Part 15

Szakmáry honvédezredes minden fegyverét otthon hagyta és egy sétapálczával állt ezrede élére, mikor a honvédeket utolsó támadásra indította az orosz védővonal felé. Az egész úton biztatta, lelkesítette, bátorította, támogatta őket. Mikor harczvonalba fejlődtek és az első orosz tömegeket meglátták, Szakmáry ezredes a levegőbe emelte sétapálczáját és ezt kiáltotta harsogó hangon honvédei felé:

– Honvédek! Mind jöjjetek velem! csak elébem ne menjen egy se!

A mint ezt kimondta, az ellenség felé fordult és három gépfegyvergolyót kapott a szájába.

Az ezredet tovább vezette.

Rövid idővel ezután ismét gépfegyvergolyó érte. Súlyos sebeivel elbukott.

Szabad ehhez valamit hozzáírni?

*

Lehmann kapitány pontos leírását adta annak a szomorú aktusnak is, a mikor a várparancsnok rendeletére a többi modern ágyúval együtt tüzérségünk büszkeségét, a Skoda-féle harmincz és feles mozsarakat is tönkre kellett tenni.

Két üteg volt a várban: összesen négy darab.

A harmincz és feles mozsarak, a mikor szállítják őket, két darabban vannak, két automobilra vannak szerelve. Most, kivégzésükhöz ép úgy állították össze őket, mint a hogy lövésre készülnek velük. Ha a mozsár csöve nincs legalább bizonyos foknyi szög alatt az égnek irányozva, akkor nem szabad elsütni, mert a lövedék a csőben robban szét és szétveti a hatalmas csövet. Tehát elég lett volna a mozsár tönkretételéhez, ha a csövet a töltési állásban hagyják, vízszintesen és úgy egyszerűen elsütik. De a pusztítás tökéletessége kedvéért más módszerhez folyamodtak.

A mozsár csövét megtöltötték homokkal, ebbe még ekrazitot és bombákat is tettek, hátul beletolták ebbe a töltelékbe a lövedéket, igen kevés lőportöltést adtak a lövedék mögé, a mozsár csövét vízszintes irányba állították és így sütötték el.

A harmincz és felesek olyan apró darabokban repültek szét, hogy az ökölnagyságú darabok már a nagyobbak közé tartoztak.

Ugyanez időben robbantották fel benn a város közelében a megmaradt municziót, a kocsikból és autókból összehányt rakásokat. A legénység, a mely ekkor fedezékeiből énekelve vonult be a város felé, összetörte fegyvereit.

Mialatt a városban ez folyt, künn, az erődökön kívül veszett gyorstüzet adva dörögtek az orosz ágyúk, még mindig menteni akarták a látszatot, még mindig úgy tettek, mintha volna mit ostromolni Przemyslben…

*

A polgári lakosságról azt mondta Kuzmanek, hogy a védősereghez méltó módon viselkedett.

Mikor az oroszok messzehordó ágyúi megérkeztek a vár alá, első dolguk volt gránátokat röpíteni a város kellő közepébe.

A város lakossága nem bujt el a gránátok elől. Az ostrom alatt, mint Lehmann kapitány személyes tapasztalatból tudja, a közönség megtartotta régi sétaóráit és korzóhelyeit. Megtörtént, hogy polgárok közé leesett egy gránát és megölt, vagy megsebesített valakit. A polgárság értesítette a várparancsnok hivatalát, mire egészségügyi katonák jöttek ki sietve a helyszínére orvossal és hordágygyal. A sebesültet első segélyben részesítették és elvitték. A polgárság ezt a munkát komoly nyugalommal nézte végig és nyugodtan sétált tovább. Ez sem magyarázható mással, mint azzal a kétségbevonhatatlan ténynyel, hogy az az éhező embertömeg, a mely negyedik hónapja kínlódott már Przemyslben, katonaság és polgárság együtt, a mártirium lelkesedésének, a legvégsőkig felfokozott és minden nap újabb kínjaival csak lázasabbá váló hazafias rajongásnak olyan erős szuggesztiója alatt élt, a mely példátlan a maga nemében.

Ez a hatalmas és mindenkit magával ragadó tömegérzés a katonáktól indult ki és úgy csapott át a polgárokra.

Kuzmanek hálás volt a polgárságnak ezért a viselkedéséért. Atyai gonddal támogatta őket, mindent megtett sorsuk javítására, sőt az inség napjaiban felelősséget érezve a világ előtt velük szemben, a katonai raktárakból ugyanazt adta nekik, a mit a katonák kaptak. Persze ők még így is jobban birták az inséget, mint a katonák, mert ők strapa nélkül éheztek. Lakásaikban melegedhettek akkor, mikor katonáink napokat töltöttek az előretolt lövészárkokban. A lakosságot a robbantásokat megelőző éjszakán a rendőrség előkészítette az eseményekre és veszélytelen helyre, az úgynevezett Tatárdombra gyűjtötte össze, a honnan ezrek nézték az utolsó órák pokoli látványosságát.

A várban körülbelül kétezer orosz fogoly volt. Ezeket még a körülzárás első heteiben fogták, mert azóta, az élelmiszerkészleteket féltve, megtiltották a legénységnek az orosz foglyok behozását. A kit ütközet közben Tamássy emberei elfogtak, vagy a kik megadták magukat, azokat ütközet után visszakergették az orosz táborba. A kétezer fogoly közt öt tiszt volt és egy ezredorvos.

Érdekes részlet: az öt orosz tiszt között volt kettő, a ki karddal az oldalán szabadon járt kelt a városban. Ennek a két tisztnek a története a következő: Márczius elején az oroszok rohamot intéztek Podmazurani előretolt támpont ellen. A támpontot magyar honvédek védték. A rohamot oly lendülettel csinálták az oroszok, hogy kétszázhatvan orosz katonának sikerült betörni. Itt olyan helyzetbe kerültek, hogy a menekülés nehéz lett volna számukra. A honvédek megadásra szólították fel őket. Az oroszok nem adták meg magukat, sőt vadul nekitámadtak a honvédőrségnek, észrevéve, hogy az sokkal kisebb, mint az ő csapatuk. Ekkor érkezett rohanvást az erődhöz Tabody őrnagy, a zászlóaljtartalékkal. «Rajta, rajta!» – kiáltással az oroszokra vetette magát. A honvédek szuronynyal pusztították el a kétszázhatvan oroszt, a két orosz tisztnek pedig, a ki még akkor is vagdalkozott kardjával, a mikor már minden veszve volt, s ismételt felszólításra sem adta meg magát, kicsavarták a kezéből a kardot. Kuzmanek, mikor értesült a két tiszt bátor viselkedéséről, magához hivatta őket és visszaadta nekik a kardjukat.

A kapituláczió reggelén Kuzmanek a kétezer orosz foglyot kihozatta a tűzvonalból és felvonultatta a Schlossberg nevű hegyre, a hol nem érhette őket golyó. Egyetlen egy rendőrtisztviselőt állított oda melléjük, ezzel inkább csak jelezni akarva, hogy mindvégig foglyoknak tekinti őket. Az orosz tiszteket utasította, hogy várják be az orosz bevonulást és sorsukról ők maguk tárgyaljanak. A kezében lévő foglyok utján semmi előnyt nem akart elérni, megint csak ridegen megmaradva álláspontja mellett: ő nem tárgyal, nem kér, ő elbukik a várral minden formaság nélkül, mert nincs mit ennie.

*

Lehmann kapitány a haditudósítókkal való beszélgetése közben néhány érdekes adatot, epizódot mondott el.

Tamássy altábornagy, a ki minden esetben a kirohanó csapatok vezére volt, a második ostrom idején szanatóriumot rendezett be az éhségtől megbetegedett honvédek számára.

A legnagyobb hiány kenyérben volt. Hús sokáig volt a várban, sokkal tovább, mint kenyér. A katonák ekkor húst és rizslevest kaptak. E miatt különösen a magyar legénység szenvedett, ők, szegények, a hust is, rizst is odaadták volna egy darabka kenyérért.

Az oroszok legújabb ágyúikat az utolsó két napon vonultatták fel. A várat mindenféle kaliberű ágyúkból lőtték, de a legnagyobb kaliberű nehéz ágyújok tizennyolcz czentiméteres volt.

A léghajósok közül tizen pusztultak el négy ballonnal, a repülők közül hatan, három repülőgéppel. Ez adatok Uzelác ezredestől, a repülőezred parancsnokától származnak.

A várban volt művészemberek közül Lehmann kapitány megemlíti Sződi budapesti szobrászt, a ki az ostrom alatt Kuzmanek és Tamássy szobrát elkészítette. Ezt a két szobrot Lehmann kapitány nobilis ötlettel repülőgépen elhozta magával a várból utolsó útján. Várkonyi Béla zenetanár sok szomorú óráját vidította fel a vár őrségének művészi játékával.

Przemysl szimbolikus pontja volt a monarchiának: Ausztria és Magyarország majdnem minden népe védte. A nyugati fronton voltak a magyarok, délen a tiroliak, északon és északkeleten a rutének és lengyelek, keleten az alsó-ausztriaiak. A Tamássy csapatai közt a magyarokon kívül románok, szerbek és magyarországi svábok is küzdöttek.

A csapatok moráljára nézve jellemző adat: a fegyelem az utolsó pillanatig tökéletes volt. Daczára annak, hogy az utóbbi időben számtalanszor mondták a tisztek a legénységnek, hogy elengedik a merev tisztelgést, valahányszor tiszt ment el előttük, az éhségtől és fáradságtól kimerülten üldögélő bakák feltápászkodtak és haptákba állva tisztelegtek.

HUSZÁROK

A magyar haditudósítónak mindennél fontosabb kötelessége az anyaggyűjtés. Mintha valami múzeum számára dolgoznék, össze kell szednie a harcztéren mindent, a mi magyar katonákra vonatkozik. Hogy később és másoknak mit kell csinálniok ebből az anyagból, ez majd szóba kerül a háború után. A mi munkánk sietségében egyelőre nem az író, hanem csak a gyűjtő jut szerephez. Az itt következő följegyzések is csak nyers anyagot adnak.

Zsolna, márczius.

A híressé vált Korbuly-expediczió tagjai bocsássanak meg ez elbeszélés hiányosságáért. Ha tőlük hallottam volna, pontosabb lenne. Így azzal mentem magamat, hogy a magyar tiszt nem szereti a hőstetteit elmesélni, ezt is úgy tudtam meg, hogy mikor egy érdemkeresztes huszárkapitányt megkérdeztem, mely bravurért kapta a keresztet, a maga bravurja helyett a Korbuly főhadnagyét mesélte el.

A harmadik szegedi honvédhuszárezred főhadnagya, Korbuly László arra vállalkozott, hogy néhány huszárral átvágja magát az orosz vonalon és elmegy ötven kilométernyire az ellenség háta mögé, megtudni valamit, a mit a hadsereg parancsnoka tudni akart, aztán megint visszajön. Az, hogy «aztán megint visszajön», ezúttal fontosabb része volt a vállalkozásnak, mint az, hogy egyáltalán elmegy. Kiválasztott a huszárjai közül huszat. A huszárok akkor már pistákon ültek. Pistának neveztetik a zsákmányolt kis ikszlábú, kómikusfejű orosz-lengyel ló, a kunikl, a mely – ha lóról lehet ezt mondani – gúnyos nevetéssel tűri az éhséget, szomjúságot, hideget és fáradságot. Az oroszországi lengyel, mikor nógatja, azt mondja neki: «hista! hista!» Ezért neveztetik pistának magyar közhuszári körökben.

Sötét este indultak el, nagy barna köpönyegeikbe burkolózva, a fejükön hazulról kapott hósapkákkal, úgy, hogy a ki nem ment a közelükbe, nem látta meg rajtuk, hogy huszárok. Egyszerre csak megáll velük Korbuly főhadnagy úr és tizet visszaküld közülök. Azt mondja, neki sok húsz lovas. Marad tehát tíz, vele együtt tizenegyen vannak arra, hogy az egész orosz seregen keresztül az ellenség háta mögé kerüljenek. A tizenegy lovas között egy volt, a ki oroszul tudott: Fail huszártizedes. A tizenegy embernek az egész úton nem volt szabad egymáshoz egy hangos szót szólnia, mert ez elárulta volna őket.

Lovagolnak az éjszakába az oroszok felé, jön szembe egy tábori őrség. Öt ember. Megszólítják a huszárokat, mindig csak Fail felel, a többi hallgat, gyanus nekik az ügy, erre a huszárok körülveszik az öt oroszt, elszedik tőlük a fegyvert, elviszik magukkal a tábori őrséget. Ez az őrség összeköttetés lehetett két csapat közt, mert azzal, hogy ezeket elfogták, már át is jutottak a vonalon. Mikor kivirradt, elbujtak. Mikor megint este lett, mentek tovább az öt fogolylyal. De czipelni, etetni kellett őket, hát néhány nap mulva egyenként szélnek eresztették őket elhagyott vidékeken, a hol már nem árthattak. Most már az orosz sereg mögött voltak, így mentek tovább a czéljuk felé, nappal bujkálva, éjjel rejtett utakon térkép után nyargalva.

Korbuly főhadnagy úr végre megtudta a Visztulánál, a mit tudni akart és akkor elkezdődött a munka nagyobbik része, – hazamenni a jelentéssel. Jönnek hát visszafelé. Veszélyek közt, csak a tarisznyából táplálkozva, senkivel szóba nem állva, egymással is csak nagy ritkán suttogva, hogy a magyar szó el ne árulja őket. Valahogy csak ment a dolog, a míg el nem érték az orosz harczvonal hátát. Ott már melegedni kezdett.

Egy napon megszállanak egy majorban. Fail tizedes oroszul kér lakást, nappal alusznak egy kicsit, alkonyatkor el akarnak indulni. Azt mondja az első huszár, a ki kidugta az orrát a majorból:

– Gyönnek.

Valóban «gyöttek», egy orosz kadét, tizenegy emberrel. Egygyel voltak többen mint ők, hiába, az orosz még ezt se adja egy kis túlerő nélkül. Az orosz kadét czivilben gazdasági tiszt volt, mint a majorosnak mondta. Benn a majorban egyszerre csak farkasszemet nézett egymással a tizenkét orosz és a tizenegy huszár. A baj az volt, hogy a tizenkét oroszt a major átvizsgálására küldték, mert jelentésük volt arról, hogy nagyobb osztrák-magyar lovascsapat bujkál az orosz vonal mögött. Erre ők nagyon vigyáznak, mert a lovasságnak ilyetén felhasználását épen ők kultiválják a legjobban minden hadsereg közt. Ők az ilyen hátulról való lovasportyázást nabjeg-nek nevezik, és szolgálati szabályzatuknak, a híres Usztav-nak egész fejezete szól erről. A tökélyre ezt a harczi formát Miscsenko tábornok vitte a japán háborúban. Csakhogy ő egy egész dandárral portyázott, néhány ezer lovassal. Azt az orosz el se merte képzelni, hogy a mi lovas-«hadseregcsoportunk» Korbuly úrból és tíz huszárjából állt. A szegény tartalékos gazdatiszt és tizenegy katonája is azt hitte, hogy Korbulyék annak a nagyobb csapatnak csupán előreküldött járőrje. Némi nyilatkozatokat tettek arról, hogy a huszárok adják meg magukat, mire a huszárok ott a major udvarán és házikói közt rettenetes néma tusában levágták őket. A tusa után a huszár mind vérzett, de komoly sebesülése egynek sem volt.

És most menni kellett innen.

A főhadnagy kiment a majorból és figyelt. Az oroszok a viaskodás közben lőttek is, úgy hogy most már biztos volt, hogy a lövések figyelmessé tették az orosz tábort. A majorban nem lehetett maradni, mert az, hogy a kadét nem tér vissza, arra késztette volna az oroszokat, hogy nagyobb csapatot küldjenek oda. Menni kellett. A major előtt haladt az országút, a mely a front felé vezetett. Lóra ültek és lassú trappban elindultak. Sötét éjszaka volt. A barna köpenyegek gallérjai fülig felhajtva, a hósapkák a szemöldökig lehúzva. Elől a főhadnagy Fail tizedessel, mögöttük a kilencz közhuszár a kilencz pistán.

Az úton megállnak, mert messze előttük puskalövések durrognak a sötétben. De nem harczi lövöldözés, hanem valami jel: egy-egy-egy, aztán kettő-kettő-kettő… három-három-három… valami alarm lehetett… mindegy, itt már nincs mit mást cselekedni, tovább, előre, feléjük. A jelentést vissza kell vinni, vagy meg kell halni. Az éjszakai derengésben nemsokára meglátták, mit jelentettek a jeladó lövések. Abban a hitben, hogy nagyobb csapatról van szó, egy egész orosz zászlóalj jött ellenük, körülbelül ezer ember. A zászlóalj négy századra oszlott fel, az egyes századok széles rajvonalban jöttek egymás mögött a mezőn, az országúttól jobbra és balra egyenesen szembe a huszárokkal.

Visszamenni? Erről szó sem lehetett.

A huszárnak első ideája: «Főhadnagy úr, vágjuk át magunkat rajtuk. Vagy, vagy.»

De a négy század négy sorban jön egymás mögött. Látni az éjszaka félhomályában a négy széles, széles vonalat, az egyes vonalak közt igen nagy közökkel. Egy vonalon még át lehetne vágnia magát az embernek, de négyen…

A főhadnagy megparancsolja, hogy lassú lépésben menjenek neki az első orosz vonalnak. És a kis csapat kényelmesen, lassan, mintha otthon volna, lépte, az egyre közeledő orosz sor felé. A hogy a sor jött, három-négy katona jutott belőle az országútra A többi jobbról-balról jött az út mellett. A hogy a huszárok lassan közibük léptetnek, az országúton jövő három-négy orosz kitér, helyet csinál a huszároknak, rájuk se néz, azt hiszi, saját lovas-őrjárata, a mely lassan, fáradtan jön vissza valahonnan. Ők a nagy osztrák-magyar lovascsapatot keresik, mennek tovább.

– Az első soron túl volnánk, – súgja a főhadnagy a tizedesnek – csak csöndesen, nyugodtan így tovább…

Mennek, mendegélnek, némán, és most már idegesen, hogy hányszor kell még sikerülnie ennek a jó ötletnek? Jön a második sor. Itt is kitérnek az országúton jövő katonák, ez már nem is olyan meglepő, mert ezek azzal a tudattal térnek ki, hogy előttük már ment egy sor, az áteresztette ezt a pár lovast, eszükágában sincs gyanakodni.

A főhadnagy fellélekzik, számlálja:

– Kettő.

De amott a homályban ismét fekete alakok… jön a harmadik sor. Már a lábában érzi mindenik huszár a galoppot, már szeretne nekivágni, nem lehet. Elől a főhadnagy rendületlen nyugalommal a leglassúbb lépésben megy. Itt a harmadik sor. Csöndesen beszélgetve jön az orosz gyalogság, lövésre készen tartott puskával. Az országúton két katona kitér a főhadnagynak és a tizedesnek. A harmadik megáll és megszólítja az egyik huszárt. A főhadnagy szeretne rákiáltani, hogy: «ne állj meg» – de itt egy szónak sem szabad esnie. Itt a jó Isten segítségül küldte a magyar huszárnak azt a gyönyörű arisztokratikus gőgjét, a mely odahaza békében is annyiszor jelentkezik: kérdezz valamit, ha gyalog mégy, a lovon léptető közhuszártól, vajjon felel-e? Nem felelt ez se, nemcsak azért, mert nem tudott oroszul, hanem mert a huszár egyáltalán nem állítja meg a lovát a gyalogos kedvéért. Ment lassan tovább. Az orosz nevetve kiáltott valamit utána, aztán elszaladt, hogy utólérje a többit.

Most már, – mesélték, – mintha a lovakra is átragadt volna a veszedelem tudata, alig lehetett őket tartani. De mentek tovább, megfeszített idegekkel, lépésben.

Jött a negyedik és utolsó sor. A hol a negyedik és utolsó sor jött, ott egy árok vágta keresztül az országutat. A huszárok ép akkor találkoztak az utolsó sorral, mikor az az árkon ugrált, mászott keresztül. Itt a főhadnagy, úgylátszik, már nem birta tovább ezt a kínzó feszültséget, úgy, hogy sarkantyúba kapta a lovát és átugratott az árkon az orosz katonák közt. Valamennyi huszár abban a pillanatban mind ugratott, és akkor az történt, hogy az egyik lebukott a lováról. Az orosz katona jószívű: öten is szaladtak oda, hogy segítsenek rajta.

Most minden azon fordult meg, hogy meglátják-e a lebukott huszár köpönyege alatt a vörös huszárnadrágot, vagy sem. Mert ha semmi más idegen egyenruhát nem ismer az orosz, a huszárnadrágot megtanulta száz esztendőre.

Korbuly főhadnagy már túl volt a veszedelmen kilencz huszárjával. Én a harcztéren nap-nap után látom a magyar tiszt viszonyát a legénységhez. Engem nem lep meg, hogy Korbuly főhadnagy megállott, s vele együtt a kilencz lovas. Nem hagyta veszni a huszárját. És ugyanakkor, a mikor ilyen gavallérosan jó volt a szegény huszárgyerekhez, egyszersmind okosan is cselekedett. Még ha lett volna gyanu, azt is eloszlatta volna azzal, hogy nem vágtatott el. A huszárt két orosz katona segítette fel a lovára. A vörös nadrágját nem vették észre a sötétben. Nem is nézték, hogy mi van rajta. Jókedvűen hátbavágták, mikor a lóra kapaszkodott. Aztán mondtak neki egyet-mást és otthagyták. Sietniök kellett, mert huszárokat kerestek.

A főhadnagy csapatja most már trappban ment tovább. Egy-két domb, egy-két erdő, egy-két utánuk bámuló orosz járőr – és túl voltak a vonalon. Azontúl már csak a mi tábori örseinkkel kellett veszekedni, igazolniok magukat, aztán itthon voltak. Másnap már a jelentéssel ment a főhadnagy a hadseregparancsnokhoz. József Ferdinánd főherczeg maga mellé ültette az ebédnél, úgy kellett elmondania az eset minden részletét. Fail tizedes arany vitézségi érmet kapott. Úgy tudom, hogy a főhadnagy kitüntetése is útban van. «Odahaza» a lövészárokban, el lehet képzelni, hogyan fogadták a huszárok. A tisztek itt a halál orra előtt olyan jókedvűek és naivak, mint a gyerekek: a szegedi honvédhuszárok tisztjei például «indiánt» játszanak, indiánus neveket adnak egymásnak és intézményeiknek. Így történt, hogy mikor a főhadnagyot a gépfegyver-osztag parancsnoka meghívta vacsorára, a vacsora helyét így jelölte meg: «az ötször-tízszertizet lövő Vöröslábúak törzsfőnökének wigwamja». Azért «ötször-tízszertizet lövők», mert a géppuskájuk ötszázat lő, azért «Vöröslábúak», mert huszárok, azért a törzsfőnök wigwamja», mert a parancsnok az árok egy lyukában lakik, és ez az egész azért van így, mert a szívük oly tiszta, mint a kardjuk.

Zsolna, április.

Útról jövök, egy szép huszártörténetet hozok magammal. Egy lovashadosztályt kellett volna felkeresnünk Galicziában, de hirtelen elkommandirozták őket másfelé. Később egy kapitányukkal találkoztam, sok minden szépet beszélt róluk. A huszárjait már ismerem. Egy hóborított galicziai dombon láttam őket először. Fehér vászonnal bevont csákó volt rajtuk és bokáig érő bő, fehér hóköpeny. Hárman voltak, gyalog baktattak fölfelé a dombra: három szimplán faragott barna arcz, három kurta kis legény, három kurta karabély, három kurta pipa. A megszólításra kurtán feleltek, rövideket léptek, igen erélyesen, de kicsinyeket köptek, – egész megjelenésüknek valami szigorúan rövid, mokány, kemény, zömök jellege volt; a hogy az út szélén megálltak, olyanok voltak, mint a kis vastag, friss bükkfa-czövekek, a melyek rettenetes keményen vannak leverve a hazai földbe, – teljesen reménytelen gondolat nekikmenni, félrenyomni, vagy kidönteni őket. A békés huszárromantika nyalkaságából semmi nem volt bennük. Kis rövid magyar hadihuszárok voltak.

Az osztályparancsnokuk egy hosszú kapitány. Pesten kedvelt concours-lovas, otthon a legelegánsabb huszártiszt, most a következő megjelenés, egészen pontosan leírva, fölülről lefelé: füléig érő csukaszürke bakasapka, haja géppel rövidre nyirva, bajusza leborotválva, meztelen nyak, lehajtott gallér, esőverte sötét blúz, vadonatúj, ragyogó aranypaszomántos vérpiros nadrág, a mely még nem tudja, mily sáros megaláztatások várják egy szép sárga nyereg helyett, feslett barna bőrkamásli, tömpe amerikai fekete füzősczipő. Kávészínű polgári bőrbekecs kikopott szürke macskaprémmel, a kard hüvelye csokoládészínű, ezer horpadás rajta, a szablyát senki sem tudja belőle kihúzni, a kapitány fogadásokat nyer vele. A portepé fekete, csak a gombja van meg, a rojtjából négy-öt sötét szál. Az egész együtt: a lövészárok agyagos sarának elkerülhetetlen hatása a lovastiszti jelmezre.

A balmellen a katonai érdemkereszt piros-fehér szalagon. Kéri, hogy a neve ne jöjjön ujságba.

A hosszú kapitány az ő rövid huszárjairól az itt következőket mesélte.

*

A huszárjai – ezek szegediek, hármas honvédhuszárok – Kamionka-Strumilowánál, Kelet-Galicziában voltak először tűzben, azon a bizonyos augusztus 24-ikén, a magyar huszárok nagy napján. Délután volt, három üteg volt felállítva Kamionkával szemben, a mely az oroszoké volt már. A három üteg lőtte a falut, hogy előkészítse a lovashadosztály rohamtámadását. A lovashadosztály debreczeni, szegedi, kassai és marosvásárhelyi huszárokból állott.

Akkor még sok mindent másként csinált a tüzérség is, a lovasság is, mint most. Az ágyúk nem titkolták el még akkor olyan gonddal magukat. És az ütegek mögött lövegfedezet állott, a szegedi honvédhuszárezred első százada – oszlopban. Tombátz Károly kapitány volt a parancsnokuk. A huszárok – bizony ezt most már külön meg kell említeni – lovon ültek. Mereven, némán és mozdulatlanul állott a huszároszlop az ágyúk mögött, a lovak akkor még nem igen tudták, mi a gránát. Az ágyúszó nem izgatta őket, a gránáttól pedig csak akkor tanultak meg félni. A huszárok a lóhoz nőve, figyeltek mind az orosz állások felé. Egyszerre csak megjön az első orosz gránát a mi ágyúink közé. Aztán a második, a harmadik. Az orosz megtalálta a három üteget és lőni kezdte. A huszárok sokkal hátrább állottak, továbbra is mozdulatlanul, őket eddig nem érte az orosz tűz. A tüzérek tovább dolgoztak.

Eltelik néhány hosszú percz és akkor a huszároszlop mellett, oldalt, leesik és feldördül a földből az első gránát, a mely nekik szólt. Most fogni kellett a lovakat, mozgás és nyugtalankodás volt, de egyhelyben, mert a huszár mind lefogta a lovat, az oszlop maga meg nem mozdult. Jött a második gránát, a másik oldalon, aztán egy-egy shrapnell mögöttük, előttük, később úgy mesélték el, hogy «az elejin körülpitykéztek bennünket». De már az első gránátnál elkezdett énekelni az egyik és a következő pillanatban az egész század énekelt lóháton, a dörgésben, tűzben, füstben, porban. Ezt a nagyon sokszor hallott nótát énekelték:

Nincsen a császárnak Olyan katonája, Mint az a szép honvédhuszár, Ha felül lovára. Ha felül lovára, Rágyújt pipájára, Minden szőke, barna kislány Sirva gondol rája.