Part 10

Így mégis kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifju nem asceta, vagy puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni.

Mint szeretne vele még egyszer találkozni az életben. Talán semmi egyébért, mint hogy megmondhassa neki «ön derék férfi!»

Miként előre mondók: lesz tréfa és anekdota ez acrobatai productióról a jobb körökben elég.

A fiatal óriások clubbjában az a boldogabb, a ki szebb élczet tud ez esetre készíteni. Ha ők is jelen lettek volna, akkor hősi tett volna e munka, de így csak badinage, a min nevetni kell.

Chataquéla tettét százféle toldással és megfordítással adták elő, csak azt nem birták kitudni, hogy ki volt azon ismeretlen hős, a ki segített neki benne? Hát épen nincs abban az emberben hiúság, hogy nem siet magát fölfedezni valami ujságiró előtt? vagy ha a jobb körökből való, hogy nem dicsekszik vele? Ha közember, miért nem siet jutalmát elvenni a kormánytól; ha főúr, Chataquélától?

Az ismeretlen azonban nem jött.

Egy délben legjobban folyt a tréfa és elménczség e tárgy fölött; ezuttal Abellino vitte a szót az erkély-teremben, jelen voltak a szokott ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herczeg, Debry marquis, Fennimore és a többi.

– Nyomon vagyok, uraim, szólt Abellino. Psychologicus adataim vannak, hogy az ismeretlen salamander a nemesi körökből való.

– Halljuk az adatokat! kiáltának többen.

– Tehát, a midőn Chataquéla azt az ajánlatot tevé a nép között, hogy ezer aranyat fog kapni, ki őt a tűz közé fogja követni, senki meg sem mozdult: ekkor azt kiáltá: «egy csókot azon férfiunak, ki velem jő!» és rögtön akadt vállalkozó. Hát nem közülünk valót jelent ez?

– Hihihi! kaczaga az alispánfi, kinek igen jó szokása volt másnak rossz élczeit megnevetni. Hát azután megkapta-e a csókot?

– Hagyjon ön beszélni, monsieur, szólt neheztelő lenézéssel Abellino, ki igen jól tudta, hogy Magyarországon nem hiják az alispánokat excellentiás uraknak, s e miatt nagyon sértette, hogy egy ilyennek a fia belevág a szavába.

– Tehát, folytatá magához térve, a monda szerint a mi delnőnk az ismeretlen férfiunak nagyobb hitelesség kedvéért ott a tűz közepette, a nép szeme láttára, szolgáltatá ki a kitűzött csókot.

Általános kaczaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ez alatt valami angol lapot olvasva.

– E némbernek nagy kedve lehet a tűzben csókolózni, jegyzé meg Iván herczeg.

– Hogyne? szólt a megjavíthatlan alispánfi, ki azt hive, hogy ezuttal Iván herczegnek valami újat mondhat, ki mint afféle muszka, ezt bajosan tudhatja. Hisz az indus nők magukat férjeik holttestével együtt égetik meg, s az nekik gyönyörűség.

– Alig hiszem, hogy Chataquéla volt és leendő férjei valamelyikét ebben a dicsőségben részesítse, szólt nevetve Abellino és a többi is nevetett utána mind.

Erre a szóra fölkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült, s oda lépett a kaczagó társaság közé.

Szép, halavány arczán e pillanatban oly nyomasztó kifejezése ült az életunalomnak, boszúságnak, embergyűlöletnek és megvetésnek, hogy a kik ránéztek, önkénytelen elhagyták a kaczajt. Tekintete különösen Kárpáthi felé volt fordulva.

Alig lehet bizarrabb csoportozatot festeni, mint e két arczot, így egymással szemközt tekintve. Egyfelől a könnyelmű, oktalan gőg, büszke, nevető arcz, kihívó, gúnyoló vonásaival, – másfelül az élestekintetű, megvető, szoborszerű arcz, hideg, keserű mosolyával, mely amazt visszatorolni látszik. E két ember arczából azt olvashatná le egy physiognom, hogy ezek valaha keserű ellenségei lesznek egymásnak.

– Fogadjunk, uram, hogy a mit ön mondott, az nem igaz… szólt Rudolf, könnyedén odavetve a szót Kárpáthihoz.

– Hogyan? kérdék többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.

– Fogadjon ön, szólt Rudolf, merően Kárpáthi szemeibe nézve, hogy ez a kérdéses nő képes magát férje halála esetén megölni.

– Ah ça! ez furcsa fogadás. Ismertessen meg ön a módjával. Az idő nagy különbség, mert kérdés az, hogy Chataquéla még akkor fiatal legyen.

– Ajánlatom rövid és gyorsan végbemehet. Én elveszem nőül ezt az asszonyt: ez az első. Azután gondom lesz rá, hogy hirtelen meghaljak: ez a második. Chataquéla utánam fog halni: ez a harmadik; és akkor ön kötelezve van, magát tetszése szerinti módon kivégezni: ez a negyedik.

– Ah, ez bolondság! kiálta fel Iván; ti oly könnyen beszéltek két nemes ember életéről, mintha két tekebirót kellene választva kiütni.

– Ez pompás tréfa! állítá a lord. Igen sajnálom, hogy nem tőlem származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én hiszem, hogy ő meg fogja szavát tartani.

Abellino kaczagott, mint szoktak azok, kik megijedtek a komoly szótól.

– Hinni, vagy fogadni, uram! szól hideg arczczal Rudolf, kezét nyujtva elé.

– Mit hinni?

– Azt, hogy Chataquéla meg tud halni férje után, vagy fogadni – fejet fejért!

– Áll a fogadás! kiálta Abellino kaczagva, s megragadá az eléje nyujtott kezet.

– Nemesi szóra, mondá Rudolf.

– Nemesi szavamra! kiálta Kárpáthi nevetve.

– Hallották uraim, szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva; ha én nem tartom meg, a mit igértem, tartsanak gyávának, ha azon nő nem teszi kötelességét, nevessenek ki; ha pedig mindkettő megtörtént, önök bizonyosan látni fogják, hogy Kárpáthi Béla nemesi szavának meg fog felelni. Addig a titoktartás becsületügy.

Azzal vette kalapját és eltávozott.

Abellino arcza az utóbbi szavaknál mosolygó gömbölyűségéből kissé hosszúkásra vált, s kezdte restelleni, hogy a fiatal óriások ezt a fogadást olyan igen jó tréfának találják. Azonban benne volt, s szükségből el kellett fogadnia a nagylelkűséget.

E fogadás bámulatos derék dolog volt, csak az az egy volt benne szomorú a jelenlevőkre nézve, hogy kifecsegni nem lehetett. Rudolf becsületügygyé tette és ez természetes volt, nehogy a hírt megtudhassa maga az érdekelt delnő.

Lesznek sokan, kik e fogadást túlzásnak fogják tekinteni, de azokat bizonyosakká tehetjük, miszerint e magas körökben igen olcsó az élet; egy szó, egy tekintet, elég ok ölni és halni. Szegény embernek lehet aggodalma az élet iránt, de nagy urakhoz ez nem illik, a divatszerű blazirt kedélyek előtt pedig épen bűn. Szegény ember tartozik életével családjának, hazájának, Istenének; nagy urak között az a hit él, hogy ők nem tartoznak vele senkinek.

Ah, megálljunk! itt mégis most az egyszer kivétel van. Monsieur Kárpáthi csakugyan tartozik az életével valakinek: a hitelezőjének.

Mr. Griffard megtudta a fogadást, mert hiszen neki mindent meg kell tudni, legyen bár a titok lakat, diplomatiai pecsét, káptalani szentély, vagy becsületszó alá lezárva. Hanem azért titok marad, mert tőle nem származik odább.

Griffard úr tehát megtudva, hogy a tréfa annyira komoly, miszerint ha Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit, Kárpáthi kénytelen annak eredményét elfogadni, különben jogában áll a jelenvoltak bármelyikének őt, a hol találja, főbe lőni; s lord Burlington már előre meg is vigasztalta vele, hogy ha neki magának nem lenne bátorsága fogadását teljesíteni, ő szolgálhat neki a magáéval s a jámbor lord ellövi ötven lépésről a fölvetett tallért.

E fogadás tehát épen nem tetszett a bankárnak. Fölkeresé személyesen Kárpáthit és szemére veté, hogy szerződésüket már is megszegte, életveszélyes kalandba bocsátkozva.

– Ah bah! szólt Abellino, itt oly távol az életveszély, mint a hold. Először annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt – afghán szertartás szerint, de hiheti-e ön, hogy ez neki sikerülni fog? Ez önfejű asszony nem akarta feledni a britt poétát sem értem, sem másokért, kik mind gazdag, genereus, elegans gavallérok; fogja-e tenni Rudolfért? ki egy melancholicus, spleenes, yankee szokásokkal teljes különcz. Ez alig valószinű; de föltéve, hogy megtörténhetnék, képzelhető-e épeszű emberről, hogy ez csupán azért, hogy fogadását megnyerje, megölje magát? Ez Rudolftól bizonyosan csak kötekedés és feltünési vágy, mely vissza fog térni a végletnél. Végre azonban még azt is megengedve, hátra van az utolsó lehetetlenség, az, hogy Chataquéla magát utána ölje, mert Indiában ez így szokás. Ez lélektani absurdum. Egy nő, kinek ötven férje volt már, s azok közül akárhány meghalt.

– De meg kell önnek gondolni, hogy a delnő azoktól még életökben elvált s így vallási kötelezettsége megszünt irántok.

– Ejh, hagyjon ön nekem ilyen faggatásokkal békét!

Azzal hátat fordítva a bankárnak, elkezdett fütyölni.

Ez igen jó felelet, mikor az ember meg van fogva.

* * *

Az indu hölgy azalatt a szenvedély hevével kereste mindenütt ismeretlen lovagját s e szenvedély majd dühhé,… végre kétségbeeséssé vált, hogy sehol sem találta.

Nappal szüntelen Páris utczáin kocsizott, nyilvános éttermekben ebédelt, a leglátogatottabb kioszkokba járt fagylaltozni, este rendre járta a szinházakat, szemüvege szüntelen sorba vett minden férfi-arczot: hasztalan! sehol sem volt, a kit keresett. Ah, az kétségbeejtő: ily végtelen néptömeg között keresni egy alakot, melyet csak egyszer látott, s mely nyomtalanul eltünt. Ki lehetett az? Mi oka van előle rejtőzni? Nincs senki, a ki őt ismerte volna, hogy még csak nem is beszélnek róla? Oly közel állt hozzá, kezét szorítá kezében, éltét odaveté neki, hogy vigyázzon reá; és elfeledett csak egy szót is szólni hozzá, csak annyit kérdeni: hogy hívják önt, uram? Mikor fogom önt láthatni újra? Most milyen boldog lehetne, ha e két kérdés feleletét birná.

Egész éjszakákon át ébren van. Vén dajkája, a bűvész Hyurmala mulattatja hindu varázsdalokkal, miknek mind azt kellene megjósolni: ki volt azon ifju és fogja-e őt újra látni?

A vén duenna felállítja az alacsonylábú asztalkára a hindu palaczkot. Egy-egy öblös üvegedény, felül szűk, hosszú nyakkal, tele valamely sűrű, de kristálytiszta nedvvel. Ekkor felül a szűk nyiláson valami aranytiszta sárga folyadékot tölt belé a varázslónő, s a palaczk nedve azonnal elhomályosul, mintha felhőkkel töltötték volna tele, melyek sűrűn hömpölyögve rohannak le egész a palaczk fenekéig, mindig feketébben. Midőn a feneket érte a felhőszerű gomolygás, elkezd a palaczk belseje bámulatosan megelevenülni, jövőmenő alakok tetszenek fel benne, mik változnak, eltörpülnek, egymást félre tolják, s mikből felizgatott képzelet ismerős arczokat, házakat, városokat teremt. A sötét felhőszerű tárgyakat lassankint szivárványos színek derengik át, a mezők zöldje s a hajnal pirossága játszik egymással, benne valami tündéri világítást nyernek a mozgó alakok, majd végre lassúbb lesz a ködalakok mozgása, a tárgyak mindinkább egymásba olvadnak, a szivárványló színek elsápadnak, a körforgás csodái elülepednek, s az egész tünemény terét eltakarja valami átlátszatlan fakó halálszín.

A vén Hyurmala, kinek arczbőrét cserszínűre festette a kegyes idő, nem késik e látott alakokból, mik talányos chaoszszá keveredve, egymás hegyén-hátán hömpölygenek, összefüggő regéket alakítani. Elmondja asszonyának: az ismeretlen ifju mostan hol jár? Most virágos mezőkön sétál, valahova lép, zöld és piros lesz a táj, s elhagyja, gyászos kékre, lilaszínre válik. Mik ezek a barna alakok itt mögötte? Ezek fogadott gyilkosok, kik őt meg akarják ölni. De védi őt erdő, berek, sötétzöld lombok borulnak össze mögötte s nem sértheti őt meg senki. Túlnan egy halovány sárga alak jár, keresztül-kasul törve magát a gomolygó tüneményeken, mintha valakit keresne. Mindig kikerülik egymást. Apró gyermekfők a földön, röpkedő kigyók a légben vonulnak előtte, utána. Áldás és rágalom. Most egymáshoz közelítenek, a sárga alak megáll, a gyermekfők rózsafejekké változnak s lugast alakítanak körüle, a kigyók galambokká, mik mindkettőjök feje fölött repkednek. Nézd, nézd, most sebesen forognak egymás körül, ah! mindjárt egymáshoz érnek. Most összeértek, – mindkét alak egyszerre egymásba olvad s csodálatos tünemény! az egész bűvpalaczkot egyszerre égő rózsafény derengi át! – Asszonyom, a kit vársz, az el fog jönni érted és azután meg fog szeretni. – Most az alakok elülnek, a nedv elsápad, elhomályosul. – És azután nem fogsz szeretni senkit többé.

Chataquéla ez éjjel gyönyörű képeket álmodott, pedig reggel fölébredve, elixirral tölt csészéjét érintetlen találta: tehát az álmok másunnan jöttek.

Felöltözteté magát, viseletének phantasticus divatát saját kalandor lelke alkotá, összekötve a hindu és európai viseletből az eszményit. Omló fekete haját homlokán keresztül kötött fehér szalag tartá hátra, a hosszú halványsárga selyem öltözet fedetlen hagyá karjait, miket sima érczkarmantyúk szorítának, s az elől nyitott volantok látni engedék a csodaszép tarkasággal szőtt indu rokolyát, a hogy csak a keleti kelmeszövők mernek bánni a színekkel, a legellentétesebb neműeket rikítóan rakva egymás mellé s az egész mégis oly összhangzó. Keblén hármas rubinkapocs fogja össze az öltönyt, s karcsú, nyulánk derekán a délczeg csípőkre leszorulva van keresztül kötve a hosszú, aranynyal, ezüsttel hímzett veres shawl-öv, mely egészen más szabást ad az akkori kurta derekú, szerfelett prózai divatnak.

Csengetésre bejő Hyurmala, s míg az úrnő szobalányai hosszú hajfürteit csodás fonadékokba idomítják, átnyújtja neki a tegnapi látogatók névjegyeit, kik az nap nem juthattak Chataquélához, mert az nap beteg volt, talán szerelemből vagy tán csak szeszélyből.

A delnő végig nézi a névjegyeket. Mind ismerős, megúnt, elutasított emberek. De ah, egy új van mégis közöttük.

Egy név, melyet soha sem hallott még említeni. Egy név, melyet az eddig ismert nyelvek idomai szerint még csak el sem tud olvasni. A keresztnév hátul, a vezetéknév elől, a hogy sehol sem szokták az előtte ismeretes világban. Hisz a többiek mind megfordítva vannak: vicomte Abellino de Carpathi, – conte Fennimor de l’ile de Szigetvár. – Chevalier Charles de Calacci (olvasd Kalácsi). Miért épen ez az egy ily különcz? a czím leghátul így: «Szentirmay Rudolf gróf».

A többi jegy kihullott kezéből, csak ez egyet tevé ölébe.

Hátha épen ő az, a kit vár. A varázspalaczk jót jövendöl és annak teljesülnie kell.

Szegény indu nő, ő nem ismeré azon áldást, hogy a mit óhajtunk, azért imádkozni is lehet, s csak néma vágy, vagy csaló varázslat és muló álmak fogalkodtaták lelkét.

– Senkit se bocsássatok be hozzám, szólt Hyurmalához. Csupán csak azt, ki e jegynek tulajdonosa. Igérte-e, hogy visszajön?

Senki sem emlékezett rá.

– Milyen volt alakja, arcza? tudakozódék a delnő, epedő kiváncsisággal.

Senki nem tudta megmondani. Kikerülte figyelmüket, s helyette másokat irtak le, kiket Chataquéla nagyon jól ismert.

Nyugtalan, maradhatlan vágyak közt mult a dél; hintók, cabrioletek álltak meg koronkint a hôtel előtt; hallatszott a portás csengetyűje; azután ismét tova gördültek a hintók; nem az jött, a kit várt.

Már a délután is itt volt. Chataquéla beteg volt az epekedés miatt, nem találta helyét, ledőlt kerevetére s ismét felszökött, száz munkához fogott és mind abbanhagyta.

Egyszer ismét hallatszik a kapus csengetése s a hindu nő éles hallása a zárt lépcsőn férfi-léptek hangjait lesé el.

Szíve sebesen kezdett dobogni.

Ez ő!

Leült kerevete egyik szögletébe, karjait keblére szorítva; nem mert föltekinteni.

Félt reszketett, mint ifju hajadon, ki vőlegényét várja.

A szőnyegek susogtak, valaki belépett rajtok.

Ő volt az! fel sem tekintett a hölgy, de tudta azért, hogy ő jön.

Hiszen sokszor álmodta így: a hős, a bátor ifju belépett szobájába; arcza, mely a vész közepette oly hideg volt, oly bűbájos szeliden tekinte most rá, szemei, a halállal daczolók, tele voltak sugárzó szerelemmel, oda ült mellé, susogott fülébe… és annyiszor álmodta ezt.

Most is úgy volt.

Az ifju belépett, susogva üdvözlé, bűbájos szeliden tekinte rá, szemei tele sugárzák lelkét szerelemmel, odaült mellé… és a delnő most is attól tartott, hogy ez újra csak álom.

Pedig valóban ott ült mellette, a kit keresett, a kit várt, a kit szeretett, és az nem volt álom többé, az ifju meleg lehellete érinté vállait.

Chataquéla suttogva szólt hozzá, a hogy szokás álomképekhez beszélni, nehogy elriadjanak.

– Tehát Rudolfnak hívják önt? Milyen nagy kín volt nekem, hogy nem tudtam önt magamban nevén nevezni, csak arczát láttam magam előtt és nem tudtam megszólítani.

– Én is sokat gondolkoztam ön felől, viszonzá Rudolf, kinek arczán mi e pillanatban sem fogunk egyebet látni a szokott hidegségnél; a bűbájt sugárzó szemeket csak a szerelmes nő szemei látják benne. Az ily hideg, halavány arcz az asszonyok veszedelme. Férfiak nem tudják azt, de a nők, a kik szeretnek, ismerik jól, hogy ez vezet az őrüléshez.

– Tudja-e ön, mit gondoltam akkor, midőn ama vészes órában életét rám bízta?

– Gondolkozott ön rólam akkor?

– Azt gondolám, hogy midőn a gyermekek meg lesznek mentve, s nem marad hátra más, mint ön: ekkor a helyett, hogy önt felvonjam, levessem a kötelet a mélységbe s magam is utána rohanjak és ott veszszünk el együtt a tűz között.

– Miért nem tevé azt? kérdé a hölgy kimondhatatlan epedéssel.

– Midőn az utolsó két gyermek megszabadult, önnek valami őrszellem azt tanácslá, hogy menjen be az égő házba, ha nem maradt-e ott még valaki?

– Igen, úgy érzém, mintha valaki vont volna kezemnél fogva, hogy menjek oda.

Ön bement, s egy bölcsőjében alvó csecsemőt hozott ki, azt övével keblére köté, s így nehézkedett a kötélre. És én nem tehettem többé azt, a mit akartam.

– Pedig az nekem gyönyör lett volna. Kik a tűzben halnak meg, azok egyszerre a napba jutnak, a kik a földben halnak meg, azoknak ott várni kell sokáig, míg mind ilyen apró porszemekké válnak, minők itt a függönyök közt besütő napsugárban tánczolnak s miket a nap szemenként szí fel magához. Legszebb a halál a tűzben és szerelemben: a hogy hazámban szoktak meghalni a nők.

Rudolf megfogá csendesen a csodás asszony kezét.

– Chataquéla, légy te az én nőm.

A hölgy reszketett, nem birt felelni.

– Menj vissza férjedhez és válj el tőle azonnal. Én utánad fogok menni és nőül veszlek s szeretni foglak, míg meg nem halok.

A delnő elsápadt mint a viasz, ajkai elfehérültek, remegve, lázasan rogyott az ifju lábaihoz, ki karcsú derekát karjaival átfonva tartá őt fenn, s csak akkor tért magához, midőn lehajló nyakán egy forró ajk égetését érzé. – Erre felszökött s kezeit védőleg tartá maga elé.

– Mit tevél! kiálta ijedt tekintettel. Megcsókolál, midőn nem vagyok tiéd, míg férjemtől nem váltam el. A haragos szellemek ezért vészt hoznak reám.

– Közöttük és közötted állok! szólt Rudolf, magához szorítva ellenállhatlanul a delnőt.

Egy óra mulva útban volt Chataquéla Calais felé.

Rudolf megigérte, hogy két nap mulva követni fogja.

És itt helyén van megkérdenünk: tréfa ez vagy való? és ha való, miben alapszik?

Honnan e harmincz éves életunalom, e bizarr különczködés, e megvetése a világnak, ez útjából kitévedt eszmejárás? Megmondjuk.

Nem a máj és lép betegsége ez, hanem a léleké, és többnyire nagy lelkeké, mert kis lelkek hamar otthon találják magukat a világban. A tétlenség átka ez mindazokon, kiknek rendkívüli szellemerőt adott a sors, de ők kikerülték, nem keresték a tért, mely számukra ki volt mérve s büntetésül ostorrá vált rájuk nézve épen e lélekerő, mert üresnek látta a világot és haszontalannak mindent, a mi benne van, mely sem fáradságra, sem szeretetre, sem gondolkozásra nem méltó. Pedig ha kereste volna, megtalálta volna, hogy van valami, a mi karjai fáradságára, szelleme küzdésére és szíve legmélyebb szeretetére méltó, és az – ha nem egyéb – a haza.

Tíz nap mult Chataquéla eltávozása óta s Rudolf még mindig hasztalan várta a delnő levelét, pedig elválásuk perczében megigérte, hogy a mint megérkezik, tudósítni fogja Rudolfot.

Végre elhatározá, hogy utána menend Londonba.

Ösztönszerű nyugtalanság volt-e ez, vagy valódi szerelem, vagy semmi egyéb, mint egy neme azon vágyaknak, miket az ember magára vitatott az által, hogy sokat gondolkozott róluk?

Azon nap előtti estén, melyre indulását tűzte, még egyszer elment a szinházba és tapasztalá, hogy sohasem únta magát oly mértékben, mint ekkor. Az egész világ rendkívül rútnak és ostobának tetszett előtte. Mars kisasszony sohasem szavalt oly helytelenül, a claqueurök sohasem impertinenskedtek oly ügyetlenül, a páholyokban sohasem viselte magát oly kaczérul a fiatal nőnem, s az ifju óriások sohasem mondtak annyi izetlenséget, mint ma; kín, boszúság volt akár hová nézni, utóbb nem is nézett sehová, hátra vetette magát páholya kerevetébe s tökéletesen készen volt rá, hogy a legelső emberrel, a ki páholyába benyit, össze fog veszni.

S csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván vissza s István grófot látja belépni.

Még az a bosszúság hozzá, hogy ezzel össze sem lehetett neki veszni, mert kénytelen volt iránta egy nemével a becsülésnek viseltetni.

Az ifju gróf csak amúgy az ajtóban állt meg, beszólva halkan Rudolfhoz.

– Ugyan kérlek egy szóra. Eszékiék vannak itt, most érkeztek Londonból, megtudták, hogy itt vagy, az öreg asszony nagyon szeretne veled beszélni.

Rudolf leirhatlan savanyú képet csinált ez örvendetes izenethez, s a mint elhatározá magát, hogy helyéből fölkeljen, mintha egy gőzgépet kellene mozgásba hoznia, oly fáradsággal tevé, s nagy kedvetlenül beleakasztva magát István gróf karjába, engedé magát czepelni, a merre annak tetszett.

István gróf egy földszinti páholy ajtaját nyitá meg előtte.

A kérdéses család egyike volt Magyarország legelőkelőbbjeinek, s két tagja volt jelen a páholyban: az öreganya, a derék, kedélyes gróf Eszéki Sándorné és fiatal tizenhét éves unokája Flóra, kivel egy telet Londonban töltött.

Az éltes asszonyság még mindenben megtartá a császárság alatti divatot, a nagy hajporozott dupét, mely különben igen jól illik piros, egészséges matronalis arczához, a hegyes derekat, hímzett virágos övvel, a szűk, megfeszülő ruhát rövid ujjaival s a hosszú, pávafark nagyságú festett legyezőt és a könyökig érő szarvasbőr keztyűket.

Ő foglalja el a főhelyet, a szinpaddal szemközt. Átellenben ül unokája, Flóra; egy megragadó szépségű arcz, melyet csak a szerény komolyság őriz, hogy az emberek utána ne őrüljenek. Tekintetének nyugalma, szép tojásdad arczának halvány vonásai, melyre ha sokáig néz az ember, úgy tetszik, mintha valami dicsfényt látna körüle, vékony szemöldöke, szelided szemei, finom ajkai valami oly harmonicus ártatlanság rajzát adják elénk, melynek látása magában képes a vulgivaga Vénust megtagadtatni a szemlélővel. Egyike azon arczoknak, miknek látása nem költ szenvedélyt, bár szépsége tökéletes.

Figyelmét egészen a szinpad foglalja el, s midőn a két ifju a páholyba belép, könnyű főhajtással üdvözli őket s udvarias gyöngédséggel vonja el tekintetét a szinpadtól, a nélkül azonban, hogy azt egészen a bejövőknek szentelné.

– Ön rossz ember, szólt tréfás feddőzéssel Eszékiné Rudolfhoz, ha hatalomkarral nem küldenék érte, bizony nem is szólhatnánk vele. Mi azt hiszszük, hogy majd a szinházban találkozunk vele s ő a helyett, hogy sorba nézné a páholyokat, behúzza magát kerevete szögletébe és sehova sem néz; micsoda megfeledkezés ez az illő kiváncsiságról? Ön rossz ember, ön mindig akkor távozik el egy városból, a mikor mi megérkezünk, mintha szántszándékkal kerülne bennünket; de most az egyszer rajta kaptuk s mi kerestük önt fel.

– Én tettem volna azt? szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott a beszédes asszonyságtól. Nem feledkezém el a tiszteletről, melylyel nagysádtoknak tartozom.

– Csakhogy azt nehéz lett volna tanusítnia, mert holnap már indulunk az én kedves Magyarországomba.

Néhány sarcasticus rángás Rudolf arczán azt látszott mutatni, mintha ilyesmit mondana magában: kell menni, mert a repczét most kaszálják, a bárányokat most nyírják, ilyenkor jó gazdasszonynak otthon kell lenni.

E helyett azonban azt mondta:

– Nagysádtok még nagyon jókor hagyták el Angliát; a víg élet, a lóversenyek, vadászatok, tengeri kirándulások, a víg mulatságok a Jersey szigeten még csak most kezdődnek.

– Nem maradhattam már a kis unokalányomtól, mindig unszolt még a télen, hogy szeretne otthon lenni.

Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben a «kis unokalány» arczára, kit eleget látott évek előtt, mint lótifuti gyerkőczöt, s alig birta rejteni meglepetését a kifejlett hajadon komoly, szűzies szépsége felett. Néha egy pár év alatt ideállá fejlődik a gyermeki vonásaiban keveset igérő arcz.