszer-egyszer csendesült tüdejének rohama, ököllel mutatva Miskára és kiáltva: megöllek! megöllek! S midőn el tudott végre csendesülni, felgyűré ingujjait vastag, húsos karjain, rekedten ordítva:

– Készülj, mert megöllek. Megölöm az egész compániát!

E szóra kiki menekült az ajtók felé; ismerték már a szokását, jó volt ilyenkor előle futni vagy lefeküdni, mert a medvék természetével birt, hogy a földönfekvőt nem bántotta. A hajdúk hirtelen kezdték kifelé czepelni Jancsi urat is. A ki kevesebbé tudott lábaival parancsolni, meghúzta magát az asztal alatt.

Csak Kis Miska nem mozdult meg a helyéből.

Kutyfalvi nagy brutális erejű ember volt, három vékás zsákot a fogaival keresztülhajított a fején, a tallért ketté tudta harapni, s lefogta egyes egyedül a szilaj lovat, mely tulajdonságok oly tekintélyt szerzének számára, miszerint igen nagy foka az ittasságnak volt arra szükséges, hogy ismerősei közül valaki kikössön vele, s az ily merénylet rendesen azzal végződött, hogy az éktelen Brontes könnyebb testalkatú ellenfelét tökéletesen kimángorolta.

Jaj te neked Kis Miska! sóhajta minden lélek, a ki látta, hogy ő egyesegyedül teszi ki magát e gygás dühének, ki fel volt bőszülve a rosszul sikerült bornyelési kisérlet miatt s feldöntve az előtte álló székeket, kinyújtott karokkal rohant reá, hogy egyszeribe szétmorzsolja.

De a csikósból váltott gavallér szokva volt már az ilyen viadalokhoz, s a mint ellenfele közel jutott hozzá, hirtelen karjai alá ugrott s megmutatta ő is, hogy mi a csikós-tempó?

Egy kézzel megragadni az ellenfél nyakravalóját, s egyet csavarintani rajta, hogy a lélekzete elálljon, ugyanakkor gáncsot vetni neki lábbal s a másik kézzel keresztülvetni a térdén. Ez a csikós-tempó, mely a legóriásabb erejű verekedők ellenében is rendesen sikerül, csak az ember ne resteljen egy pár ütleget kiállani a fejére, mire nézve gyakorta szoktak a csikósok födetlen fővel járni a napon, hogy koponyájok megvastagodjék, úgy hogy a fokos se törje be.

Az ajtókból visszatekintő czimborák csak egy nagy zuhanást hallottak, a mint Kutyfalvi Bandi roppant termetével megüté a földet, s látták, mint terül el a nagy erejű ember mozdulatlan, rátérdelő ellenfele alatt, s engedi magát tarkótól talpig végigveretni, a hogy ő szokott tenni mással, a hogy ő verte meg nem egyszer egyik-másik czimboráját poharazás közben. Ah, jól esik ő kelmének! Minden ember örült rajta, hogy rájárt a rúd, s midőn végre Kis Miska elereszté a nyakravalóját s ott hagyta a földön végignyúlva, csaknem tenyerökre vevék a sok évi sérelem megbosszulóját, s ezután egész reggelig az ő egészségére ittak.

Kutyfalvi pedig, kit a cselédek e kis tréfa után kivittek a teremből s szépen ágyba fektettek, délig aludván, azt álmodta, hogy egy magas hegytetőről egy mély kőbányába hengerült le, s a kiálló köveken össze-vissza zúzta minden porczikáját, s fölébredvén, nagyon csodálkozott rajta, hogy álma hatását még most is érezi.

E naptól fogva Kis Miska kedvencze lett Jancsi úrnak, s a környékbeli minden hímcompániának.

Hogy ez utóbb kiejtett szónak okát adjam, el kell mondanom, hogy az alföldön, és különösen a Bánságban, van egy neme a férfi-separatismusnak, mely nem elégszik be azzal, hogy a nők befolyását minden nyilvános téren nélkülözze, hanem ezt még társadalmi életébe, vigalmaiba is átviszi. Hol nők vannak jelen, ott ők nem tudnak mulatni, vagy rajta vannak, hogy minél előbb elszöktessék őket a társaságból; az ilyen compániák tagjai többnyire azon fajta emberek, kikre magán perczeikben sem vár nyájasabb, szelidebb lények boldogító közelléte, kik a parasztszolgálón s a városi olcsó szépségeken kívül minden egyéb női ismeretséget kerülnek: ha nősök, feleségeikkel úgy bánnak mint szolgálóikkal, és a szolgálóikkal mint feleségeikkel. Az ilyen társulatok a legjobb terjesztői minden barbarismusnak s betyár-seminariumok úri emberek számára. Ha poéta volnék, nevezhetném az ilyen hím-társaságokat erdőknek virág nélkül, és nem volna igazam, mert hiszen borvirág, mákvirág ott virágzik szépen.

Az 1825-diki országgyűlés némi szakadást idézett elő ez erőteljes társulatokban; kit egy, kit más hivatás kiragadott a baráti körből, s bár a rokon lelkek egymást Pozsonyban is megtalálják, mégis az akkori időknek volt már valami szokatlan fordulata, a mely más ágakat oltott az elvadult kedélyek galagonya-tüskéibe: kezdtek politikáról beszélni. Még ez is elég vad mulatság, de legalább mozgásba hozza nemcsak a torkot és tüdőt, hanem az észt és szivet is, eszébe juttatja az embernek, hogy vannak érdekek, melyek a borozó asztalon túlterjednek; az a föld, melyet beszántunk, learatunk, melyet zálogba adunk, elvesztegetünk, nemcsak dominiumnak, hanem egyuttal hazának is neveztetik, s ennek a hazának követelései vannak irányunkban, melyek, a mióta kamatjaikat nem fizetjük, iszonyú összegre kezdenek terjedni.

Szóval: a vadpohár helyét felválták a zöld-asztalok, a hím-társulatok helyett clubbok fogadták ismerőseinket, s nem egy elvadult kedély ismert e téren nemesebb hivatásaira.

A Kárpáthi-család legidősebb tagját is Pozsonyba idézte a nemzeti alkotmányos foglalkozás; megvált, bármi nehezen esék, bohóczaitól, kutyáitól, czimboráitól, hajdúitól és parasztleányaitól. Csak Miskától nem birt megválni. Őt elvitte magával Pozsonyba. Lehet azonban, hogy ezt csak mulatságból tevé, miszerint a pseudonemessel ott még több főurat hozzon barátságba; ki tudja, még tán egy grófkisasszony is beleszerethet a fiuba, s milyen jó tréfa lesz akkor a vőlegényt skárlát monturban bemutatni, mint hajdút, ki a bakra szokott felugrani, mikor az uraság a hintóban ül.

Kis Miska azonban a pozsonyi elegans társaságokban nyilt, vidám kedélye, s csinos, férfias alakjának ajánló levele mellett mindenütt kedvezően fogadtatott.

A művelt köröknek saját szótára van, a durvaságot híják szelességnek, a rossz kifejezéseket eredetiségnek, a hevességet férfiasságnak és a figyelmetlenséget komolyságnak; ilyenformán Miska egy sereg szép tulajdonsághoz jutott, a nélkül, hogy egyéb változott volna rajta, mint hogy mente helyett attilát vett fel. Született úr volt. Mindenki bámulta, nem ugyan az eszét, mert azzal keveset bajlódott, hanem férfias előnyeit, piros arczát, karcsú termetét, villogó szemeit, fekete bajuszát, a mi mind többet ér minden tudománynál, s ha felült a lovára, és ha egy szót sem szólt is, különb ember volt száz tudósnál, ki iróasztalánál görbe hátúvá tudományozza magát, s bárha a közjogi és alkotmányos viták alatt szeretett is bölcsen hallgatni, de viszont tudott beszélni ott, hol ismét a haza atyjai hallgattak többet: a hölgyek körül s nem egy érzékeny kalandróli monda volt már közforgalomban egyik vagy másik delnőről, ki némi kitüntetésben részesíté a deli kalandort, kiről ugyan senki sem tudta, hogy jószágai hol fekszenek? hanem azt lehetett tapasztalni, hogy pénze mindig van elég.

Jancsi úr csak titkon nevetett magában, mert piros pünkösd napja már közeledék, s Kis Miskával a fiatal főurak nagyrésze – pertu volt már s itt-ott lehetett hallani, mint kérdezősködnek gondos édes mamák a derék ifju körülményei felől, kik nem látták kedvetlenül annak leányaik körüli megjelenését, sőt titok fejében megsúgák meghittebb barátnéiknak a kitüntetéseket, melyek okot engedének azt gyanítani, hogy a derék ifju komolyabb czélokat táplál magában.

Az ilyen titkok nagyon hamar el szoktak terjedni s az öreg Kárpáthinak furcsa rohamai kezdődtek: gyakran a legkomolyabb társaságokban elkezdett fenhangon hahotázni; ilyenkor az jutott eszébe, hogy néhány nap mulva ez az ünnepelt gavallér az ő hajdúja fog lenni; néha az ágyban felült kaczagni, sőt egy izben plena sessione, mikor legtöbb úri nép volt a karzaton, s épen a jegyzőkönyvet olvasták fel, a főúr észrevevé, hogy a karzaton ülő delnők lorgnetjei mint keresik a körülcsoportosult fiatalság között Miska deli alakját, e felett oly fékezhetlen kaczajban tört ki, hogy actiót kapott miatta; a miért rögtön le is fizette a birságiumát, még pedig egyuttal megduplázva, miután semmiképen sem birta magát visszatartóztatni a nevetés további folytatásától.

Végre elkövetkezék a legmulatságosabb nap. Itt volt piros pünkösd napja.

Kárpáthi nagy, költséges ozsonnát rendezett a dunántúli ligetben, melyre mindazokat meghívta, a kik Miskával valami ismeretségben voltak.

Milyen derék mulatság lesz, az annyiszor diadalmas hőst mint inast mutatni be a társaság előtt. Jancsi úr nem adta volna e tréfát egy uradalomért.

Épen három negyedet ütött négyre.

Úgy volt kicsinálva, hogy már ekkor a pünkösdi király ott várakozzék az előszobában s Jancsi úrhoz csak akkor bocsáttassék be.

– Hát ez micsoda új módi! kiálta Miska a mint beeresztették s levágta magát egy karszékbe; mióta várakoztatják a becsületes embert tíz perczig az előszobában?

Jancsi úr szájában pipa volt, melyet épen akkor tömött meg dohánynyal.

– Te fiam Miska, szólt nagy ravaszsággal, kelj fel csak onnan a székről, s gyújtsd meg a pipámat.

– Ott a fidibus mellette, gyújtson rá maga; eléri.

Jancsi úr rámeresztette a szemeit.

A fiu bizonyosan maga is elfelejtette, hogy mi nap van ma? Annál érdekesebb lesz, ha még ő maga is meglepetik általa.

– Hát szerelmetes öcsém, tudod-e, hogy ma van piros pünkösd napja?

– Tudja a pap, meg a kalendáriomcsináló; hát mi gondom nekem arra?

– Ej ej, gondolj csak rá, hogy háromnegyed négyre megszünt a te pünkösdi királyságod.

– Hát aztán? kérdé Miska, legkisebb megütközés nélkül, attilája antik opálgombjait csiszolva selyemkendőjével.

– Hát aztán! kiálta Jancsi, ki kezdett dühbe jönni. Hát aztán e percztől fogva nem vagy többé úr!

– Hát mi vagyok?

– Mi vagy? paraszt vagy, betyár vagy, gézengúz, jött-ment sehonnai pimasz vagy, a ki kezet csókolhat nekem, ha hajdúmnak megfogadom, hogy éhen, vagy az akasztófán ne veszszen.

– Ah dehogy! felelt Kis Miska szépen felpödörve bajuszát. Én nemes Kis Mihály vagyok, Almásfalva birtokosa, melyet tegnapelőtt vettem Almásfalvi Kázmér tömegéből örök áron százhúszezer forinton, még pedig birói végrehajtás útján, tehát a legbiztosabb jogczímen.

Jancsi úr csodájában majd hanyatt esett.

– Százhúszezer forinton! Hát hol és mikor találtál te ennyi pénzt?

– Tisztességes úton, szólt Kis Miska mosolyogva, egy esteli ülés alatt több nemes czimboráimmal való játszás közben. Még többet is nyertem, hanem azt egy pompás kastélyra szántam, melyet jószágomon fogok építtetni, hol a nyáron át lakom.

Jancsi úr előtt tökéletesen megfoghatóvá lett a dolog; a pozsonyi országgyűléseken sokkal nagyobb összegeket is volt szokás nyerni és veszteni.

Csak egyet nem értett még az esetből.

– Hogy vehettél te nemesi jószágot? hiszen nem vagy nemes ember.

– Az is nagyon egyszerű. A midőn két hétig a minap távol voltam, az alatt egy dunántúli megyében időztem; ott kihirdettetém, hogy egy elszakadt tagja a nemes Kiss-családnak itt maradt rokonait keresi, azért ha vannak e vármegyében nemes Kissek, a kik emlékeznek Szabolcsba vándorolt rokonaikra, s nemesi leveleik birtokában azokat is kivánják részesíteni, alulirtnál ezer forint átvétele végett sziveskedjenek magokat jelenteni. Egy hét alatt ötvenkilencz Kiss-familia emlékezett vissza szabolcsi rokonaira s hozta hozzám különféle nemesi leveleit; nekem nem volt egyéb dolgom, mint kiválasztani, a melyiknek legkülönb czímere volt, azzal összecsókolóztunk, megcsináltuk a genealogiát, én kifizettem az ezer forintot, ők atyafivá fogadtak, a diplomát kihirdették a vármegyén és most én is nemes ember vagyok: itt a czímer a gyűrűmön.

Jancsi úrnak ez a tréfa még a saját magáénál is jobban tetszett; a helyett, hogy haragudott volna, összecsókolá a ravasz kalandort, ki túljárt mindenki eszén s míg játékot véltek űzhetni vele, addig ő játszotta ki az egész világot, komolyan elfoglalva a csak tréfából neki szánt szerepet.

IX. EZERNYOLCZSZÁZHUSZONÖT.

Ilyenek voltak a magyar társadalmi viszonyok e század első negyedében…

Sokan legnagyobb uraink közül még akkor nem ismerék azon hazát, melyben napi járó földeknek voltak birtokosai; idegen, tán soha nem hallott volt előttük a nyelv, melyen őseik beszéltek; idegen helyekre pazarlák gazdagságukat, szellemtelen majmolásra lelkeik erejét, bekergették a kerek világot sivár gyönyörök hajhászatában s megfoszták magukat a legnagyobb gyönyörtől, mely ebben áll: használni tudni.

Kiknek azon dicsőség juthatott volna osztályrészül, hogy milliók áldó magasztalásában örökítsék neveiket, örömüket találták benne, ha a bolondok és henyék által emelt hiúság szinpadán egy napig tartó bohóczhősök diadalát ünnepelhették. Ők nagyon drágán vásárlák meg az európai műveltséget: a honszeretet árán és még akkor is kérdés marad, ha vajjon a rouerie finomságai, a saloni ügyesség, a clubbok rendszabályainak, s a code du duelnek ismerete lényeges alkatrészei-e az európai műveltségnek?

Más, bár kisebb része főurainknak itthon maradt a hazában, s az által vélte az ősi szokásokat, az ép eredeti magyar vért megőrizhetni, ha szellemétől minden magasabb műveltséget megtagadott; ez valódi betyár-propaganda volt, kik szűrben, gubában állítottak be a tánczvigalmakba, végigmuzsikáltatták magukat az utczán, hétről-hétre jártak egyik háztól a másikhoz farsangolni, tyúkverőre, kárlátóra, a tudóst tarták bolondnak, a könyvet életrövidítő eszköznek, a munkát paraszt-kötelességnek s éltek abban a boldog öntudatban, hogy ők nemcsak az igaz életbölcseség feltalálói, hanem egyuttal jó hazafiak is, mert hiszen még csak nem is ismerik az idegen dolgait.

E két irány között oszlott meg a köznemesség tömege is. Jobb házainknál vagy száműzve volt a nemzeti szellem; a családfő nejével és gyermekeivel idegen nyelven beszélt, csak közönségesebb cselédjeikkel szólottak magyarul; fiak, leányok oly növeldékben képeztettek, miknek tanrendszerében legkisebb helyet sem foglalt semmi, a mi nemzetünkre, s nemzetünk nyelvére emlékeztetne; valamely nyilvános mulatságban bármely jobb családból való kisasszonyt hazai nyelven szólítni meg, vagy tánczra fölkérni, a legvilágosabb sottise lett volna, miért bizonyos lehetett a tánczra felkérő, hogy boszúsan visszautasíttatik, mert ezt a nyelvet csak a szolgálók irányában volt szokás gyakorolni, és ez a legtörzsökösebb magyar kisvárosokban is ily rendben volt; vagy pedig más szélsőségben vad, szemetszúró modor uralkodott a nemesi körökben, a nemzeti érzület iparkodott mindenben ellentéte lenni amannak, fiak, leányok nem tanultak semmit, a leányoknak úgy sem kell tanulni, mert hisz az asszony akkor legjobb, ha semmit sem tud; a fiak csak abban az esetben vetették magukat a tudományok után, ha már annyira elszaporodtak, hogy az ősi ugarokon nem volt mindnyájok számára elegendő nyúl, a mit kergessenek; akkor aztán egyik vagy másik megtanult diákul és lett prókátor, a corpus jurison túl nem kellett neki semmit tudni.