Part 16

Ezt énekelték egyszer, kétszer, háromszor, folyton-folyvást. Körülöttük egyre szaporábban robbant az orosz gránát. Még eddig közéjük egy sem esett.

Mikor negyedszer megy a nóta, megint:

Nincsen a császárnak Olyan katonája, Mint az a szép honvédhuszár, Ha felül lovára. Ha felül lovára, Rágyújt pipájára, Minden szőke, barna kislány…

– itt, ennél a sornál vágott közébük az első shrapnell. A csapat közepetáján, a fejük fölött dördült egyet és lecsattant rájuk. Két huszár fordult le a lóról. Egy pillanatra, ép a sor végén, megakadt a nóta. Halotti csönd, minden huszár odanéz a kettőre. Aztán egy fájdalmasan felkurjantó énekhang és rögtön utána az egész század egyszerre vág be és a két halott huszár felé nézve, csak mert olyan gyönyörűen passzolt, ráénekli még könnyesen-daczosan az utolsó sort:

«… Sírva gondol rája.»

Egyszerre mind a százötven. És csak ez után hagyták abba az éneklést.

*

– Mikor elmentünk onnan, – mondja a kapitány – hirtelen sötét lett, füst, por, piszok közt nyargaltunk az országúton, zivatarra állott az idő, nagy, fekete felhők kergették egymást, akkor egyszerre egy rongyosszélű felhőlyukon égő sárgán tűzött le a nap a mező egy kis foltjára, ott két huszár feküdt egymás mellett holtan, a két karabély valahogyan keresztbe állott fölöttük, a hogy lebuktak, – ezt nem is szeretem elbeszélni, mert az egész kép, a két kis huszárom ott a zöld mezőn, meg a keresztbe álló karabély, meg hogy a sötét tájképnek épen erre a kis foltjára tűzött le a fekete égből, mint három-négy nyílegyenes aranygerenda, néhány kiszabadult alkonyi napsugár – nem szeretem elmondani, mert olyan csináltan hangzik, az ilyet pedig tiszteletlenség volna csinálni… pedig így volt, valami felségesen komoly, régimódi festmény volt, a hogy a jó Isten szelíden ránézett a felhők sötét függönye mögül két árva halott huszáromra, nem bánom, ha nekem nem is hiszik el, elég ha én tudom, meg az ezred tudja, hogy így volt, mindenki látta. Tovább mentünk aztán, szótlanul és komoran, bele a zivatarba, de volt vidám perczünk is, később egyszerre csak egy bolond nagy fehér tehén galoppozott felénk a mezőről, mintha valami sürgős mondanivalója volna, az országút szélén megtorpant, ránk bámult, akkor láttuk, hogy mitől vadul, a nyakában spárgán egy pappendekli tábla fityegett, megnéztük, ez volt ráírva: «Nyugta két liter tejről. Kovács Pál honvédhuszár». Le akartuk venni róla, hogy eltegyük emlékbe, de dühbe jött, megfordult és elvágtatott, mint a bolond, a mezőre, onnan messziről bámult még utánunk izgatottan nagyon sokáig.

*

Ezeknek a honvédhuszároknak január végén, egy vasárnap délben, mikor Grybowba hoztak szekéren egy beteg főhadnagyot, összeírtam a czivil foglalkozásukat. Hatan voltak: földmíves, bankszolga, asztalos, házmester, kocsis és egy szegedi rendőr. Most itt együtt, egyforma ruhában: huszárok. És végigragyogva csodálatos, férfias költészettel, a daczos halálnótától le egészen a koplalás elől egy magányos tehénhez folyamodó parasztfiú színarany humoráig: földmíves, bankszolga, asztalos, házmester, kocsis, rendőr – mi az, a mi huszárokká olvasztja őket, a mint a vörös nadrágot felhuzzák, milyen messzi multból, a történelemnek, költészetnek, a népregének minő mélységeiből jön ez a tüzes lehellet, a mely hirtelen forró forgószélbe kapja és hasonítja össze egy egészen külön, új emberfajtává a földmívest, bankszolgát, asztalost, házmestert, kocsist és rendőrt?

Zsolna, április.

Egy huszártiszt bocsátja rendelkezésemre naplójából az alábbiak anyagát.

*

Tanuja volt ennek a jelenetnek a szegedi honvédhuszárlaktanyában, mikor egy pótszázad megkapta a parancsot, hogy azonnal menjen a harcztérre az ezredhez, a mely véres csatákban ritkult meg. A laktanyában nagy szaladgálás van. Senki se tudja, hogy hová viszik a pótszázadot. A «fogda» vasrácsos ablakán Wiener Mátyás huszár néz ki a folyosóra. Arra szalad egy huszár, megáll. Beszól hozzá:

– Kendet komám, mér csukták be?

– Semmiér.

– Csavargott a lányok után.

– Az is baj? Nem vagyok én plébános.

– Nem az a baj, – mondta a huszár – csak az a baj, hogy nem volt kend a laktanyában. Oszt ha indulás van, akkor kend nem tud indulni, mert nincs itt.

– De mikor nincs indulás! – mondja a rabhuszár.

– De mikor van indulás.

– Hova?

– A harcztérre. Délután indul a pótszázad.

– Hogy tudja kend?

– Mer most válogatják össze a legénységet. Én is oda igyekszek.

A rab szomorúan:

– Kend is megy a háborúba?

Az udvaron az őrmester a «gyülekezőt» kiáltja. A huszár elindul, mondván:

– Nem tudom, lesz-e Samarjay százados úrnak rám gusztusa.

Otthagyja a rabot. Az ágaskodik, hátha lát valamit. Egyszerre nagy robaj, szaladás, jönnek vissza a huszárok az udvarról.

– Komám, – kiált be a börtönbe az előbbi huszár – komám, komám, megyek a harcztérre.

A rab belekapaszkodik a rácsba:

– Akkor én is megyek.

– Nem mehet, mert be van zárva.

A rab ordítani kezd:

– Nem maradok itt!

A másik nyugodtan mondja:

– Ne ordítson, lássa be, megmondtam, az a baj, ha indulás van, akkor nem tud kend indulni, mer nincs itt.

A rács mögül még nagyobb ordítás:

– De most itt vagyok!!

A másik, még nyugodtabban:

– Most meg az a baj, hogy ha indulás van, kend mégse tud indulni, mer be van zárva.

Elindul, a rab utána nyul a rácson át, de nem éri el. A huszár visszanéz:

– Aztán koma… haza majd azt írom, hogy kend is ott van.

A rab most egyedül maradt és torkaszakadtából ordított ki az üres folyosóra, hogy vigyék őt is, «háborúba akarok menni» – «vigyenek engem is» – és azt kiáltotta, hogy «megszakad a szívem». Aztán csönd lett, elhallgatott. Néhány percz mulva elkezdett tombolni, a börtönben ordítva törte össze a priccset, a fapadot, rázta a rácsot, deszkával verte az ajtót, senkinek se felelt többé, a míg jelentették a századosnak, hogy Wiener huszár a börtönben megőrült. Samarjay százados erre kibocsátotta a börtönből és elvitte magával a harcztérre.

*

A század sötét este indult el. Azt hitték, az északi harcztérre mennek, de levitték őket a szerbekhez. Pancsován vaggonirozták ki őket, onnan Stara Borcára mentek. El voltak keseredve, a huszárok azt mondták: «a Dunát őrizzük, hogy visszafelé ne folyjon». Mikor megérkeznek, összeáll a század, a szakaszparancsnokok beadják a jelentést. A létszám nem stimmel. Tizenegy lovassal több.

Erélyes hang:

– Tessék az uraknak ujból megszámolni a szakaszokat. Annyit minden tiszt úrnak kell a matematikához érteni, hogy harminczhatig el tudjon számolni.

A szakaszparancsnokok újra számolnak. Újra tizenegygyel több. Most maga a kapitány számol. Tizenegygyel több. Elkiáltja magát:

– A kik nem voltak beosztva és mégis itt vannak, lépjenek elő!

Előre lovagol Belenczár tizedes és tíz huszár. Alásan jelenti, nem akartak otthon maradni, sötét volt, hát befurakodtak a vaggonokba.

A kapitány:

– Mit csináljak? Most még meg is kell őket dicsérnem.

A Duna partját őrizték és a szó szoros értelmében kétségbe voltak esve, hogy nem kaptak tüzet. Ha nagyritkán a töltésen egy-egy járőr shrapnellt kapott, a többi irigyelte. A tisztek kiszámították, hogy a szerbek csak a stara-borcai templomig tudnak lőni, és attól kezdve a templom előtt teríttettek és ott ebédeltek.

Három hét mulva a századot visszarendelték Szegedre. Mikor Szegeden megszámolják őket, hiányzik tizenegy huszár. Belenczár tizedes és tíz huszárja ott maradt a harcztéren. Még két hónapig dolgoztak a maguk szakállára, patruliroztak, jelentéseket vittek mindenféle parancsnokságnak, a mely mind azt hitte, hogy küldték őket. A legügyesebb és legértékesebb felderítéseket csinálták, maguk élelmezték magukat, úgy háborúztak, a hogy ők képzelték a háborút. Szegedre azért mentek vissza, mert «a bakatiszt urak el akarták tőlük venni a lovakat». A lovakat pedig közben kövérre hizlalták. Vizsgálat indult meg, hogy hogyan szökhettek meg a századdal, mikor a vaggonok számából rá kellett volna jönni, hogy kettővel több van, hiszen tizenegy ló maga két vaggon. A vizsgálat eredményét nem tudom, csak azt, hogy egy Farka nevű őrmester volt felelős és ezt szegényt a következő tréfával ölték. Mikor kiszámította, hogy négy szakasznak, vagyis négyszer 36 lónak hány vaggon kell, így számított a tréfa szerint: egy vaggonba fér hat ló, tehát a 36-ot osztjuk hattal. Hat a harminczban van ötször, hat a hatban egyszer. Az ötöst és az egyest egymás mellé írta, kell 51 vaggon. Négy szakasznak négyszer annyi, tehát 204 vaggon. Így aztán nem csoda, hogy a tizenegy huszár velük tudott szökni.

*

Pintér István főhadnagy, az ismert alagi úrlovas, november 15-én Tarnava környékén előrelovagolt egynéhány huszárból álló járőr-csapattal. Ellenség közelében óvatosan kell menniök, lassan, dombról-dombra. Mindenütt előbb a parancsnok dugja ki a fejét a domb mögül, a hét-nyolcz huszárnak lenn kell maradni, fedve, a domb mögött. Így mentek itt is. Egy dombra fellovagol a főhadnagy, de parancs ellenére vele nyargal Zsoldy nevű őrmestere, – «nem hagyom egyedül a főhadnagy urat».

Szép őszi délután van, a dombról köröskörül messze el lehet látni. Ellenségnek sehol semmi nyoma. Sehol egy fa, sehol egy ház, csak egy magányos nagy szalmakazal áll előttük harmincz lépésnyire, lefelé. Már ép hívni akarják a többit, a mikor a szalmakazal mögül előugrik vagy ötven orosz gyalogos. Az őrmester kiált: «Főhadnagy úr, meneküljön!» Abban a pillanatban ötven puska egyszerre dördül el, a főhadnagy lova összerogy. Pintér talpraugrik, és szalad vissza, le a dombról. Még kétszer lő utána a dombra felfelé futva ötven-ötven golyót az orosz de ez mind a feje fölött megy el. Most a főhadnagy első gondolata a kötelessége: a járőr-csapatot megmenteni. Lekiált nekik a völgybe:

– Vágtában vissza!

Azzal, hogy ő gyalogosan hogy menekül meg egyedül ötven puskás orosz elől, nem törődött, azt mondja: harmincz lépés előnye volt, szaladt volna. A hét huszár azonban nem teljesítette a parancsot, Zsoldy őrmester és Nagy tizedes odavágtat a főhadnagyhoz, közrefogják, az egyik megfogja a jobbkarját, a másik a balkarját, felkapják a levegőbe és a két ló közt elviszik, vágtatva, mint a szél. A többi öt huszár szorosan zárkózva körülfogja a két lovast, vele vágtat, testével fedve a főhadnagyot. Így repül a kis gomolyag dombról le, dombra föl, középütt a levegőben függő főhadnagygyal. Mikor a dombról lerepültek, akkor ért fel szaladva a dombra az orosz szakasz. Kétszáz lépésre voltak a sűrű lovascsoporttól, erre a távolságra, ily nagy czélra minden golyó talál. Egyetlenegyet sem lőttek utánuk, megelégedtek egy hatalmasan felordító hurrával.

*

Tudnivaló, hogy annak a hat-nyolcz huszárnak, a kit felderítés czéljából küldenek ki az ellenség felé, nem szabad harczba keverednie nagyobb tömegű ellenséggel, hanem ha ilyennel találkozik, hanyatt-homlok kell visszavágtatnia a jelentéssel, a mi mindennél fontosabb. A jelentés a járőr diadala.

Ilyen úton van Kiss Miklós néhány huszárral. Hosszas lovaglás után hatalmas kozákcsapatot látnak meg. Megfordulnak és ezzel az értesüléssel vágtatnak visszafelé. Váratlanul az egész kozák osztag üldözni kezdi őket. Egyszerre Miskolczi Gábor közhuszár észreveszi, hogy nincs meg a pipája. Megáll, visszafordítja a lovát, indul a kozákok felé egyedül, megtalálja, felveszi a pipáját és boldogan megy ismét vissza, lovagol a többi után. Kiss Miklós ezt jelenti később a kapitánynak. Ez a rövid párbeszéd fejlődik ki közöttük:

– Megdicsérted? – kérdi a kapitány.

– Dehogy dicsértem. Leszidtam.

– Hogy lehet egy huszárt ilyesmiért leszidni?

– Kapitány úr, kérem… muszáj, mert nem tudok mit csinálni velük… nem akarja megérteni, hogy más kötelessége is van, mint bátornak lenni… ez az enyém olyan népség, ha muszkát lát, úgy nekiszelesedik, hogy «alig lehet lepofozni az ellenségről».

*

A Dunajec környékén egy úgynevezett hírszerzőkülönítmény működött. Három járőrje Haberstumpf és Vály főhadnagyok és Reiter hadnagy vezetése alatt egy éjszaka K. helységbe érkezik. A huszárok megtudják, hogy van ott nekünk egy elég ügyes kémünk. A jó járőrről azt szokták mondani, hogy egy jó jelentésért eladja a lelke üdvösségét is. Egy félóra mulva a huszárok már meghívják a kémet vacsorára, italt adnak neki, kedvesen bánnak vele és elmondatják maguknak a legújabb híreket. Persze mindent rögtön jelentenek hátra. A járőröknek pedig egyéb dolguk nem volt, mint a kém értesüléseit ellenőrizni. A szegény kém azonban nemsokára beszüntette a rá nézve oly megtisztelő érintkezést, mert akármiről adott is hírt, mindig azt a rideg választ kapta, hogy: «köszönjük, de ezt már a lovasság is megállapította».

*

Ugyanennek a különítménynek egy tisztje hét lovassal egyszer egy faluból kivert negyven kozákot. Ez már máskor is megtörtént, följegyzésre inkább az a rövid tanácskozás érdemes, a mely ezt a haditettet megelőzte. A járőrparancsnok-főhadnagy így mondta el:

– Koromsötét éjszaka kellett bemennünk abba a községbe. Az előző faluban a parasztok, mikor megtudták, hogy hova akarunk menni, rimánkodni kezdtek, hogy «az Istenért, ne menjenek oda nyolczan, hiszen ott negyven kozák van!» Őszintén megvallom, negyven kozákot magam is sokalltam, de gondoltam, mindenesetre megszavaztatom a hét huszáromat. Azt mondom nekik:

– Negyven kozák vár bennünket. Mit gondoltok, fiúk, odamenjünk?

Nagy csönd. Gondolkoznak.

Aztán azt mondja az egyik:

– Főhadnagy úrnak alássan jelentem, ötvenig vállaljuk.

És már indultak is.

*

Az eszességnek, a bátorságnak, az önfeláldozásnak, az egyéni háborúskodásnak ezek a rövid fejezetei nem lehetnek mellékesek ebben a világfelfordulásban. A hogy a magyar huszár külön háborút visel a gépi alapon organizált nagy háború ellen, a hogy ragaszkodik a háborúról való ősi és népi képzetéhez – minden anekdota, a mi erről szól, ép oly költői kincse a magyarságnak, mint akár egy régi népmese.

Galiczia.

Néhány harcztéri nóta a gyűjteményből. Ezek pestmegyei, kúnsági honvédhuszárok nótái, természetesen hozzáidomítva a «saját gusztushoz». Ugyanezeket a nótákat más huszárok persze másként is éneklik. Van köztük, a melyiknek egészen új dallama van, van sok olyan, a mit régi dallamokra énekelnek. Huszár Aladár főhadnagytól és a huszárjaitól kaptam ezeket.

1. Hallgató nóta

Mikor kezdtem kufferomat Pakolni, Akkor kezdett édesanyám Zokogni, Édesanyám ne sirass, Köszönöm a nevelést, Lehajoltam, megcsókoltam A kezét.

2. Huszárnóta

(Lépésben lovagoltak, úgy énekelték az országúton).

Sej, Szerbiába, Megfujták a trombitát, Kis pej lovam Meghallotta a szavát. Kis pej lovam ágaskodik Sej, haj, két lábra, Sej, – Ágaskodva visz engem a Csatába.

Sej, azt kérdezi Tőlem a kapitány úr: Huszárgyerek, Mér vagy olyan szomorú? Nem vagyok én, kapitány úr, Sej, haj, szomorú, Sej, – Arra megyek, merre csörög Az ágyú.

3. Hallgató nóta

Hideg szél fú, édesanyám, Adja ki a kendőm, Még ma éjjel fölkeresem A régi szeretőm. Kiállok a kapujába, Kibeszélgetem magamat Véle utóljára.

Ellőtték a jobblábamat, Folyik piros vérem, Nincsen senki, édesanyám, Ki bekösse nékem. Gyere kis angyalom, kösd be Sebeimet, gyógyítsd meg a Bánatos szívemet.

4. Masirozó nóta

Az éjszaka Jaj de rosszat álmodtam, Ferencz Jóskát Tiszta fehérbe láttam, Fényes kardot Kötött az oldalára, El kell menni Fiaim, a csatába.

Százados úr, Mitől véres a lába? Talán bizony Meglőtték a csatába? Ellőtték a Jobblábamat hajlásba, Meg kell halni, Fiaim, a csatába.

Barna kis lány, Mit viszel a kosárba? Orvosságot Viszek Galicziába, Ellőtték a Barna babám jobbkezit, Arra viszem Ha használna valamit.

Szerbiába Meghalt egy honvédbaka, Nincsen, a ki Sírjára ráborulna. Anyja helyett Ráborul egy szerb kis lány, Még az ég is Sűrű könnyet hullat rá.

5. Huszárnóta

(Ennek a negyedik strófáját tavaly, a satanovi ütközet után kezdték énekelni.)

Magyarország nem kis község, Körülfogta az ellenség, Most akarja, úgy akarja Tönkretenni, De az Isten, a jó Isten Nem engedi.

Már az ágyúk is szólanak, Apró fegyverek ropognak, Fejem fölött, fejem fölött Kard megfordul, Piros vérem a hazáért Földre csordul.

Törzsorvos úr arra kérem, Hogyha folyik piros vérem, Kösse be a, mossa ki a Sebeimet, Hogyha lehet, mentse meg az Életemet.

Asztalos, csinálj koporsót, Egy egész ezrednek valót, Lángbetűvel, vérbetűvel Irjad eztet: Itt nyugszik az első honvéd Huszárezred.

6. Huszárnóta

(A katonavonatban énekelték).

Megy a gőzös, ripeg-ropog A kereke, Nemzeti zászló Hajlik ki belőle, Nemzeti zászló Azt jelenti, Nemsokára háborúba Fogunk babám menni.

Megy a gőzös, ripeg-ropog A kereke, Honvédhuszár Hajlik ki belőle, A csákója Jaj de szépen ragyog, Látod babám, én is Honvédhuszár vagyok.

7. Huszárnóta

(Szintén a vonatban énekelték).

Megy a gőzös, a belseje Sárgára van festve, Azon visznek engem Budapestre, Várnak ott rám göndörhajú Zsidólányok, Én meg csak úgy huszárosan Kacsingatok rájok.

Búza, búza, búza, búza, De szép tábla búza, Közepibe van egy Rezgő nyárfa, Rezgő nyárfa repedezzen Ezerfelé, Hazamegyek, lefekszem a Kisangyalom mellé.

8. Masirozó nóta

(Gyalog masirozó huszárok énekelték, a katonabandát utánozzák vele).

Nincs szebb madár a fecskénél Bumsztirári, bumsztirári Galambom, Fehérlábú menyecskénél, Bumsztirári, bumsztirári Galambom, Fehér lábát mosogatja Bumsztirári, galambom, Hideg a víz, nem állhatja, Bumsztirári, bumsztirári, Galambom.

Árokparton szól a haris, Bumsztirári, bumsztirári, Galambom. Megfogom a mejjed, Maris, Bumsztirári, bumsztirári, Galambom. Ha megfogod, mit érsz véle, Bumsztirári, galambom, Tele lesz a markod véle, Bumsztirári, bumsztirári, Galambom.

*

Körülbelül ez a nóta a határ, a meddig a kinyomtatásban el lehet menni. Kár, hogy azt, a mi a határon túl van, nem szokták a népköltési gyűjtemények fölvenni. Mert ezekben minden illetlenségük mellett rengeteg jókedv, elmésség, sőt némelyikben mély szomorúság és igazi költészet van.

MÁSODIK KÖTET A FELSZABADÍTOTT GALICZIA

MÁJUS 2

Főhadiszállás, május.

Gorlicénél áttörtük az orosz frontot, hatalmas és kiszámíthatatlanul nagy akczió indult meg Mackensen vezérlete alatt. Ez minden, a mit tudunk. Otthon még nem tudják. Természetes, hogy az ujságirókban minden idegszál tánczol: ezt meg kellene táviratozni. Még nem szabad. Meg kell várni a hivatalos jelentést. Ennyi küzködés után ilyen ragyogó örömhír! És hallgatni kell. Elmegyek, csavargok az utczán, kínzó érzés, hogy én már tudom és Pesten még nem tudják. Megint felmegyek a parancsnokság irodájába, kérem, hogy legalább valami olyan szöveget táviratozhassak, a miből kitűnik, hogy jó hír van. Nagynehezen megengedi a czenzura a következő táviratom továbbítását: «Legnagyobb örömömre, fájdalom, nem táviratozhatok.» Sokat ugyan ebből otthon se fognak érteni, de legalább a magam lelkiállapotán segítettem. Izgalmas nap, éjszaka virrasztás, de semmi, semmi újabb hír nem jön.

Főhadiszállás, május.

Már mindenki tud egy-egy apró részletet. Nowak úrnak, a német írónak egy magasrangú katona-ismerőse, a ki a vezérkarral utazott, a következőket mondta el arról, hogy vezérkarunk mely külsőségek közt végezte munkáját a nagy támadás napján.

Báró Conrad vezérkari főnök és kísérete a főhadiszállásról különvonaton utazott a harczok színhelyére. A különvonat egy része csupa olyan étkezőkocsiból állott, a melyet a vezérkar részére irodakocsikká alakítottak át. Az asztalokon térképek, táviró- és telefonkészülékek voltak elhelyezve, a kocsik belső falait pedig valóságos drótszövevény borította. Mialatt a vonat a harcztér felé robogott, a vezérkari főnök és a vele utazó része a vezérkarnak, térképei mellett dolgozott. Minden egyes állomáson, a hol a vonat megállott, ezt az egész táviró- és telefonszerkezetet bekapcsolták az állomás hálózatába és a vonat nem ment addig tovább, míg a vezérkar a szükséges jelentéseket meg nem kapta és a szükséges intézkedéseit táviró és telefon útján le nem adta. Ennek a távirónak és telefonnak működési sugara mintegy négyezeregyszáz kilométer volt, úgy, hogy az állomásokon álló vonat egyszerre volt összekapcsolva Bécscsel, Berlinnel és a harcztér legfontosabb pontjaival. A vezérkar Krakóba érkezve, azonnal automobilokra szállt és bejárta az egész támadó harczvonalat a Dunajec és a Biala mellett. A rengeteg automobil ragyogó napfényes időben vágtatott végig a front mögött, a hol a katonák lelkesen üdvözölték a menetet. Az ilymódon inspekcziót tartó vezérkar végtelen lelkesedésnek volt tanuja végig az egész vonalon. Német katonákat láttak a poros országúton masirozni, hosszú és keserves gyaloglás után még mindig friss erőben, a mint menetelés közben négyes szólamra énekelték az indulókat. Magyar honvédek bajor katonákkal vonultak együtt, tiroli vadászok gyalogosított halálfejes huszárokkal egyazon csoportban.

A krakói vonaton, május.

Megyünk Tarnow felé, ott még utolérjük az előnyomuló csapatokat. A vonaton jegyzem fel ezeket a dolgokat, a miket a főparancsnokság egy tisztje mesélt, a ki a harczok színhelyéről jön.

A dunajeci harczokba induló sereg végre-valahára olyan országútakon masirozhatott, a melyek galicziai viszonyokhoz képest jó állapotban voltak. Száraz időjárás tette ezt lehetővé és az emberfeletti munka, a mely az álló harczok idején a front mögött folyt. A frontra vezető széles országutakat teljes mértékben ki lehetett használni, úgyannyira, hogy volt egy út, a melyen egyszerre négy oszlopban haladhatott egymás mellett a felvonuló hadsereg. Ezt a majdnem példátlan látványt a tiszt így írja le:

– Az út szélén bosnyákok haladtak. Málhahordó lovakat vezettek, mellettük német nehéz tüzérség vonult fel. E mellett német gyalogság. E közé a három menetoszlop közé ékelődött negyediknek az autók ama hosszú sora, a mely a magyar-osztrák főparancsnokság tagjait vitte a front felé. Ritkán akadt meg ez az előre mozgó tömeg és ilyenkor is néhány percz múlva helyreállt a rend.

– Csak így történhetett, hogy a szövetséges csapatok naponta negyven, sőt némely helyen ötven kilométert haladhattak. Az autókon haladó Oberkommandó útja hatalmas táborhelyek mellett vitt el, a hol szekerek, mozgókonykák, tábori mészárszékek, sebesült-állomások, pékműhelyek, sátorkórházak és a masirozásban elfáradt katonák részére üdítőhelyek sorakoztak példás rendben.

– Majd visszafelé szállított foglyok menetével találkoztam. A foglyok négy- és ötszázas csoportokban jöttek, húsz-húsz lovas őrizete alatt. Egy kisebb csoportot mindössze két jóképű osztrák népfölkelő kísért. Ezek egyikét Frigyes főherczeg megszólította:

– Kétszázkilenczvennyolcz foglyot hozunk, – mondta a népfölkelő – de ez semmi, mert ott a másik úton tízszer ennyi jön.

– A foglyok közt sebesültek is voltak, a kik nem bírták a gyaloglást. Ezeket a foglyok vitték. Báró Conrad vezérkari főnök megszólított egy orosz tisztet, a ki azt mondta neki, hogy csupán az ő ezredéből ezer ember esett el. A fogoly tiszt azt beszélte, hogy mikor száz és száz ágyú egyszerre kezdte lőni az orosz árkokat, a katonák, kiknek parancsuk volt, hogy ne mozdúljanak helyükről, részint levették a sapkájukat, letérdeltek és imádkoztak, részint az árok falához lapúlva némán czigarettáztak.

– A foglyok közt egy tüzérségi tábornok is van. Ez a helyszinén kommandirozott két tüzérdandárt és minden igyekezetével azon volt, hogy ágyúit megmentse feléje közeledő gyalogságunktól. De csak néhány ágyút sikerült biztonságba helyeznie, a többit elvették tőle, a mely küzdelemben ő is fogságba került.

– Érdemes a feljegyzésre, hogy a nagy csatában jó szolgálatokat tettek katonazenekaraink derék zenészei. Hangszereiket trénkocsikra rakták fel, ők pedig fáradhatatlan sebesültszállítókká váltak.

*

A vonat az összelőtt Bogumilowice állomáson áll meg utoljára. In n gyalog megyünk tovább, át a Dunajecen.

TARNOW

Tarnow, május.