Part 11

Az ablak előtt, a hogy kinézek, felsorakoztatnak negyvennégy orosz foglyot. Minden orosz támadást visszavert a harmadik hadtest ezen a szakaszon, rengeteg orosz halottat számoltak meg, igen sok foglyot hoztak be. Ezeket az éjszaka és ma reggel fogták. Van köztük elfogott járőr és átszökött katona. A nagy terem tulsó végében egy hosszú asztalnál három tiszt uzsonnázik. Elől, az ajtó mellett másik hosszú asztal, egy vezérkari kapitány ül ott, mint elnök, mellette jobbról-balról mint két szavazóbíró: egy káplár, a ki tud oroszul s én, a vezénylő tábornok engedelmével. A vezérkari tiszt előtt a tegnapi és tegnapelőtti csata térképe a pontosan beléje rajzolt orosz állásokkal. A térkép mellett színes képek tömege: az orosz katonai egyenruhák lexikonja, rajta van minden fegyvernem, minden rangjelzés. Nagy ív papirosok, ezek lesznek a jegyzőkönyvek.

Szuronyos katona vezeti be az elsőt. A fogoly leveszi a sapkáját, haptákba áll. A balkezében, hátradugva, égő czigaretta. Most kapta künn az udvaron. Nem fél. A kérdések rövidek, tárgyilagosak. Lehetőleg szóról-szóra jegyeztem le mindent.

– Kérdezze meg tőle, hova való?

A tolmács felteszi a kérdést oroszul, a katona felel, a tolmács le se fordítja, értjük:

– Szibériába.

– Mióta szolgál?

– 1912 óta.

– Volt már ütközetben?

– Nem. Tegnap volt az első tűzben.

Ezen a feleleten belátni az orosz túlerő rejtelmeibe: aktiv katona és a háború hetedik hónapjában kerül először ütközetbe. Bizony ezek sokan vannak.

– Hogy jött ide?

– Lembergből hozták.

– Meddig jött vasúton?

– Jaslóig.

– Meddig tartott az utazás?

Vigyorog és int a kezével:

– Hetekig… rosszabb volt, mint Szibériából Lembergig.

Tehát a Lemberg–Jasló-vonal túl van terhelve. Tehát ez a fővonal. Tehát ez a legfontosabb vasút, ez az élet-ér. De ez már tán a századik, a ki ezt vallja.

– A kenyere milyen?

– Rossz.

– Van nála?

– Van.

– Mutassa.

Kikotor egy darab csunya, fekete, száraz habarcsot.

– Panaszkodnak miatta?

– Igen.

– Egyéb étel van?

– Van bőven.

– Dohány?

– Van, de rossz.

– Czigaretta van?

– Nincs… pedig azt szeretik a legjobban. Ha van, nagyon rossz.

– A mienk jobb?

– Óh…

Megmutatja azt, a melyik a kezében ég.

– Mondja neki, hogy szivja csak bátran. Ne dugdossa.

Szerényen sziv belőle egyet, de megint hátradugja.

– Zsidó van köztük?

– Nincs.

– Miért nincs?

– Mert azokat kiválogatták közülük és a Kaukázusba küldték a törökök ellen. A németeket is leküldték.

– Hogy hívják a hadnagyát?

– Nem tudja.

– A főhadnagyát…

– Nem tudja.

– A kapitányát…

Az orosz vigyorog. Felém fordul, nekem mondja:

– Telefon.

– Micsoda?

– Azt mondja: telefon.

– A kapitányt Telefonnak hivják?

Most sokáig hadarnak oroszul.

– Mit mond?

– Azt mondja, hogy a kapitányt ők «telefon úrnak» hívták, mert mindig telefonon dirigálta őket hátulról.

– A tisztek nem élnek köztük?

– Nem.

– Rohamnál se látott tisztet?

– Ő nem látott.

– Mások se láttak?

– Nem tudja. Ő nem látott.

– Erről ők nem beszélnek egymás közt?

– De igen. Ő hallotta, hogy régebben, a régi tisztek köztük éltek és velük mentek rohamra, az újabbakat alig látni.

– A régi tisztek hol vannak?

– Azt mondja: azok meghaltak.

Mond valamit még oroszul.

– Mit mond?

– Azt mondja, éppen azért haltak meg, mert köztük éltek és mert velük mentek a rohamra.

– Miért van háború?

– Nem tudja.

– Nem tudja, miért van itt?

– Parancs.

– A tegnapi roham után hányan maradtak a századából? Hányan jöttek vissza?

– Harminczegyen.

– Hányadik század?

– Második.

– Ezredszáma?

– Százkilenczvennyolcz.

– Diviziója?

– Negyvennyolczadik szibériai divizió.

A kapitány hozzám hajol, a fülembe sugja, hogy most figyeljek.

– Akar visszamenni?

Mosolyog, a tolmácsról a tisztre néz. Nem felel.

– Mondja meg neki, hogy ha vissza akar menni, visszamehet. Semmi baja sem lesz. Szabadon bocsátom.

Hosszú tárgyalás oroszul.

– Nem akar.

– Adok neki husz rubelt aranyban, ha visszamegy…

Nem érti. Valamit kérdez.

– Mit kérdez?

– Hogy miért akarnak neki pénzt adni, hogy visszamenjen?

– Mondja neki: mert az orosz hadvezetőség azt hireszteli rólunk, hogy kegyetlenkedünk a foglyokkal. Mi azt akarjuk, hogy a mi becsületünket ne rágalmazzák. Ő most látta, hogy hogyan bánunk velük, menjen vissza és czáfolja meg a hazugságot. Adok neki ötven rubelt aranyban.

Hosszú fordítás.

– Nem megy.

– Száz rubelt adok neki aranyban.

Mosolyog.

– Nem megy.

A kapitány a fülembe súg: «most azt fogja felelni, hogy főbelövik».

– Kérdezze meg tőle, miért nem megy?

– Mert akkor otthon főbelövik.

– Hát mondja otthon, hogy agyonütötte az őrét, úgy szökött meg. A puskáját is visszaviheti.

– Azt mondja: nem hiszik el neki.

Elvezetik egy mellékajtón, mint a tanút, a ki már levallott. Jön a másik. Hangos, értelmes gyerek.

– Mióta szolgál?

– Három hete.

– Hol képezték ki?

– Iwangorodban.

– Mennyi ideig?

– Két hétig.

– A gyakorlaton hány éleset lőtt?

– Kilenczet.

– Miért nem volt katona?

– Törvény szerint joga volt kivásárolnia magát a katonaságból, most mégis behívták.

Hát még sincsenek olyan borzasztó sokan. Sietnek. Két heti kiképzés… Kilenczet lőtt: nagy takarékosság a municzióval. És itt a szomszédban, Iwangorodban, majdnem a csatatéren képezték ki.

A végén a refrén: nem megy vissza se huszért, se ötvenért, se százért. Elvezetik.

A harmadik, negyedik, a többi hasonló feleleteket ad. Van köztük alacsony, magas, kövér, sovány, szerény, szemtelen, okos és buta. Egyik se megy vissza aranyért sem. Mind nagyszerű ruhában van. Csizma, keztyű, prémes sapka, köpeny, zsák – mintaszerű. És pirosak, egészségesek.

Az egyiknél:

– A zsoldot rendesen kapják?

– Rendesen.

– Megkapja az egészet?

– Nem.

– Miért?

– Az altisztek… ez már nálunk így van.

– Miért nem tett panaszt?

– Isten ments…

– Visszamehet… husz rubel aranyban…

– Nem megy.

– Ötven…

– Nem megy.

– Száz…

– Nem megy.

Dél van. Most már mind olyan egyformán vall, hogy csak a vezérkari tisztet érdekli, csak ő jegyzi az ezredek, századok számait, a pontos létszámukat, a veszteségeiket. Vissza egyik se akar menni. Egyenesen kinevetik az ajánlatot.

Az egyik ezt mondja:

– Én tudtam, hogy itt semmi bajom se lesz.

– Honnan tudta?

– A gyufaskatulyából.

– ????

– Azt mondja: az erdőben talált egy gyufaskatulyát, abban volt egy czédula, arra rá volt írva, hogy mi jól bánunk a foglyokkal, tiltakozunk a rágalom ellen, hogy kinozzuk őket.

A dolog magyarázata: a rossz kenyértől eltekintve mindenük van az oroszoknak Galicziában, csak gyufájuk nincs. Ebben óriási a szükség. Egy skatulya gyufáért két koronát is adnak. A mi katonáink tudják ezt, rendszeresen gyűjtik az üres gyufaskatulyákat, mindenféle tréfás üzeneteket írnak oroszul kis czédulákra, a czédulákat beteszik a skatulyákba és mikor patrouillirozni mennek, tarisznyaszám viszik magukkal és mindenfelé elszórják ezeket a skatulyákat az erdőkben, utakon, hidakon, sőt az ellenséges lövészárkok közelében is. Ezt biztosan felszedi az orosz, mesélik, tizen is rohannak egy skatulyára, verekszenek érte. Persze, nincs benne gyufa, csak üzenet. A legtöbb skatulya azt izeni, hogy adják meg magukat, jól bánunk velük. Legtöbbször maguk a foglyok írják ezt oroszul. Hívják át a többit.

Mialatt egy tiszt magyarázza halkan bakáinknak ezt a jó ötletét, hallani egy-egy szót a kihallgatásból.

– Husz… aranyban.

– Nem megy.

– Ötven.

– Nem.

– Száz.

– Nem.

Közben finoman zörrenti az ablakot a távoli ágyúdobogás.

Ez a hadosztály augusztus óta harczol az északi harcztéren, ez a kapitány augusztus óta vezeti a könyvet a foglyok vallomásairól, átment a kezén több mint ötezer fogoly, eddig egyetlen egy fogadta el a pénzt és ment vissza, de az is ötven rubelért, olcsóbban nem akarta csinálni. Nekünk pedig megér százat is, ha egy-egy ember megczáfolja azt a rágalmat, hogy kínozzuk a foglyokat.

A kihallgatás véget ér, mert vezérkari kapitányunkat a telefonhoz hívják.

– Schnell, – mondja a tiszt – fünfundvierzig wurde angegriffen.

A «negyvenötöt» megtámadták.

– Pardon – mondja. Kiszalad, miközben odakiáltja a tolmácsnak:

– A többi délutánra marad.

Az ablakból látom: az orosz foglyok egyszerre szalutálnak neki, mikor az udvaron elszalad előttük. A teremben csönd. Magam maradtam. A kályhában nagyokat roppan a nedves fa. Az ablakok szaporábban kezdenek zörögni.

Szemelnye, február.

Ebédnél a vezérkari tisztek azt mondták: ma éjszaka támadni fog az orosz. Ebédután elindulunk. Zboró felől a második számú katonai szánkó csöngve röpít le a magas partról a végtelen hótengerbe. Az első számú katonai szánkó messze előttünk jár, már fölfelé kúszik az isteni fehérségben. Mint egy magányos barna bogár, olyan kicsi. A tüzérbrigadéros ül benne, egyedül. Jobbról: hóhullámok, akkorák, hogy egész szántóföldek alusznak alattuk, a távolban szürke hegyek, a fejükön felhő és hó. Balról: mély völgy, nyugodt hótenger, a távolban még magasabb hegyek. Előttünk: most már lassan emelkedő hó-végtelenség, dombra mászunk fel, azon túl ismét hegyek, hegyek, felhők, havas erdők, nagyon messzi szürke foltok, nem is tudni: hegy, felhő, erdő vagy füst. Nagyon messze van. Megkérdem, mi az. Minden együttvéve: hegy is, felhő is, erdő is, füst is, röviden: a duklai hágó…

Szél fuj. Az út szélén visit két telefondrót. Minden póznánál változik a hangja. Egyszerre tiszta, gyönyörű terczet énekel. Aztán megint két össze nem illő hang. Délután két óra. Szomorú délután, nem süt a nap. Balkéz felől, messze előttünk a hó nagyfehér szüzességében barna foltok egymás mellett. Mint egymás mellett sorban nyugvó sötét hernyók. Ugyanabban a pillanatban a barna foltok fölött hat tüzcsóva jelenik meg hirtelen, aztán hat vad dördülés, sorjában. A hat tűzrobbanás olyan, mint hat rongyos, szakadozott zászló, a mely élénksárga tűzlángból van. Egy pillanat az egész. Megint dördül hatot, de egy másik oldalról. A szánkó megáll. A dombról integet felénk az ezredes, ő már leszállt, int, hogy gyalog megyünk tovább. Apró szánkók jönnek velünk szembe, akkorák, mint egy ródli, két ló vágtat mindenikkel. A ródlin fekete skatulyák, a skatulyákon egy tüzér. Municzióért mennek.

Mászunk fel a dombra. Egy lovas altiszt jön lefelé. Szalutál a kapitányunknak. Megáll:

– Biharóba menjenek az urak. Ott olyat látnak, a milyet még nem láttak. A tegnapelőtti rohamból kilenczszáz orosz halott van ott a hóban. Olyan magas a hó, hogy a halottak fele áll, nem tudott elesni, a hó mellig ér. Ott állnak vagy négyszázan, átnéznek hozzánk, mind meg van halva…

Két óra van, de sötétedik. Az ágyú szakadatlanul szól. Komor, vad téli délután. Az emberek nem mosolyognak.

Azt mondja a lovas:

– Ma éjszaka támadás lesz.

Kis szánkók rohannak mellettünk előre, az ágyúk felé. Megint a pirosbetűs fekete ládák. A tüzér csak úgy lóg a ládarakáson, átöleli, hogy le ne forduljon róla. Galicziában felemelő, templomos érzés volt az ágyúk orgonálása közt állni. Itt vad, erőszakos zordság van, a levegőben. Ott, akkor, tüzérharcz volt. Itt most gyilkolás van, az orosz be akar törni, magyar földet akar tiporni, most készülődik, ma éjszaka támadás lesz. A szemek nagyobbak, az arczok egészen komolyak és sötétek, minden tele van keserűséggel és vadsággal. Az ágyúk is mások: itt veszettül ugatnak, itt nincs az a hegyek fölött morajló basszusdörgés, itt csattog, ropog és tüzel mind, itt minden perczben mintha vashidak dőlnének össze ropogva, itt nemcsak csöndes telefonparancsok mennek, itt katonás, ordító vezényszó is van. A tüzérek merevek, idegesek, feszülten figyelnek a tisztre, az arczuk füstös, a kezük kormos, a szemük feketén csillog, mint a szén. Ha egy pillanatra nincs ágyú, a telefondrót úgy sír fel a szélben, mintha ő volna az egyetlen károsult. Az országút szélén négy nehéz ágyú. Négy taraczk.

– Halt!

Meg kell állni. Lőni fognak. A négy taraczk bamba vastag csövével egyenesen az égre néz fel. Elszaladnak mögéjük a tüzérek. Mindeniknél csak egy tüzér marad, az ágyúról lelógó kötél végét fogja.

– Schuss!

Egy kötél a másik után rándul meg. Négy hatalmas lövés. Szinte kómikus, a hogy a négy óriási ágyú, még mindig az eget bámulva, hátratántorodik, mint négy ökör, a melyet taglóval vágtak fejbe. Egy pillanat, és mint a mészároslegények, rárohannak a tüzérek az ágyúra, rámásznak, ellepik, mint a legyek, tolják, nyomják, forgatják, nem is látni tőlük az ágyút, csak a torkát, a mely kinyúlik a tüzérek feje fölött, még mindig az égre tátog. Finom kis füst, pára jön a torokból, csak annyi, a mennyit az ember lehel télen. A nagy bronzállat liheg, párát fúj az erőlködés után. Már tolják a hasába alul az új gránátot. A régit még mindig hallom repülni. Hosszú másodperczekig dudorász fenn valahol a felhők tájékán. Mikor kiszakad az ágyúból és otthagyja a fellobbanó tüzrongyot, úgy szól, mintha hosszú vászonvéget hasítanának el, elhalóan. Aztán dudol egy kicsit, gúnyosan.

Még egyszer hallani. Az ezredes mondja, hogy figyeljünk, most a golyó elmegy egy faluba, a hol az oroszok gyülekeznek, ott leesik, szétrobban és aztán majd jön visszafelé a hang. Ezt mind elmondja és aztán szótlanul várunk még sokáig. Aztán egyszerre a szürkébe boruló hegyek közül négy csattanás jön, mintha fejszével négyszer gyorsan rávágtak volna egy nagy vaslemezre.

A négy gránát szétrobbant.

Ugyanebben a perczben szalutál egy tiszt az ezredes előtt:

– Megfigyelő jelenti, hogy két ház kigyulladt egy ház bedőlt, az oroszok szétszaladtak a bedőlt házból.

Ez már a jelentés volt ennek a négy lövésnek a hatásáról. A megfigyelő messze valahol egy hegy tetején ül egyedül egy erdőben, egy magas fán. Csak egy telefondrót megy oda hozzá. Az oroszok az orra előtt gyülekeznek lenn a völgyben, egy faluban, és nem tudják, hogy a fejük fölött egy fenyőfa sűrű lombja közt villog a császári és királyi tüzérség szeme.

– Ma éjszaka támadás lesz.

Egy ostoba, naív kérdéssel fordulok az ezredeshez:

– Honnan tudjuk ezt?

– Tegnap – feleli – az elfogott oroszok azt vallották, hogy minden századukat, a mely harmicz-negyven emberre apadt le, kiegészítették százhuszra. Erősítés jött. Már pedig most, a hová erősítés jön, ott támadás lesz, mert ok nélkül sehová nem küldenek embert, oly szükség van Varsó körül… Aztán ma reggel már elkezdtek szivárogni…

– Mi az?

– Így jönnek ők le a hegyről. Ott állnak velünk szemben, azon a hegyen… látja? Ott van négy vízmosás. Most be van havazva, de mi tudjuk, hogy ott le lehet mászni. Reggel hatkor jön le kettő. Aztán három. Aztán megint kettő. Aztán a másik vízmosásban tűnik fel kettő, három, maximum négy. Aztán perczekig nem jön egy sem. Aztán megint jön három. Akkor már tudjuk, kezdenek szivárogni, akár meg is lehet innen olvasni őket, majdnem egyenként jönnek, de estig lenn vannak a völgyben mind, egy-két ezred, majdnem egy egész hadosztály. Ezért lövetem ezt a völgyet és azt a falut abban a völgyben ezzel a négy nehéz ágyúval. Ott gyülekeznek. Pusztítok belőlük, a mennyit lehet. A völgyből éjjel fel fognak rohanni ide hozzánk. Mi a lövészárkokban várjuk őket. De mielőtt felrohannak, lövöldözik ágyúval a mi lövészárkainkat, hogy puhítsák a mi katonáinkat. Én megnehezítem az ő gyülekezésüket, ők megnehezítik a mi várakozásunkat. Most tessék erre jönni, nézzük meg a többi munkát…

A merre járok, tele van a háború csodával. Az ezredes egy alacsony kőfal előtt áll meg. A kőfalban kis kapu.

– Parancsoljon besétálni a temetőbe.

Három lépcső felfelé: a kőfal mögött kis falusi temető. Fejfák, keresztek, sírkövek a hóban. A temetőben – elhül a szívem, a hogy meglátom őket – tizenkét kísértet földigérő fehér lepedőben, fehér csuklyával a fején. Tizenkét tüzértiszt hóköpenyben. A hóköpeny: bő fehér hálóing, a mely a földet söpri, bő fehér ujja van, nagy fehér csuklya a sapka fölött. Mind a tizenkét tiszt haptákban áll és szalutál. A temetőnek alacsony a kőfala, az orosz távcső ne nagyon lássa itt a mozgolódást, ezért vannak fehérben.

Újabb csoda: romantikusan rémes látvány: egy kriptából két kisértet jön ki. A földbeásott gödörben van a telefonállomás. Most, hogy szétnézek, megint látom a barna hernyókat a hóban: a temetőtől jobbra és balra egy-egy tábori ágyúüteg áll a hómezőn, csak innen nézve barnák, előlről magas hórakás előttük, ez takarja el fehéren az orosz elől.

– Na már most – mondja az ezredes – ez a két üteg azokat az orosz ágyúkat szekirozza, a melyek a mi lövészárkainkat puhitják.

Előttünk, lenn a völgyben éles csattogás. Az a bizonyos fejszekopogás a vaslemezen, de közelebbről. Most mosolyog először az ezredes. De nem kedves a mosolygása. A száját furcsán húzza félre.

– Mi ez?

– Elébünk lőnek az oroszok. Mindig ugyanarra a helyre. Ott nincs semmi, csak hó. Azt verik föl a gránátjaik.

A tisztek mereven állnak a fehér köpenyekben.

– Also – mondja az ezredes és feléjük fordul.

Most leírom szóról-szóra, a mit hallottam. Csak lefordítom, mert az egész németül folyt.

– Jelentem alássan, az orosz ütegre pontosan be vagyunk lőve.

– És?

– És nem hagyjuk őket dolgozni.

A kriptából kijön egy fehér tiszt:

– Jelentem alásan, a hatás tökéletes.

– Mit ért az alatt, hogy tökéletes?

– A megfigyelő azt telefonálja, hogy az orosz tüzérek elszaladtak az ágyúiktól.

– Jó, – mondja az ezredes – majd ha kezdenek visszaszállingózni az ágyúkhoz, telefonáljon.

Szünet. Bemutatkozunk a tiszteknek. Csönd. Senki nem szól. A kriptából egy hang:

– Megfigyelő jelenti, hogy három-négy orosz tüzér hóköpenyt vett fel és hasoncsúszva megy vissza az ágyúkhoz.

Az ezredes:

– Ez nekem kevés. Mondja neki, hogy ha majd többen jönnek, telefonáljon.

A tábori ágyúk hallgatnak, csak a négy taraczk bömböl mögöttünk. A fejünk fölött dudolnak a lövedékeik. Megint a négy csattanás a távoli völgyből.

Nagy szünet. Egy őrnagy szól, halkan:

– Nézzék meg az urak a lakásomat.

– Jó, majd később.

Hallgatás.

A hang, a kriptából.

– Megfigyelő jelenti, hogy az egész orosz személyzet kuszva megy vissza az ágyúkhoz.

– Ha odaérnek, telefonáljon.

Nagy hallgatás. A kriptából zúg:

– Ezredes úr parancsolja… ha odaérnek… telefonáljon…

A hátunk mögött megint a négy taraczk. Dudolás a levegőben. Hosszú szünet. Négy zengő csattanás messziről. A mi két ütegünk a temetőtől jobbra és balra hallgat. A telefont várja. A kripta nyílásában komolyan áll a kisértet, a telefonkagyló a fülénél, a beszélő a szájánál.

Az őrnagy súg:

– Okvetlenül nézzék meg a lakásomat… Konyak is van…

Várakozás.

A kísértet, a kriptából:

– Orosz kiszolgáló személyzet az ágyúknál.

– Lage – mondja az ezredes.

(Lage: sortűz ez egész ütegből.)

A kísértet, németül, a telefonba:

– Sortüzet leadni.

Most villan a hat tüz-lobogó balról, villan a hat tüz-lobogó jobbról, aztán hallani a hat dörrenést balról, aztán hatot jobbról. Halotti csönd. Hosszú hallgatás. Aztán tizenkét veszett csattanás a ködbeborúlt hegy felől. Felrobbant mind a tizenkét gránát. Így ellenőrzik.

A kísértet, a kripta-ajtóban:

– Megfigyelő jelenti, orosz személyzet megint szétszaladt az ágyúktól.

Szünet.

A kísértet.

– Megfigyelő jelenti, két hordágy megy az orosz üteghez, két embert visznek el. Az egyik biztosan halott, mert a két karja lelóg a hordágyról.

– Köszönöm – mondja az ezredes. Hozzánk fordul:

– Így megy ez most késő éjszakáig. Nem hagyjuk őket lőni. Néha-néha sikerül nekik is egy-egy sortüzet leadni a mi gyalogságunkra, de most már láthatta, hogyan tartom sakkban őket. A harmadrészét sem tudják lőni annak, a mit lőhetnének.

Egy kísértet, a ki még nem tudja, hogy én tudom, odasúg:

– Ma éjszaka támadás lesz.

Egy térkép-rajzot mutatnak.

Ez egy hét keserves munkája. Ebben előre el van készítve minden lövés. Minden végpont mellett egy szám van. Az ágyú éjszaka is odatalál minden útra, hídra, faluba, hegyoldalba. Ha jön a jelentés, hogy itt, vagy ott támad az orosz, sötét éjszakán is csak a számot mondják meg a tüzéreknek, azok elővesznek egy kis könyvet és pontosan lövik az országút ama szakaszát, ezt vagy azt a vízmosást, dombot, faluvéget.

Negyed négy. De már sötétedik. Most állandóan szól mind a tizenhat ágyú. A tizenkét könnyű és a négy nehéz. Az ezredes megmutatja a szalmavaczkot, a hol ma éjjel aludni fog. A szalma közt finom telefonkagyló, beszélő és hallgató együtt, mint egy pesti íróasztalon.

Végre az őrnagy lakását is megnézzük.

Egy szőkeszakállú fiatal tiszt mondja ott:

– Érdekelni fogja az urakat. A legkülső lövészárkaink előtt száz lépésnyire egy erdő kezdődik. Az a terület, a mely a lövészárok és az erdő közé esik, tele van czölöpökkel és a czölöpök össze-vissza vannak fonva szöges dróttal. Hogy váratlan támadás ne jöhessen az erdőből. A drót-szövedék benyúlik az erdőbe. A drót-szövedék végén csöngettyük vannak. Báránycsöngettyük, juhkolompok függnek a dróton, hogy ha az orosz a sötétben nekitámad, csöngessen és figyelmeztesse az őrszemet. Már most, kérem, a mult éjszaka csöngettek. Odavilágítottunk, hát két farkas szaladt vissza az erdőbe. Beleakadnak a drótba és csöngetnek. Aztán egész éjjel csöngettek a farkasok, reggelig.

Mikor ezt mondta, már alkonyodott, fagyos szél fújt, esni kezdett a hó. A tizenhat ágyú most már egy perczre sem szünetelt. Dörgött, hányta a tüzet és a süvöltő golyót. Láttam az estét jönni nyugat felől, a téli estét, a téli éjszakát. Az eszemben járt:

– Ma éjszaka támadás lesz.

Az ezredes nevetett:

– Farkasok?

– Igen – mondta komolyan a szakállas tiszt.

– Nem hiszem – mondta az ezredes. – Ez csak mese.

Rám nézett, nevetve:

– Ein «Märchen vom Wolf».

Ez egy darabomnak a német címe. Éreztem, a hogy a vér az arczomba szalad. Bennnünket lenn vár a szánkó. Az ezredes itt marad a temetőben, a fagyos éjszakán, egy zsup szalmán. A telefont spárgával a füléhez köti, hogy ha elalszik, hát… Egy ötvenéves ember.

Ma éjszaka támadás lesz. Egy hosszú perczre egy élet minden hiúságát, egy karriér minden büszkeségét elfelejteni és elvörösödve mélyen szégyelni, hogy valaha darabokat írtam…

Kezet szorít velünk. Utánunk kiállt:

– Nem együtt menni… legalább harminc lépésre egyik a másiktól… szétszóródva menni a szánkókig.

Talán valaha megint másként lesz, de ebben a perczben semmi, semmi más nem adja vissza a lelkem egyensúlyát, mint csak az, a mit most utánunk kiáltott. Hogy délután kettő óta – most már alkonyodik – az én kimustrált «alkalmatlan» népfölkelői életem is ugyanabban a veszedelemben volt, mint az ő brigadérosi katona-élete. Kedves, okos, elmés bécsi ember, mikor délben Zborón a szobáját megmutatta, Jókai «Fekete gyémánt»-jait láttam az asztalán, német fordításban. Imádja a regényt és a szinházat. Fogja-e valaha is úgy meghajtani a lelke zászlóját az irodalom tiszteletére, a hogy én most a hóba szeretnék leborulni az ő katona-élete előtt?

– A viszontlátásra – mondja. – Nem megyek haza, ma a temetőben alszom. Ma éjszaka támadás lesz.

A telefondrótok belesírnak a szavába. Aztán egyszerre, mintha hirtelen dühbe jöttek volna, rémes veszekedéssel viharzanak fel mind az ágyúk, szaporábban, egyre hevesebben lőnek, most más hegyekről is megszólalnak, sokféle hangon, bőgve, csattogva, hogy nem is a feje, az agya fáj tőle az embernek. Egyszerre összemarakodnak.

A hogy a sötét estében lassan trappol a szánkóval visszafelé a két ló, nagyon messziről visszanézek. Hallgatózunk. Mintha ez az egész ország most egyetlen nagy, alvó falu volna, és fenn a Kárpátokban, ezen a nagy faluvégen, idegent szimatolva, dühösen ugatnának az éjszakába a hű érczkutyák.

Eperjes, február.

Fényjelzés a jó isten számára.

Egy tiszt mondta itt a hegyek közt: «Önök közt festő is van, talán lefesthetné a mi karácsonyunkat, röviden elmondom».

Így mondta el: