Part 31

Ezután a Hadfy-honvéddivizió és a Kestranekdivizió tovább rohant, az erődök vonalán túl. Hajnali három órakor a honvédek egy zászlóalja a vár magjának déli részéhez ért, ott hidat épített és megkezdte az átkelést. A Kestranek katonái eloltottak egy égő hidat és a még ízzó gerendákon átrohantak. Ugyancsak hajnali három órakor Pogány Kálmán honvédfőhadnagy az átvonulást meg nem várva, átúszott a Bug folyón és elsőnek érkezett Breszt-Litovszk várába. Molnár Dezső tábornok, brigadéros, a ki Breszt-Litovszk első állomásparancsnoka volt, közölte velem, hogy honvédei a maguk-építette hídon a királyt és a hazát éltetve, kibontott zászlóval, énekelve elsőknek vonultak be a lánggal égő várba és városba napfölkelte idején. Báró Gayer százados közlése szerint a csapatok igazán tüzön-vizen keresztül rohantak be a várba, mert «a ki a parázszsal ízzó hídra nem fért el, türelmetlenségében a folyóba vetette magát és úgy úszott át a túlsó partra.»

Huszonhatodikán reggel ezekkel az előretolt zászlóaljainkkal egyidőben a német előörsök is megjelentek a citadellában és Breszt-Litovszk városában.

A győzelmes éjszakán egyik robbanás a másik után dördült el a véges-végig felgyujtott, lángoló városban. Egyetlen utcza volt, a mely nem égett: ebben lakhatott az az orosz parancsnokság, a mely utolsónak hagyta el a várost. Mint már a haditudósítók (a kik a rohamhoz érkeztek és a csapatokkal együtt mentek be az égő Bresztbe) jelentették, egyetlen élő ember, egy öreg zsidó várta a mieinket a városban. De az orosz bosszút a bevonulás után még sokáig érezte a hatodik hadtest. Az oroszok azokban a jobb épületekben, a melyekről feltehető volt, hogy a mieink kvártélynak fogják használni, óraművel összekötött robbanóanyagokat helyeztek el, a melyek még napok multán is felrobbantak. A hadtest parancsnoksága jegyzőkönyvet vett fel erről a harczmodorról, többek közt egy óraművel összekötött olyan dinamitaknáról, a mely nyolcz nappal a vár elfoglalása után robbant fel, s a melynek ez a nyolczszor-huszonnégy órára beállított óraszerkezete épen megmaradt. Az ily módon orvul felrobbantott épületek közt egy kórház is volt, mely tény szintén írott jegyzőkönyvbe van foglalva.

Huszonhatodikán, csütörtökön reggel volt ez a bevonulás, ugyanaznap délben Höfer altábornagy a következő jelentést adta ki:

«Breszt-Litovszk elesett. Arz tábornok magyar honvédsége tegnap bevette a vártól délnyugatra fekvő Kobilanyt. Ezzel áttörte a külső övezetet és hátbatámadta a legközelebb fekvő erődöt. – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ma reggel megszállottuk a czitadellát…»

Kelet-Galiczia, október.

Egy pihenőnapon, a mikor a kassai hadtest nagyszerüen kiépített lövészárkaiból egyéb telefonjelentés nem jött, mint csak az, hogy a messze távolban cserkesz lovasokat látni kóvályogni, de az orosz tüzérség néma és az orosz gyalogság láthatatlan, – a hadtest vezérkari főnöke elmondta néhány tapasztalatát az ellenségről. Öt hónapig harczolt ez a hadtest Mackensen seregében. Gorlicétől Breszt-Litovszkig verekedett együtt a németekkel, majdnem mindig a német gárda szomszédságában, a mely mellett soha egy pillanatra sem maradt el. A mi az orosz háborúban a legnagyobb volt, azt ez a hadtest végigélte. Ki ismerheti jobban az orosz katonát, mint az, a ki Gorlicétől Breszt-Litovszkig folyton ismerkedett vele? Annyi mindent olvastunk össze az ellenségről a háború kezdete óta, hogy nem volna csoda, ha még ma se ismernők. Beszéltem tiszttel, a ki ezt mondta: «Hazugság, uram, a mit a lapok írnak, hogy gépfegyverrel hajtják őket, jönnek azok maguktól!» És beszéltem orvossal, a ki orosz foglyok hátából ütközet után orosz gépfegyvergolyókat operált ki. Itt így volt, ott másként, – ezuttal végre olyan embert hallok beszélni, a kinek joga van kritikát mondani róluk. De ez aztán másként is hangzik.

*

– Az orosz ellentámadások – mondja a vezérkari főnök – a mi nagy offenzivánk kezdetén erősebbek voltak, mint később. Aztán gyöngébbekké és ritkábbá váltak: fogyni kezdtek az orosz tartalékok. Ugyanily mértékben csökkent egyre az orosz tüzérség ereje. Konstatáltuk, hogy fogynak előttünk az ágyuk. Az én tapasztalatom azonban ebben a hadjáratban az volt, hogy az orosz tüzérség nem szenvedett municzióhiányban, még kevésbbé szenvedett ebben az orosz gyalogság. A hányszor orosz állásokat foglaltunk el, azokban mindig hatalmas tömegekben felhalmozott orosz municziót találtunk. Meggyőződésem, hogy a sokat emlegetett municzióhiány főként kifogás volt, a melylyel az oroszok súlyos vereségeiket mentegetni akarták külföldjük és belföldjük nyilvánossága előtt.

– Az orosz gyalogság nagyon jó. Tettrekész, bátor és halálraszánt az orosz katona. Nem könnyű ellenfél. Az egyéni tulajdonságai kitünőek. Csak a tömeg-tulajdonságai nem jók. Mindig, minden körülmények közt vezetőre van szükségük, mert ha vezetőjük nincs, feladják a harczot. A hol mi szembenálltunk velük, ott tisztjeik nagyrészt hátulról igazgatták őket, a minek eredményét abban láttuk, hogy mikor tüzérségünk munkája után gyalogságunk rohamra ment, nem voltak erős küzdelmeink. Akkor már csak az előrejövő tartalékok adtak nehezebb munkát. Egyszer megfigyeltem egy bakánkat, a ki – mialatt rajvonalunk tovább rohant előre – egyesegyedül hosszában bejárta az orosz árkot és egyenkint hivogatta ki belőle az oroszokat, a kiket aztán ő egymaga kísért hátra.

– Az orosz tüzérség jó. Nagyon kellemetlen. De egyre kevesebbet láttunk belőle, végül már nem volt nagyon veszedelmes. A mi ágyujok még volt, azt nagyon messze elvitték, főgondjuk volt, hogy tüzérségi anyagot ne vegyünk el tőlük.

– Orosz lovasság egyáltalán nem szerepelt.

– Az orosz foglyok, a kikkel nekünk dolgunk volt, készséges és jólelkü emberek voltak. Soha nem tapasztaltuk, hogy ellenséges indulattal viseltettek volna irántunk (a mely tapasztalatnak majdnem minden más harcztéren az ellenkezője áll, a foglyok általában daczosak, tehetetlenségükben is megőrzik a néma, de világosan észrevehető ellenséges indulatot). Számtalan vallomásukból tünt ki, hogy nem tudják, miért harczolnak. A hogy a sok-sok ezer orosz foglyot vizsgáltam, mindig csak azt láttam, hogy pompás emberanyag. Túlnyomó többségük nagynövésű, erős és makkegészséges ember. Az értelmiség körül van a baj. Műveltségről pedig nem is szabad náluk beszélni. Tanulmányoztuk őket: a világról és az eseményekről a legprimitivebb fogalmaik vannak. De észrevettük azt is, hogy nagyrészüket szántszándékkal vezetik félre. A leglehetetlenebb dolgokat hallom tőlük. Még olyan orosz katonák is, a kiket ez év augusztusában Breszt-Litovszk előtt fogtunk, komolyan jelentették ki fülem hallatára, hogy a szerbek Budapesten vannak és hogy a franczia császár Berlinben trónol.

– Az orosz katonaság parancsnoki vezetése energikus és kiméletlen. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy az oroszok ebben a tekintetben – «korunk magaslatán» állanak… Egyszer alkalmunk volt kihallgatni a beszélgetéseiket. Egy hadosztályparancsnok beszélt egy zászlóaljparancsnokkal. A lehető leggorombább kifejezésekkel szidalmazta a mért nem akart előrenyomulni. Mi már akkor, a beszélgetés folyamán megállapítottuk, hogy a zászlóaljparancsnoknak van igaza, nem a főnökének. Később az események is igazat adtak neki, mert parancsra előrenyomult és az egész zászlóalját elfogtuk.

– Azt mondanom sem kell, oly köztudomású, hogy állásaik kiépítésében és a visszavonulásban végtelenül ügyesek. A mi az állások kiépítését illeti, igen gyakran alkalmaztuk ellenük a saját eszközeiket. Visszavonulásukban pedig az a szép, a hogy a trénjüket mindig idején viszik hátra, még pedig nagyon messze hátra. Azért egyszer sikerült huszárjainknak megcsipni őket: elfogták egy ezrednek még a mozgó-konyháit is, a kész menázsival és a szakácsokkal együtt…

*

Ezeket az objektiv mondatokat érdemes följegyezni az orosz háború történetének a margójára. Az ellenséget lekicsinyelni polgári divat; a katona, a ki két országon verte végig, íme milyen másként beszél róla.

1915 HALOTTAK NAPJÁN

Budapest, november

A mai este kivilágítása nem győzelemben előrerohanó csapatainknak szól, ez a kivilágítás a mozdulatlan ezredeké és az elhallgatott trombitáké. A halottak esztendejének halottak-napján szemeink, a melyek rohanó seregek figyeléséhez szoktak és vágtató lovasság után lelkendeznek, hagyják ott egy pillanatra a háború mozgóképét: ma a megállott sietők napja van. A hanyattfekvő huszárok, ágyúra-borult tüzérek, árokparton agyagot markoló megmeredt magyar bakák estéje ez, ma van a napja a kis fakereszteknek, meg a sok, táblás nagy keresztnek, a mely azt mondja: «Hier ruhen Ungarische Soldaten», ma van az estéje a sötét galicziai tarlón egymagában alvó «Unbekannter Honved»-nek, ma annyi «Ungarischer Soldat»-nak és «Honved»-nek van a napja, hogy ha mindeniknek a sírján kigyúlna a gyertyalángocska, szebb volna ezen a novemberi estén a földgolyó, mint a csillagos égbolt. Ha mindeniknek a sírján kigyúlna a gyertyaláng, végig csillag-csipkés volna a Kárpátok gerincze, sárga tüzecskéktől volna virágos a lengyel síkság őszi éjszakája, a galicziai dombvidék, a szerb agyag és a litván homok. Ma a Halál szabadságharczának első nagy emléknapja van. Annak az esztendőnek az emlékére, a mikor a Halálban föllélekzett a szorongatott munkavágy, a mikor nem kellett többé verekednie a kaszasuhintás előtt a tudománynyal és a szeretettel és a kaszasuhintás után az emlékezetbe mély bélyeget égető szertartásokkal. Ebben az esztendőben a csatatereken az ő igazi muzsikája szólott, nem az, a mit az emberiség avatott halotti zenévé. A ő zenéje szólt: a torkon-akadt hurrá, a rövid hördülés és a hirtelen elfulladó szitok. Az ő igazi verseit hallhatta a zsoltárok helyett: a közepén kettészakadt jajgatást és a visszhangtalan segélykiáltást. Nem kapaszkodtak az uszályába azok az ezerek, a kik egyetlen halottat kisérnek a temetőbe, nem bosszantották fáklyák és papok, beszédek és zokogások, ott künn nem látott fekete fátyolt, nem hallott kórusokat, – ott, a hol komoran felséges szabadságában vagdalkozott, nem kellett hallania minden tetem mellett az ő igazi megcsúfoltatását: a könnyes fogadalmat, hogy a szeretet és az emlékezés semmivé teszi az ő munkáját. A férgek urának, ennek a tisztátalan hatalmasságnak, nem kellett többé borzadnia a temetési szertartások ősi tisztaságától és komor illataitól: örvendhetett a sár és vér keveredésének, a verejtékben való elföldeltetésnek, aljas szimatja ellen nem lázadt tömjén és fáklyafüst, nem daczolt vele a balzsam túlvilági parfümje – az ő saját, szabad éve volt ez, az ő nagy önállósága, az ő korlátlansága és alkotmány nélkül való kormányzása, az ő nyomorúlt, szívet-elszorító, átkozott, ezerszer átkozott szabadsága, felvirulása és megdicsőülése – sírva kiálttassék az arczába: még a mai nap kis gyertyáitól is megszabadul, még ettől a szerény, alázatos, bánatos kis szemrehányásunktól is megszabadult ebben az esztendőben, még ezeket a tiltakozva reszkető kis fényeket se kell látnia, mert – szentséges Isten – hova mindenüvé kellene elmenni a szüléknek, az özvegyeknek és árváknak, hogy egy kis világosságot gyújtsanak az elesett katona teteme fölé?

Az, a mi velünk most történt, olyan nagyon-nagyon nagy, hogy ez a máig eltelt tizenöt hónap az első meglepetéstől való felocsudáshoz sem elég. Az emberek legnagyobb tévedése az, hogy megszokták a háború állapotát. Nem igaz. Rá fognak jönni, hogy ez a mindennaposság, ez a majdnemnyugalom, a mivel a háborút élik és figyelik, még mindig nem egyéb, mint az első pillanat eszméletlensége, azé az első megdöbbent pillanaté, a melyen még nem vagyunk túl. Mint a keleti mese felborult korsójából még ki sem ömlik a víz, mialatt a fantázia a hét eget megjárja, – úgy vagyunk mi elménkkel már túl hét és hetvenhét poklon, még mielőtt annyi idő telt volna el, a mennyi egy felborult szívnek a kicsordulásához kell. Halottak napja – a háborúban már a második – és mennyi mindent kell lefejtenünk az agyvelőnkről, hogy megértsük a maga igazi, a maga régi értelmében azt, hogy mit tesz az, hogy egy fiatal, egészséges embernek meg kell halnia. Ennek a gigantikus első pillanatnak még oly erős a kábulata, hogy valóságos kínlódás, a míg az ember kiszabadítja az eszét alóla és megpróbál a régi józan eszével elgondolkozni csak egyetlen egy katonának is a sírja fölött. Mennyi hivatalos jelentést, mennyi külpolitikát, diplomácziát, mennyi újság-stratégiát, mennyi csalóka fogalmat kell lekaparni az embernek az agyáról, mennyi olyan nyomorultul elterjedt és belenyugvással szentesített frázist: mint «csekély veszteség», «nagy veszteség», «véres küzdelem», «erős ellenállás» – kell fölfejteni, elemeire bontani, önmagunknak megmagyarázni, a míg megint eljutunk ahhoz a józan állapotunkhoz, a mely 1914 nyarán még közkincs volt és a mely világosan látta még egyetlen egy ember ártatlan és korai halálának is minden borzalmasságát. Halottak napján minden embernek be kellene zárnia a lakását, vendéget, ujságot, levelet nem volna szabad magáohz bocsátania, hogy egy kicsit megpihenhessen a józan értelme, hogy egy kicsit ráeszméljen arra, hogy mi mindenbe törődött bele egy év alatt, hogy mi mindent szokott meg hűtlenül és árulóan és mi mindent kezd egyszerűen természetesnek találni. Halottak napján minden embernek föl kellene ráznia magát, hogy a benne leülepedett sok altatószer, a sok ilyen kifejezés, mint «előrenyomulás» és «akczió» és «partraszállás» és «ellenintézkedés» és «erősítések» és «átkaroló mozdulat» – és mindez a sok nehéz, lelket elborító, bódító iszap felszabaduljon és kavarogni kezdjen, apró szemeire oszoljék és megmutassa magát a maga igazi mivoltában, abban a képében, a miben 1914-ben láttuk volna: ártatlan emberek kínhalálában, éjszaka a víz sodrával küzdők alámerülésében, emberek kiáltásában, a kiknek a lágyába vágódik törött acélfazekak repülő éles darabja, – hogy ebből a sok belénk oltott ragályos hadi-frázisból felkavarodjék egy-egy kép: a magyar kishivatalnoké, a mint hirtelen megtorpan, mert a homlokába repül egy hegyes aczéldarab – (három sor a halálozási rovatban, benne van a név, az ezred-szám, a katonai rang, az orosz falu neve, minden, csak épen maga a lényeg nem) – ma fel kell szabadulnia mindenkinek ezek alól a nyűgök alól, mert különben nem tud a lelkében igazán gyertyát gyújtani minden elesett magyar katonának. Még a legszebb elringató, vigasztaló szót: a «hősi halált» is el kell ma egy órára felejteni, mert ma halottak napja van, ma legbelülről kell gondolkozni, mert valamikor csak el kell jönnie még ebben a világ-részegségben is egy napnak, egyetlen napnak legalább, a mikor az ember magára zárja az ajtót és lehúnyva a szemét, végre egyszer – belülről – megnézi a meztelen, véres szívét, a régit, az igazit, a melyre valamikor a názáreti Jézus hívta fel nyomatékosan és mindörökre feledhetetlenül az elme figyelmét. Így valahogy lehetne pótolni azt a rengeteg gyertyát, a mit nem tudunk hova küldeni, hol meggyújtani. A fájdalmas, kínos, háborús halálnak – ha csak egy perczre is, – _igazi_ elgondolása az egyetlen lángocska, a mit a polgár meggyújthat a mai estén a névtelen magyar fakeresztek tövében.

És ezt a gondolatot, – a mely mindenkor máskor ellenállhatatlan erővel tolakodnék fel, s a melyet csak most kell egy felfordult világ eszme-romhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni, – ezt a gondolatot, a magyar katona halálának, mint egyes-ember egyéni halálesetének ünnepélyes megsíratását a mai napon kímélet és önczenzura nélkül gondoljuk és szenvedjük végig. Mert ez a rövid ideig tartó intenziv lelki foglalkozás az ő halálukkal igazán az egyetlen fény, a mit messzi harcztereken a sírjaik felett gyújthatunk. A megfertőzött és trainirozott hadi-elme megtisztításával így a régi és romlatlan szív jusson egy napra a jogaihoz: képzeletben sugározzék minden halott katona fölött a háború előtti emberség egy-egy gyertyalángja. Így világítsuk ki emlékező szívünkkel az egész világot ma este, – ne áltassuk magunkat azzal, hogy ennek a világ-felfordulásnak minden halottja megjelölt sírban alszik, – minden porladó magyar szív fölött égjen a könnyekben megfürösztött elme egyetlen világos percze, a krisztusi emberség lucidum intervalluma – és akkor egyszerre halványan kezd majd fényleni a tengerek mély zöld vízüvegje, a mely alá a «Zenta» és a «Kaiserin Elisabeth» magyarjai némán lengve szállottak, akkor a mai estén felsugároznak a sziklák a Beszkideken, Vereczkénél és Uzsok körül, a hol az új hó már a tavalyi megfagyottak csontjaira borul, rezgő fények gyúlnak ki a Visztula, az elfelejtett Nida, Dunajec, a San, a Száva, a Kolubara, a Drina, a Dnyeszter, a Duna fenekén, a hol a pontonokból kibukott, örvénytől elkapott, gázlókon térdreesett magyarokon gördül a futó kavics, – vándorló kék lángok szálldosnak a Tanev mocsarai felett, a Pripjat iszapján, villódzó fények bujkálnak a Rokitno erdős ingoványaiban elsülyedt magyar szívek felett, reszketve csillog tőlük a Bug, a Styr, az Ikva, az Adria, – végig ragyognak tőlük a limanowai szántóföldek, mint égő ibolyák pislognak a bukovinai erdők éjszakájában, lobogó kandeláberekkel izzik tőlük a Doberdó nagy kőasztala és kanyarogva rajzolják a novemberi sötétbe az Isonzó partját, – most, a ne-szólj-szám esztendejében mit adhatunk az elesett magyar katonának hamarjában egyebet, mint hogy halottak napján egy rövidke pillanatra elfelejtjük a megtanultakat és olyan lángot gyújtunk a csontjai felett, a melynek a tüzét a mi régi, háború előtti, ki nem tanított szívünk hamuja alól kaparjuk elő? Mert valójában a sírok sötéten szerénykednek a mai éjszakán. «Ungarischer Soldat» és «Honved» néma alázattal fekszik a galicziai agyagban, az olasz sziklák alatt, a Macsva sarában és a volhyniai mocsarak fenekén. Ő nem kért semmit, ő csak meghalt, a mikor a halál szabadságharczának esztendeje volt. A testvérei ma gyújtsák meg a gondolkozás gyertyáját az ő elveszett teteme felett. A fiai pedig keményen emeljék fel a fejüket, a mikor követelni fogják azt, a miért a magyar tiszt és a magyar baka mukkanás nélkül, parancsra halta a halál minden nemeit. Szebben 1915 Halottak-napját nem becsülhetjük meg, mint ha visszatérünk a halál értékének régi felbecsüléséhez. Csak így mérhetjük fel a mi testvéreink mártiriumát, csak így látunk be jövő kötelességeink rengetegébe, csak így mered fel előttünk egyre hatalmasabban a nagy Ellenérték, a mi egy vérző nemzetnek a gyertyafények e tengeréért Isten és a történelem előtt kijár.

TARTALOM.

I. KÖTET. Téli háború.

Budapesten 9 Úton, északról délre 22 Macsva 29 Szerbiai történetek 40 Vissza a hadiszállásra 52 Limanowa 69 A főhadiszálláson 90 Krakó 98 A Hadfy-honvédeknél 118 A tüzérek dombjain 136 Esték a front mögött 154 A testőr 175 Kárpátok 187 Bártfai emlékek 223 Boroević 240 Przemysl eleste 245 Huszárok 266

II. KÖTET. A felszabadított Galiczia.

Május 2 297 Tarnow 302 Jegyzetek 327 Przemysl 336 Lemberg 365 A Hofmann-hadtestnél 392 A Zlota-Lipánál 411 Huszárok a lövészárokban 440 Áttörés… 473 Levelek a faluból 516 Arz tábornoknál 531 1915 Halottak Napján 551

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |Hogyne |«Hogyne

201 |szalutále |szalutál.

201 |n- nagyon |ne nagyon

201 |fe hérben |fehérben.

210 |rltkultak |ritkultak

265 |múvészi |művészi]