Part 12

– Karácsony napján egész nap masiroztunk, jöttünk ide ezek közé a hegyek közé. Akkora hó nem volt, mint most, de hó volt, hó borította körülöttünk az egész világot. Elég jó országuton jöttünk. Mikor esteledni kezdett, a katonák elkezdtek a karácsonyestéről beszélni. Igen sokan voltunk, egész ezredek masiroztak sötét kígyóvonalban a lefelé kanyargó úton. Széles völgybe értünk, mire egészen besötétedett. A menet eleje akkor egy Mária-képhez ért, a mely az országút szélén állott, galambducz-formájú kis kőházikóba beépítve. Az első sorokból kiugrott egy katona, odament a Mária-képhez, a kép elől elkaparta a havat, gyertyát gyujtott és beleállította a házikóba, a kép elé. Erre többen sereglettek oda, mindenik elővette a gyertyáját, meggyujtotta és beleállította a képbe. Néhány percz alatt tele volt a fedett Mária-kép égő gyertyával. Minden katonának van gyertyája, az a legdrágább kincsei közé tartozik.

Mikor a kép tele volt, az egyik fogta az égő gyertyáját és a kép mellett, a földön, beleszúrta a hóba. A katonákat nem engedtük megállni, mennünk kellett. Koromsötét este volt, csak a Mária-kép sugárzott. És akkor amúgy sietve a földön égő gyertya mellé újabb gyertyákat szúrtak a hóba az arra haladó katonák. Egyre több gyertya lángolt a fehér hóterítőn. Most már egyik se akarta elmulasztani, hogy a szent estén gyertyát ne gyujtson, és a hogy visszanézek, hát már száz meg száz kis gyertyaláng ég a hómezőn. A gyertyák nem sorban álltak egymás mellett, hanem összevissza, mint a mezei virág. Most már mi tisztek nem siettettük a menetet, szótlanul néztünk vissza, néztük, hogyan szúrnak le a katonák a hóba egyre több és több gyertyát, a száz meg száz gyertyából ezer is lett, akkor valósággal sugározni kezdett tőlük a hómező. A ki letette a gyertyáját, tovább masirozott. A fényfolt azonban egyre nagyobb lett a mezőn, mert a mi egész ezredünk rengeteg gyertyájához az utánunk jövő ezred is elkezdte szurkálni az ő gyertyáit, ez az égő szőnyeg egyre szélesebbre terült, ezer meg ezer gyertya pislogott a sötét éjszakában, végül már tízezernél többre becsültük, mikor az egész menet elvonult mellettük. Mentünk tovább a karácsonyi éjszakában, az út fölfelé kapaszkodott megint, úgy hogy láthattuk felülről az egész csillagos hómezőt, lassan hullott a hó, a rengeteg gyertya toronymagasságig világította meg a hóesést, folyton visszanézett mindenki, senki nem szólt egy szót sem, nagyon szép volt. Azután, a hogy a hópelyhek estek, lassan, egymásután kioltogatták a kis lángokat, a fénypontok egyre ritkultak, de nagyon lassan, már talán harmadikat fordult velünk a szerpentinút, még mindig pislogott lenn vagy ezer gyertya, aztán ez is ritkult, egyre ritkult, mi mentünk, masiroztunk, némán tiportuk a havat és folyton a gyertyákat néztük, végül már csak egyetlen egy maradt, ez magányosan igen sokáig égett, aztán ez is kialudt. Csak a Mária-kép körül volt egy kis halvány sárga világosság; abban benn tovább égtek a gyertyák. Sokáig nem hallottam még a legénységet egymás közt beszélgetni, az első, a ki a közelemben megszólalt, egy baka volt, a ki csöndesen azt mondta a szomszédjának, hogy ezt a fényjelzést talán mégis meglátta a jó Isten.

Bártfa, február.

Felírom, mi mindent láttam ma az országúton, a fronton álló bakától kezdve, vissza egészen a tábornokig.

Künn voltunk Zborótól északra a hóba vágott lövészárkokban, hófalak, hóbástyák, hóba vert lépcsők közt, onnan jövünk vissza szánkón. Ez az az országút, a mely oly nagyon kellene az orosznak, Ép most számolták össze a tisztek, hogy négy nap alatt háromezer orosz halt meg ezért az utért. Mint fehér templomok, csonka tornyok, nyúlnak fel az út két szélén a havas sziklák. Kis fenyő-csomók a hasadékokban és a tetőn. Az éjjel rengeteg hó esett, de ezt az utat már járhatóvá taposta a tűzvonal hadiforgalma.

Szakadatlan ágyúszóban csöng velünk a szánkó. A csendőrkapitány maga hajtja a két kitünő lovat. A nap már ferdén és sárgán süt be az útra a sziklák közül. Egy német haditudósító jön velünk. Hátul egy fegyveres katona lóg a szánkón. Hideg van. A lovak puhán trappolnak, a kis csengő serényen zenél. Hátunk mögött az ágyú szaporán, mérgesen szól. Az út hosszú, órákig tart. Nem siettünk, mindent megnéztünk. Áhitatos dolog az ilyen nagy országút, a melynek lánggal ég ez a vége, míg a másik végén, valahol messze benn Magyarországon, békésen pipázik vagy alszik a paraszt a szekerén. Jó, hogy az országút rossz hővezető. Ezen a végén tűz és embergyilkolás, – ha jó hővezető volna, benn a hazában rá se lehetne lépni.

Itt még meleg, a hol mi csörgünk rajta a fehér sziklák közt. A frontot ott hagyja el az országút, a hol az utolsó két tizenötös taraczk áll rajta, Szemelnye határában. Most nem dolgoznak, egy kis földbesüppedt ház előtt állnak, a melyre ez van írva: «Vendéglő». Mint két nagy, szelid igásló, a míg a kocsis benn megiszik egy féllitert.

Érdemes még az úton hamarjában papirosra följegyezni mindent, a mit utolérünk, a mi szembejön velünk, a mit látunk. Itt az ut végén, sötét este, a korcsma nagy kemenczéje mellett rendbe lehet szedni a jegyzeteket. Tehát sorban:

1. Tüzéreket érünk utol. Egy egész üteg megy visszafelé a tüzvonalból rendben, mintha a pesti köruton mennének.

A tüzéreken hósapka, három tiszt elől, lovon. Minden ágyúnál odakiáltunk nekik, hová mennek. Mindenünnen csak bámulnak, nem felelnek. Se magyarul, se németül, se tótul nem használ a kérdés. Végül elől a három tiszt. Szalutálnak. A csendőrkapitány a fejével int feléjük, kérdőleg.

– Pihenni! – mondja az egyik.

A tisztek sapkáin dús fenyőlomb.

2. Három vezérkari tiszt jön szembe, lóháton. A frontra mennek. Nagyon elegánsak, frissen vannak borotválva. A lovak lépésben jönnek. A tisztek beszélgetnek.

3. Trénoszlop jön. Pontosan az út baloldalán. Itt nagyon szigorúak a tábori csendőrök, olyan rendet tartanak a kocsiforgalomban, mint a berlini rendőrök. Majdnem mindenik katonának nagy szakálla van.

4. Két szekér megy előttünk, sebesültekkel, lassan. Mindenik szekérben három sebesült ül és kettő fekszik. Az ülők közül az egyik a kocsis mellett ül, a másik kettő a szekérben, háttal a kocsisnak, nekitámaszkodva. A két fekvőnek a feje szalmán van, a saroglyában. Mindeniknek megvan a puskája. A fekvőknek be van hunyva a szemük. Az egyik ülőnek száradt vérfolt a kabátujján. Mosolyog. A két szekér mellett libasorban, gyalog, az út szélén tiz-tizenkét könnyű sebesült. Bekötött kezű, sántító, bekötött fejű osztrákok. Laibachiak. Mindeniknek puska a vállán. Még van hely a szánkón, megállunk, egy se akar felülni. Czigarettát kinálunk, nem kell, van elég.

5. Balról, a hol szélesedik a völgy, nagy fatábla. Ez van ráírva: «Tilos az átjárás». Ez már a második tilos-tábla, a mit a harcztéren látok, az első Bobowánál volt, Galicziában, egy majorban, a hol hat ágyú állott. Milyen szegény, buta békemaradványok most ezek a táblák, élettelen nagyképüségükkel, a mint most tiltanak valamit. A katonák újjal mutatnak rájuk és nevetnek. A német lefényképezi.

6. Nagy galoppozás, csörgés, lárma, négy parasztszekér veszett vágtatással jön szembe, hosszúszőrű, borzas kis lovakkal. A paraszt kiabálva csapkodja a lovakat. Az első szekéren két katona áll. Mind a négy szekér tele van vadonatúj tüskésdrót-gombolyagokkal. Izgatottan rohannak el mellettünk, mint a tüzoltók. A hogy utánuk nézünk, az utolsó szekér jobbra-balra farol a fagyott havon. Zörög a sok drót. Nyugtalankodunk, hogy mi van. Itt senki sem szereti, ha valami nagyon sürgős a front mögött. De most felsültünk, mert a galoppozó drót jó jel. A tábori csendőrkapitány magyarázza: ez azt jelenti, hogy valahol előrementünk. Oda viszik a drótot. Ha hátramegyünk, ott már készen vár a drótsövény, ezt hetekkel előre megcsinálják. Ha a drót siet, akkor új állásba jutottunk, azt kell hamar megerősíteni.

7. Egy hídat két furcsa ember őriz. Ruhájuk földigérő fehér magyar szűrbunda, a hátukon fekete báránybőr. Magas fekete báránybőr-süvegük van, a süvegen rézgomb az FJI betükkel. Katonák. A puska csöve a mell magasságában kandikál ki a bunda alól. Nagybajuszú öregebb magyar népfölkelők. A német megint fotografál, most jól teszi, ez gyönyörű magyar pillanatképe az igazi népháborúnak. Az abosi vasúti állomáson tüntek fel egy éjszaka ilyen süveges, puskás magyar parasztok, – mintha a történelemből jöttek volna. Ketten ballagtak a töltésen, mint két kemencze, de a mellükön villanylámpa ragyogott.

8. Egyetlen ágyú megy előttünk, négy ló húzza, három katona lovagol mellette. Kis, rövid, tömzsi ágyú, nagyon új és fényes, tizenkettes haubicz lehet.

– Wohin?

– Reparatur…

Az ágyú beteg. Laikus szemmel nem látszik rajta semmi, nem az orosz rontotta el, valami belső baja lehet. Meglassítjuk a szánkót, lépésben megyünk a hibás haubicz melett. Szomorúan lehajtott fejjel döczög. A katonák megállítják. Nem akarják, hogy bámuljuk. Világosan látom, hogy szégyenlik a beteg ágyút és az egész dolgot. Biztos, hogy az úton már kaptak a bajtársaktól egypár kellemetlen megjegyzést. Megvárják, míg elmegyünk mellettük. Kelletlenül, ellenségesen néznek ránk.

9. Vöröskeresztes kocsit érünk útol. Rendes, ponyvás betegszállító kocsi. Oldalt a ponyvát egy fiatal és nevető orosz sebesült emeli fel és vígan int ki kezével a hasadékon. A bakon a kocsis mellett egy sovány hölgy ül. Kalap, kendő nélkül, fehér ruhában, karján a vörös kereszttel. Semmiféle frizurája nincs, barnásvörös haja borzasan áll égnek, mintha lángolna a feje a lehanyatló napfényben. Mogorván, sőt marczonán néz előre, ránk szándékosan nem vet tekintetet. A fehér ruhája meglehetősen piszkos, az arcza sötét. Csudálom, hogy bunda, pokrócz nélkül ül a bakon ebben a fagyban. Az arcza egészen férfias, csontos. Mikor látja, hogy nagyon nézik, elfordul. Az orosz sebesült vigan kiabál: «papiroszi!» Így nevezik a czigarettát. Kap egyet. A szigorú hölgy nem néz ide. Nézem, nincs rajta keztyű, a keze egészen vörös. Ok nélkül durczás, pedig meghatottan beszélünk róla, eszünkbe jutnak a hölgyek, a kik autóban járnak Pesten ebben a fehér ruhában, kokett fejkötőben.

10. Kilencz ökör jön szembe velünk, három-három egy sorban. Két baka hajtja, vezeti őket. Mögöttük is jön egy csomó baka. Az ökröknek a nyakában, mint a járom, a katonák hurkává csavart köpönyegei. Jó paraszt-kitalálás. Az állatok méltóságteljesen jönnek, a nyakukban a köpönyegjárommal. Némelyiken kettő is van.

11. Egy csoport orosz fogoly. Lehetnek vagy harminczan. Egyszerre megállanak. Két szakállas, szuronyos népfelkelő van velük. Egy tiszt válik ki a csoportból és elibük szalad vagy kétszáz lépést. Onnan int, hogy induljanak. Elindulnak. A tiszt fényképező masinát tart a kezében, szétterpesztett lábbal áll, várja, hogy közelebb jöjjenek, masirozás közben akarja lekapni őket. Az oroszok vigyorognak, nagyokat lépnek, a gépbe néznek.

12. Szánkó jön szembe, egy magyar csendőrfőhadnagy hajtja, mellette csendőr, puskával. Hátul uraskodik a kocsis. Megállunk. A csendőrtiszt egy közeli faluba megy, mert a katonaság kétszer szólította már fel hiába az ottani «polgári lakosságot», hogy menjen el, ágyúzni fogják a falut. Nem akarnak elmenni, nem félnek az ágyútól. Ez itten mindennapi affér. Láttuk Szemelnyén, a hol a mi könnyű tüzérségünk áll, hogy nem akarnak elmenni, pedig az iskolát már szétvetette egy orosz gránát és egy parasztházat tövig leégetett. Erőszakkal kellett hátrahajtani vagy tizenöt tót családot, folyton azt mondták, hogy nem félnek az orosz ágyútól, a legnagyobb durrogás közepette mostak, ruhát szárítottak, éltek, mint azelőtt. Sok gyerek volt, azért küldték őket hátra. Meg aztán a katonaság szeret egyedül lenni ott, a hová az ágyúit felállítja. A csendőrfőhadnagy most megy a falut kiüríteni, mert a falu egyszerre kapja majd az orosz tüzet is, meg a mienket is. Az orosz tüzérségtől nem félnek, de ha majd a kakastollas magyar csendőrt meglátják, – mondja a főhadnagy – majd csak eljönnek velünk.

13. Egy üteg jön szembe, megy a tüzvonalba. Mi itt fölfelé kapaszkodunk az országúton, ők vidám trappban jönnek lefelé. Könnyű tüzérség, tábori ágyúk. Minden ágyúhoz négy szántalp tartozik, vastag, vasveretű fadarab, a melyet nagy hóban a kerékhez srófolnak. Kettő az ágyúkerékre való, kettő a lőszerkocsihoz. De most nincsenek felcsatolva, hanem mind a négy egymás mellé van szorítva és ott siklik a lőszerkocsi mögött, kötéllel hozzákötve. A négy vastag talp egymás mellett egész kis szánkó. Öt, mondd öt tüzér áll ezen a kis szánkón, összeölelkezve, hogy le ne essen róla. Ezek már magyarok. Akkora fenyőágak vannak a sapkáik mellett, mint egy-egy kis karácsonyfa. Egymás derekát, nyakát fogják át, úgy szoronganak a talpakon. Ordítva énekelnek, pirosak, jókedvűek. Minden ágyú-garnitura mögött csuszik így négy-öt összeölelkező jóbarát. És mind mást-mást énekel. Az ágyú trappban megy velük. Megint hallom: «eéjdesanyám» és «idesanyám», – ez a szó mintha üldözne a galicziai vad folyóktól végig a kárpáti völgyeken, közös-bakák, honvédek, tüzérek, mind az eéjdesanyjukról meg az idesanyjukról énekelnek, – a magyar katona énekében eddig sehol egy háborús sort, egy harczias szót nem hallottam, mind az anyjáról, a babájáról, a falujáról énekel, virágokról, fákról, folyókról, hűségről, hütlenségről, kisjányról, csillagról, erdőről, kiskertről, lóról, execzirozásról, berukkolásról van szó, – mégis mennek, mégis jókedvűek, bátrak, mégis meghalnak, ép úgy és ép oly felséges áldozattal, mintha himnuszokat és hadi indulókat énekelnének, mint a németek.

Egy óriási, háromemeletes, lekoppasztott fenyőszálfa van az utolsó ágyúhoz kötve, ezt húzzák maguk után fütőanyagnak, ebből gyújtanak majd valahol egy «magaslaton» a föld alatt fenyőszagú, illatos tüzet, – a hatalmas fenyőszál a fagyott göröngyökön rezegve tánczol utánuk, itt-ott még van rajta egy kis lomb… Az üteg: hat ágyú. Hat ágyú, hat nóta. Pántlikás sapkában, egymáshoz szorulva, összeölelkezve, hat csomó tüzér énekel a szántalpakon, karok, kezek integetnek felénk. Messziről olyanok a piros arczukkal, mint hat csomó nagy hónaposretek. A menet végén, a hosszú szálfa mögött tisztes távolságban egy tüzérönkéntes lovagol, czvikkerben. Az «Unteroffizier hinter der Batterio». Mosolyog, miközben üdvözöl bennünket, ezzel jelzi, hogy Istenem, nem tehet róla, a legények ilyen jókedvűek és nótásak, pántlikával, fenyőlombbal, énekelve megyünk a tüzbe.

14. Nyolcz szomorú alakot érünk utol. Nyolcz katona, zöldre rozsdásodott trombítákkal. Egy katonabanda maradéka, töredéke. Soha ne tudja meg senki, milyenek voltak. A világegyetem legszebb és réztől ragyogó intézménye: a katonabanda, itt… A trombitákról elmondhatom, hogy horpadtak, ütöttek, kopottak voltak, szürkék és mérgeszöldek, tele rézrozsdával. Istenem: Erzsébettér és Városliget, hölgyek, dajkák, gyerekek! Ránk se néztek. Hogy ezeket, szegényeket, a mint itt gyalogoltak visszafelé a frontból, ezen a forgalmas kárpáti országuton mennyi csufondáros és röhögő megjegyzés, kérdés érhette… Már vértezve voltak, már semerre se néztek, már látszott rajtuk, hogy hiába kérdené őket az ember, itt ugyan feleletet nem kapna, meg voltak sértve, daczosan és gőgösen vitték a horpadt zöld trombítákat, talán a fejünkhöz vágták volna, ha megszólítjuk őket. Így ment a zene mellettünk gyalog és némán, meg sem szólítva és mégis sértődötten, a lerongyolt művészet minden tragikómikumával, amaz ismert rongyosan fenséges ripacs-gőggel, a mit gunyosan respektál az ember, – a német nem merte lefotografálni őket.

15. Lányok jönnek, egész raj tót lány, fénylősimára fésült hajjal, piros, kék, sárga, zöld, tarka pántlikákkal, rózsaszínű, tengerzöld, fekete, fehér pruszlikok, – koczkás, virágos, ránczos, barnacsikos, sötétkék pettyes szoknyák, – villogó téglavörös, égszinkék és fehér harisnyák, – szallagos bársonyczipő, – nevetés, összeakaszkodás, három-négy elkezd karonfogva szaladni, nevetnek, kiabálnak, visítanak, szaladnak, lökdösik egymást, nem néznek se katonára, se ágyúra, se háborúra, a kezükben imakönyv, a szomszéd falu templomából jönnek. Most jut csak eszünkbe hogy vasárnap van. A szánkó lépésben megy át közöttük, mint a birkanyáj közt. Rengeteg pántlika röpköd a fejük körül. Veregetik a lovak nyakát, megpiszkálják a csengőt, vihognak, tánczolnak, ezer színben ugrálnak a nagy fehérségben. Ehhez a rövid bálhoz, a hogy elmarad mögöttünk, mint távoli óriás-czigányok ide-ide hallatszó bőgője, brümmög az ágyú.

16. Körülbelül egy félszázadnyi gyalogság jön nagyon jókedvűen. Majdnem mindenik katona egy kötélre kötött dorongot húz maga után a földön. Tánczolnak, ugrálnak a keményre fagyott göröngyön a dorongok. A bakák pórázon vezetik a tűzifájukat, némelyik fütyül a fának, mintha kiskutyát húzna maga után. Az ugráló dorongok mind más-más hangot adnak, mint a zenebohóczok deszkaczimbalmai. Halkan zengő-döngő eleven xilofon ez, a hogy mennek az alkonyatba, sokáig hallani őket.

17. Szerény kis falun megy keresztül az út, alig néhány ház. Az egyik ház ajtajában egy asszonynyal tárgyal két katona. A ház előtt két ágyú, kötéllel összekötve, a két ágyúba fogva – egy ló. Az ágyúk fából vannak, barnára festve, az oroszt csalják vele a tüzérek, ha hagyja magát. De erre a kettőre büszke a tűzmester, mert ezek úgy vannak csinálva, hogy az elejükből valami láng csapódik ki, mikor messze mögöttük az igazi ágyú elsül. Mert alkonyatkor és éjszaka már látszik az ágyú torkából kicsapódó tüz. Hát ezt is utánozzák a faágyuk. Egyébként nagyon egyszerűek: két kerék és közte egy barna gerenda.

18. Itt Bártfán, a hol a hadtestparancsnokság van, leszállok a templomnál és egyedül várom a másik szánkót, a mely később indult. Sötét este van már. A templom mellett az uton villanylámpa ég. Már régóta várok, lehet jó husz percze, egyszerre csak messziről, a fehér út közepén egyedül jön egy katona. De ténfereg, dülöng, mintha részeg volna. Nézem, egyre közelebb jön. A lámpa alá ér, látom, hogy fez van a fején, bosnyák. Nyurga, görbe nagy legény, puska a vállán. Tántorog megint, egyenesen felém jön, majdnem rám dül. Megáll közvetlen előttem, sokáig néz rám, nem szól. A balkarja fel van kötve. Végre megszólal, olyan gyönge, rekedt hangon, hogy alig hallom:

– Spitál.

Szétnéz, hogy merre van a spitál.

Nem tudom, de mondom neki: «Kommens», elindulok vele. Megáll, rám néz, hirtelen félrerántja a száját, összehúzza az egész arczát, orrát, szemét, mindenét, mintha nagyon savanyut harapott volna, a bekötött karjára mutat:

– Tut sehr weh. Dum-dum.

A kendőn már átizzadt a vér.

A kommandó előtt, a Hungária-szálloda kapujánál vörös lámpa és szuronyos őr. Odakiáltok a sötétbe:

– Merre van a kórház? Egy sebesült van itt.

Azt mondja a bosnyák:

– Zwelf kilométer.

Ennyit gyalogolt széttört karral. Már tudom, mért dülöng.

A sötétből egy hang felel;

– Ki keresi a kórházat?

– Egy sebesült! – kiáltom a bosnyák helyett. – Dum-dum sebe van!…

Már lármázni akarok, felháborodva, már benne vagyok az igazságtalanságban, a mibe mindig beleesik az ember, ha egyetlen individuum sorsát nézi közelről a háborúban, már – hopp – a fejemben a vér, menjünk panaszra a tábornokhoz, most éjjel, majd ő…

A hang a sötétből:

– Jöjjön ide a sebesült. Ezredorvos vagyok.

Felcsillan a villanylámpája. Vacsoráról jön, szivar a szájában. Karonfogja a szegény bosnyákot, a ki két fejjel nagyobb, mint ő, úgy vezeti el. Eltünnek a sötétben. Még jajgat messziről egyet a bosnyák, úgylátszik az orvos megtapogatta a beteg karját. Aztán csönd.

19. Még egyszer ki az országutra, várni a másik szánkót. Nem jön. Nagy csönd van, most megenyhült az idő, nincs hideg. Sétálok. Az az egy villanykörte világít a templomnál, szemben a szállodával, a hol a hadtestparancsnokság van. Aczélszínű téli éjszaka. Ide már nem hallik az ágyú. Megállok, figyelek a hegyek felé, semmi nesz. Se ágyú, se a szánkó csengője. Visszanézek, egy katona-alak jön ki magányosan a parancsnokság épületéből, lassan megy a templom felé, a villanylámpa sárga fénykörében megáll, rágyújt. Aztán hátratett kézzel igen lassan fel-alá sétál a templom előtt, egyedül, elgondolkozva. Mikor fordul, látom a nyított köpenyegében a piros bélést. Indulok hazafelé. Udvariasan fogadja néma köszöntésemet. Messziről visszanézek: álldogál, szivarozik, elmélázva a hegyek felé néz sokáig.

A tábornok.

BÁRTFAI EMLÉKEK

Bártfa, február.

Szinházégés Bártfán.

Egy innen elmenekült jobbfajta ember lakásába kvártélyoztak be, a melyet az oroszok teljesen kifosztottak. Három nagy szoba egy-két darab butorral. Az egyik szoba tiszta fehér, egy kis gyerek vaságya van csak benne. És a vaságy mellett, a sarokba lökve egy gyerekszinház, piros kortinával, arany portáléval, a kortinán arany lant. Díszlet, a mit meg kell fordítani, akkor a hátán mérgeszöld erdő van. De így, ha felgördül a függöny, a szin: lovagterem, a háttérben oszlopok. Bejáratajtó középen. Ajtó jobbra és balra a többi termekhez. Balról, elől, a falon kép. Jobbról, elől, vasba öltözött vitéz. A bejáratajtótól jobbra és balra ablakok, a melyeken át a várudvarra látni. Mikor a függöny felgördül, a szinpadon nincs senki. A háttérből erős ágyúdörej hallatszik, alighanem Zboró felől, a hol két Landwehr-hadosztály fekszik.

A lakás három szobájában rettenetes hideg van, az ablakok ki vannak törve. Gyönyörű nagy cserépkályha van az egyik szobában, de fát vagy szenet sehol, drága pénzért se lehet kapni. Az Etappen-Commandóról visszajön a szolga, Infanterist Nowosat, ott se kapott fát. Mind a ketten át vagyunk fázva, a dolog kedélytelen. Nowosat ránéz a szinházra. «Próbáljon a vendéglőben venni fát» – mondom neki hirtelen. Azt mondja, ott már volt, kinevették. Folyton a szinházat nézi. Aztán int a kezével: «Ez talán csak egy perczig égne, az a nagy kályha meg sem érzi.» Mint egy hóhér néz az ágyra, de a mi deszka azon van, az kell az alváshoz. Más úgy sincs rajta. A szekrényt kinyitja, sejtem, hogy polczokat keres. De pechje van, mert ez ruhaszekrény, függő ruhának. Tehát meggyújtjuk a földön a spirituszlámpát és a hogy annak száll fölfelé a melege, a tenyerünket föléje tartjuk. Aztán a szó szoros értelmében megmosakodtunk a meleg levegőben, a kezünket dörzsöltük benne, aztán merítettünk belőle és az arczunkat, fülünket mostuk melegségggel.