Part 11

Ha némi haladást tettem az emberi szív ösmeretében, ezt az ösmeretet a gyermekek látásának és megfigyelésének gyönyörűsége szerezte meg számomra. Ugyanez a gyönyörűség ifjú koromban bizonyos akadályt gördített ez elé, mert oly vidáman és oly szívesen játszottam a gyermekekkel, hogy nem igen gondoltam az ő tanulmányozásukra. De amint megöregedtem s láttam, hogy roskatag alakom nyugtalanítja őket, nem akartam nekik többé alkalmatlankodni; jobb szerettem magamat egy gyönyörűségtől megfosztani, mintsem az ő örömüket megzavarni, és beérve ekkor azzal a megelégedéssel, hogy játékaikat és mindenféle apró mesterkedéseiket nézegethettem, áldozatomért azokban a felvilágosításokban találtam kárpótlást, amelyeket ezek a megfigyelések tártak elém az emberi természet első és igazi gerjedelmeiről, amelyekből összes tudósaink mitsem ösmernek. Irataimban följegyezve látható annak bizonyítéka, hogy sokkal gondosabban foglalkoztam ezzel a vizsgálódással, semhogy örömmel ne végeztem volna és bizonyára a világ leghihetetlenebb dolga lenne, ha az _Uj Heloise_ és az _Emil_ egy oly ember műve volna, aki nem szerette a gyermekeket.

Soha nem rendelkeztem sem lélekjelenléttel, sem könnyű előadói képességgel, de szerencsétlenségem óta nyelvem és fejem hovatovább zavartabbá vált. A képzet, valamint a megfelelő kifejezés egyaránt tovasiklik előlem, pedig semmi nem kíván finomabb megkülönböztetést és a kellő kifejezések gondosabb megválasztását, mint a gyermekekkel folytatott beszélgetés. Nálam aztán még növeli ezt a zavart a hallgatók figyelme, azok a magyarázatok és az a jelentőség, amiket egy oly férfiú beszédjeihez fűznek, akiről – miután kifejezetten a gyermekek számára írt – azt képzelik, hogy orakulum módjára tartozik hozzájok szólani. Ez a túlságos kényszerhelyzet és rátermettségemnek magamban érzett hiánya megzavar, kihoz sodromból és otthonosabban érezném magamat egy ázsiai uralkodó, mint egy kis gyermek előtt, akit beszélgetésre kell indítanom.

Még egy más kellemetlen körülmény is eltávolít most tőlük s bár szerencsétlenségem óta mindig ugyanazzal az örömmel látom őket, de nem állok többé velök ugyanazon a meghitt lábon. A gyermekek nem szeretik az öregkort. A hervadó természet képe undorító előttük. Idegenkedésök, amint észreveszem, bántólag érint és jobb szeretek attól, hogy őket cirógassam, tartózkodni, minthogy őket feszélyezzem vagy bennök undort keltsek. Ez az indító ok, amely csak igazán szerető lelkeknél szerepel, hiányzik a mi öszszes doktorainknál és doktornőinknél. Geoffrinné nagyon keveset törődött azzal, vajjon a gyermekek örömet érezték-e a közelében, hacsak ő örömet érzett a közelükben. De rám nézve az ilyen öröm a semminél is kevesebbet ér; csak akkor érzem, ha megoszthatom velök, s nem vagyok többé abban a helyzetben, sem abban a korban, amikor a kisded gyermeki szív az enyém felé föltárulhatott. Ha ez még megeshetnék velem, ez az öröm annál élénkebb lenne, minél ritkább; ilyesfélét éreztem a múlt reggel, amikor a kis Soussoi-kat megölelgettem, nemcsak azért, mert a dada, aki őket kísérte, nem nagy tiszteletet keltett bennem, s mert kevéssé éreztem szükségét annak, hogy előtte hallgassak, hanem inkább azért, mert a derűs arckifejezés, amelylyel hozzám közelítettek, azután sem hagyta el őket, és nem látszott rajtok, hogy akár idegenül éreznék, akár unnák magokat közelemben.

Óh, ha élvezhetnék még nehány pillanatig ily tiszta, a szívből fakadó ölelést, hacsak egy bugyogóban járó gyermek részéről is! ha láthatnám még egynémely szemben az örömet és megelégedést a fölött, hogy velem együtt lehet, mennyi bajért és kínért kárpótolnának szívemnek ezek a rövid, de édes áradozásai! Óh, akkor nem lennék kénytelen az állatok közt keresni azt a jóakaratú pillantást, amelyet az emberek megtagadnak tőlem. Egynehány példából, amelyek mindig kedvesen élnek emlékezetemben, megítélhetem őket. Íme egyikök, amelyet minden más állapotban szinte elfeledtem volna, de a benyomás, amit reám gyakorolt, egész nyomorúságomat élénken illusztrálja.

Két évvel ezelőtt, midőn a Nouvelle France irányában sétálni mentem, kissé messzebb előrehaladtam; azután balra fordúlva és a Montmartre-ot megkerülni óhajtva, Clignancourt falun haladtam keresztül. Szórakozottan és álmodozva lépegettem, nem is tekintve szét magam körül, midőn egyszerre csak éreztem, hogy átkarolják térdeimet. Odanézek és egy öt-hat éves kis gyermeket látok, aki teljes erejéből szorítja térdeimet, miközben oly meghitt és oly kedveskedő kifejezéssel tekint reám, hogy egész szívem elérzékenyült. Így szóltam magamban: Így öleltek volna az én gyermekeim is engem! Karjaimba vettem a gyermeket, többször mélységes elragadtatással megcsókoltam, azután pedig folytattam utamat. Menet közben éreztem, hogy hiányzik valamim. Egy felfakadó szükségérzet visszatérésre késztetett. Szemrehányást tettem magamnak, hogy oly hirtelen elhagytam ezt a gyermeket; azt hittem, cselekedetében minden látszólagos ok nélkül bizonyos sugallatot kell látnom, amelyet nem kellett megvetnem. Végre engedve a kísértésnek, visszatérek az előbbi helyre; a gyermekhez futok, újból megölelem s egy pár fillért adok neki, hogy nanterrei zsemlyét vegyen rajta, amelyet éppen ott árúlt egy mozgó kereskedő; s elkezdtem vele csevegni, megkérdeztem tőle, kinek a fia? s megmutatta, hogy annak a bodnárnak, aki a hordókat csinálta; már készen álltam, hogy ott hagyom a gyermeket és hozzámegyek beszélgetni, mikor megláttam, hogy megelőzött egy gonosz kinézésű ember, aki ama titkos kémek egyikének látszott, akiket lépten-nyomon utánam küldenek. Míg ez az ember halkan a fülébe sugdosott, láttam, hogy a bodnár mereven rám szegezte szemeit, oly kifejezéssel, amely semmi jóindulatot nem árult el. Ez a körülmény tüstént összeszorította szívemet és nagyobb gyorsasággal hagytam el az apát és gyermekét, mint amilyennel hozzájok visszatértem, de kevésbbé kellemes zavarral, amely egészen megváltoztatta érzéseimet. Mindamellett többször éreztem azóta, hogy azok fel-feltámadtak lelkemben s többízben visszatértem Clignancourt felé abban a reményben, hogy itt viszont látom ezt a gyermeket, de sem őt, sem az apát nem láttam többé viszont és ebből a találkozásból nem maradt egyéb lelkemben, mint eléggé élénk emlékezés hátra, mindig édes és szomorú érzéssel keverve, mint mindazon indulatok, amelyek még némelykor szívemhez hatolnak.

Mindenre van kárpótlás; ha örömeim ritkák és rövidek, viszont élénkebben is érzem őket, amikor jönnek, mintha otthonosabbak lennének nálam; a gyakori visszaemlékezés által úgyszólván újra meg újra átemésztem őket; és bármily ritkák legyenek is, ha tiszták és vegyítetlenek lennének, talán boldogabb volnék, mint verőfényes napjaimban. A legnagyobb nyomorúságban kevéssel is gazdagnak érzi magát az ember. Egy nyomorúlt koldus, ha egy tallért talál, ennek jobban megörül, mint egy gazdag örülne, ha egy arannyal telt erszényt találna. Nevetnének rajta, ha látnák lelkemben azt a benyomást, amit az efféle legcsekélyebb örömök okoznak, amelyeket üldözőim ébersége elől elszakíthatok. A legédesebb örömök egyike négy-öt évvel ezelőtt jutott részemül s nem tudok soha a nélkül reá gondolni, hogy kedves érzés ne fogjon el, hogy azt oly jól felhasználtam.

Egy vasárnap én meg a feleségem a Maillot-kapuhoz mentünk ebédelni. Ebéd után a boulognei ligeten haladtunk át egész a Muetteig. Itt leültünk a gyepre, az árnyékban várakozva a nap alábbszállására, hogy aztán Passy felé szép csöndesen hazatérjünk. Mintegy húsz kisleány, valamiféle apáca vezetése alatt, odajött s egyrészök leült, másrészök közelünkben pajzánkodott. Míg ők játszadoztak, egy ostyasütő jött arrafelé az ő dobjával és szerencsekerekével, aki szeretett volna üzletet csinálni. Láttam, hogy a kis leánykák sóvárgó szemeket vetettek az ostyára s ketten-hárman, akiknél nyilván volt nehány fillér, engedélyt kértek arra, hogy játszhassanak. Míg a nevelőnő habozott és veszekedett, előhívtam az ostyasütőt és így szóltam hozzá: engedje meg mindenik kisasszonynak, hogy egy számot húzzon s én kifizetem érte önnek az összeget. E szó az egész csoportban oly örömet keltett, amely egymaga jóval túlhaladta a költségemet, mégha tárcám egész tartalmát ráfordítottam volna is arra.

Mikor láttam, hogy némileg rendetlenül törekedtek előre, a nevelőnő beleegyezésével valamennyiöket sorbaállítottam az egyik oldalon, s azután, amint a húzást megejtették, egymásután átmentek a másik oldalra. Habár nem volt üres szerencseszám és legalább egy ostya mindeniknek jutott, úgyhogy egyiköknek sem lehetett oka a zúgolódásra, de én, hogy az ünnepet még vidámabbá tegyem, titokban odasúgtam az ostyasütőnek, hogy ellenkező irányban használja szokásos ravaszságát s annyi jó nyereményt juttasson a lánykáknak, amennyit csak tud s én meg fogom neki téríteni. Ezen előrelátó intézkedés folytán csaknem száz ostyát osztottunk ki, habár mindenik fiatal lányka csak egyszer húzott számot, mert ez irányban kérlelhetetlen voltam, nem akarva sem a visszaéléseket előmozdítani, sem egyeseket kitüntetésekben részesíteni, ami elégedetlenségre adhatott volna okot. Feleségem ügyesen rábírta azokat, akik szerencsés húzást tettek, hogy osszák meg nyereményeiket társnőikkel s ennek folytán osztályrészök csaknem egyenlővé, az öröm pedig általánosabbá lett.

Megkértem az apácát, hogy ő is húzzon számot, bár erősen tartottam tőle, hogy ajánlatomat megvetőleg fogja visszautasítani; de ő jószívvel elfogadta azt, húzott miként a növendékek és minden teketória nélkül elvette, ami részére jutott. Végtelen hálás voltam neki érte s ebben a magaviseletében bizonyos udvariasságot találtam, amely nagyon tetszett nekem és amely – úgy hiszem – nagyon is fölér a kényeskedők affektálásával. Az egész művelet alatt nem egy pörlekedés fordult elő, amelyeket az én ítélőszékem elé terjesztettek, és ezek a kis leánykák, amint felváltva előadták és védelmezték előttem ügyöket, alkalmat adtak nekem arra a megjegyzésre, hogy – habár egyetlen csinos sem volt közöttük – némelyek kedvessége elfeledtette az emberrel rútságokat.

Végre eltávoztunk, kölcsönösen igen megelégedve egymással, és ez a délután egyike volt azoknak életemben, amelyeknek emlékezetét a legnagyobb örömmel idézem vissza lelkembe. Máskülönben az ünnepség nem nagyon tett tönkre engemet. Harminc garasért, amennyibe legföllebb került, több mint száz tallérnyi örömet vásároltam; nagyonis igaz az, hogy az öröm nagysága nem a költség nagysága szerint igazodik és hogy az öröm szorosabb barátságban áll a fillérekkel, mint az aranyakkal. Többízben visszatértem ugyanarra a helyre, ugyanabban az órában, remélve, hogy újra ott találom a kis sereget, de nem volt többször szerencsém hozzájok.

Ez egy más, nagyjában hasonló fajta mulatságot juttat eszembe, amelynek emlékezete jóval messzibb időről maradt meg lelkemben. Abban a szerencsétlen időben volt, midőn a gazdagok és írók társaságában élve, olykor-olykor kénytelen voltam szomorú gyönyöreiket megosztani. A Chevrette-ben valék a háziúr névnapjának idején; az egész család összegyülekezett volt annak megünneplésére és a lármás gyönyörök minden pompája munkába vétetett erre a célra. Színházak, díszlakomák, tüzijátékok, semmi sem maradt el. Alig volt időnk kissé kifújni magunkat és elkábultunk a helyett, hogy mulattunk volna. Ebéd után lementünk a fasorba egy kis friss levegőt szívni, ahol vásárfélét rendeztek. Táncoltak; az urak kegyeskedtek a parasztleányokkal táncolni, de a hölgyek megőrízték rangjok méltóságát. Mézeskalácsot árultak itt. Egy fiatalembernek a társaságból eszébe jutott, hogy vegyen és egymásután a tömeg közé hajigálja a mézeskalácsokat és a társaság tagjai oly nagy örömüket lelték benne, midőn látták ezt a sok parasztot, amint előre rohantak, dulakodtak, egymást feltaszították, hogy elkapják őket, hogy mindenki igyekezett ezt az örömet magának megszerezni. S röpültek a mézeskalácsok jobbra és balra, s futottak a leányok és legények utánok, halomba verődtek és egymást tiporták érettök: ez nagyszerű mulatságnak látszott mindenki előtt. Álszeméremből én is a többiekkel tartottam, habár bensőleg nem mulattam annyira, mint ők. De csakhamar beleúnva abba, hogy azért ürítsem ki erszényemet, hogy az emberek összetiporják egymást, faképnél hagytam a derék társaságot és egyedül sétálni indultam a vásárban. A sokféle változatos portéka sokáig mulattatott. Egyebek közt öt-hat szavojai legényt vettem észre egy kis leány körül, akinek még 10–12 gyatra almája volt a gyümölcsöskosarában, amelyen ugyan ám szeretett volna túladni. A szavojai fiúk viszont szívesen meg akarták őt attól szabadítani, de valamennyiöknek összevéve sem volt több két-három fillérjöknél, ezzel pedig nem nagy rést üthettek az almák közt. Ez a gyümölcsöskosár a Hesperidák kertje volt rájok nézve, a kis leányka pedig az a sárkány, amely azokat őrizte. Ezen a komédián sokáig mulatoztam, végül megoldáshoz juttattam a darabot, kifizetve az almák árát a kis leánynak és vele kiosztatván azokat a kisfiúknak. Ekkor a legédesebb látványok egyikében volt részem, amelyek az emberi szívet kellemesen érinthetik, abban, hogy az örömet az ifjúkor ártatlanságával párosulva láthattam eláradni magam körül. Mert a szemlélők is, látván azt, osztoztak benne, nálam pedig, aki oly olcsón részese lettem ennek az örömnek, ehhez még hozzájárult ama másik öröm érzése is, hogy az az én művem volt.

Midőn ezt a mulatságot összehasonlítottam azokkal, amelyeket az imént otthagytam, megelégedéssel éreztem, micsoda különbség van egyfelől az egészséges ízlések és természetes gyönyörök, és másfelől azok közt, amelyek a gazdagságból fakadnak és nem igen egyebek, mint a csúfolódás- és megvetés-szülte kizárólagos ízlések gyönyörei. Mert miféle örömet lelhetett abban az ember, ha látta, amint a nyomortól lealjasult embertömegek halomba verődtek és állati vadsággal egymást fojtogatták, tiporták, hogy kimarják egymás kezéből azt az egy-két darab összetaposott és besározott mézeskalácsot?

A magam részéről, midőn mélyebben elmélkedtem az afféle gyönyörűség fölött, amelyet az ilyes alkalmaknál élveztem, úgy találtam, hogy az kevésbbé a jótékonyság érzésében áll, mint abban az örömben, hogy megelégedett arcokat láthatunk. Ez a látvány oly varázzsal hat reám, amely – jóllehet szívemig hatol – úgy látszik, kizárólag érzéki benyomásból áll. Ha nem látom a megelégedést, amit okozok, mégha biztos lennék is felőle, csak félig élvezem azt. Sőt ez oly önzetlen öröm számomra, amely nem függ attól, mi részem lehet benne. Mert a népies ünnepélyeknél mindig élénken vonzott az, ha vidám arcokat láthattam. Ez a várakozásom azonban Franciaországban sokszor meghiusult, mert ez a nemzet, amely oly vígnak tartja magát, kevés jókedvet mutat játékainál. Régente gyakrabban elmentem a kültelki korcsmákba, hogy lássam ott a köznép táncolását, de táncai oly ízléstelenek, magatartása oly siránkozó, oly félszeg volt, hogy inkább megszomorodva, mint örvendezve jöttem el tőlük. De Genfben és Svájcban, hol a nevetés nem párolog el szünetlenül rosszakaratú bolondságokba, minden megelégedést és jókedvet lehell az ünnepélyeken. A nyomorúság nem viszi oda ocsmány ábrázatát, sem a fényűzés nem mutogatja ott orcátlan pompáját. A jólét, a testvériség, az egyetértés arra késztetik a szívet, hogy kitáruljon és sokszor egy-egy ártatlan öröm elragadtatásában az idegenek egymáshoz szegődnek, egymás nyakába borúlnak és meghívják egymást, hogy együtt élvezzék a nap örömeit. Magamnak is, hogy élvezzem ezeket a szeretetreméltó ünnepségeket, nem szükséges részt vennem bennök. Elég őket látnom; látva őket, osztozom bennök; és bizonyos vagyok a felől, hogy a sok jókedvű arc közt egyetlenegy vidámabb szív sincs az enyémnél.

Habár ez csak érzékleti gyönyör, bizonyára erkölcsi oka van, aminek bizonyítéka az, hogy ugyanaz a látvány, ahelyett, hogy kellemesen hatna reám s tetszenék nekem, fájdalommal és méltatlansággal marcangolhatja keblemet, ha tudom, hogy a gyönyörnek és örömnek e jelei a gonoszok orcáin nem egyebek, mint annak jelei, hogy gonosz szándékuk kielégítést nyert. Egyedül az ártatlan öröm az, amelynek jelei kellemesen hatnak szívemre. A kegyetlen és gúnyos öröm jelei megsebzik és lesujtják, mégha ez semmi vonatkozásban nem áll is velem. Ezek a jelek, miután oly különböző alapelvekből indulnak ki, nem lehetnek pontosan ugyanazok, de utóvégre is egyaránt az öröm jelei és észrevehető különbségeik bizonyára nem állanak arányban a bennem fölkeltett gerjedelmek különbségeivel.

A fájdalom és kín érzelmei reám nézve még érezhetőbbek, úgy hogy lehetetlen őket kiállanom a nélkül, hogy magam is talán még élénkebb indulatoktól ne szenvednék, mint a milyeneket ábrázolnak. A képzelet, erősítvén az érzékletet, azonosít a szenvedő lénnyel és sokszor több aggodalmat kelt bennem, mint amennyit az illető maga érez. Egy elégedetlen arc oly látvány, amelyet képtelen vagyok sokáig szemlélni, kivált ha okom van azt gondolni, hogy ez az elégedetlenség engem illet. Meg sem tudnám mondani, mennyi tallért csalt ki zsebemből amaz úri házakban, amelyekbe hajdanán elég balgatag valék besodortatni magamat, az inasok zsémbes és mogorva arckifejezése, akik durcásan szolgálnak; az ilyen szolgák mindig meglehetős drágán fizettették meg velem uraik vendégszeretetét. Mindig erősen illetve az érzéki tárgyaktól s kivált azoktól, amelyek a kéj vagy kín, jóakarat vagy ellenszenv jelét tárják elő, tovasodortatom magam e külső benyomásoktól és soha nem tudom magam alóluk másként kiragadni, mint csak ha tovamenekülök. Egy jel, egy taglejtés, egy pillantás valamely ismeretlen részéről elegendő, hogy megzavarja örömeimet vagy csillapítsa kínjaimat. Csak akkor vagyok a magamé, ha egyedül vagyok, egyébkor mindazok játékszere vagyok, kik körültem vannak.

Régibb időben örömest éltem a nagyvilágban, amikor mindenki szemeiben csak jóakaratot láttam, vagy legrosszabb esetben közömbösséget azok szemeiben, akik előtt ismeretlen valék; de ma, midőn nem kevesebb fáradságot fordítanak arra, hogy ábrázatomat megmutassák a népnek, mint arra, hogy előtte egyéni jellememet elpalástolják, nem tehetem ki lábomat az utcára a nélkül, hogy szivettépő tárgyakat ne lássak magam körül. Nagy léptekkel sietek ki a szabad mezőre; mihelyt a zöld mezőt látom, újra lélegzeni kezdek. Kell-e hát csodálkozni rajta, ha szeretem a magányt! Csupa rossz indulatot látok az emberek orcáin, míg a természet folyton nevető arccal fogad.

Mindamellett, meg kell vallanom, örömet is érzek az emberek közt való élésben, a meddig ösmemeretlen az arcom előttük. De ez oly öröm, amelyet nem igen hagynak meg számomra. Nehány évvel ezelőtt még szerettem keresztül-kasul járni a falvakat és végignézegetni reggel, amint a földművelők kijavították szerszámjaikat, vagy az asszonyokat, amint a kapuban álltak gyermekeikkel. E látványban volt valami olyas, ami megindította szívemet. Némelykor önkéntelenül megállottam s elnézegettem e derék emberek apró fogásait és úgy éreztem, hogy felsóhajtok, azt sem tudva, miért. Nem tudom, észrevették-e, hogy elérzékenyültem e kisded örömökre s ettől is meg akartak-e fosztani; de ama változásból, amelyet az ábrázatokon észreveszek, midőn a falun végigmegyek, és amaz arckifejezésből, amellyel végignéznek, kénytelen vagyok belátni, hogy nagy gondot fordítottak reá, hogy inkognitómat elárulják. Ugyanez a dolog történt velem, de még jellemzetesebb módon, a Hadastyánok palotája előtt. Ez a szép intézet mindig érdekelt. Sohasem láthatom megindulás és tisztelet nélkül a derék aggastyánok e csoportjait, akik elmondhatják, mint a lacedemonbeli aggok:

Mi is voltunk egykoron Fiatalok, vitézek és merészek.

Egyik kedvenc sétahelyem a katonai iskola körüli tér volt és örömmel találkoztam imitt-amott néhány hadastyánnal, akik megőrizve régi katonai tisztességtudásukat, menetközben köszöntek nekem. Ez az üdvözlés, amelyet szívem százszorosan visszaadott nekik, kellemesen érintett és fokozta a látásukon érzett örömemet. Minthogy semmi olyast nem tudok eltitkolni, ami megindít, gyakran beszélgettem a hadastyánokról is, és arról, mily kellemesen érintett a látásuk. Nem kellett ennél több. Bizonyos idő mulva észrevettem, hogy nem voltam többé ösmeretlen előttük, vagy inkább, hogy jóval több valék előttük, mivel ugyanoly szemekkel néztek reám, mint a nagyközönség szokott. Semmi udvariasság, semmi köszöntés többé. Visszataszító arckifejezés, ádáz tekintet lépett korábbi udvariasságuk helyébe. Miután állásuk régi nyíltszívűsége nem engedte meg nekik, mint a többieknek, hogy vigyorgó és áruló álarccal takarják be rosszindulatukat, teljes nyiltsággal a leghevesebb gyűlöletet tanusítják irántam, és olyan határtalan a nyomorúságom, hogy kénytelen vagyok becsülésemben megkülönböztetni azokat, akik a legkevésbbé leplezik el dühöket előttem.

Ez idő óta kevesebb gyönyörűséggel sétálgatok a Hadastyánok palotájának környékén; azonban, minthogy irántok való érzelmeim nem függenek az ő irántam való érzelmeiktől, sohasem láthatom tisztelet és meleg érdeklődés nélkül hazájok eme régi védelmezőit; de meglehetős súlyos dolog látnom azt, hogy ily rosszúl viszonozzák nekem azt az igazságosságot, amit irántok tanusítok. Ha véletlenül egy-egy olyannal találkozom közülök, aki kicsúszott az általános kitanítás alól, vagy aki nem ismerve képmásomat, semmi ellenszenvet nem tanusít irántam, ennek az egyetlennek udvarias köszöntése bőven kárpótol a többiek durva magatartásáért. Megfeledkezem róluk, hogy csupán ezzel foglalkozzam és azt képzelem, hogy olyan a lelke, mint az enyém, amelybe a gyűlölet nem tud beférkőzni. A mult évben is részem volt ebben a gyönyörben, midőn átkeltem a vizen, hogy a hattyúk szigetén sétálgassak. Egy szegény öreg hadastyán egy csónakban valami társaságra várt, hogy átkelhessen. Odaléptem és mondtam a révésznek, hogy keljünk át. Az ár erős volt és az átkelés soká tartott. Alig mertem a hadastyánt megszólítani, mert attól tartottam, hogy rám förmed és visszautasít, mint a többiek szokták; de becsületes arckifejezése megnyugtatott. Elbeszélgettünk. Józaneszű és helyes viseletű embernek látszott. Nyílt és nyájas modora meglepett és elbájolt. Nem valék ennyi jóindulathoz szokva. Meglepetésem megszűnt, amikor megtudtam, hogy csak a legutóbb érkezett a vidékről. Beláttam, hogy még nem mutatták meg neki a képmásomat és nem világosították fel felőlem. Felhasználtam ezt az inkognitót, hogy beszélgessek néhány percig egy emberrel és azon az édességen, amit ebben találtam, éreztem, hogy a legközönségesebb örömek ritka volta mennyire föl tudja ezek értékét fokozni. Midőn kiszáltam a csónakból, ő is előkereste a maga két szegény fillérjét. Kifizettem a szállítási díjat és kértem őt, hogy tegye el a maga két fillérjét, miközben reszkettem, hogy megharagítom. Nem haragudott meg, sőt ellenkezőleg, meghatotta a figyelmem, s kivált az, amit ezután tanusítottam, hogy – mivel idősebb volt nálamnál – segítettem neki a csónakból való kiszállásnál. Ki hinné, hogy eléggé gyerek voltam és sírtam miatta örömömben? Szinte égtem a vágytól, hogy egy huszonnégy garasos pénzdarabot nyomhassak a markába egy kis dohányra, de nem mertem. Ugyanaz az álszemérem, amely itt visszatartott, már gyakran megakadályozott egy-egy jócselekedet végrehajtásában, amelyek örömmel töltöttek volna el, de amelyektől bárgyúságomat siratva, visszatartottam magamat. Ezúttal, miután elhagytam öreg hadastyánomat, csakhamar megvigasztalódtam abban a gondolatban, hogy úgyszólván saját elvem ellenére cselekedtem volna, ha udvariassági megnyilatkozását pénzzel viszonoztam volna, ami lealacsonyítja annak nemességét és beszennyezi önzetlenségét. Igyekeznünk kell azokon segíteni, akik rászorultak, de a mindennapi érintkezésben engedjük, hadd végezze a természetes jóakarat és udvariasság a maga munkáját a nélkül, hogy bármi megvásárolható és kalmár dolog merészeljen ily tiszta forráshoz közeledni, hogy azt megrontsa vagy felzavarja. Mondják, hogy Hollandiában megfizetteti a nép, ha megmondja az embernek, hány óra van vagy megmutatja az utat. Nagyon megvetésreméltó népnek kell annak lennie, amely a humanitás legegyszerűbb kötelességeit ekként piaci áruvá teszi.