Part 7

– Haj, én megelőztem a tiszteletes urat s hamarább fölkeltem, mert már akkor is itt voltam, mikor a pápát Rómába eresztették.

– Jaj, csak hallgasson kend, szólt a pap, s inkább legyen a kendé tíz darab tehenem.

Igy nyerte meg a fogadást az egyszerü szegény ember.

A HÁROM KIRÁLYKISASSZONY.

Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a királyságot három leánya közt.

De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a leányait maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:

– No kedves leányom, hogy szeretsz te engem?

– Én atyám ugy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!

– Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem? kérdi a középsőtől.

– Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.

– Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.

– Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.

A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.

A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött, elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét, kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.

Igy élt évrűl évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.

De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.

Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.

– Hej, ki van itt?

Semmi válasz.

– Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy vigyen a fene!

Semmi válasz.

– Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a lyukon!

Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy rongyosan; mert a mi ruhácskája volt, biz az már háromszor is leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is valami, megvárhatta volna.

Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s feleségűl vette.

S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy valja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon kegyetlenül bánt vele?

– Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: „Én atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.“ – A középső testvérem meg ezt mondta: „Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.“ Végre én tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: „Én atyám ugy szeretlek, mint a sót.“ – Ezért a feleletemért szörnyűképen megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt, majd a legutolsó garadicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.

– Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.

– Nincs különben.

– No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül rakatok elébe.

Ugyis lett. – A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe ültették.

Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni, tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem. A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult belőle; mert ez is sótalan volt.

S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a királyhoz s mondja:

– Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan, hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.

– Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkűl.

– Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!

– Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik leányát, azért, mivel erre a kérdésére: „Hogy szeretsz kedves leányom?“ igy válaszolt: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót“: – elüzte, elkergette fölséged az atyai háztól?!

– Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni a leányomat!

Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak, hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta birodalma legszebb országát.

A CZIGÁNY ÉS AZ OBSITOS.

Volt egyszer a világon egy vén czigány, ki befogván a félszemű szürkét, kiment az erdőre fáért.

Hogy kiért a czigány az erdőre, felmászott egy nagy fára s maga alatt kezdte a fát vágni.

Arra megyen egy obsitos, hát látja, hogy a czigány mint vágja maga alatt a fát.

– Leesel, more!

– Nem én.

– No vigyázz magadra, leesel!

De a czigány rá se hederített az obsítosra, hanem tovább vágta maga alatt a fát.

Csak vágja, csak vágja, egyszer puff, letörik az ág s a more lepottyant.

– Ugy-e megmondtam, hogy leesel, szolt hozzá az obsitos!

– Ha már azt is megtudta jósolni, nem mondaná meg a vitéz ur, hogy meddig élek én?

– Csak addig more, mig a szürke hármat nem botlik.

No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos tovább folytatta a maga utját, a czigány pedig megrakván a fakószekeret, hazafelé hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke valami kopacsban egyet botlott.

– No még, szólt a czigány, két botlás az életem s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke egy kapaszkodón ujra egyet botlott.

– No még egy botlás az életem, szólt a czigány, s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke harmadszor is megbotlott egy hidon.

– No degleha, végem van, meghaltam, szólt a czigány s elvetette magát a hidon. A szürke aztán szép csendesen magától is hazament.

A czigány ott feküdt az útmentében egész délutáni négy óráig, kezét lábát elvetette, hogy ő már igy meghalt, ugy meghalt. Már megis éhezett, de nem mert megmozdulni, hanem várta, hogy mikor viszi el az ördög.

Egyszer, a mint ott elvetette magát, egy halottat hoztak át a hidon.

– Hát ez a czigány mit fekszik itt az útban? szólt egy a többi közül, s a czigány talpára jót huzott a nála levő bottal.

Bezzeg felugrott a czigány s egyszerre talpon volt.

– Kérem szépen, minek bántanak engem, mikor meghaltam.

– Hát mi ujság van a másvilágon? kérdé egy a többi közül.

– Nagy szükség, nagy éhség van ott, már én is megéheztem: azért, visznek-e annak a halottnak enni?

A czigányt a halottas nép előfogta s jól helybe’ hagyta, hogy máskor tanulja meg mi az emberség.

– Hát mit kellett volna mondanom, kérdé a czigány?

– Az isten nyugtassa meg.

A czigány aztán jól megverten tovább vánczorgott, hát látja, hogy két kutya hogy viaskodik egymással.

– Az isten nyugtassa meg! szólt a czigány.

– Hej, te bolond, nem ugy kellett volna azt mondani.

– Hát hogy?

– Az isten válaszsza el.

S ezzel a czigányt ujra elővették s jól helybe’ hagyták, ki aztán mint az agyonvert, tovább lézengett.

Csak mén, csak mendegél, egyszer ujra lakodalmas néppel találkozott össze.

– Az isten válaszsza el; az isten válaszsza el! köszönt a czigány.

A lakodalmas népnek sem kell több, kézre kapják a czigányt s ugy elverték, mint a két fenekű dobot.

A VÁNDORLÓ HERCZEG.

Volt egyszer egy fiatal, 24 éves, gyöngyadta herczeg, ki oly gyönyörves volt, hogyha valamely vászoncselédféle meglátta, az iránta tüstént szerelemre gerjedt, tüstént kilelte a szerelem-hideg s mondogatta magában: „adta fia, be szép herczeg! be szeretnék a magvából!“ Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy a herczeg senkit, de senkitsem szeretett.

Nem szeretett pedig azért, mert e herczegnek az a különös tulajdonsága volt, hogy igen szeretett vándorolni: ezért vándorló herczegnek nevezték. Azért vándorolt pedig, hogy édes testvérét, kit még piczike korában a boszorkányok raboltak el, fölkeresse.

Itt lelkem teremtette! a vándorló herczeg már hatszor akasztotta a nyakába a világot, és most hetedikszer indult el. Vele volt az inasa is, ki őt mint a kutya a gazdáját, soha el nem hagyta, hanem mindig a nyomába hágott.

Fel is út, le is út, most merre menjenek? de mivel a víz is lefelé folyik, ők is azért lefelé vették utjokat.

Csak mennek, csak mendegélnek egyszer beténferedtek egy nagy vadon erdőbe, még pedig olyanba, a hol se eget, se földet nem láttak.

E nagy vadon erdő kellőközepén állott a világ óriásfája, melynek a legkisebb ága is olyan vastag volt mint a mestergerenda, mint a czombom, a legkisebb levele pedig akkora, hogy egy lovas huszárnak is elég lett volna köpönyegül. E világ óriásfának a magassága olyan volt, hogy az eget támasztotta, kerülete pedig akkora, hogyha azt valaki meg akarta volna mérni, a legjobb futó paripán, három napig nyargalhatott volna, még sem kerülhette volna meg; de lógtak is róla akkora tojások mint egy ház, melyekre kivülről fekete betükkel ez volt irva: „a ki e tojásba be akar menni, annak kell hogy legyen 24 regement katonája.“

A vándorló herczegnek pedig ép ennyi katonája volt, ki hogy elolvasta az irást, rögtön belefújt a kürtjébe, mely ugy az oldalán függött. Ő ezt a kürtöt az apjától kapta, az apja a nagyapjától, a nagyapja a szépapjától, a szépapja pedig a dédapjától. Mondom, hogy belefújt a kürtbe, a 24 regement katona egyszerre mint a parancsolat megállott a vándorló herczeg előtt, kérdezvén tőle:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Azt parancsolom, szólt a herczeg, azt parancsolom: ez oriástojáson tüstént vágjatok akkora lékot,[2] hogy egy ember könnyen beférhessen rajta!

[2] Lék: tájszó = lyuk.

A 24 regement katona azonnal hozzálátott a tojásvár bevételéhez, de mégsem vették be; mert a hogy egy katona belevágta a tojásba a kardját, az azon szempillantásban szörnyethalt. Igy már a 24 regement katonából itt-ott lézengett egy; alig maradtak életben vagy 100-an, és ráadásul a tojáson még most sincs lék vágva!

Megharagszik a vándorló herczeg, kirántja a kardját, neki a tojásnak s hozzávág vagy ezer ember erejével. Itt lelkem teremtette! a tojáson akkora lékot vágott, hogy egy ember könnyen beférhetett rajta. A herczegnek sem kell több, kapja a lelkét, be a tojásba. Csak uszik, csak uszik a tojásfehérében, egyszer a szíkjához ér, hol is a kellőközepében egy aranylevelet talált. Az volt pedig az aranylevélre irva:

E levélke birójára Sose jön el végórája.

A herczeg aztán az aranylevelet zsebre tette s kiuszott a tojásból. De uramfia! mikor a tojásszikja a verőfényen megszáradt rajta, csak akkor vette észre, hogy a teste annyira megerősödött, mintha tetőtől-talpig aranypánczéllal lett volna bevonva és a haja aranyhajjá változott, az arcza pedig oly naptündöklésű lett, mintha a homlokán csillag ragyogott volna.

A királyfi aztán fölszedte a sátorfáját, s ment mendegélt tovább az ő száz vitézével, kik a 24 regement katonából még életben maradtak.

Csak megyen, csak mendegél, egyszer elértek a Mágneshegyhez, mely őket már vagy egy mérföldhöz magához szíta.

No most mi tevők legyenek; hova tudjon a lelkök lenni; hogy szabaduljanak meg a Mágneshegytől? Mert itt csak nem maradhattak, mivel egy falat elemózsia nem sok, de még annyit sem találtak, a Mágneshegy körül. Ha csak azt a mágneskövet meg nem eszik, melyek mint valami virágok ott nyiltak a Mágneshegyen. Azokat pedig csak nem ehették meg; mert nem adott az isten nekik vasfogat és olyan gyomrot, mely a mágneskövet is megemészsze! Pedig enni csak kellett. Azért minden áron szabadulni akartak, de reménység nélkül; mert akárhányszor megpróbálták, mindannyiszor dugába dölt. Ezer felé próbálták a szabadulást, ezer irányba távoztak el, de őket a Mágneshegy mindig visszaszíta magához. Átlátták végre, hogy innen nincs szabadulás. Azért azt mondták: add meg magad Oláh Geczi!

Csak megvoltak ők addig, mig az elemózsiában tartott; de hogy ez is elfogyott, csak aztán következett még be a hadd el, hadd!

Hogy az elemózsia elfogyott, a lovakra került a sor. Hogy a lovuk is elfogyott, a katonákra. Sorsot huztak. A ki feketét talált kihuzni, az sziven szurta magát, aztán megsütötték és megették. De az ember-hús sem tartott örökké, az is elfogyott; ugyannyira, hogy nem maradtak életben többen csak hárman: a vándorló herczeg, meg az inasa és a vándorló herczeg legkedvesebb almás pejszőrű, harmadfü paripája.

– Felséges herczeg! megszólal az inas, mondanék én valamit, csak valami bántodásom ne lenne?!

– Oh jó Jancsi, mert igy hivták az inast, már hogy lenne!

– Hát csak azt akarom mondani, kezdé beszédét az inas, hát csak azt akarom mondani: hogyha én éhenholt leszek is, az nem nagy kár; mert már ugy is vén vagyok s még az ördögnek sem kellenék, mert még az sem tudná hasznomat venni. De ily gyöngyadta ékes hajtásért már mint felséged, la! biz isten vétek volna. Azért e szóm és mondásom: ezt a legkedvesebb, almás pejszőrű, harmadfű csikót leszúrom s aztán a kantusát lerántom. Azért rántom le pedig, hogy abba a felséges herczeget bele varrom. Azért varrom bele pedig, mert minden istenadta nap egy saskeselyű szokott ide járni, mely az éhenholtakat viszi el. Majd az az irdatlan madár a lóbőrt is felkapja s elviszi magával a fiainak. Igy aztán felséged megszabadulhat a bizonyos haláltól. Én velem, mint már mondám, ne gondoljon felséged semmit; mer már ugy is vén vagyok, mert már megettem kenyeremnek savát-borsát; mert én már ugyis inkább a terítőre, inkább a koporsóba, inkább a földgyomrába illem, mint az életnek kertébe… Egy kóróval akar több akár kevesebb!…

Ugyis lett. – Az inas a legkedvesebb, almás pejszőrű harmadfű paripát szügyön szurta, s a kantusát izibe lerántotta, melybe aztán a herczegfit bele varrta; de elébb keserves könyhullatások és sürű zokogások között elváltak egymástól; hullt mindkettőjük könye, mint a záporeső.

Itt jön az irdatlan nagy saskeselyű, mely akkora volt mint valami gályavítorla; csak az egyik szárnya is nagyobb volt, mint egy kétfelé nyiló kapu, hát még a másik! Mondom, hogy a Mágneshegyhez ért az irdatlan saskeselyű, meglátja a lóbőrt a hegy-oldalban heverni. Ennek sem kell több, mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott rája, belevágja a körmét, felkapja a levegőbe oly könnyen, mintha csak egy szalmaszálat vinne. Viszi, viszi sebes repüléssel, mint a kilőtt nyil, egyenesen a fészkébe, mely egy irdatlan magas kőszál tetején volt, hol is a fészke szélére letevén, a fijainak ott hagyta. Maga pedig ujra elrepült. A fióksaskeselyük aztán neki estek a lóbőrnek, melyet a körmeikkel és a szájukkal erős kegyetlenül vagdalni kezdtek.

Jaj neked vándorló herczeg! mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiket kioltanák azok az irdatlan fióksaskeselyük! De mégsem oltották ki! Nem oltották ki pedig azért; mert hogyim egy haragos sötétzöld felhő közeledett, melynek a tömlőjéből kénköves tüzes eső hullt alá, mely mindent mint az égető tűz, összeperzselt; mondom, hogy kénköves tüzes eső esett, a vándorló herczeg a kardjával ép ekkor hasította fel a lóbőrt, kibujt belőle, melylyel aztán a fióksaskeselyüket, mint valami lepedővel, betakarta. Csakis igy menekedtek meg a fióksaskeselyük a kénköves tüzes esőtől, a bizonyos haláltól.

Itt a vén saskeselyü hazarepül, a fiaitól pedig megértvén a dolgot, hogy a vándorló herczeg mint mentette meg őket a bizonyos haláltól, azt nem bántotta; de nem csak hogy izzé-porrá nem tépte, hanem őt az egyik fülébe, mint valami hintóba, beültette, levitte az irdatlan kőszálról s aztán szép csendesen letette egy nagy vadon erdőben.

A vándorló herczeg aztán megyen, mendegél ebben a nagy vadon erdőben, egyszer valami lárma ütötte meg a füle dobját. Hogy a vándorló herczeg a lármafelé tartott, hát látja, hogy egy oroszlán és egy sárkány életre-halálra egymással viaskodnak, de egyik sem birt a másikon erőt venni, egyik sem birta a másikat legyőzni.

Hogy a sárkánykigyó meglátta a vándorló herczeget, azt mondja neki:

– Hallod-e te vándorló herczeg! ha te ezt az oroszlánt le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom.

– Hallod-e te vándorló herczeg! szólt most az oroszlán, ha te ezt a sárkánykigyót le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom s ráadásul világszép éltemben szolgád leszek.

Most a vándorló herczeg mit tegyen; melyiknek legyen a segítségére? de mégis inkább az oroszlánnak segített. Ketten aztán csakhamar legyőzték a sárkánykigyót s megölték. Tizenkét feje volt a sárkánynak, s mindegyikben egy-egy aranyfog, melyeket aztán a vándorló herczeg egyenkint szépen kiszedvén, azokat tarisznyára rakta.

A vándorló herczeg és az oroszlán aztán mentek, mendegéltek a nagy vadon erdőben, s ha megéheztek is, az oroszlán azonnal fogott valami vadat, melynek a kantusát aztán ízibe lerántották, tüzet raktak, megsütötték és megették.

A vándorló herczeg aztán akárhová ment, az oroszlán sose maradt el tőle, hanem mindenütt a nyomába hágott. Pedig a vándorló herczeg szeretett volna tőle szabadulni, mert félt is tőle, meg nem is.

A vándorló herczeg ezért mindig azon törte a fejét, hogy mint szabadulhasson tőle. Egyszer a mint igy tűnödött volna magában, kiértek a nagy vadon erdőből és a Forró-tenger partjához jutottak. Mondom, hogy a Forró-tenger partjához értek, a vándorló herczegnek az a gondolatja támadt: az oroszlánt elküldi vadászni, s mig az odajár, ő addig vesszőből fon magának egy dereglyét, – mikor aztán ezzel készen lesz, azt a Forrótengerbe taszítja, ráül és a szegény oroszlánt ott hagyja a faképnél. Hisz utána csak nem mén, mert hisz a Forró-tenger vize oly meleg, hogyha valami apró jószágot bele mártottak volna, annak a tolla azonnal lepállott volna, ugyannyira, hogy koppasztani is lehetett volna!?

Mondom, hogy a vándorló herczegnek ez a gondolatja támadt; az oroszlánt elküldte vadászni, maga pedig kihuzván jó kardját, mely ugy az oldalán függött, vele vesszőket vágott s azokból aztán dereglyét font. S mikor készen volt a dereglyével, azt a tengerbe taszitotta s ott hagyta a szegény oroszlánt a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.

Mikor az oroszlán a vadászatból megérkezett, hát látja, hogy a gazdája a Forró-tengerben evez, még pedig ennek is csaknem a kellőközepén.

Az oroszlánnak se kell több, bele, egyenesen a Forró-tengerbe; gondolt is az vele, hogy szép bundája mind lepállik, de nemcsak hogy lepállik, hanem meg is főhet benne.

Csak úszik az oroszlán a Forró-tengerben, csak úszik, egyszer mégis utolérte a dereglyét. Hogy utolérte, a körmeit a dereglyébe vágta s ugy szűkölt, ugy kérte az urát, hogy szánja meg, vegye fel a dereglyébe. De biz az nem szánta meg; mert mindenáron szabadulni akarván tőle, elővette a lapátot s azzal agyba-főbe verte az oroszlánt. De az még akkor sem tágitott, hanem mindegyre szűkölt, mindegyre sírt, kérte az urát, hogy állitsa meg a dereglyét, hogy ugorjon bele. A vándorló herczeg ennyi hűség láttára, megszánta az oroszlánt, megállította a dereglyét, melybe aztán föl is vette. Szegénykének a bundája addig, a meddig a Forró-tengerben volt, mind lepállott; de gondolt is az vele, csakhogy az uránál lehetett.

Csak eveznek aztán, csak eveznek, egyszer a vándorló herczeg fülét valami énekhang ütötte meg, mely oly gyönyörves volt, hogy ki se tudom mondani.

Ugyan mi lehet az, ugyan mi lehet az, tanakodik magában a vándorló herczeg, az vagy angyaloké, vagy tengeri kisasszonyoké, de szó a mi szó, csakugyan szép?! Már csak megnézem, ha addig élek is!

Hogy az énekhang felé közelebb-közelebb eveztek, egyszer egy sziget merűlt fel előttük. E sziget volt pedig a fehér lelkek, a jó lelkek hazája, hol azok nagy tisztességben élnek. Élnek pedig a vitézség pálmájával, a szerelem édességével, a hir dicsőségével nagy tisztességben és mindenféle földi jók nagy bőségében, hogy a ki odajuthat, ott igazán a boldogság házában lakozik. Oda juthat pedig az, ki világszép éltében a hét halálos bűnben nem vétkezett, kinek a lelke oly fehér és tiszta mint a ma-esett hó és mint a patyolat, mint maga az ártatlanság.

Mondom, hogy a vándorló herczeg meglátta a szigetet, neki sem kellett több, hanem a dereglyét a felé kormányozta, melyhez oda érvén, kiszállott a partjára. De, hogyim fáradt volt, lefeküdt egy czedrusfa alá, de elébb szakitott a fáról egy levelet, melylyel mint valami selyemlepedővel betakarózván, az Igazak éneke aranyszárnyakon elhozta az álmot, szempillái pedig oly nehezek lettek mint egy-egy malomkő, s elnyomta a buzgóság: szép csendesen mint a tej elaludt. A vándorló herczeget reggelre kelve ismét a Jó-lelkek éneke ébresztette föl.

Hogy fölébredt a vándorló herczeg, elindult a sziget belsejébe.

Legelőször a rézerdőbe ért, hol rézszinű madárkák vidámitották a tájat. Ezek a kis madarak oly szelidek voltak, mint a kezes bárány, mint a galamb, melyet mindig marokból etettek és szájból itattak.

Innen az ezüsterdőbe ért, hol hófehér madárkák danolgattak szebbnél szebb nótákat.

Innen az aranyerdőbe jutott, hol aranysárga madárkák danolgattak szebbnél szebb nótákat. Az aranyfák, aranymakkot termettek, melyeket hófehér őzek és szarvasok evegettek.

Az aranyerdőből a selyemrétre jutott. Itt a vándorló herczeg ízibe lerugta a lábáról a saruját s ugy ment a selyemfüvön mezitláb. A selyemfüvet aranykaszával ép akkor vágták, aranyvillával forgatták és aranygereblyével gyűjtötték. A vándorló herczeg a kaszásoktól vizet kért, mert igen igen szomjas volt, s azok adtak neki; megitatták a téjméz folyóból.

A selyemrétről a virágerdőbe jutott, hol aranyméhek virágtőkékről szüretelték a szinmézet s kéretlenül édesitették az Igazak ajkait. A vándorló herczeg ajakára is rászállt egy kis aranyos méh, s kéretlenül megédesítette az ajakát.

A virágokat hófehér patyolatba öltözött leányok tépték s koszorut fontak belőle, melyeket az Igazak homlokára tettek.

A virágerdő kellőközepén állott az Igazak királyának a palotája szivárvány bolthajtásra, melyen annyi ablak volt, a hány nap van egy esztendőben.