Part 6

– Hahó, édes leányom, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz minden istenadta estve a gunyhóm felett repülnek el; de te kedves leányom, ilyes állapotban, ha bár addig mennél is, mig a két szemeddel látsz, mig a lábad térdig el nem kopnék, soha oda el nem jutnál; mert egy az, hogy messze van, más az, hogy olyan irdatlan magas kőszálra raktak fészket: hogy oda fel csak az mehet, a kinek szárnya van s a ki repülni tud. De azért ne ess ám kétségbe, mert hisz majd segitünk a dolgon, majd elküldlek én oda, csak a szavamra hallgass. Hát csak azt akarom mondani, hogy ne, itt van ez a csésze, s az ebben lévő kenőcscsel estve lefekvés előtt kend meg szűz vállacskáidat, majd kinőnek a te sugár szárnyaid, s oda repülhetsz, ahová akarsz. De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is vagy.

A kis leány ismét nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy nincs különben.

– No ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár aranydió, edd meg, aztán itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál belőle.

A kis leány elvette mind az egy pár aranydiót, mind a kobakot, s aztán az evés- és iváshoz látott. S alig ette meg az egy pár aranydió belét, s alig húzott egyet a kobakból, mintha ketté vágták volna, enyhült éhe és szomja.

Aztán belefeküdt a vén asszony ágyába, de elébb, mint az mondá, mindkét felől bekente szűz vállacskáit, s ime! reggelre kelve kinőttek sugár szárnyai. Mondom, hogy mindkét felől kinőttek sugár szárnyai, s a vén asszony által mutatott irányban elrepült.

Csak repül, csak repül, egyszer egy sereg varjú közeledik feléje s megolvasta, biz azok ép 12-ten valának. Hej! – gondolta magában a kis leány, – ezek lesznek az én bátyáim; de azért szóba se állt a varjakkal, hanem tovább repült.

S mindig közelebb-közelebb jutott ahhoz a magas kőszálhoz, a melynek tetején 12 bátyja lakott. Hetednapra aztán mégis azt mondhatta: itthon vagyok. Hogy leszállt a kőszál tetejére, itt egy virágos kert közepén álló gyönyörű szép márványpalotát talált. A kis leány aztán nem kérdezte, szabad-e, nem-e bemenni, hanem megfogta az aranykilincset s benyitotta az ajtót. Legelőször a pitvarba jutott, a pitvarból a konyhába, a konyhából jobbról is, balról is hat-hat szoba nyilt. Keresztülment a 12 szoba során, sehol senkit sem talált.

Aztán visszajött a konyhába, s izibe a dologhoz látott; frisen elébekötötte a fehér kötényt, fát hozott, tüzet rakott, 12 ember számára odatette az ételt, – majd mig az ételek felforrnak, kisöpörte a 12 szobát, 12 ágyat megvetett, s letörülgetett.

Mikor ezzel is készen volt, ismét a főzéshez látott. S mikor megfőtt az étel, 12 személyre felterítette az asztalt, mindegyik elébe kést, kanalat, villát és tányért tett; s mindegyiknek kimérte a maga dózisát.

Aztán az evéshez látott; mindegyik testvére ételéből evett egy vagy két kanállal, s mikorára a végére ért, egészen jóllakott.

Hogyim elvolt törődve, mind a 12 testvére ágyát sorra próbálta, végtére mégis a 12-ikben elaludt.

Itt lelkem teremtette, alig aludt el a szép kis leány, ehun jön ám suhogó repüléssel a 12 fekete varjú. Bemennek a maguk hajlékába, hát látják, hogy a konyhán tűz égett, de a mely most össze van seperve, hamuval behintve, az edények elvannak mosva. Mi dolog ez, mi dolog ez? nem tudták a dolgot mire vélni. A konyhából a szobákba mennek. Minden ágy meg van vetve, a szoba földje kiseperve, a por letörülgetve. Bemennek az ebédlő-szobába, hát itt fel van terítve az asztal 12 személyre, 12 dózis étel az asztalon; de mindegyik kenyeréből és ételéből vagy egy harapás, vagy egy pár kanál étel hiányzik. Ki járt itt, ki volt itt? keressük meg, keressük meg. Keresik – keresik, hát a legutolsó szobában csakugyan megtalálják a kis leányt; ott aludt a legfiatalabb bátyja ágyában.

A 12 fekete varjú körülállta az ágyat, s mindjárt felösmerték, hogy ez senki más, mint az ő testvérök.

– Felköltsük-e, ne költsük-e? – kérdé a legkisebb, kinek az ágyában feküdt.

– Ehj, ne költsük fel, szólt az előtte való fiú, mert jó hogy megtalálna ijedni tőlünk.

– De biz felköltjük, legalább hirét halljuk rég nem látott tubus anyánknak.

Amint igy ott tanakodnak felette, hogy felköltsük-e, ne költsük-e, a leány megmozdult, s fölébredt. Volt bezzeg sirás-rivás, csók meg csók annyi, hogy fele is elég lett volna.

De mindennek csak az lett a vége, hogy a kis leány mindig csak azon volt, mindig csak azt ohajtotta, hogy jőjjenek haza az ő varjúbátyjai, de ezek erre csak azt felelték, hogy nem lehet a szőrtül; mert ők átok alatt vannak. Végre a legöregebbik varjú, mint legokosabb vette át a szót.

– Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja pedig, hogyha felhasítja a hüvelyk-ujját s az abból kifolyó vérrel tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra, de mindaddig az ideig, mig csak a varrás tart, senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.

No jól van, a kis leányt aztán 12 varjúbátyja útnak eresztette; de mindegyik megajándékozta valamivel, az egyik ezt, a másik azt adott neki.

A kis leány aztán, estve lefekvés előtt megkente szűz vállacskáit a vén asszonytól kapott csoda-kenőcscsel, reggelre kelve már kinőttek sugár szárnyai, s hazarepült, 12 bátyja pedig egész a falu széléig elkisérte; de innen, mint a villámlás, visszafordultak a nagy vadon-erdőfelé.

– Adjon isten jó napot, édes anyám! – köszönt a kis leány.

– Fogadj isten, édes leányom! hát megjöttél?

– Megám, a mint láthatja kigyelmed.

– Hát feltaláltad 12 bátyádat?

– Fel; itt meg itt, ezen meg ezen a vadon erdőben, egy irdatlan magas hegy tetején laknak, egy gyöngyadta márvány-palotában. – Sorra jártam 12 szobát, aztán tüzet raktam, az ételeket odatettem, s mig felforrtak, kisepertem a szobákat, megvetettem az ágyakat, s letörülgettem. Aztán ismét a főzéshez láttam, s mikor készen volt az étel, kitálaltam; mindegyik testvérem ételéből ettem egy vagy két kanállal, majd mindegyik ágyát megpróbáltam, végre a 12-ikbe elaludtam. Mikorra fölébredtem, tizenkét bátyám körülállta az ágyamat. Aztán volt öröm, volt sirás-rivás, s kérve kértem őket, hogy jöjjenek haza, de azt mondták, hogy nem lehet, végre a legöregebbik testvérem ezt mondta: „Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja pedig, hogyha felhasítja a hüvelykujját s az abból kifolyó vérrel tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra; de mindaddig az ideig, migcsak a varrás tart: senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.“ – Ez volt hozzám a legöregebbik bátyám szava és mondása.

A szegény asszony aztán nem szólt semmit, hanem kivett a szúszékből egynehány vég vásznat s rögtön a szabáshoz látott. A kis leány váltig beszélt hozzá, hogy igy lesz jó, ugy lesz jó, de az anyja, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt. S mikor készen volt a szabással, hüvelykujját felhasította, s az abból kifolyó vért tőbe húzta s a varráshoz fogott. Itt átjöttek a szomszéd asszonyok, s kérdezték: „Mit varr édes komám asszony?“ de biz az nem mondta: hogy ezt meg ezt, hanem szótlanúl egyre dolgozott az ingeken és gatyákon. Annyira-annyira, hogy végtére mégis elkészítette az ingeket és gatyákat. S mikor a legutolsó őtést megtette, íme! ehun repül ám a tizenkét fekete varjú, megrázkódnak, leveték a varjúruhát s emberi alakot vettek fel magukra. Tizenkét vasas-szekér alig birta utánuk elhozni a sok kincset és a temérdek gazdagságot; mert mig a 12 fiú varjúképében járt, egyebet sem tettek, mint aranyat, ezüstöt gyüjtöttek.

A PRINCZESZNÉ ÉS A SÜNDISZNÓ.

Volt egyszer a világon egy király, s ennek három szép eladóleánya.

Itt a király hosszú útra készült, s ezért sorrul-sorra megkérdezte a három princzesznét, hogy kinek-kinek mit hozzon.

– Nekem, szólt a legnagyobbik, aranyos ruhát.

– Nekem, szólt a középső, biboros-bársonyos ruhát.

– Nekem pedig, szólt a legkisebb, szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot.

S ezzel a király elment ország-világszerte a hosszú útra. Aranyos és biboros-bársonyos ruhát csak kapott, de szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot bár tűvé tett értük mindent, seholse.

Ezért a király, hogyim a legkisebbik és legkedvesebbik leánya kivánságát nem teljesíthette, nagy búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját.

A mint mén mendegél, egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a kocsi tengelye tolta a sarat.

Itt lelkem teremtette most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra, mikor se ki, se be, mint az ablakfa? Az aranyos czizmával csak nem szállhatott le, mikor a ló füle is alig látszott ki a kátyúból, embert pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel sem látott.

A mint ott legjavában évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy kis sündisznó, s azt mondja a királynak:

– Röff, röff! Hogyha nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek én.

Mi volt mit tenni a királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis sündisznónak.

Az a kis állat aztán csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a kátyuból a király kocsiját, mintha ott se lett volna.

No jól van, ez abba maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé bandúkolt, a sündisznó pedig elment a maga útjára az erdőbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy kordé, s erről csak leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király színe elé, kinek azt találja mondani:

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, most tehát azért jöttem.

Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a leányát felöltöztette abba a drága patyolat ruhába s azt adta oda a sündisznónak.

A sündisznó aztán a királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt beültette a kordéba, s aztán eldöczögött; de alig ért ki a határból, megfogja a szegény juhászleányt és a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen ujra beállitott a király színe elé s azt mondja neki.

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyúból kisegítettelek, azért tehát az igazi királykisasszonyért jöttem.

Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a kondásának a leányát öltöztette fel még czifrábban mint az elsőt, kit aztán át is adott a sündisznónak.

De a sündisznó ezzel is ugy bánt mint az elsővel; mert alig ért ki a határból, ezt is a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor is beállitott a király színe elé s azt mondja neki:

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem sem a juhászleány, sem a kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide.

Mit volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába felöltöztette a legkisebb királykisasszonyt – minthogy a két nénje inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, – s azt adta által a kis sündisznónak.

De bezzeg most a sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első leánynyal, hanem szépen felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű te Fakó, meg sem állt vele hazáig.

Mikor a sündisznó hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott neki, mondván:

– Ne, itt van a te királyi rezidencziád!

Majd szalmát vitt be neki, mondván:

– Ne, itt van a te menyasszonyi ágyad!

Majd elszaladt az erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok vadalmát, melyek a bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a princznéből lett feleségnek:

– Ne, itt van a te ételed, lakj jól!

Mit volt mit tenni a princznének, be ment az ólba, evett a vadalmából s aztán lefeküdt a szalmára s elaludt szép csendesen.

Itt lelkem teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg nem az ólban és nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos kert kellős közepén álló királyi rezidencziában, és szép paplanos ágyban, és az oldala mellett bezzeg nem a sündisznó feküdt, hanem egy gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán alighogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.

S aztán megölelték és megcsókolták egymást.

A princzesznét aztán huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár merre, akár jobbra akár balra lépett, szüntelen kisérgették s csak a parancsszóra vártak.

Mikor a princzné szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a királyfi karon fogva levezette a virágos kertbe.

A királyné hogy elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak, mondván:

– Szakits rólunk szép királyné!

Aztán hogy tovább mentek, az almák mosolyogtak a királyné felé, mondván:

– Szakits közülünk szép királyné!

S mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb ezüstcsengő hangon szólaltak meg.

Mikor a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a testvérök, csak ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek férjhez, de késő idő után kántálni, késő eső után a köpenyeg!

Igy teljesedett be a legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem illett ez a mondás: „Feltette már a búfedelet;“ mert ugy éltek együtt mint a galamb az ő párjával.

A CZIGÁNY ÉS A PAP.

Összetalálkozik a czigány a papjával. Köszön neki nagy alázatosan:

– Szerencsés jó napot kivánok, Nagyságos tisztelendő úr!

– Servus! fogadja a pap.

De a czigánynak sehogysem fért a begyébe, hogy mért köszön neki a tiszteletes ur igy: Servus? Ezért egy vargabetűt vetett s a másik utczán ujra elébe került a tiszteletes urnak s köszön:

– Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur!

– Servus! mondja a pap másodszor is.

Mindig servus, mindig servus, tanakodik magában a czigány, valjon mért köszön nekem igy a tiszteletes ur? Ezért a czigány ujra vet egy vargabetűt, s ismét a tiszteletes ur elébe került. Köszön neki:

– Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur:

– Szervusz! mondja a pap harmadszor is.

– Megkövetem alásan a nagyságos főtisztelendő urat, nem mondaná meg, hogy mért köszön igy nekem: Servus, servus, servus?

– Ehj, czigány, minden szervusz öt garas!

No jól van, ez abba’ maradt. – De egyszer halottja van a czigánynak s elhivja a papot, hogy temesse el a rajkót predikáczióval.

A pap el is temette a halottat s kéri a temetéspénzt, hogy fizesse le az egy huszast.

– Ehj, tudja mit mondott nekem a tiszteletes ur: minden servus öt garas, tehát egy servus, két servus, három servus, négy servus, adjon vissza tizs krajczárt.

A RÁTARTÓ KIRÁLYKISASSZONY.

Volt egyszer a világon egy igen szép királykisasszony. Mint mondám szép volt a királykisasszony, mert biz az akár ki fia is megnézhette s tudom, hogy nem hagyta volna egy tekintetre; de mi haszna, ha a zúzája gonosz volt: mert az udvarló vitézekkel csakugy félválról beszélt; ennek is hajított oda egy szót, annak is vetett oda valamit, erre rá kancsitott, amarra mosolygott, de isten bocsá bűnét, mintha kőből lett volna a szive, egyet sem szeretett igazán. Különösen valami herczegfit, kit legjobban szivelhetett a többi között, gyötört leginkább.

Itt a királykisasszony, mikor egyszer fésülködött, hogy hogy nem, két kis állatkát fogott, melyeket aztán, hogy valjon mekkorára nőnének, zsiros bögrébe tett.

Itt lelkem teremtette, a két kis állatka annyira megnőtt, annyira meghízott a zsiros bögrében, hogy egy pár czipő kitellett a bőrükből. Mondom, mikor a két kis állat akkorára meghízott, a királykisasszony mindkettőnek lerántatta a kantusát, kikészitette s a czerzettbőrből aztán czipőt varratott magának.

Mikor aztán felhúzta a lábára az uj czipőt, ország-világszerte kihirdettette, hogy az, a ki kitalálja, legyen az szegény ember, koldús, szóval bárki, hogy micsoda bőrből van készitve az ő két czipője: senki más nem lesz a hitves ura.

Mondom, mikor ezt ország-világszerte kihirdettette: hét világból gyűltek össze a házasulandó ifjak azzal a jó reménységgel, hogy majd ő találja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipellője, s ekkor az övé lesz a szép virágszál.

A királykisasszony szeretője a herczegfi, kapja a lelkét, mit mit nem cselekedett, felöltözött koldus ruhába, s mint ilyen bebújt a kályhalyukba.

A királykisasszonyt pedig ép ekkor vetköztette a szobaleánya, s csak elkezdi:

– Mit gondolsz Marcsa – mert közbe légyen mondva, igy hítták a szobaleányt, mit gondolsz Marcsa, kitalálja-e valaki, hogy izébőrből van a czipőm?

A koldús-ruhában felöltözött herczegfi pedig ezt mind jól hallotta; de senkinek sem szólt a dologról semmit, hanem kibújt a kályhalyukból, lefeküdt a szalmába s aludt kedvére.

Másnapra kelve, összegyűltek a házasulandó grófok, bárók, herczegek, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszú süveges tótok, hogy majd kitalálja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipője. Köztük volt a koldus-ruhában felöltözött herczegfi is.

Mikor mindnyájan együtt voltak, bejött a királykisasszony, letette a czipőjét a puszpángfa-asztalra. Ez is nézi, az is nézi; kézről kézre jár. Ez is hozzá szólt, az is hozzá szólt, az egyik egyet mondott, a másik mást mondott, de senkisem a dolog bibéjére, senkisem találta ki, hogy micsoda bőrből van varrva a királykisasszony czipője. Ekkor felállt az ajtószegből a koldúsruhában felöltözött herczegfi s szót kért.

– Fölséges királykisasszony! már látom hogy senkisem találja ki, hogy mi bőrből van készítve e két czipő; már látom, hogy nekem is hozzá kell szólnom a dologhoz s majd megmondom én: hát biz az nincs egyéb bőrből varrva mint lisztes hátú bolhabőrből.

A koldusforma ember találta ki, annak adtak igazat s az övé lett a királykisasszony; de feltette magában a herczegfi, hogy megjátszik a feleségével, mármint a királykisasszonynyal. Ezért a falu végén volt egy ronda viskó; csupa szemét, csupa piszok s ide vitte a feleségét. A biboros-bársonyos ruhát le kellett neki vetni s koldusasszony ruhába öltözködni. S mikor felöltözködött, elhítta magával koldulni, hogy ő majd az egyik soron járja be a falut, az meg a másikon.

Mit volt mint tenni a királykisasszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett az urával menni s koldulással keresni kenyerét.

Mikor aztán estvefelé hazajöttek, tüzet kellett az asszonynak rakni s keménymagos levest kotyvasztani.

S ez igy ment napról napra, egyik nap csakúgy mint a másik nap.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom tódítsuk és, mert biz majd elfogy ez, hát egyszer ennek meg ennek a herczegnek, már mint a királykisasszony férjének a hajdúja a koldús ablakára jön, hogy holnap a feleségét gyomlálni küldje a kertbe, mert különben kihánják a putriból.

Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, – a férje ura pedig jo eleve hazament s maga ügyelt fel a napszámosokra.

– No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a viz.

Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát adott a napszámosoknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és villát.

De egy koldus asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony mellett ült, meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a zsebébe. Mit az is meg is tett.

Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldusasszony zsebébe csakugyan megtalálták.

A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.

– No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el.

Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett elnyernem.

Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.

A SZEGÉNY EMBER, A HUSZÁR ÉS A PAP.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek nem volt egyebe, csak egy riska, vaszka, csonka tehene; de a szomszédjának, ki pap volt, tiz darab fejős marha járt ki az udvarából.

Itt egyszer katonaság érkezik a szegény ember falujába, s mig ehhez párosával szállásolták be a vitéz urakat, addig a szomszédja megse érezte a katona-tartást, mintha ott se lettek volna.

Hogy meghagyta az Isten a vasárnapot érni, a szegény ember és az egyik katonája templomba ment, hol a pap azt találta prédikálni: Adjatok a szegénynek a mi van, mert az Isten ezer annyit ad helyette.

Hogy hazament a szegény ember és a katona a templomból, azt találja mondani a vitéz ur a szegény embernek:

– Hallod-e te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: voltál-e ma a templomban?

– Voltam katonauram, voltam.

– Hát tudod-e mit kukorikult az a lelki kakas?

– Hogy adjunk a szegénynek azt, a mit, mert az Isten ezer annyit ad helyette.

– No ládd, ugy-e van neked egy csonka riska tehened?

– Van katonauram, van.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy vágasd te le azt a vaszka, riska tehenet, és méresd ki a szegényeknek, mert az Isten, mint a pap mondá, ezer annyit ad helyette.

– Jó lesz biz az, vitéz uram.

És a szegény ember riska tehenét, csakugyan levágták és kimérték a falu szegényeinek.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, másnap estve tehéneresztéskor, hogy hogy nem, a pap tíz tehene, tán a vér szagára, mind a szegény ember udvarára jött be.

– No szegény ember, mondja a katona, nem hijába papolt az a pap, mert ládd egy helyett tiz tehén jött be az udvarodra: azért fogd szarvon mind a tizet s kösd be az óladba; mert ezt neked az isten adta.

A szegény ember azonképen cselekedett, a hogy a katona mondta; mind a tiz tehenet bekötötte a maga óljába; de egy kevés idő mulva nagy haraggal átjön a pap s kérdi, hogy merészelte bekötni az ő tiz darab jószágát?

De a pap is más malomba őrletett, meg a szegény ember is; mert ez mindig csak ezt a nótát fujta: „hogy ezt neki az isten adta.“

A pap, hogyim semmire se tudott menni a szegény emberrel, azt találja mondani:

– No szegény ember, azé legyen a tiz tehén, a ki hamarább köszön egymásnak jó reggelt.

És ezt a katona ugy félfülről mind jól hallotta, s hogy eltávozott a pap, azt mondja a szegény embernek:

– No szegény ember cseréljünk ruhát, te add ide nekem a tiédet, én meg odadom az enyémet.

Ugyis lett. A szegény emberrel ruhát cserélt a katona, ki még az nap estve, hogy besötétedett, belopódzott a pap házába s elbujt a kályhalyukba.

A pap, közbe légyen mondva, a gazdasszonyát szerette. Ezért ugy három óra tájban zörget a szakácsné ajtaján, kérdvén:

– Hogy híják ezt a várost?

– Róma, felelt a gazdasszony.

– No ha Róma, én meg a pápa vagyok: azért ereszsz be szivem szép szerelme.

És a gazdasszony beeresztette a papot. Ez a huszárnak még a soknál is több volt, nem szólt semmit, hanem szép csendesen kibujt a kályhalyukból s hazament a szállására.

A katona aztán a szegény embert a szomszédba küldte s megtanitotta, hogy ott mit mondjon.

A szegény ember át is ment s köszön a tiszteletes urnak:

– Jó reggelt tiszteletes uram!

– Fogadj isten szegény ember! Hát már fölkelt, én ép most akartam átmenni kendhez.