Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

IV. KÖTET

EGY MAGYAR NÁBOB. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

EGY MAGYAR NÁBOB

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

A «MAGYAR NÁBOB» MEGKÖLTÉSE.

«Megköltés»: ez megint új szó. Én csináltam. Azért csináltam, mert eddig nem volt, s szükség volt rá. Irókra nézve ez műszaki kifejezés. Meghatározója annak az agyműködésnek, a míg az iró egy alapeszméből, a mit tárgyul elfogadott, egy egész művet megalkot.

A magyar nyelvben igen szerencsés szó az, hogy «költ», mert kétféle értelmet fejez ki tökéletesen: azt, hogy «dichtet» és azt, hogy «brütet». S ez a kettő az irói működésnél együtt jár.

Kissé mókás helyzet ugyan, ha elképzeljük, hogy ül az a _romantikus tollas_ azon a tikgömbön,[1] saját fantáziája melegével iparkodva azt kikölteni, s maga sem tudja, hogy mi lesz belőle, ha kikel? Talán _kakuk_? vagy épen _lidércz_? (baziliszk). A _realisztikus tollas_ már komolyabban végzi: ő a tapasztalat, az életismeret egyiptomi kemenczéjébe rakja be az eszmetojását, a minek a héjára már rá van irva a név: «Créve cœur», a hévmérő szerint aláfűt s bizonyosra működik.

Hát én a galamboktól vettem a példát. A galambköltésnél felváltja egymást a nő és a hím a fészken. A nő a fantázia, a hím a tapasztalat, az emlékezet, az itélő ész. Ezeknek együtt kell az új költeményt életre melengetni.

Ha lehet a galamb vallási szent jelvény, miért ne lehetne épen olyan szent jelvénye a költészetnek is.

Pusztán fantáziával lehet irni szép meséket; fantázia nélkül lehet irni remek korrajzokat; de a regényirásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A regényirónak _érezni_ is kell, _tudni_ is kell, _ébren_ is kell _látni_, _álmodni_ is kell _tudni_. Ez az én elméletem.

Első kisérletemnél, mikor a «Hétköznapok»-at irtam, hol a képzelem, hol az életismeret ragadta magával a másikat, s az erősebb önkényével vitte magával pusztákon, ingoványokon, szalonokon, csárdákon és emberi szenvedélyeken keresztül, a merre neki tetszett.

Későbbi munkáimban aztán egészen a fantázia vállalta magára a megköltést, s mikor a magyar történelmi regények terére átbarangoltam, ott meg épen minden alkotás a képzeletre volt bízva. Az _«Erdély aranykora»_, _«Török világ Magyarországon»_, _«Kétszarvú ember»_ megirásánál egyedüli kútforrásom volt Cserey Mihály naplója. Egy vonás, egy esemény, abból kellett megteremteni az egész történetet, nagy és apró alakjaival együtt; olyan volt az, mint mikor az ember álmában egy akkordot meghall, s fölébredtében az egész szimfoniát kifundálja belőle. Szabadon alkothattam képzeletből kétszáz év előtti Magyarországot, erdélyi fejedelmi udvart, török basákat, magyar dynasztákat; senki sem czáfolhatott meg, hogy nem olyan volt mindaz. Apor monografiája, Décsy ozmanografiája legalább segített stilszerűen felöltöztetni az alakjaimat. Ugyanezen a hyppogriffon süvöltöztek azután a török elbeszéléseim: a _«Fehér rózsa»_, _«Janicsárok végnapjai»_, _«Véres könyv»_.

Egy kis kitérés az _élő világba_ esett meg rajtam, mikor a _«Csataképek»-et_ és a _«Bujdosó naplóját»-t_ irtam: ezekben már volt igazi életismeret (nem mindenütt), de a mint ezen a földhöz kötött pályán tovább akartam ballagni s szedegetni az _élő_ virágot: egyszer csak azt mondta az államhatalom, hogy «hands off»! magyarul «kacsi»! s azzal a kiadóm tizenöt ív kész munkámat, a mi a 48/9-es időkrül szólt, szépen betapostatta papier machéenak; _«Sajó»_ barátom letünt a látóhatárról, s az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Oceániába: egy elsülyedt világrészbe; aztán meg a régi Rómába, s ha már épen valami magyart kivántam írni, felkerestem a régi várkunokat, Oldamurt az ő Dalmájával, valahol a Kaspi-tó mellett. Ezen a réven még is csak csempésztem be egy kis hazaszeretetről, szabadságról szóló gondolatot; az államhatóság szemet húnyt rá. Mért ne legyenek a magyarok szabadok és hazaszeretők – az óbi pusztán?

Egy évvel _később_, hogy _«Erdély aranykorát»_ megirtam, látogattam el Erdélybe. A nőmmel együtt utaztam, ki Kolozsvárott vendégszerepelt. Érdekes út volt. Négy nap alatt Szolnoktól Nagyváradig gyors (?) kocsin. Az egész világ egy feneketlen sártenger; többet gyalog a kocsi mellett, mint fennülve, egy egész nap folyvást sík vizen keresztül, minden út nélkül, torony irányában.

Ezen az úton regélte el nekem a feleségem azt a jelenetet, a min a _«Magyar nábob»_ kezdődik. Ő találkozott egykor, nagyváradi vendégszereplése alkalmával, épen ilyen árvízlepte sík pusztán a szemközt utazó alföldi dynasztával, a kit egész Magyarország _«Józsa Gyuri»_ név alatt ismert.

Ez volt az első eszmecsira, a miből én a _«Magyar Nábob»_-ot megköltöttem.

A többi munkáimnál is őszintén el fogom mondani, hogy honnan jutottam az alapeszméhez, némelykor az egész meséhez; annál inkább bevallhatom ezt a Magyar nábobnál, mert a feleségemtől kaptam, s csupán az első akkordot.

A _«magyar nábob»_ egy tipikus alakja volt a magyar közéletnek, mondhatni egy egész korszaknak a kifejezése, a kinek bizarr ötleteit, hatalmaskodásait, tréfás kalandjait sokan ismerték, egész adomakör gyűlt össze körüle. Nekem az az eszmém támadt, hogy én ezt az őseredeti magyar alakot, elébb a maga tüskés kopáncsaiban bemutatom, s azután megtisztulva állítom elé jobb tulajdonságai nemes _székével_ (nem «Stuhl», hanem «Kern»).

Vezérfonalam volt ebben maga a korszellem nagy átalakulása, mely a harminczas évek nyilvános életében kezdett előre jutni.

Ez új korszellem személyesítőit megtaláltam abban a két nagy vezéralakban, kiket regényemben _István_ grófnak és _Miklós_ bárónak nevezek. Akkor még mind a kettő élő alak volt s én nem tartottam jó ízlésnek, élő személyeket regényben névszerint szerepeltetni. Ma már mind a kettő a multé; bátran megnevezhetem ideál alakjaimat: _Széchenyi Istvánt_ és _Wesselényi Miklóst_. Ifjúkori utazásaikat érdekes részletezéssel írta meg báró _Kemény Zsigmond_, a _Magyar szónokok és államférfiak életrajzai_ közt, sokkal jobban, mint én tudtam volna.

A párizsi eseményeket az egykorú lapokból tanulmányoztam, a _Catalani-Mainviellené_ epizódot a «Tudományos Gyüjtemény» «Koszorú» melléklapjában találtam. Ugyanebben leltem a leirását a még azon évben dívott _«pünkösdi király»_ népszokásnak.

A pozsonyi diætát, s a honatyák nemzeti pompáját, mint pozsonyi diák, szemeimmel láttam.

_Abellinonak_ az alakja is teljesen korrajzi sablon. Volt olyan elég. A külföldön élő, vagyonukat elpazarló magyar főurak. Azok közül egy alak különösen kitünt: a kinek fényes ősi nevéhez még egy prædikátumot ragasztott a nagyvilági médisance: annak a híres tánczosnőnek a nevét, a kit a főúr egész Európán keresztül városrul városra kisért s a kire a félvagyonát elköltötte; pedig egyéb öröme sem volt belőle, mint hogy minden este abba az ágyba fekhetett le, a melyet a tovább utazó művésznő reggel elhagyott.

Az a párbaj Abellino és Fennimor között is valódi esemény.

A mellék alakok, még a legbizarrabb különczök is, csupa ismerősök, a kik akkor a magyar társadalmat kiegészítették, a kortyondi fráterek, a nagyúri tányérnyalók, a pusztai kocsmáros, Kecskerey és a becsületes lelkek.

Még a női alakokról kell szólnom.

_Flóra_ grófnénak az alakja félig a képzelet, félig a valóság alkotása nálam. Gyermek koromban a rajztanárom egy aczélmetszetű női arczképet adott elém lemásolásra, a ki képzeletemben a női szépség legelőkelőbb eszményét képviselte. Azt én nekem finom hollótollal (még akkor ércztoll nem volt) egészen az aczélmetszés modorában, pontozva kellett megrajzolnom. Azt én háromszor is megpróbáltam, a míg csak tökéletesen nem hasonlított az eredetihez. Ez volt gróf _Seilern Crescencia_, később gróf _Széchenyi Istvánné_ arczképe. Erről vettem Flóra grófnőnek a mintáját, arczban és lélekben.

Végül a _Mayer leányok_. Ezeket is nagyon jól ismerte az egész világ, én is ismertem. Hirhedett szépségek voltak. Három közülök már «világszépleány», a negyedik még gyermek. S a hány, annyiféle szépség. Az egyik angol beauty, gesztenyeszín fürtökkel, porczellán zománczú fehér piros arczszínnel, gyilkos szép kebellel. A másik franczia lyonne, szőke haj, fekete szemöldök, kék szem, nevető száj és fitos orr, rózsaszín lüktető czimpákkal. A harmadik valódi alma-piros arczú, fekete langos hajú, bogárszemű magyar szűz. De sok lepkeszárnyat leperzseltek ezek a tűzszemek! A legkisebb nővér valóságos Psyche-ideál: görög szoborminta, élő márvány. (_Magyar családnevük_ volt: előkelő.)

A költőket különösen nagy előszeretettel fogadták a háznál. Az egyik leánynak az volt ambicziója, hogy íróval vetesse el magát. Egy napon (a forradalom évének a közepén) egyike a legjobb barátaimnak, Lisznyay Kálmán, odajön hozzám s beavat a legmélyebb titkába.

– Barátom, én feleségül veszem a szép _Jennyt_. Mit szólsz hozzá?

– Ha tudod, hogy mit cselekszel, akkor idvezülsz; ha nem tudod, akkor elkárhozol.

(Ez ugyan idézet volt az evangeliumból: Jézus mondá ezt a szombatnapon mezei munkát végező izraelitának.)

– Hát tudom.

– Akkor vedd el.

Rövid időn ismét odajött hozzám a palócz-dalok költője.

– Hát már nem veszem el a Jennyt. Megtudtam felőle még valamit.

– Még?

– Igen; azt, hogy sok pénze van. Már most nem veszem el.

Tehát a szerelmes költő azt, a mit a leány szerelmében elvesztett, meg tudta neki bocsátani; de azt, a mit nyert benne: – azt nem.

Később aztán a szép Jenny férjhez ment egy földesúrhoz, s példás életű tekintetes asszony lett belőle.

Öt évvel később már a legifjabb leány is _eladó_ leány volt. Ez a magyar nyelvben a bevett kifejezés a felnőtt hajadonokra nézve.

A színházban láttam őt páholyban ülve. A szerénység, a szűzesség világított az arczáról. Ezt már őrizték, mint drága kincset.

Megtaláltam benne azt az alakot, a kit a regényem hősnőjévé tegyek. Ő lett a «Fanny».

S milyen csodája a sorsnak! _Két évvel azután_, hogy a «Magyar nábob» megjelent: ezt az utolsó szép gyermeket nőül vette egy külföldi előkelő, dúsgazdag mágnás. Lett belőle grófné. Még most is él, s a nevét nimbusz veszi körül. Minden évben találkozunk vele a világlapok legelőkelőbb rovataiban.

Ezek mind élő alakok, ezek mind az életből ellesett vonások, ennek a mesének az alapja való, a földje termőföld, az ege igazi levegő.

Azóta negyven év elmult, hogy a _Magyar Nábobot_ megírtam, azóta sok mindenfélét összeírtam; de most is ezt tartom a kedvencz munkámnak, s midőn a jelen kiadásnál újból át kell olvasnom az egészet: nem találok benne kiigazítani valót, sőt meg kell vallanom, hogy «ma» nem tudnám ezt így megírni, mint negyven év előtt.

1893. aug. 6.

_Jókai Mór._

I. EGY KÜLÖNCZ 1822-BŐL.

Rút, förgeteges idő van odakünn a pusztán, az ég felhős, a föld sáros, szakad az eső két hét óta, mint a parancsolat; minden ér kiáradt, kiöntött, nád terem a buzavetés helyén, gólya szánt, kácsa költ a drága tengeri közt.

– Medárdus napján kezdődött az itéletidő, már ez negyven napig majd így fog tartani, már pedig ha így tart, akkor nem tudom, ki lesz az a Noe, ki e partiális özönvízből embert és barmot kiszabadít?

E sajnos észrevételt nemzetes Bús Péter uram tevé, ki a kegyetlen sors által arra volt hivatva, hogy a keresztúti gáton, nemes Szabolcs vármegyében, a vendégekkel veszekedjék, a «Törikszakad» csárdának levén korcsmárosa.

Szép menedék volt a «Törikszakad» csárda a keresztúti gáton, melyben Bús Péter uram vala a korcsmáros. Nevét nem őseitől nyerte e derék ház, hanem érdemekkel szerzé, mert míg azt elérte az utas, törni vagy szakadni kellett valaminek.

Kivált ilyen kedves időben, midőn megerednek az égnek csatornái és eszébe juttatják az embernek, hogy mennyivel jobb volna, ha inkább a földnek volnának csatornái; ekkor nem állna meg a tó két felől a gát mellett, fenekéig áztatva azt keresztül, hogy a ki vesztére belehajt, ott vénül meg benne, vagy a hátán hordja ki a szekerét.

Estére kezd már az idő járni. Bús Péter uram a szántóföldről jött meg lóháton; csak úgy lassan dörmögdél magában, mert a pipáját restelli a szájából kivenni azért, a mit mond. Az a pipa azért látszik feltalálva lenni, hogy az embernek legyen mivel bedugni a száját, hogy ne káromkodjék annyit.

– A szénát boglyástul elvitte az ördög, a buza a földön fekszik, mind az ördögé lesz. Beleütött az egész gazdaságba a menydörgős mennykő!

Mert a pusztai korcsmáros nem abból él, hogy bort ad el, hanem gazdálkodik, s nála a csaplárság csak sinecura.

Míg így háborog magában, egy kétes némberi alak, kiről hirtelen nehéz megitélni: feleség-e vagy szolgáló? a gát tulsó végire mutat, mely a Tisza felé visz.

– Nem valami hintó jön ott?

– Hiszen csak az kellene még, hogy most még vendéget hozzon az istennyila, szól Bús Péter morogva s oda se néz, hanem bemegy a konyhába, átázott bundáját kiteríteni a tűzhely elé s csak ott dörmögi el a többit. Azt sem tudom, ha a kenyerünk elfogy, hol kapunk másikat pénzért? én pedig senki fiáért sem koplalok.

Végre mégis kitekinte az ablakon, letörölve róla az izzadtságot s megláta egy hintót jó tova négy postalóval lubiczkolni a gáton, s megnyugtató legyintést téve felé kezével, vigasztalódottan mondá:

– Nem ér ez ma ide.

Azzal kiült a kapu elé, s pipáját félrevágva szájában, elnézte boldog nyugalommal, mint kárhozik el négy ló szekerestül a hosszú gáton? A nehéz kasornya magas rugóin akkorákat vetődik, hogy szinte felbillen, de két ember fogja kétfelől s a hol zökkenő jön, majd egyik, majd másik nehezedik a lépcsőkre, a hol pedig istenigazában levág a kerék tengelyig, s mind a négy ló kiáll, elébb kikiabálják magukat a lovakra, azután neki fanyarodnak, kapával, doronggal kiássák, kiemelik a kereket, a küllőkről lefaragják az egy tömeggé vált sarat, s annál nagyobb diadallal mennek aztán ismét néhány lépést.

Bús Péter uram nézi igaz prædestinatiót hivő képpel a más veszedelmét, a hajszolás, ostorpattanás hangja elhat olykor a fülébe; de biz ő nem bánja: volna ugyan négy jó paripája, melylyel ha segélyére menne az érkező vendégnek, úgy kirántaná a sárból, hogy a szeme is szikrát hányna; de minek az? ha a végzetek könyvében az volt megirva, hogy az a hintó szerencsésen a csárdáig jusson, akkor így is eljut, ha pedig az van róla határoztatva, hogy a sárban megfenekelvén, ott virradjon, akkor úgy kell annak megtörténni, s kár volna a gondviselés utjait bevágni.

Végre csakugyan mind a négy kerekével úgy levág a hintó épen a gát közepén, hogy sem előre, sem hátra nem lehet azt mozdítani.

Emberek elrekedtek, hámok, istrángok elszakadtak, lovak lefeküdtek a sárba, az idő is elsötétült szépen. Bús Péter uram könnyebbült szívvel verte pipája hamvát a tenyerébe. Hála Istennek, ide ma nem jön vendég, s örült a lelke, midőn kapuján befordulva, az üresen álló kocsiállást megpillantá, melyben kedélyesen veszekedtek az éjszakai álláson összekapott apró baromfiak. Maga is lefeküdt mindjárt egész háznépével, mert a gyertya drága, – még a tüzet is kioltá; s ott bundáján heverészve, s utolján égő pipáját szortyogtatva, elmélkedék a felett, hogy milyen balgatagság ilyen moslék időben útnak indulni valahová!

… Míg Bús Péter uram csendesen aluszik az Urban, jön másfelől házára a veszedelem: a tulsó oldalon. Nyiregyháza felé nincsen ugyan gát, hanem szabadon járhat alá s fel a víz, a merre neki tetszik. Ismeretlen ember ha neki bódorodik e süppedéknek, tegyen testamentomot, mert ott vész, ellenben a kik ismerősök a föld titkaival, könnyebben jönnek rajta, mint a csinált uton, sőt vannak kocsisok, a kik sokáig betyárkodtak a vidéken, s azalatt úgy kitanulták a láposok és dombosok minden tekervényeit, hogy késő éjszaka is keresztül jönnek rajta bármilyen hintóval.

Már közel lehet az éjfél, mert a «Törikszakad» csárda kakasai egyre-másra kezdenek kukorikolni, midőn világosság kezd támadni a sömlyéken. Tizenkét lóhátas ember jön égő fáklyákkal, egy hintót és egy szekeret fogva közre.

A szekér elől megy, a hintó hátul, azért hogy ha gödörbe találna tévedni, a szekér düljön fel, s a hintó okuljon a példán és kikerülje a helyet.

A fáklyát vivő férfiak mindnyájan sajátságos egyenruhát viselő hajduk.

Fejeiken csákós kalpag, fehér lószőr-bokrétával, derekukon piros dolmány, sárga zsinórral, melyre farkasbőr kaczagány van vetve a szakadó zápor ellen. Nyeregkápájába mindegyiknek fokos van akasztva és két pisztoly. Övig csak megjárná a gunya, de azon alul kurta rojtos vászon lábravaló következik, mely sehogy sem akar illeni a skarlátposztó dolmányhoz.

Most lássuk a szekeret: négy jó mokány ló van eléje fogva, miknek sörénye csaknem a vízben úszik, a gyeplőt egy betyárképű vén kocsis kezeli. Alszik a jó fiu, mert hiszen lovai jól tudják az utat, s csak olyankor ébred, ha megrántják a kezében a gyeplőt; akkor aztán nagyot cserdít közé és még ő haragszik.

Benn a szekérben nagyon furcsán ülnek; mert noha a hátulsó ülés nem látszik elfoglalva lenni, mégis az első ülésbe helyezkedék két bizonytalan külsejű férfiu, háttal a kocsisnak; kicsodák, micsodák? azt hirtelen kivenni nem lehet, mert úgy el vannak téve gubákba, fejökre levén húzva azoknak kámzsája, hogy semmi emberi ábrázat azokból nem látszik, azonfelül jócskán alusznak is; lig-lóg mind a kettő feje jobbra-balra s csak néha-néha hőköl fel hol egyik, hol másik, hol mind a kettő, a szerint, a mint a lőcsbe, vagy egymásba ütődnek fejeikkel, s olyankor kiegyenesedik, mintha elszántan mondaná: már most igazán nem alszom! a másik perczben aztán újra elalszik.

A szekérderék be van fedve pokróczczal, melynek domborulásairól azt lehet gyanítni, hogy nagyon sok mindenféle van alatta. A hátulsó ülésen néha-néha megmozdul a pokrócz, s azt engedi hinni, hogy ott mégis csak kell valami élő állatnak létezni, ki iránt való tiszteletében a két uri ember a rosszabb ülést foglalta el; míg végre csakugyan hosszas küzködés után, a ráterített pokrócz alól kibirkózza magát a rejtélyes valaki s kidugja fejét a világba egy gyönyörű szép – agár. Tehát őt illeté az elsőbbség! S ezt jól látszott érzeni; felült két lábra a szekérben s méltóságteljesen ásított egy nagyot, azután megvakarta kegyelmes füleit hosszuságos lábaival, megrázta a nyakán csengő-bongó aczél-lánczos örvét, s minthogy egy impertinens éjjeli bögöly erővel ismeretséget akart vele kötni, azzal nagy vitába elegyedett, utána kapkodva s nagyokat csattantva fogaival. Miután ezt a mulatságot is megunta, alvó társaira vetette figyelmét s épen leereszkedő kedélyben levén, midőn a hosszabbik férfiu szundikáló állapotában nagyokat bókolt előre, a humoristicus agár fölemelé első lábát és végighuzá annak orczáján. Az nagyot dörmögött rá: «Ne izéljen a tekintetes úr!»

Most lássuk a hintót.

Öt telivér ménló van eléje fogva, csakúgy hányja-veti a czifra czafrangot mindegyik a fején; kettő a rúd mellett, három ló van elől, mind a három nyakán csengetyű lóg, hogy messziről meghallja a szembejövő a neszt s előre kitérhessen.

A bakon vén kocsis ül prémes bekecsében, kinek azon egy instructiója van, hogy akármerre jár, soha hátra ne merjen tekinteni a hintóba, mert rögtön főbe lövetik.

Minthogy azonban mi nem félünk a főbelövethetéstől, nézzük meg, ki van ottan?

A kocsi ernyője alatt egy éltes férfi ül, torkig farkasbőr bundába takarva, fejébe nagy asztrakán süveg van húzva, egész a szeméig.

Belőle sem látszik egyéb az arczánál, de az arczvonások és e szemek oly szokatlanul képesek meglepni a szemlélőt; egy eltévedt lélek látszik e szemekben, mely tán döntő nagy eszmékre volt hivatva, s fátuma, környezete, elhagyatása miatt kereste a szokatlant a kicsiségekben s most mintha önmagában bámulna el, oly mereven tud nézni; az egész arcz kövér, de szintelen tekintetével, nemes vonásaival, de melyek mind oly bizarr szegletekké vannak elferdülve, a durva szemöldök, az elhanyagolt bajusz oly visszataszító hatást okoznak első tekintetre, pedig ha tovább nézné az ember, lassankint kibékülne minden vonással; kivált midőn szemeit behunyja, s az álom elsimítja a dúlt körvonalakat, oly ős patriarchális tekintetet vesz föl az arcz, hogy az ember atyjára gondol utána. De a mi még feltünőbbé teszi őt, ez azon különös körülmény, miszerint mellette két felől két parasztleány ül, szorosan mellé férkőzve, két pirospozsgás leányzó, kiknek komoly, sőt mondhatni aggodalmas arczáról azt lehet következtetni, miszerint nem pusztán csintalan tréfa ülteté őket az öreg úr mellé.

Az agg férfi fázik a hűvös, nedves éjszakában, a farkasbőr bunda nem képes testét melegen tartani, azért ültették mellé a két fiatal pórleányt, hogy azoknak életerős magnetizmusa kölcsönözzön meleget szétbomladozó életműszereinek.

Az ember sietett élni és hamarább megszünt élni, mint meghalt volna, úgy hogy most csak egy eleven hazajáró lélek, ki eltompul, elfásul, s csak akkor kezd újra élni, ha valami új inger, valami új mámor, bohó, bizarr, rendkívüli eszme, vagy gondolat fölébreszti lelki tetszhalálából.

Most is az hozza távol fekvő kastélyából éjszakának idején, hogy egész éjjel nem tudott aludni, nem találta semmiben örömét, végre azt gondolta ki, hogy elmegy a «Törikszakad» korcsmárosra veszekedni, abba minden áron beleköt, az különben is mérges fog lenni, hogy éjjel fel kell neki kelni és káromkodni fog, ha enni, inni kérnek tőle, a miért ő azt azután jól megvereti a hajduival. A korcsmáros nemes ember, az egész tréfa kerülni fog egy pár ezer forintba, de a mulatság megér annyit.

Ezért fellármázta az embereit, befogatott, fáklyát gyújtatott s éjszakának idején tizenkét hajdúval nekiindult az úttalan sömlyéknek, magával vivén minden enni-innivalót, a mi szükséges leend a megtörtént tréfa után rendezendő lakomához, nem feledkezvén meg egyuttal azon három személyről, kik leginkább szokták mulattatni, s kik ott vitetnek elül a másik szekéren: egyik a kedvencz agár, másik a czigány bohócz, harmadik a tányérnyaló poéta, kik ott egy társaságban ülnek szépen.

Így halad végig a zimankós éjben a bizarr csoport, tüszkölő paripáival, sziporkázó fáklyáival a sik vízúton keresztül a «Törikszakad» csárda felé, mely nagy tetejével úgy tünik elő egy távol dombon, mint valami vár, megnagyítva az éji látás csalódásától.

Odaérve meghagyatott az egyik hajdúnak, hogy verje fel a korcsmárost és beszéljen vele per kend.

A kik ismerik a magyar nyelvet, tudni fogják, hogy ez a «kend» szó nem fejez ki valami hizelgő megszólítást és hogy azt nemes embernek mondani, még ha korcsmáros is, valóságos injuria.

Már pedig nemes Bús Péter uram hires volt arról, hogy nála nem sokat kellett instálni egy kis gorombaságért és semmit sem lehetett olyan könnyen kapni tőle, mint összeszidást; egy görbe nézés elég volt rá, hogy az emberbe belekössön, s ha valakinek a képe nem tetszett neki, vagy okoskodni próbált az ellen, a mit ő mondott, avagy megszólítás közben elmulasztá őt nagy uramnak czímezni: annak úgy kitette a szürét, mintha benn sem lett volna; azt a merényt pedig, hogy őt «hallja kend»-nek szólítsa valaki, csupán egyszer merte megpróbálni két jó futó pataki diák; azok is annak köszönjék, hogy elbujtak a sásban, megszabadulásukat, mert utánok indult lóháton s meg akarta őket vasvillázni.

Tehát ezt a derék urat kelté fel ilyen szavakkal egy hajdú, pogány dörömbözést mivelvén az ablakán:

– Keljen fel kend szaporán korcsmáros: jöjjön kend ki gyorsan és szolgáljon kend izibe!

Bús Pétert mintha kiöntötték volna e szóra az ágyából, kiugrott, kapta a fokosát, s veszettségében az almáriomba ment be a konyhaajtó helyett.

Amint azonban kitekinte az ablakon, s meglátta azt a sok fényes cselédet, kik egészen bevilágíták a házat fáklyáikkal, mindjárt megtudta, kivel van dolga? Észrevette, hogy őt bosszantani akarják mulatságból s föltette magában, hogy csak azért sem fog bosszankodni.

Mindjárt szépen felakasztotta szegre a fokost, fejébe nyomta báránybőr süvegét, s bundáját vállára kanyarítva, kilépett az udvarra.