Part 12

Igy érkeznek ki a síkra. Azon pillanatban taraczkdurranás jelenti, hogy a legfőbb patronus, Jancsi úr, a gazdag nábob, elindula kastélyából. A népség az elárkolt kertekben s temetőkben helyezi el magát. A bizakodó lovasok kiállnak a síkra, egy-kettő kevélyen finczoltatja a lovát, nagyokat kongatnak karikásaikkal, fogadásokat tesznek egymás között és az mind borba megy.

Nemsokára a kertek alól támadó porfelleg jelenti, hogy Jancsi úr közelít, a dombra állított gyermekek futnak nagy sivalkodással, mert most mindjárt nagyot fognak lőni kettőt.

Két vasból készült állat van a földbe ásva s beverve faczövekkel; egy tapasztalt ember, ki a franczia háborúban is járt, messziről hasonmászva közeledik feléjök hosszú póznára szúrt égő taplóval s megbántva vele gyujtólyukaikat, elpukkantja szépen a veszedelmes ágyút; a faczövek kimegy a levegőbe, a népség szétszalad előle, nehogy valakire ráessék, azután meg hogy leesett, ismét odatódulnak, meglátni, hogy nem lett-e valami belőle, a míg odafenn járt?

A mint az úri hintók láthatóvá lőnek, hol a nép előtt elhaladtak, óriási vivát-ordítozás volt hallható (még akkor magyarul nem tudták mondani), melyet azonnal zsibongó víg kaczaj válta fel.

Hát ezúttal azt a tréfát gondolta ki Jancsi úr, hogy Vidra czigányt felöltöztette pompás aranyos ruhába, őt ültette a négy lovas díszhintóba, maga pedig utána fakó szekeren ülve hajtatott, a jámbor népség aztán elébb nagy vivátokat kiáltott az aranyos ruhának, később pedig meglátva, hogy abba a czigány van öltöztetve, annál nagyobb lőn kaczagása s ez a jó urat úgy mulattatá.

Vele jöttek a két udvari bohóczon kívül legszivesebben látott vendégei: a bácsmegyei Horhi Miska, ötezer holdnyi birtok gazdája, ki át szokott néha rándulni egy szóra a szomszédba (Nagy-Kunságba) kedves komájához, így például eljött hozzá márcziusban, s körülbelül augusztus végével kérdezé meg, hogy kinek hítták a szabolcsi második alispánt? Otthon azalatt meghagyta, hogy míg haza nem megy, aratáshoz, kaszáláshoz ne fogjanak; lábán maradt minden termése. Ez egy. Másik a híres Csenkő Laczi, a legszebb ménes birtokosa az alföldön, ki ha más szekerén nem ülhet, gyalog jár, mert sajnálja szép lovait befogatni. Harmadik Berki Lőrincz, leghíresebb vadász és agarász a környékben, oly folyvást tud hazudni, mintha diktálnák neki. Negyedik Kalotai Friczi, kinek az a különös rossz tulajdonsága van, hogy a mi kezeügyébe akad, pipa, ezüstkanál, zsebóra, azt menten ellopja; a kik már ismerik, jól tudják, ha valamijök elveszett, hogy hol keressék, s minden tartózkodás nélkül nyakon fogják, kimotozzák a zsebeit, s ez őt legkevésbbé sem szokta megzavarni. Végezetre itt van Kutyfalvi Bandi, legpompásabb ivó és verekedő az országban, ki valahányszor iszik, mindig elzsákolja ivó társait, inni pedig úgy tud, mint egy nilusi ló és soha sem látta őt senki holtrészegnek.

Ilyen ripők compániából állott Jancsi úr környezete, kik mind nagyon tetszettek maguknak azon gondolatban, hogy őket eredeti ficzkóknak tartsák, s ennek kiérdemlésére fül nem hallott, szem nem látott ostobaságokon törték a fejöket, melyek között a legszelidebbek közé tartoztak ezek: a vendég lovainak farkait tőbül levágatni; újdonatúj hintóját oly apróra faragtatni, mint a forgács; a házat felgyújtani, mikor legjobban mulatnak alatta; fényes délben, mikor legtöbb nép jár a városban, oly costumben járni végig a sétányon, a milyet csak az uszóiskolában szokás viselni; orthodox zsidókkal szalonnát etetni, s más efféle genialis dolgok, melyek egy időben nagyon mulatságos elménczségeknek tartattak.

Az úri vendégek megérkezvén, a barna zenészek háromszoros tust fuvának, azzal az előljáró esküdtek kimérték a pályatért, a czél végéhez odaállíták Varju uramat a vörös zászlóval, túlnan pedig a lovas legényeket, sorshúzás által határozott sorban, úgy, hogy az úri nézők az egész futtatást a legkényelmesebben láthassák hintaikról.

A pályatér ezer lépésnyi volt.

Jancsi úr már inteni akart aranygombú botjával, hogy süssék el a taraczkokat, a harmadik lövés leendvén jel a verseny kezdésére, a midőn túlnan a pusztáról nagy vágtatva lát közeledni egy lovas legényt, ki nagyokat kondítva karikásával, rohan a pályázók felé, s nem sokára a két esküdt elé érve, megáll, s megbillentve kalapját, elmondja röviden, hogy ő is szerencsét próbálni jött a pünkösdi királyságért.

– Ki vagyok, mi vagyok? soha se kérdezzék; ha legyőznek, úgy is odább megyek, ha én győzök, úgy is itt maradok! Ez volt válasza az esküdtek kérdésére.

Senki nem ismeré a legényt. Szép, barnapiros arczú, huszonhat éves fiú volt, kicsiny, pörge bajuszszal, mely betyárosan fölfelé volt csapva, ömlő haja göndör karikába szedve, fekete, villogó szemei, s merész kifejezésű szája, termete alacsony, de izmos és ügyes, viselete népies, de a kényességig tiszta, fehér lobogó ingén keresve sem lehetne találni egy pecsétet, s kalapját a hosszú árvaleányhajjal úgy tudja viselni, mint akármi gavallér.

Akárhol vette azt a paripát, a melyen ül, de gyönyörű állat: nyugtalan erdélyi telivér, hosszú, földig érő sörénynyel és farkkal, egy perczig sem tud nyugton maradni, egyre tánczol és ágaskodik.

Oda állítják őt is sorsot húzni s azután elvegyül a többi lovas között.

Míg ott alkudozott, az úri lócsiszárok szemügyre vették a lovat, a lovasra nem sok gondjuk volt, de a paripa figyelmet gerjesztett.

Végre megtörtént a jeladás, az első taraczkdurranásra elkezdtek hánykódni a paripák, a második lövésnél elcsendesültek, füleiket hegyezve figyelmesen, csak egy-két tapasztalatlanabb paripa toporzékolt még apróra. Ekkor a harmadik pukkanás is elhangzott s azon perczben megindult az egész sor a pályasíkon.

Öt-hat mindjárt eleinte kivált a többi közül, ezek a legszelesebb lovasok, kik az elején sarkantyúzzák lovaikat s utóbb elmaradnak, köztük van a legújabban érkezett legény is.

A pünkösdi király a középtájon lovagol még, csipőre tett kézzel s meg sem mozdítja korbácsát.

Midőn háromszáz lépésnyire haladtak, akkor azután egyszerre sarkantyúba kapja a lovát s kieresztve karikását, egyet rikolt és három szökéssel kinn van a többiek csoportjából.

Ekkor kezdődik a lárma, az ostorcsattogás, valamennyi lovas lova nyakára fekszik, a kalapok hullnak, a menték repülnek, a pálya közepén mindenki azt hiszi, hogy ő leend a nyertes; egy paripa elbukott lovagostul a porban, a többi előre nyargal.

A hintókról szépen lehet látni, mint vágtat előre a többi között a pünkösdi király, fejéről a hosszú virágfűzér repülve vonul utána. Egyenkint elhagyja azokat, a kik eléje vágtattak, s valahányat elhagy, egyet pattant az ostorával, rákiáltva hetykén:

– Szorítsd öcsém!

A pályatér negyedik részében már világosan elhagyta valamennyit, csak egy van még előtte, az idegen legény.

Márton neki rugaszkodik ennek is, az ő lova hosszabb, de amazé gyors, mint a szellő. Már csak kétszáz lépés az élet. A fiatal legény visszanéz versenytársára, önbizakodó mosolylyal, az urak onnan a hintókról kiabálják: ne hagyd magad! mely kiáltás mind a két versenyzőt illetheti, Jancsi úr felállva nézi az érdekes versenyt.

– No most mindjárt elibe vág! Nem biz a. Ez is sarkantyút adott a lovának. Egyet pattant, s repül mint a fergeteg; milliom adta, milyen ló, s hogy ül rajta az a suhancz!… No Marczi, most mindjárt vége a pünkösdi királyságnak! Már csak száz lépés az élet… Vége van! nem birja többet elérni.

Úgy is lett, az idegen legény egy egész másodperczczel hamarább ért a czélhoz, mint Márton s ott a zászló előtt megállt. Márton azonban, a mint odaugratott, hirtelen kikapta Varju uram kezéből a zászlót s diadalmasan kiálta a legényre:

– Ne is gondold öcsém, hogy te győztél, mert az a parancsolat, hogy a ki hamarább elkapja a zászlót, azé a pünkösdi királyság, már az pedig az én kezemben van.

– Úgy? szólt a legény nyugodt szívvel. Nem tudtam. No majd a másodszori futásnál ügyelni fogok rá.

– Ugyan úgy-e? monda Márton. Tán biz azt gondolod, hogy majd akkor is magam elé eresztelek? Nem éred azt hajasan. Most is csak annak köszönd, hogy a lovam megijedt a lobogós üngödtől s félreugrott, különben ott hagytalak volna, a hol szent Pál az oláhokat. No de csak gyere másodszor, majd megtanítlak rá, hogy ki a legény a gáton?

Ez alatt a többi versenyzők is beérkeztek, kiket Márton százféle okokkal sietett felvilágosítani, hogy miért tudott az idegen legény hamarább odaérni, mint ő? utoljára még az is kisült, hogy nem is ért oda hamarább, csupán csak hogy egy paraszt hajszállal volt előbbre a lovának a feje, mint az övé.

Az idegen legény hagyta őt beszélni békével s csendesen, jó kedvvel léptetett vissza a kiindulási vonalra.

E nyugalom, ez önbizakodó engedékenység teljesen megnyerék számára a közönség rokonszenvét a garázda Márton ellenében, s az úri sereg között élénk fogadások kezdtek szövődni, még pedig tizet egyre, hogy az idegen lesz mind a három futásban a győztes.

A taraczkokat újra megtöltötték, a legények ismét sorba álltak, a harmadik lövésre megindult a versenyző csapat. Most már egyszerre ugratott ki mind a két versenyhős a többiek sorából. A pálya közepén már mind elhagyták egy öllel a hozzájok közelebb jövőket, s szorosan egymás mellé férkőzve vágtattak a zászló felé.

Egész a pálya végeig egyik sem bírta megelőzni a másikat. Midőn már csak alig ötven lépésnyire voltak, hirtelen nagyot durrantott ostorával az idegen, mire a megriadt paripa három nekidühödt szökést téve, egy egész fejjel előzte meg Márton lovát, s ez a különbség egész a pályaczélig változatlanul megmaradt közöttük, bár a pünkösdi király korbácsnyéllel verte is tajtékzó paripáját.

Az idegen legény elébb ott volt a zászlónál, s ezúttal úgy kikapta azt Varju uram kezéből, hogy maga Varju uram is leesett a lóról.

Márton magánkívül dühében vágott ostorával az előle elragadott zászlóhoz, s lyukat hasított annak piros lebernyegén. Hasztalan düh. Az esküdtek odajövének, s a mérgében reszkető pünkösdi király fejéről levevék a virágkoronát s feltették a győztes fejére.

– Nem kell az a kalap, kiálta rekedten a legyőzött lovas, midőn kalapjával kinálták. Visszanyerem én még azt a koszorút újra.

– Pihenést kell nekik engedni, kiáltának a hintókról.

– Nem szükség, felelt Márton daczosan, én nem vagyok fáradt, sem a lovam, mi futunk, ha belehalunk is. Ugy-e Ráró?

A paripa, mintha értené, hogy mit beszélnek hozzá, kapált lábaival, s fejét szügyébe hányta. Az esküdtek visszavezették a fiatalságot a vonalra.

Sokan átlátva, hogy e két lovassal nincs mit versenyezni, kiálltak a sorból, s a nézők közé vegyültek, úgy, hogy a két versenyhős alig hatodmagával maradt a síkon.

Annál érdekesebb lőn a verseny, mert a tömeg nem vonta félre a figyelmet.

Mielőtt harmadszor is hozzá fogtak volna a versenyhez, az idegen legény leszállt a lováról s a temető árkából egy hajlós fűzfavesszőt metszve, arról lehántá a leveleket s karikását nyakába vetve, így ült föl ismét lovára.

Még eddig egyszer sem ütötte meg a paripáját.

Most, a mint meghallotta a nemes állat a vékony fűzfavessző éles fütyölését, elkezdett ágaskodni. Két lábra állt és zabláját harapta dühödten, köröskörül tánczolva két hátulsó lábán. A legényt félteni kezdték, nem attól, hogy lova leveti, mert arról szó sem volt, hanem hogy elkésik vele, már a második lövés is eldördült, a többi mind hosszúra ereszté a kantárt s felkészülve várt, az ő lova még egyre ágaskodott, s lábaival kapálta a földet.

A mint a harmadik lövést tették, az idegen lovag egyszerre rávágott a fűzfavesszővel a lovára s odaveté a kantárszárat.

Mint a vihar száguldott előre a megcsapott ló, szilajon, bőszülten nyargalta be a tért, a hogy csak akkor tud futni a paripa, ha valamitől megrettent, s magával ragadja veszendő lovagját. Senki, senki sem ért még csak közel is hozzá, maga Márton több ölnyi távolságra maradt el mögötte már a pálya felén, a népség bámult a lovag vakmerőségén, vagy paripája dühén, a midőn hirtelen a sebes roham közepette lebontakozik a legény fejéről a hosszú virágfűzéres korona s lehull a földre. Az utána rohanók patkói mind összegázolták.

Ő maga észre sem vevé koszorúja elestét, míg a czélhoz nem ért, hol már előre vissza kellett tartania minden erejével bőszült paripáját. A czélt elérte, de a koronát elveszté.

– Igy nem lehet pünkösdi király, mondának többen. Minek vesztette el a koronát?

De hát ki lesz akkor? A koronát senki sem vette észre a földön, beletapodták a porba.

– Ez nem igazság! kiáltozott a nagy rész, míg többen új futtatást indítványoztak.

– Én mindenre kész vagyok, mondá az idegen legény.

– Megállj öcsém, szólt rekedt, eltompult hangon Márton, ki reszketett a dühtől, váljék el hát köztünk, hogy melyikünk a derekabb legény? Itt a síkon te jártál elébb, megvallom: jobb lovad van, ehez a bolond is ért, csak gyors lova legyen; de gyere, mutasd meg: ember vagy-e ott is, a hol meg is kell állni? Látod, itt sok szép népség van együtt s ennyi nép számára nem hoztak többet két tuloknál. Ez kevés lesz. Gyere velem, ha legény vagy, hozzunk még egy harmadikat. Nem kell messze mennünk, itt a nádas közepén van egy kivert bika, a ki már két hét óta rontja a vidéket, embereket öl meg, gulyákat kerget szét, kalangyákat dúl fel, az utazó szekereket felforgatja az útban, s bekergeti a városba a mezőről a munkásokat, a város valamennyi bérese, gulyása nem birta egyesült erővel elfogni, menjünk mi rá ketten s a melyikünk ide hajtja, legyen az a pünkösdi király.

– Itt a kezem, szólt versenytársa tenyerébe csapva az idegen legény, minden hosszas gondolkozás nélkül.

A kik hallották a köztük tett fogadást, kezdtek tágulni mellőlök, hisz ezek veszett emberek, a kik az ünneplő nép közé akarják hajtani a szilaj bikát!

– Nem kell félni, monda Márton, mire ide hajtjuk, úgy megszelidül az, mint a bárány, vagy mi is ott maradunk.

Hirtelen, mint a futó tűz terjedt el a vakmerő fogadás híre. A népség félénkebb része iparkodott elárkolt helyek mögé jutni, a bátrabb legények lóra kaptak, utánok menendők, hogy meglássák a merénylet sikerét; az urak is mind paripáikat hozatták elő, még Jancsi úr is neki hajtatott parasztszekerével. Tán azt hitte, hogy ő iránta még a szilaj állat is tartozik respectussal viseltetni?

Alig félórányira a várostól kezdődik az a rengeteg mocsár, mely innen azután lenyúlik egész Püspök-Ladányig és fel Nádudvarig és Tisza-Füredig: abban bizony ellakhatik nemcsak a szilaj bika, de még a hyppopotamus is.

Egyfelől gazdag búzavetések terülnek, másfelől gazdag sötét-zöld sás mutatja a vonalt, a meddig a víz szokott járni, csak egy keskeny gát választja el a rétet és kaszállót az ingoványtól.

A legelőkön elszórva tanyázó gulyák pásztoraitól csekély fáradsággal meg lehetett tudni, merre jár most a kivert bika a mocsárban.

Jelenleg épen a füzes sziget bokrai közé vette magát, oda látták becsörtetni s egész éjjel ott morgott, bőgött, csak nappal hallgatott el.

Tudnunk kell mindenek előtt, hogy miféle charakterbeli állat egy kivert bika?

Mikor egy gulyához két bika kerül, vagy pedig egy ifjabb borjuból felnövekszik, télen át csak el vannak csendesen, legfeljebb, ha összetalálkoznak is, nagy morogva összevetik homlokaikat, s úgy elforognak egymás körül, s ha a bojtár közükbe hajítja botját, szétszaladnak; de a mint a tavasz kinyílik s a fűszeresebb virágok merészebbé tesznek minden fűevő állatot, midőn a vér forrni kezd, mindkettő magasan kezdi hordani szarvát, már messziről bömbölnek, ha egymást meglátják s a gulyásoknak ugyan ügyelni kell, hogy ne találkozhassanak. Ha azután egy meleg nyári napon, mikor a pásztorok gubáik alatt alusznak, megkeríti egymást a két ellenséges főnök, eldöntő viadal kezdődik közöttük, mely rendesen az egyik elestével, vagy futásával végződik. Ilyenkor már hiába iparkodnak őket a pásztorok szétválasztani, a neki bőszült állat nem lát és nem érez, minden erejét megfeszíti, hogy ellenét letörje. Gyakran órákig eltart a viadal egy szérűnyi téren, melyen úgy felkapálják a fűvet, mintha szántva volna. A melyik azután végtére hanyatlani kezd, érzi, hogy társa erősebb, iszonyú bömbölés közt elkezd futni a gulya közül, belevadul a pusztába, véres nyelvvel, véres szemekkel kóborol keresztül-kasul mezőkön, vetéseken, gyakran visszatér oda, a hol meggyaláztatott, de a gulyához nem vegyül többé s jaj minden élő állatnak, a mit előtalál; azt, a mily messziről meglátta, elkezdi üldözni, van rá eset, hogy a fára felfutott utast napokig előrizte a fa alatt, míg oda vetődő csikósok el nem terelték onnan, sőt újabb időkben a Szolnok felé járó vaskocsit is megtámadta egy ily bőszült állat, a szemközt jövő gőzmozdonyra rohanva előre tartott szarvaival, s az összeütközésnél agyonzúzatott.

A gulyások utasítása szerint könnyű volt rátalálni a bika tanyájára, a magas nád között két külön út volt kivehető, melyeket maga előtt gázolt; a két legény egymástól különválva, a két külön úton indult el a bőszült vadat keresni. A nézőbe jött lovasok ez alatt a magas gátra vonultak fel, honnan a füzest egészen be lehetett látni.

Alig haladt Márton mintegy száz lépésnyire a sás között, midőn meghallá a bika mormogását. Egy perczig gondolkozott, ha ne kiáltson-e a más úton járó legénynek? de utóbb győzött benne a büszkeség: egyedül küzdhetni le az állatot s kibontva dróttal fonott végű karikását, karjára öltve az összeszedett pányvát, merészen neki indult egyedül azon helynek, honnan a dörmögést hallotta jönni.

Ott feküdt a termetes vad a sás közepén, térdig beleásta magát a mocsárba, köröskörül nagy területben legázolva maga körül a tért, bőszültségből vagy elővigyázatból.

A mint meghallá a közeledő csörtetését, felnyújtá fejét, egyik szarva korábbi tülekedésben meghajolva, előre állt, a másik hegyesen fölfelé. Kormos fekete homloka tele volt tüskés ragadó vizi bojtorjánynyal, orrán egy nagy hasítás be nem hegedt sebe látszék.

Meglátva a közeledő lovast, rögtön két első lábára emelkedett, s hosszú, ismételt vad bőgést hallata.

Márton ki akarta csalni a síkra az állatot, hol könnyebben bánhatott vele, mint itt ez ismeretlen süppedékben, s mintegy kihívó jelül nagyot pattantott karikás ostorával.

E bosszantó hangra dühödten szökött fel helyéből a szilaj állat, s a lovag felé rohant.

Ez rögtön megfordítá paripáját s futott ki az ingoványból, maga után csalva a bőszült bikát.

A mint kiért a vadállat a mezőre, s körültekintve meglátta a gáton álló sokaságot, mintha sejtené, hogy mit akarnak vele, egyszerre megfordult, s morogva, bosszúsan lefeküdt az ingovány szélében.

Márton erre ismét visszafordult reá, s ostorával pattantott felé.

A bika elbődült rá, de meg sem moczczant helyéből, sőt inkább az orrát is beledugta a sásba, s azután kongathatott tőle eleget a csikós, nem is felelt rá, csak a farkával csapkodott a légbe.

Mártont bosszantá e makacsság, s közelebb léptetve a szilaj bikához, rávágott egyet karikás ostorával. A horgos aczélsodrony, mely az ostor végébe volt fonva, egész csíkot hasított fel a vad állat bőrén; de az meg sem mozdult. Egy második vágás a nyakát érte, hegyes pattanással csípve ki egy folt bőrt: a bika csak nyögött, de fel nem állt, s fejét úgy eldugta a sás közé, hogy a pányvát nem lehetett belevetni.

Most már a vadász kezdett dühbe jönni, egyre vágta, ütötte a magát megbikacsoló vadat, a nélkül, hogy azt megbirná indítani; már többen a lovasok közül oda kezdettek hozzá seregleni, kiket boszantott a bika gyávasága, s lármájokkal igyekeztek azt felriasztani.

Ekkor egy ostorcsapás hirtelen a szemét találta a bikának. Villámgyorsan ugrott az egyszerre talpra, fejét megrázva, ádáz dühvel rohant a lovagra, s mielőtt annak ideje lett volna előle menekülhetni, oldalt kapta és iszonyú lökéssel föltaszítá a porba lovastul, keresztül gázolva rajta. A többiek rémülten futottak szerte. A legázolt paripa vergődve iparkodott ismét talpra állni; hasztalan! a fenevad szarva keresztül járta vékonyát, a nemes állat nem fog többé versenyt futni a mezőn, véresen hull ismét vissza, maga alá szorítva lovagját, ki lábával a kengyelbe keveredve, nem bir alóla kiszabadulni.

A felzaklatott vad irtóztató bömböléssel állt meg a síkon, lábait megvetve a földön, kivágott szeméből csorgott alá fekete szügyén a vér. Nem üldözé a futókat, hanem ismét visszafordult s meglátva a földön fetrengő lovat és lovagot, bakkecskeszerű szökéssel kezdett feléje rohanni, szarvával itt-amott felhányva a földet.

Isten legyen irgalmas kegyelmes a szegény legénynek.

Végre sikerült Mártonnak lova alól kiszabadulhatni. A mint a bika meglátta, hogy ellenfele talpra állt, veszett dühvel nyargalt reá egyenesen. Egyetlen rémkiáltás tölté be a levegőt, többen elfordíták arczaikat, most mindjárt vége lesz!

Ebben a pillanatban, a mint alig egy szökésnyire volt már áldozatához a vad, hirtelen megállt és nyakát hátra kapta. Egy ügyesen vetett pányva hurkolása szorította azt össze, melynek vége az idegen lovag kezében volt, ki most törtetett elő a sás közől. Meghallva a hajszolás zaját, sietett arrafelé, s épen jókor érkezék. Egy percz mulva versenytársa össze lett volna tiporva.

A meglepett fenevad a fojtó hurkot nyakán érezve, hirtelen új ellenének fordult; de már akkor ez is megfordította a kantár szárát, s a pányvakötelet vállára kapva, elkezdett futtatni a síkon keresztül.

Ez volt a futtatás! A nehéz vadállat versenyt száguldott a leggyorsabb paripával, a kötél megfeszült nyakán, hanyatt homlok rohant előre egyenes irányban, nem látott már semmit, futni fog, míg meg nem szakad bele.

A legény egyenesen a versenytér felé nyargalt vele, s egyszerre félre ugratott előle lovával; a bika elfutott mellette, s ekkor a lovas maradt hátul, a vad futott elől. Azt sem vette már észre.

A lovag ekkor elővoná karikás ostorát s elkezdte vágni hátulról a bikát, az mindig sebesebben rohant, a lódobogás, ostorpattogatás, a nép ujjongatása elvevék eszméletét, csak futott, orrán, száján megeredt a vér, egész teste tajtéktól habzott, nyelve kicsüggött szájából, végre a versenytérre ért, az összegyült népség ordító tömege közé, erős lábai megcsuklottak alatta, de nem birta már magát megtartani, egy árokban elbotlott s messze előre rohanva, orrával túrta a földet, azután végig nyúlt a pázsiton és megszünt élni.

A népség ujjongva, vivátozva kisérte végig az utczákon az új pünkösdi királyt, kinek e közben minden tanácsbeli és a főbiró háza előtt meg kellett állapodni, s ott egy pohár bort kiinni annak egészségére, mely szokás azt bizonyítja, hogy a pünkösdi királynak nemcsak jó futónak, hanem jó ivónak is kellett lenni; mely tulajdonság még szükségesebbé vált azon körülmény által, hogy mind ezeket elvégezve, utoljára Kárpáthi János úr kastélyába kellett mind az esküdtekkel egyetemben betérnie.

Fentartjuk magunknak az alkalmat e kastélyról s annak saját vigalmairól annak idejében beszélhetni, s hogy történetünk egyik újabb szerepvivőjének tért nyithassunk, magát a többiekkel egyenlő érdekűvé nőhetni ki, ezuttal a mellékes tárgyakról csak futólag fogunk emlékezni. Különben is a következő vigalom nem tartozik azon érdekesebb látványok közé, miket a Kárpáthi-kastély egy-egy János fővétele napján szokott mutatni, a midőn összesereglik a gazdag nábob névnapjára a vidék nemessége és czigánysága s a midőn szinészek ütik fel a szin alatt ponyvaberkeiket, poéták jönnek versenyezni őrült dythirambokkal, s hirhedett szónokok mondanak kacskaringós toasztokat, a midőn tüzijátékok lövetnek el, s csűrök égnek le, s az égés lángjai közt ott húzzák a barna zenészek tánczra kerekítő nótáikat, s az urak tánczolnak paraszt menyecskékkel.

Mind ezek helyett most csak az örök pohár vad mulatságát fogjuk látni, mely abból áll, hogy egy nagy üres teremben körbe ülnek az eredeti ficzkók egy nagy gömbölyű asztal körül; az egész teremben semmi összetörhető bútor nincsen, csupán kicsiny, kartalan, gömbölyű székek lábak nélkül, melyeket nem lehet megfogni s egymás fejéhez vagdalni. Ekkor kézbe adatik egy gömbölyű talpatlan pohár, melyet nem lehet letenni az asztalra, hanem a mint a hajdú, ki minden ember háta mögött áll, tele töltötte, ki kell inni menten és a szomszédnak átadni, ilyenformán szüntelen körüljár a pohár, s valahányszor egy vendég kiiszsza, a többinek ezt a nótát kell dalolni: