Part 11

– Tehát Flóra kisasszony únta magát Londonban? szólt egyenesen a lánykához intézve szavait, valószinűleg, hogy beszédre birja, s lássa, vajjon e szép arcz hogy jön zavarba kérdésére?

Azonban a jó nagymamának azon kedves szokása volt, hogy az unokájához intézett kérdésekre maga szeretett megfelelni, nem engedvén, hogy a gyermeket valaki zavarba hozza.

– Ah uram, hogy únhatta volna magát, hiszen még gyermek, a kit minden mulattat, s még sem férje, sem imádói nincsenek, hogy az unalmat megismerhesse.

– Ezt a bókot elteszem az összes férfinem nevében, viszonzá felhangoltan Rudolf, kit Eszékiné azért tüntetett ki legjobban minden ismerős ifjak között, mert legmakacsabb és legfinomabb vitatkozó társát találta benne.

– Tehát csupa honvágy, folytatá Rudolf, egy kerevet karjára támaszkodva; regényes epedés a szőke Tisza után, újra hallani a malmok csendes kelepelését a tiszaváradi jegenyék árnyékából, sétálni a buzavirágok között, látni az ismerős czigánycsoportot a falu végén, mint készítenek dorombot, s hallani vasárnaponkint a tiszteletes úr magasztos elmélkedéseit.

– Ah uram, ne is folytassa tovább sarcasmusait, vágott beszéde közé Eszékiné, mi nem megyünk Tiszaváradra malomkelepelést hallgatni, s nagyon mezei fogalmai vannak a honvágyról, ha azt csak a buzavirágok közt látja érni: mi Magyarországon is nagy városban fogunk élni.

– Annál szebb. Debreczen vagy Szeged, vagy akár Hódmezővásárhely a legritkább élvezetekkel fognak kinálkozni. Teszem föl Debreczenben van egy nagy hid a város közepén, mely az egész utczán végig megy, s mely azért európai ritkaság, mert száraz földre van építve; ezen érdekes lesz járni.

– Ön ismét csalódik, mi tiszteljük ezeket a nagy kenyértermő városokat, de lakni Pesten fogunk.

– Ah, azt el is feledtem, hogy Magyarországon van. Úgy hiszem, ott maguk nagysádtok is el fogják feledni, hogy Magyarországon vannak. Hisz az nem magyar város, hanem egy nagy német-zsidó colonia, a hol csak a kőrösi, kecskeméti udvarban lehet hetivásárok alatt magyar szót hallani.

– Legyen úgy, uram. Egygyel többen lesznek velünk, a kiktől hallani fogják. Rég volt nekem egy bizarr eszmém, csak arra vártam, hogy unokám fölserdüljön. Most állandóul Pesten fogunk lakni. Minthogy Pestnek úgyis kevés díszes épülete van, építtetünk nagyobbszerű palotát a város kitünőbb helyén. Nyári lakul választjuk a budai hegyeket, rajta leszünk, hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által teljesíttessünk; alkalmat adunk tehetséges költőknek, művészeknek, hogy Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani, s elkivánja tőlünk. Vagy azt hiszi ön, hogy nem sikerülend kört alakítanunk?

E kérdésnél büszkén tekintett unokájára Eszékiné.

– Sőt inkább, felelt Rudolf, én magam örökös satellitje lennék nagysádtoknak, ha oly szerencsés volnék, hasonló honvágytól lelkesülhetni.

– Édes Rudolf, szólt komolyan Eszékiné, megfogva a gróf kezét. Ön méltatlanságot követ el lelkén, midőn a legszentebb érzelmet megtagadja. S e szomorú tüneményt alig látni másutt, mint a mi köreinkben. Végignézek a páholysorokon, s öt-hat magyar főurat látok itt, kik állandóul itt laknak, itt vesztegetik el vagyonukat, s a mi annál több, szellemüket; pedig mennyit használhatnának oda haza! Látja, én politikához nem értek, nem tudom: van-e valami szerepe főurainknak még Magyarországon? de azt tudom, hogy ha egy népet épen azok hagynak el, a kik leggazdagabbak, annak okvetlen szegénynyé kell lenni.

– Mások használhatnának még, asszonyom, felelt hideg mosolylyal, de én nekem mi hasznomat vehetné még? Én hasznavehetetlen vagyok.

– Nem úgy, édes Rudolf, azt én jobban tudom. Én ismerem az életet, mert magam is régen élek. A mi fajtánk férfiai rendesen így szokták: tizenhat éves koráig gyerek, addig nincs róla mit beszélni: tanul jót, rosszat, összevissza; – tizenhattól húszig ábrándozó, költői vagy legalább is epedő szerelmes; – húsztól huszonötig azután elmerül a világ minden örömébe, vad, gyönyörvadászó lesz, s mikor ez évek végén már azt hiszi, hogy lábaival feneket ért minden élvezetben, akkor elkezd blasirt lenni, megtagadja szenvedélyeit, megtagadja szívét, még vére melegségét is; mosolyog, vagy még azt sem teszi, ha valamiféle szeretetről beszélnek előtte, illessen az jó barátot, asszonyt, vagy hazát; játszik életével, mint únott játékszerrel, melynek nincs előtte nagyobb becse, mint egy czitromhéjnak, melynek levét az utolsó cseppig kifacsarta; s ez tart harmincz éves koráig, ekkor nyílik ki csak saját szívének világa, ekkor kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán érzeni, ekkor lesz belőle emberbarát, hazafi, jó férj, egy szóval boldog ember. Lássa Rudolf, – és ön még nincs harmincz esztendős.

Rudolf türelmetlenül várta, hogy vége legyen a grófné textusának, s erre e mondatot szalasztá ki ajkán:

– Egy új Istennek kellene támadni arra, hogy belőlem új embert teremtsen.

Valóban csak rendkívül izgatott kedélyének kell tulajdonítani, hogy ilyet mondhatott, ő, ki különben a kegyeleteket nem szokta sérteni.

Eszékiné komolyan megbotránkozék.

– Édes Rudolf, nem jól esik öntől ily szót hallanom. Lássa, én kegyeskedő nem vagyok, de Isten nevét szeretem, ha tisztelettel említik. Azért, hogy Párisban az oltárra egy tánczosnőt a balmabilleből állítottak fel, Isten mindenható maradt, s csodái nemcsak az elemekben láthatók, hanem az emberek szíveiben is.

Rudolf nagyot sóhajtott, mintha azt kérdené magában: lesz-e hát isteni hatalom, mely őt meggátolja attól, hogy meghaljon hideg, kiégett, elfásult szívvel? a ki őt valaha megtanítsa élni és érzeni?

Azonban illőnek találta ez emphaticus beszédfolyamnak más menetet adni, s Flórához fordulva, csupa illedelemből valami általános tárgyú beszélgetéshez kezdett vele, megkérdezve tőle, hogy mulatta magát Londonban, s mik ott a legújabb közbeszéd tárgyai?

A lányka okos, nagy fekete szemeit s tündér tiszta arczát a kérdezőhöz emelve, helyes hangon válaszolt, őrizkedve, hogy beszéde sem oly magas ne legyen, hogy a hallgató közönséget zavarja, sem oly halk, hogy a páholyban levők suttogásnak vehessék.

– Oh most nagy szomorúság van Londonban. – Az egész divatvilág gyászol. Midőn eljöttünk, épen azelőtti napon temették el a leghíresebb férfit és a leghíresebb asszonyt Angliában.

– Ah, erről mi még mit sem tudunk, monda Rudolf és gondolá magában: ez a kis együgyű leány bizonyosan a lord mayort, vagy valami nagy tábornokot tart leghíresebb embernek, s híres asszonya legalább is csillagkeresztes hölgy.

– És ki volt ama híres férfi és nő? kérdé Flórától, mint a hogy gyermekeket szoktunk kikérdezni.

– E híres férfi, mondá a lányka némi exaltatióval, mely nemes arczához úgy illett, korának legmagasabb szelleme, a halhatatlan költő – lord Byron.

Rudolf, mintha egy villanyos ütést kapott volna minden ízében, úgy megrendült e névre, arcza elhalványult, halántékain és fehér homlokán az erek lüktetése volt látható; egy perczre a szellem elhagyta minden érzékeit.

– És ki volt a nő? kérdé elszorult hangon, midőn ismét vissza kezdének térni gondolatai.

– E nő egy más éghajlat leánya, ki a költőt nagyon szerette, saját istenei előtt férjeül fogadta, s midőn meghalt a férj, mint ezt őshonában szokták, utána halt, magára gyujtva a kioszkot, melyben lakott. Talán hallotta ön valaha e nevet: «Chataquéla?»

Rudolf hallgatott, nem felelt semmit.

Tehát Byron előbb meghalt, mint Chataquéla tőle elválhatott volna.

És az indu nő kötelességének tartá utána meghalni.

Megelőzte Rudolfot, a helyett, hogy követte volna.

– Tehát mégis van isteni hatalom, mely egy életúnt kezéből kifacsarja a saját maga ellen irányzott fegyvert!…

Rudolf szent borzadályt érze végigfutni tagjain, mintha azon hangokat hallaná, miknek zengése Sault szent Pálra változtatá.

És csodálatos! A mint ismét magához kezde térni, e hír által nem érzé magát kellemetlenül meghatva, ellenkezőleg: oly megnyugtató valami érzést tapasztalt keblében, mint ki egy nyomasztó álomból ébred föl s örül neki, hogy a mit látott, csak álom volt.

Szerencsére megilletődését nem vevék észre a jelenlevők, mert e perczben Mars kisasszony egy monológja foglalta el a figyelmet, s első volt, ki a szavalás végeztével tapsolni kezdett.

– Milyen jól szavalt ma ez a Mars.

És akárhová nézett, mindent más szemekkel látott, az emberek jobbak, szebbek voltak, mint azelőtt, s midőn pillanatai az előtte ülő Flóra arczára visszatértek, oly hosszan, oly önfeledten nézte e szép, nemes vonásokat, hogy a leányka lassan pirulni kezdett, mint a napsugártól érő gyümölcs.

Egyszerre minden apropos nélkül fordult Eszékinéhez, ki már kezdé vendégét szórakozottnak tartani.

– Mikor utaznak nagysádtok Magyarhonba?

– Holnap korán reggel.

– Megengedik, hogy utitársuk legyek?

E kérdés oly meglepő, oly váratlan volt mindenkire, hogy senki sem felelt rá.

Azonban a hallgatás és bámulás elég válasz volt.

Rudolf hirtelen vevé kalapját és búcsúzott.

– Sietnem kell ma még ügyeimet rendbe hoznom s szekerem iránt rendelkeznem, hogy el ne maradjak.

S azzal egy boldog ember szelességével meghajtva magát, elrohant.

Midőn egyedül maradtak, István gróf kegyelettel hajolt le Flóra kezéhez s annak gyöngéd, fehér ujjait érintve ajkaival, halkan rebegé:

– Köszönet kegyednek.

Flóra ámultan kérdé:

– Miért?

– Hogy egy derék férfit visszaadott hazájának.

A szép hajadon fejecskéjét rázva, mutatá, hogy nem érti.

Pedig az olyan egyszerű volt.

Rudolf pedig sebesen rohant le a lépcsőn; egy sarokfordulásnál szinte hanyatt taszítá Debryt, ki midőn ráismert, utána eredt s elkapva frakkja szárnyát, kényszeríté megállani.

– Ecocce! ecocce! Megálljon ön hát. Ime egy fogadás, melyet mind a két fél megnyert és egyik sem vesztett el! Nem hallotta ön még, hogy Chataquéla meghalt? Igen! megégette magát férje után. Tehát ön megnyeré a fogadást. De nem ön után égette meg, tehát Abellino sem veszté azt el.

– Hallottam már, szólt Rudolf, teljesen osztva a marquis derültségét s kiszabadítva frakkja szárnyát, sietett magát kocsijába vetni s haza hajtatni.

Útközben mégis szemrehányásokat akart magának tenni, hogy e nő halálán legkisebb szomorúságot sem tud érezni, pedig mily végtelen volt annak szerelmi önfeláldozása. De hasztalan! Az érzelmeket erőszakolni nem lehet; úgy érzé magát, mint ki gazdag örökséget nyert, örömest tenné, illenék is, hogy szomorú legyen, de más zajosabb érzések elriasztják a gyászt.

Szívtelennek kezdé magát vádolni, gyávának, ki örül, hogy egy halálos fogadástól egy szerető szív vesztével megszabadult, s hazaérve, naplóját vevé elő, hogy újra emlékébe idézze azon napok benyomásait, melyek ama bűbájos hölgy emlékével töltek el.

De a míg ezen lapokra jutott volna, elébb más lapokat kellett végigforgatnia, mikben rég elfeledett s most újra visszatérő érzések emlékei voltak letéve. Egy-egy arczkép rég nem látott rokonoktól, egy regényes tájék rajza a Duna csendes partjain, egy ép színben megmaradt virág, mely a lapok közül kihull, azon gyermekévekre emlékeztetve, mik Erdély havasai közt töltek el, az első ábrándok tiszteletreméltó ömlengései, egy ősz hajfürt az elhalt apától, kinek arcza elevenen tünik szemei elé, ez ősz fürtöt látva – s azután egy gyöngéd kézzel írt levél, melyet özvegy édesanyja küldött messze világba távozott fia után, míg ő nem tudott megválni a sírtól, mely legkedvesebb halottját rejté, kinek hamvait könyeivel öntözi most is.

Rudolf lelkének mindez emlékeken egyenkint fel kellett akadnia, némelyiken sokáig elmerengett, s midőn az utolsó lapra ért, melyeket egy szokatlan, rendkívüli érzelem, vagy jobban mondva, fásulat befolyása alatt írt, oly nevetségeseknek, oly szánalomra méltóknak tartá az eszméket, hogy szégyenlé végigolvasni.

Még egy kisérletet tőn lelkében az önmaga elleni harcz, mely nem akarta engedni, hogy egy vasjellem szíve által legyőzesse magát. Vevé rajzónját, s leült naplójához, hogy emlékéből belerajzolja Chataquéla arczát, a mi élénk képzelőtehetsége és ügyessége mellett máskor oly jól szokott neki sikerülni.

És most leverten vevé észre, hogy ez arczot nem birja maga elé képzelni. Felidézte emlékében azon órát, melyben őt oly ragyogónak látta, s halvány körrajzokat vetett a papirra. A kép nem akart sikerülni; az arcz valamivel hosszúkásabb lett, a szemek kevéssel derültebbek, nyitottabbak, a szemöld keskenyebb, az ajk komolyabb, s midőn készen volt s messzi tartá azt magától, hogy lássa: helyesen van-e? megdöbbenve állt meg előtte, a kép nem Chataquélához hasonlított, hanem Flórához.

Rudolf magasabb szellemek közellétét érzé maga körül; érzé, hogy itt e magányban nincs egyedül, mellette, fölötte, mindenütt valami fensőbb hatalom él, ki nemcsak az elemekben mutatja meg csodáit, hanem az emberi szívekben is.

Kezei önkénytelen összekulcsolódtak, – kebléből egy fohász szállt a magasba s szemeiben egy köny jelent meg; első fohász és első köny, a gyermekévek óta.

Azután újra kezébe véve rajzónját, maga elé képzelé a szép piruló leánykát, Flórát, néhány vonást igazít a képen, és ime az arcz most tökéletesen hasonlított élő mintájához és szerelem és mosoly sugárzott rajta.

Rudolf öntudatlanul ajkaihoz emelé a képet és megcsókolá azt. Arczán az elpirulás ifjukori melegét érzé elömleni. Új érzések, új vágyak hullámzottak át erein, új színt nyert előtte a világ.

Nyugodtan és jó kedvvel fogott úti készületeihez… – vissza – a szép – a szegény Magyarhonba.

VIII. A PÜNKÖSDI KIRÁLY.

Tehát ismét itthon vagyunk, a kedves, szegény Magyar honban.

Piros pünkösd hajnala van, igazán piros hajnal. Nagy-Kun-Madaras utczáin korán az első kakasszó után, nagy muzsikával vonul keresztül egy banda barna zenész, előttük járul kivont mogyorófa pálczával egy városi esküdt, s arczának haragos méltóságán meglátszik, hogy fontos hivatalos foglalkozásban jár és hogy még ma pálinkát nem ivott.

A derék esküdt férfiu becsületesen kékbe van öltözve, a hogy rangbeli emberhez illik, pörge kalapját ékesíti egy pár nagy, kinyílt bazsarózsa, gomblyukában egy csomó szegfű, muskátli levéllel, selyem pruszlija ezüstgombos, képe piros, bajusza hegyes, csizmája bojtos, sarkantyús; oly hegyesen szedegeti a lábait, mintha tojásokon járna, s félre nem nézne a világért, még kevésbbé a háta mögött járó czigányokra; csak a midőn egy-egy tanácsbeli, vagy választott polgár háza előtt mennek, akkor int feltartott pálczájával, hogy menni lassabban kell, a trombitát fújni pedig erősebben.

A nagy zenére mindenütt fölébrednek az utczák lakói, ablaktáblákat, redőnyöket nyitogatnak, a fiatal leánykák köténynyel eltakarva kebleiket, néznek ki a kapuajtón s kivángatnak szerencsés jó reggelt Varju András uramnak; de Varju András uram senkit sem ismer, mert ő ma nagy hivatalt visel, mely nem engedi meg a leereszkedést.

Majd a tisztelendő úrék házai elé ér; ide be kell neki menni, mert különös foglalatossága van velük: ez a különös foglalatosság abból áll, hogy ott egy ital pálinka vár reá, melynek szelidítő hatása meglátszik orczáján, midőn visszakerül.

Ezt elvégezte; legutoljára marad a legfontosabb hivatás: ő nagyságát, méltóságos Jancsi urat, megtisztelni annak rendje módja szerint.

Ez nem tréfa, mert Jancsi úr szelidített medvéket tart az udvarán, melyek megeszik az embert, tekintet nélkül esküdti hivatalára, vagy a kopók közé téved, s úgy megszabdalják, hogy soha sem látott olyat. Szerencséjére azonban egy vörösmondúros épen odakinn ácsorgott a kapuban, azt tehát megszólítá szép békességgel:

– Fölkelt-e már a nagyságos Jan – Ján – Jancsi úr?

– Ejnye, majd alig látja kend kimondani a szedtevettét. Hát! Még le se feküdt.

Varju uram kotródott tovább. Most még jelentést kellett tenni a község házánál bírák uraméknak, melyet le is rótt Varju uram, minden hosszadalmasság nélkül, röviden elmondva.

– Mindent elvégeztem.

– Jól van, Varju uram.

Most lássunk nevezetesebb embereket.

A tisztes községi teremben ülnek hosszú sorral a falakra függesztve az ország és város celebritásai, arczképben lefestve, közben elég hely maradt még a meghalt patronusok, esperesek, kuratorok, alapítók halotti czímerei számára is, az asztalon nagy fenyegető vastagságú könyvek lenyomtatva egy ólom kalamárissal, az asztal alja szépen betarkázva tintával, a hogy a tollakat oda szokták verni.

Még csak most hangzik a hajnali harangszó s már a tanácsbeliek mind fel vannak gyülekezve a terembe s ott könyökölnek szép rendben a hosszú asztal körül, elnököl a biró, egy derék kövér ember.

Az ajtó felől egy csoport fiatal legény áll, kurta, térdig érő bő gyolcs lábravalókban, pitykés dolmányaik panyókára vetve, valamennyinek tarka kendő a gomblyukában s sarkantyús csizma a lábán.

Legeslegelől mind a fiatalok között áll a tavalyi pünkösdi király.

Magas, szikár termetű legény, nagy, előre görbülő sasorral, hosszú bajusza háromszor is meg van kanyarítva a végéig s megerősítve viaszos kenőcscsel; nyaka hosszú és előregörbült, feketére sülve odáig, hol az ing nem éri, azon alul mintha más bőrbül szabták volna. Viselete nem olyan, mint más közemberé, vászon lábravaló helyett zsinóros nadrágot visel, kordovány csizmákba húzva, melyekről hosszú bojtok fityegnek alá, széles derékszijának villogó rézcsatja szépen kilátszik a rövid zöld selyem mellény alól, mindenik dolmány-zsebéből egy-egy tarka kendő lóg ki, odakötve egyik szegleténél fogva a gomblyukba, ujjain karika- és pecsétnyomó gyűrűk, úgy beledagadva, hogy le nem birná húzni.

De a mi legjelesebbé teszi a legényt, az egy nagy lombos koszorú, mely fejére van téve. Ezt az ifju leányok fonták gyászfűzekből és virágokból, úgy hogy a szegfűkkel és rózsákkal ékes füzérek hosszan omlanak a legény vállaira, mint hosszú leányhaj, csak arczát hagyva szabadon, a hol kétfelé választvák.

Ezt a koszorút nyerje el aztán, a ki tudja.

– No Márton, szól hozzá a biró; megint itt van piros pünkösd napja.

– Tudom, nemzetes uram, tegnap én is voltam a templomban, hallottam, mondta a tisztelendő úr.

– Hát szándékozol-e még az idén is pünkösdi király maradni?

– Már én rajtam nem múlik, nemzetes uram. Csak hatodik esztendeje már, hogy az vagyok.

– Tudod-e, hogy hány akó bort ittál meg az alatt, hány palaczkot törtél össze, hány vendégségből, disznótorból, lakodalomból hánytad ki a vendégeket?

– Nem tudom, nemzetes uram, nekem csak arra volt gondom, hogy egyből se maradjak ki, s annyit mondhatok, hogy soha sem bor, sem ember meg nem vert.

– Olvassa csak fel neki, jegyző úr: hány akó bor és hány bevert fej van neki a rovására irva.

És kisült a lajstromból, hogy Márton hat évi pünkösdi királysága 72 akó borba került a községnek s több mint száz mulatság bomlott meg miatta, egy korcsmárost pedig tökéletesen gazdaggá tett az által, hogy minden héten összetörte az üvegeit, fizette a város.

– Hát azt számolod-e, édes öcsém: hányszor mentek kárba a lovaid?

– Sohase törődöm én vele. Nem én őrzöm, hanem az alattvalóim.

– Hány leányt bolondítottál el?

– Minek bolondultak el?

– Sok nem-igaz jószág fordult meg a kezeden.

– Engem nem kapott rajta senki.

– De ilyenformán a te pünkösdi királyságod vajmi sokba kerül ám a városnak.

– Jól tudom én azt, hogy ez nem a város pénzéből telik, hanem hogy nagyságos Kárpáthi János úr édes atyja, a kinek érdemes orczája most is ott függ a falon la, hagyott egy summa pénzt a községnek azon czélból, hogy egyrészint imez ősi szokás fentartassék, másrészint pedig, hogy a lónemesítés előmozdíttassék, minél fogvást minden pünkösd harmadik ünnepén összegyűlnek a lovas legények a környékről s versenyt futtatnak egymással; azt is tudom, hogy a ki ez alkalommal győztes marad, annak a kegyes úr hagyományából szabad ivása van a város minden korcsmájában, annak a lovait minden gazda tartozik őrizni, s akárhova kárbamennek, nem szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, a ki rosszul vigyázott rájok. Továbbá szabad bejárása van mindenféle vendégségbe és lakodalomba, és ha egyszer-másszor jókedvéből ki talál rugni, azért őt testi büntetéssel illetni nem szabad, sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.

– Ejnye öcsém, be jó prókátor lett volna belőled, hol tanultál meg ilyen folyvást beszélni?

– Hat esztendeig mindig én maradtam meg pünkösdi királynak, felel a legény, mellét büszkén kidüllesztve, nagy módomban volt jussaimat kitanulni.

– No, no, feddőzék a biró. Nem jó az a hányavetiség, Márton; mert majd nagyon hozzá találsz szokni ehhez az élethez s majd nehezen esik aztán újra rendhez szokni, fizetett bort inni s vétségek esetén megcsapattatódni, ha ma vagy holnap letelik rólad a pünkösdi királyság. Pedig vajmi hamar megesik ám, hogy egy vagy más legény elébed hág.

– Nem született még az az ember! szólt Márton, hetykén intve a fél szemöldökével s két hüvelykújját a nadrághasítékba akasztva nagy méltóságosan.

A tanácsbeliek is átlátták, hogy itt hiába feleselnek, de meg nem is volt illendő ilyen magas állású személy tekintélye ellen munkálódni, tehát áttérének egyenesen az ünnepély előkészületeire.

Négy hordó bor, külön-különféle, volt szekerekre rakva, egy szekér tele frissen sült czipóval, a szekerek mögé volt kötve szarvánál fogva a levágatásra szánt két ökör.

– Ez nem jó leszen így, monda, büszkére változtatott hangon Márton, ki egészen beleszokott már abba a peremptorius parancsoló hangba. Nagyobb pompa kell ide. Ki látta azt: a vágni való ökröt szekér után kötni? holott azt a mészárosoknak kell kétfelől szarvánál fogva vezetni, a szarvára pedig czitromot kell tűzni és szalagot kötni.

– Ejnye, hogy tudja az öcsém a módját!

– A hordók tetejébe pedig üljön fel négy-négy szűz, az osztogassa onnan füles kancsókkal a bort.

– Parancsolsz-e még valamit, Márton?

– Hát! A czigányok húzzák az én nótámat, mikor megindulnak, nekem pedig tartsa a lovamat két hajdú, mikor felülök rá. – Minden a parancsolat szerint történt.

A népség, rövid isteni tiszteletét végezve, megindult szép rendben ki a mező felé. Elül lovagolt két esküdt, pántlikával bevont rézfokost tartva kezében, utánuk a szekérre rakott czigány-banda égbekiáltó hangokon harsogtatva a Márton nótáját. Ezek után jött közvetlen a két felpántlikázott tulok, nekigyürkőzött mészáros-legények által vezettetve, kiknek nem győzött eleget rimánkodni a saraglyában ülő vén brúgós, hogy az Istenért el ne ereszszék azt a bikát, mert ő lesz az első, a kit fel fog bökni, vörös nadrágjának miatta.

Ezek után jöttek az élelmiszeres kocsik, hátrább a boros társzekerek, fürge hajadonok ültek minden hordón.

Itt következett Varju uram. A sors még magasabbra emelte. Most lovon ült, s kezében egy nagy vörös zászlót tartott, melylyel majd kiverte a szél a szemeit. Ha szabad arcza elégültségéből következtetni: legalább is azt gondolhatta, hogy ha Márton pünkösdi király, akkor ő pünkösdi palatinus.

Végre jött a pünkösdi király. Lova nem igen szép, de nagy, csontos, tizenhat markos állat s a mi hiányzott rajta a formából, az meg volt neki adva czifra sallangokban, sörénye tizenkét fűzérbe szalagok közé fonva, nyeregtakarója farkasbőrből.

Nem rosszul ül a lovon. Egy kicsinyt lóg rajta, de ez nem a bevett reggelitől van, ez csak megszokott hetykeség, hol oldalt, hol hátra hajlik, pedig oly szilárdul ül a lovon, mintha hozzá volna nőve.

Mellette kétfelől két polgár lovagol kivont kardokkal, kiknek ugyancsak vigyázni kell magukra, mert Márton lova, a mint észreveszi, hogy valamelyik ló félfejjel elébb van nála, olyat harap rajta, hogy elbődül bele.

Utána jönnek hosszú sorral a pályázó legények, mindegyik arczán látszik valami biztató sugára a reménynek, hogy hátha ő lesz nyertes? Ki tudja, hátha tavaly óta meghosszabbodtak a lova lábai? hátha a többié rosszabb lett?

Befejezi a menetet az úri és fakó szekerek rende, melyek nagy port verve száguldnak a lovasok nyomában, megrakva vidám ünneplő népekkel, s körültüzködve szekéroldal és lószerszám zöld galylyal és repülő kendővel.