Part 26

– Valamit mégis csak megtudtunk, sőt sokat! Hiába fenyegetőzik, ő fél tőlünk; fél az időtől, fél a nélkülözéstől! Mert ha nem félne, miért sietne annyira? Miért kapta volna föl a pénzt? Maguk gyorsan kövessék. Maguk hires vadászok és értenek a csapázáshoz. Nekem gondom lesz rá, hogy itt ne találjon semmit se, a minek hasznát vehetné, ha vissza jönne. Beszéd közben zsebébe gyüjtötte az aranyat, a papirokat és papirpénzt a kandallóba dobta és meggyujtotta.

Artur és Morrisz az udvarra rohantak, Harker az ablakon ereszkedett le, hogy a grófot elérje, de ez bereteszelte jól az istállóajtót és mire betörték, semmi nyoma sem volt a szökevénynek.

Késő délutánra járt már az idő és nem volt messze a napszállta. Be kellett látnunk, hogy elvesztettük a játékot és nehéz szivvel egyeztünk a professzorral, a mikor azt mondta:

– Vissza kell sietnünk madame Minnához – szegény, szegény édes madame Minnához. A mit itt tehettünk, elvégeztük most, vissza kell sietnünk az ő védelmére. De nem szabad kétségbe esnünk. Már csak egy láda hiányzik az ötvenből és azt még meg kell találnunk – ha az meglesz, még minden jóra fordul, – Én azonban jól láttam, hogy csak Harker biztatására beszél ilyen bátran. Nehéz szivvel siettünk haza, a hol Harkerné már várt bennünket. Mikor arcunkat meglátta, az övé is elsápadt és a szemét lehunyta, mint a ki buzgón imádkozik; aztán becsületére váló önlegyőzéssel, szinte derülten mondta:

– Hogyan köszönjem meg önöknek, a mit érettem tesznek. Szegény édes jó uram, ne busulj, még minden jóra fog fordulni. Tedd ide szegény fejedet a vállamra és pihenj meg – férje ősz fejét ezzel a két keze közé fogta és megcsókolta. A szegény fiu csak nyögött, kétségbeesése nem talált szavakat.

Megvacsoráltunk együtt és azt hiszem, hogy ez valamennyiünknek igen jól esett, reggel óta egy falatot sem ettünk – mert vacsora után mindjárt nem láttuk olyan reménytelennek a holnapot. Igéretünkhöz képest elmondtunk Harkernénak mindent, a mi történt és noha fehér lett az arca, mint a hó, a mikor a férjét fenyegető veszedelemről beszéltünk, bátran és nyugodtan hallgatott bennünket végig. Egy szót sem szólt, a mig be nem fejeztük az elbeszélést, csak fogta szorosan a férje karját, mintha ezzel meg tudná ótalmazni a veszedelemtől. Mikor végre elhallgattunk, fölállt a nélkül, hogy a férje karját eleresztette volna és beszélni kezdett. Oh bár csak fogalmát tudnám adni a jelenésnek, a hogy ez a szelid, jó kedves asszony ott állt köztünk, ifjusága és fölhevülése ragyogó szépségében, a piros bélyeggel fehér homlokán, a melynek tudatában volt és a melyet mi fogcsikorogatva láttunk.

– Jonathán – szólott és szava édesebb volt a legédesebb muzsikánál, annyira áthatotta a szerelem és gyöngédség – Jonathán édes és ti mind kedves barátaim hallgassátok meg, a mit mondanom kell nektek és ne felejtsétek. Tudom, hogy harcolnotok kell, hogy el kell pusztitanotok azt a szörnyet, valamint elpusztitottátok az ál Lucyt, hogy az igazi Lucy örök életét és üdvösségét megmentsétek, de ne feledjétek, hogy ez nem a gyülölet munkája. Az a nyomorult, szegény lélek, a ki minket ebbe a nyomoruságba juttatott, maga a legnyomorultabb. Jusson eszetekbe, hogy mily boldog lészen, ha gonoszabb része megsemmisül, hogy a jobbik örök életre keljen. Legyetek könyörületesek iránta – de a könyörület azért meg ne akaszsza kezeteket a pusztitás munkájában.

Mig az asszony beszélt, a férje arca mind jobban elsötétült és huzódott össze, mintha a benne duló szenvedelem tüze perzselné. Mikor felesége megszünt beszélni, fölugrott, kezét kirántva az asszonyéból és rikácsolva kiáltotta:

– Az Uristen csak addig adja a kezembe, mig a földi életét kitaposom belőle. Ha azontul a halhatatlan lelkét a pokol tüzére juttathatnám, hogy örök időkig kinlódva égjen, hát ezt is örömmel megtenném!

– Oh csitt! csitt! A jó Isten nevében hallgass és ne mondj ilyeneket édes jó uram, mert megöl az irtózat és félelem. Jusson eszedbe drágám – én ezen az egész hosszu napon gondolkoztam rajta – hogy valamikor én is szorulhatok ilyen könyörületre és hogy azt épp ugy, mint te most, valaki tőlem is megtagadhatná. Oh édes uram! meg szerettelek volna kimélni ettől a gondolattól, de nem lehetett. Kérem Istent, hogy ne vegye számon keserü kifakadásodat – hisz Ő tudja, hogy az csak szerető, meggyötört szived följajdulása.

Mi férfiak valamennyien sirtunk. Harker térdre vetette magát a felesége mellett, átkarolta és ruhája ráncába temette arcát. Van Helsing intésére kiosontunk a szobából és magukra hagytuk szegényeket Istenükkel.

Mielőtt szobájukba tértek volna, a professzor minden kellékkel fölszerelte azt a vampir jövetele ellen és biztositotta Harkennét, hogy nyugodtan alhatik. Egy éles hangu csengetyüt is tett a kezük ügyébe, hogy baj esetén bármelyikük megrázhassa. Morris, Artur és én elhatároztuk, hogy fölváltva fogunk a szegény asszony ajtaja előtt virrasztani. Elsőnek Morris őrködik, mi ketten addig alszunk, ha lehet. Artur már le is feküdt, mert ő másodiknak soros. Most, hogy elvégeztem a dolgomat, én is megpróbálok lefeküdni és elaludni.

_Harker Jonathán naplója._

_Okt. 3–4. Közel az éjféli órához._ Azt hittem, hogy a tegnapi napnak soha nem lesz vége. Ugy vágytam az álomra, mintha azt reméltem volna, hogy másnap fölébredve, jobb körülményekre ébrednék. Mielőtt nyugalomra tértünk volna, a másnapi teendőkön tanácskoztunk, de nem tudtunk határozatra jutni. Minden, a mit tudtunk, csak az volt, hogy még egy láda föld maradt, de hogy ez hol van, azt csak a gróf maga tudta. Ha szándéka elrejtőzve maradni évekig, kifoghat rajtunk; és ez alatt! nem, nem, ezt a rettenetes gondolatot nem szabad forgatnom, mert megőrülök. Hála Istennek, Minna alszik, még pedig nyugodtan, álomlátások nélkül. Én magam nem vagyok álmos, de fáradt, halálosan fáradt vagyok. Lefekszem, ne hogy holnap ne tudjak mozogni, mert nem nyugszom addig, a mig…

_Későbben._ – El kellett aludnom, mert Minna keltett föl. Minna, a ki riadt tekintettel ült föl az ágyban. Jól láthattam, mert égve hagytuk a világot. Egyik kezét a számra tapasztotta, ne hogy fölébredve, szóljak és a fülembe susogta:

– Csitt! a folyosón van valaki!

Én fölkeltem és keresztülmenve a szobán, óvatosan kinyitottam az ajtót.

Az ajtó előtt, egy matrácon végig nyujtózva, de teljesen ébren, hevert Morris Quincey. A kezét intően fölemelve, suttogta:

– Csitt! Feküdjék vissza az ágyba; semmi baj. Egyikünk mindig itt lesz az éjjel. Nem bizunk semmit sem a véletlenre!

Tekintete és gesztusa lehetetlenné tette az ellentmondást, visszamentem tehát és megmondtam Minnának. Ő sóhajtott és a mosolynak mintha az árnyéka suhant volna át szegény, sápadt arcán, a mint karjait a nyakamba füzte és halkan mondta:

– Hála neked Istenem, hogy ily jó és bátor férfiakat rendeltél mellém! – Megkönnyebbült sóhajjal hanyatlott vissza és ismét elaludt. Én is lefekszem és alszom, ha lehet, mihelyt jegyzeteimet befejeztem.

_Okt. 4._

Minna az éj folytán még egyszer fölébresztett. Ekkorra már jól kialudtuk magunkat mind a ketten, mert már szürkülni kezdett a hajnal. Minna sebtiben mondta:

– Gyorsan hivd ide a professzort. Azonnal látni akarom.

Miért?

Egy ötletem támadt, azt akarom, hogy hipnotizáljon hajnal hasadta előtt, talán meg tudok neki valamit mondani. Siess édes, mulik az idő.

– Én az ajtóhoz mentem, akkor már Seward doktor hevert a matracon és engem látva gyorsan fölugrott.

– Valami baj van? – kérdezte ijedten.

– Nem, – feleltem én – de Minna azonnal látni akarja Helsing doktort.

– Megyek és hivom – és ezzel elsietett a professzor szobája felé.

Két, három perccel későbben Van Helsing a szobánkban volt, Morris és Artur pedig Seward doktorral az ajtó előtt maradtak. Mikor a professzor meglátta Minnát, mosoly váltotta föl arcán az aggodalmat és kezét dörzsölve szólitotta meg.

– Kedves jó madame Minna, örömmel látom, hogy milyen jóra változott és mit tehetek? miben lehetek szolgálatára? mert hogy nem hiába hivatott ilyen szokatlan órában, az bizonyos.

– Azt akarom, hogy hipnotizáljon. Még pedig most, hajnal előtt, mert érzem, hogy csak most beszélhetek őszintén. Siessen, mert rövid az idő! A professzor szó nélkül intett neki, hogy üljön föl az ágyban. Aztán merőn rá nézve jeleket kezdett csinálni felülről lefelé az arca előtt a levegőben. Minna néhány pillanatig merően nézett a szemébe. Az én szivem ugy vert, mint egy gözkalapács, mert éreztem, hogy krizis előtt állunk.

Minna szeme lassan lecsukodott, mozdulatlanul ült, csak keblének gyönge hullámzásáról lehetett látni, hogy él. A professzor még néhány mozdulatot tett, aztán mereven megállt és én láttam, hogy homlokán nagy csöppekben gyöngyözik a verejték. Minna fölnyitotta a szemét, de mintha nem is az az asszony lett volna, a ki az előtt. A szeme az ürbe bámult és hangja szokatlanul bus és álmodozónak tetszett. A professzor a kezét fölemelve intett, hogy hivjam be a többieket. Lábujjhegyen jöttek be és az ágy lábánál álltak meg. Minna mintha nem látta volna őket. A csöndet Van Helsing halk hangja szakitotta meg:

– Hol vagy?

– Nem tudom.

Nehány pillanatnyi csönd következett. Minna mereven ült, a professzor merőn rászegezte tekintetét, mi többiek pedig alig mertünk lélegzeni. A szoba világosodni kezdett. Van Helsing a nélkül, hogy szemét elforditotta volna Minnáról, intett nekem, hogy huzzam föl a függönyt. Megtettem. A hasadó hajnal rózsaszin világa árasztotta el a szobát. Ebben a pillanatban ismét megszólalt a professzor.

– Hol vagy most?

– Nem tudom. Nagyon szokatlan helyen.

– Mit látsz?

– Nem látok semmit, sötétség van körülöttem.

– Mit hallasz?

– Viz locsogását. Hallom, a mint elsurran mellettem és futtában locsog.

– Akkor hajón vagy.

A felelet gyorsan következett.

– Igen ott vagyok.

– Mit hallasz még egyebet?

– Emberi lábak dobogását, a mint fölöttem szaladgálnak és a horgonylánc csikorgását.

– Mit csinálsz?

– Csendesen fekszem, mintha meghaltam volna! – A hang elhalt, Minna mély lélegzetet vett és szeme lecsukódott.

Ez alatt fölkelt a nap és mi teljes világitásban álltunk. Van Helsing Minna vállára tette a kezét és lassan visszanyomta őt a párnái közé. Néhány pillanatig olyan csöndesen feküdt mint egy gyermek, aztán egy mély sóhajjal fölébredt és bámulva nézett rajtunk végig. De csakhamar magához tért, megértette a helyzetet, és mohón kérdezte, hogy mit beszélt álmában. A professzor ismételte beszélgetésüket, mire Minna igy szólt:

– Akkor egy pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs. Morris és Artur az ajtónak indultak, de a professzor nyugodt hangja visszaszólitotta őket.

– Megálljatok barátaim. Az a hajó bár hol van is, horgonyt vetett, a mig madame Minna beszélt. Ebben a pillanatban nagyon sok hajó horgonyoz London városának kikötőjében. Melyiket ezek közül keresik önök? Adjunk hálát Istennek, hogy ismét nyomra akadtunk, noha nem tudhatjuk, hogy hová vezet. Most már tudjuk, hogy miért kapkodta föl a gróf, még Jonathán fenyegető kése alatt is az aranyait. Menekülni akart. Hallják? _Menekülni!_ Belátta, hogy már csak egy láda földdel pihenőnek és egy csomó emberrel, a kik mint kopófalka a rókát üldözik, London már nem neki való hely. Fogta az utolsó láda földjét, hajóra vitte és elhagyja az országot. De mi követjük őt. Nézzék, a nap most kél és az egész nap a miénk egészen napszálltáig. Gyerünk fürödni, öltözködni és reggelizni – ez mindnyájunknak jól fog esni és nyugodtan tehetjük, mert már nincsen velünk egy földön a rém. – Minna esdve nézett a professzorra, a mint kérdezte.

– De hát miért üldözzük tovább is, ha ugyis eltávozott tőlünk? A professzor kezét a kezébe fogva felelte:

– Most ne kérdezzen tőlem semmit se, majd reggeli után megfelelek mindenre.

Reggeli után Minna ismételte kérdését; a professzor komolyan nézett rá, aztán szomoruan mondta:

– Most kedves madame Minna, jobban mint valaha követnünk kell őt, ha mindjárt a pokol tornácára kellene is utána mennünk. Minna elsápadva kérdezte:

– De hát miért?

– Azért, mert ő századokig élhet, kegyed pedig csak halandó asszony. Félnünk kell az időt – a mióta torkán viseli a sebét.

Épp csak annyi időm volt, hogy fölfoghattam elájult feleségemet.

XXIV.

_Seward doktor fonograf naplója Van Helsing üzenetével._

_Harker Jonathánnak._ Magának itthon kell maradni a maga kedves jó felesége mellett. Mi többiek elindulunk a hajó keresésére. A mi ellenségünk eltünt. Visszaindult az ő transzszilvániai várába. Ezt oly bizonyosan tudom, mintha egy tüzes kéz irta volna a falra. Erre már valahogy készülnie kellett és a ládáját közel tartotta, hogy alkalmasan hajóra szállithassa. Ezért vitte el a pénzét, ezért sietett annyira, nehogy elfogjuk valahogy a napnyugta előtt. Okos eszével belátta, hogy itt vége a játéknak, azért határozta el, hogy visszatér hazájába. Hajót talált, a mely arra megy, a honnan ő jött és ő erre szállott. Mi most elindulunk megkeresni azt a hajót, és ha megtaláltuk, visszajövünk és elmondunk önöknek mindent. Bátorság barátom, a harc csak most kezdődött és végül nyerni fogunk, oly bizonyosan, minthogy egy Isten van az égben, a ki nem hagyja el az ő gyermekeit.

_Van Helsing._

_Harker Jonathán naplója._

_Október. 4._

Mikor elolvastam Van Helsing üzenetét Minnának a fonografból, szegény asszonyka egészen földerült. Már a bizonyosság, hogy a gróf elhagyta az országot, megnyugtatta őt, és a nyugalommal visszatért az ereje is. A mi engem illet, most, hogy ez a rettenetes veszedelem nincs többé szemtől-szembe velünk, már szinte képtelen vagyok benne hinni. Még a magam borzalmas tapasztalata Drakula várában is csak rég elfelejtett álomnak látszik.

De sajnos, nem kételkedhetem, tünődésem közepett szemem a piros sebhelyre téved feleségem hófehér homlokán. A mig ez tart, nincs helye a kételkedésnek, Minna és én nem is merünk tétlenül maradni, hát ismét a naplók rendezéséhez fogtunk. A nap munkaközben gyorsabban mulik, mint reméleni mertem volna; már három óra van délután.

_Harkerné naplója._

_Október 5. délután 5 órakor._ Jelentés tanácskozásunkról. Jelen vannak: Van Helsing, Lord Godalming, Seward doktor, Morris ur, Harker Jonathán, Harkerné.

Van Helsing ur előadta, hogy minő lépéseket tettek a nap folyamán, hogy fölfedezzék, hogy melyik hajón és milyen utirányban menekült Drakula gróf? Minthogy tudtam, hogy Transzszilvániába akar visszatérni, meg voltam róla győződve, hogy a Duna torkolatának tart a Fekete-tengeren keresztül, mert ugyanazon az uton jött is, hát elindultunk megkeresni, hogy milyen hajók indultak mult éjjel a Fekete-tenger felé. Rájöttünk, hogy csak egyetlen-egy indult ennek az utnak, _Katalin cárné_, a mely innen Várnába és Várnától fölfelé a Dunán halad tovább. Kérdezősködtünk a hajó tulajdonosánál a Katalin cárné iránya és utasai felől, a tulajdonos egy vörös képü, rekedt hangu, bőven káromkodó, de különben egész jó fickónak látszott, a kit Morris néhány ropogós százassal rávett, hogy nekünk felvilágositásokat adjon. Elbeszélte, hogy tegnap délután, ugy öt óra körül sietve közelitett a kikötőhöz egy ember; egy hosszu, vékony, sápadt ember, tetőtől talpig feketében és szinte vérben forgó vörös szemmel. Siettében csak ugy szórta a pénzt, hogy gyorsan megtudja, hogy melyik hajó indul a Fekete-tengerre és onnan hova. Néhányan aztán elvezették ő hozzá, a parton álló irodájába, onnan pedig a hajóhoz, a melyre nem akart felszállni, hanem megállott a feljáró deszka végén és kiabált, hogy a kapitány jőjjön ki hozzá. A kapitány, mikor megtudta, hogy jó fizető pasasérral van dolga, hát kijött, de erősen káromkodva és jól megfizettette magának a fáradtságát. Ekkor a vékony ember azt kérdezte, hogy hol lehetne szekeret bérelni. Megmondták neki ezt is, ő elindult és nemsokára visszatért, maga hajtott és egy nagy faládát hozott a szekéren. A ládát maga vette le, pedig négyen is alig tudták a hajóra vinni. Sokáig beszélt a kapitánynyal, hogy hova és hogyan helyezzék el a ládáját. A kapitány meg is haragudott és hatféle nyelven is káromkodva mondta neki, hogy legjobb lesz, ha maga bejön és helyre teszi. De ő azt mondta, hogy nem mehet, mert még sok a dolga. A kapitány meghagyta neki, hogy siessen, mert az apály idején indul a hajó. A fekete ember mosolygott és azt mondta, hogy a hajó indulása természetesen a kapitány tetszésétől függ, de ő mégis attól tart, hogy aligha fognak olyan korán indulhatni. A kapitány erre még cifrábban káromkodott, mire a fekete ember meghajtotta magát, köszönt és azt mondta, hogy mindenesetre ott lesz a hajó indulása előtt. Ezzel eltávozott, hogy egyetmást az utra bevásároljon.

Senki sem ügyelt arra, hogy hova, merre ment, mert egyéb gondjuk akadt – mert csakhamar kitünt, hogy a Katalin Cárné aligha indulhat a kitüzött időben. Vékony pára kezdett emelkedni a folyóról, a mely mindjobban szürüsödött, mig végre áthatlan köd nyelte el a hajót és mindent körülötte. A kapitány hiába káromkodott a legcifrábban; tehetetlenül állott. A viz mindjobban emelkedett és ő már-már azt hitte, hogy elszalasztja az indulásra alkalmas időt. Nem a legbarátságosabb hangulatban volt, a mikor egyszer csak a fekete ember szólal meg a háta mögött és kérdé tőle, hogy hová tétette a ládáját. A kapitány jól körül teremtettézve, azt mondta neki, hogy menjen a pokolba a ládájával együtt. De a vékony feketeség nem sértődött meg, lement a kormányossal a hajófenékbe és megnézte a ládáját, aztán visszajött a födélzetre és egy darabig álldogált a ködben. Onnan aztán eltünt, senki sem tudta, hogy hova, igaz, hogy nem is gondoltak vele, mert a köd oszladozni kezdett és csakhamar teljesen kiderült az idő. A hajó elindult és most már jó messze lehet a sik tengeren.

És igy kedves madam Minna történik, hogy mi pihenhetünk egy darabig, mert ellenségünk a tengeren van utjában a Duna torkolata felé. A legjobb hajónak is két hétre van szüksége ahhoz, hogy odaérjen. Mi napokig törhetjük a fejünket uti tervünkön. A ládát a hajótulajdonos kijelentése szerint Várnában kell partra tenni és egy Risztics nevü ágensnek, a ki jelentkezni fog érte, által adni. Mi ráérünk az indulással, mert sokkal rövidebb idő alatt teszszük meg az utat szárazföldön vasuttal, mint ő a hajón.

Midőn Van Helsing elhallgatott, én kérdeztem tőle, hogy meg van-e róla győződve, hogy a gróf a hajón maradt? Ő azt felelte, hogy igen a legjobban bizonyitja ezt az én hipnotikus álmomban tett kijelentésem ma reggel. Ujból kérdeztem tőle, hogy igazán szükségesnek tartja-e, hogy üldözőbe vegyük a grófot, mert én annyira félek attól, hogy Jonathán itt hagy engem, pedig bizonyos, hogy ő is velük megy, ha a többiek elmennek. A professzor határozottan felelte – hogy igenis szükségesnek tartom – nagyon szükségesnek először kegyed miatt, aztán pedig az emberiség érdekében. Ez a szörnyeteg máris kiszámithatatlan károkat okozott nekünk is, másoknak is. A kegyed életét megrontotta. Bocsásson meg drágám, hogy ezt mondom, de csak azért mondom, hogy meggyőzzem önt. Ő olyan módon támadta meg kegyedet, hogy még akkor is, ha többé meg nem közelitheti önt, ha életét bármilyen kegyesen és Istennek tetszően éli is végig, halála után olyanná kell válni, a milyen ő. Ennek nem szabad megtörténni és mi meg is esküdtünk arra, hogy mi nem engedjük megtörténni. Elindulunk napkeletnek, mint a hajdani keresztes vitézek és ha elesünk, hát ugy, mint ők, a jó ügy szolgálatában estünk el, az emberiség javára és Istennek nagyobb dicsőségére.

Ezután általánossá lett a vita, a melyben végre is csak annyit határoztak, hogy legjobb lesz egyelőre egy jót aludni, a sok fáradságra és nyugtalanságra. Holnap reggeli után ujra találkozunk és akkor fogunk végleg határozni.

Ma éjjel csodálatosan nyugodtnak érzem magamat, mintha valamely nagy tehertől vagy félelemtől szabadultam volna meg. Talán már… gondolatomat nem fejezhettem be, mert a tükörbe pillantva, megláttam a bélyeget homlokomon és tudtam, hogy még mindig tisztátalan vagyok.

_Seward dr. naplója._

_Okt. 5._

Mindannyian korán keltünk és én azt hiszem, hogy az álom valamennyiünknek nagyon jól esett. Mikor reggelire találkoztunk, sokkal jobb kedvünk volt, mint a milyenről hittük volna, hogy valaha lehessen. A mint az asztal körül ültünk, szinte azon kezdtem tünödni, hogy az elmult borzalmas napokat nem álmodtuk-e csupán. Csak a mikor a piros foltra tévedt a szemem Harkerné homlokán, csak akkor hittem el, hogy tényleg megtörtént minden. Egy óra mulva találkozunk itt a dolgozószobámban, hogy utirányunkra nézve határozzunk. És csak egy közvetetlen nehézségtől félek és ettől is inkább csak ösztönszerüen, mint valamely oknál fogva. Nyiltan kellene egymással beszélnünk és nekem ugy tetszik, mintha szegény Harkerné nyelve valamely titokzatos módon kötve volna. Én tudom, látom, hogy ő neki megvannak a maga eszméi, de vagy nem akarja, vagy nem birja azokat velünk közölni. Én emlitettem ezt a gyanumat Van Helsinggel és ő hamarább ide fog jönni, mint a többiek, hogy beszéljünk a dologról, a mig egyedül vagyunk. Bizonyos, hogyha Harkernét illető ösztönszerü gyanum igaz lenne, akkor óriási nehézséggel, egy ismeretlen veszedelemmel állunk szemtől szemben. Ugyanaz a hatalom, a mely hallgatásra kényszeriti őt, szólásra is kényszeritheti. Nem is merek tovább gondolkozni, nehogy gondolatomban megbecstelenitsem ezt a nemes lelkü asszonyt.

– Később. – Midőn a professzor a többieket megelőzve jött a szobámba, meghánytuk, vetettük a dolgot. A professzor némi habozás után egyenesen a dologra tért.

– Barátom John van valami, a mit először nekünk kettőnknek kell egymással megbeszélnünk. Lehet, hogy később a többieknek is meg kell mondanunk. Madam Minna, a mi kedves jó madam Minnánk változni kezd, hideg borzongás futotta végig tagjaimat, látva, hogy más is osztja szörnyü félelmemet, Van Heisig folytatta:

– Lucy kisasszony körül szerzett szomoru tapasztalataink óvatosságra intenek bennünket. Én jól látom a vampirt jellemző változást madam Minna arcában, most még ugyan nagyon-nagyon csekély, de azért jól látja, a ki figyel. A foga hegyesebb és a szeme gyakran rideg, kemény. De még ez nem minden, figyelje, hogy milyen hallgatag mostanában. Igy volt Lucy kisasszony is. Nem beszélt még akkor sem, a mikor leirta, a mit közleni szeretett volna. Már most én attól félek, hogy ha ő nekünk, hipnotikus álmában meg tudja mondani, hogy a gróf mit lát és hall, nem lehetséges-e, hogy a gróf, a ki elsőnek hipnotizálta őt, a ki ivott a véréből és kényszeritette őt, hogy az övét igya, arra is kényszeritheti őt, hogy elárulja neki is, a mit rólunk tud? – Én helybenhagyólag intettem, a professzor folytatta:

– Akkor hát nekünk minden erőnkből meg kell ezt akadályozni, hogy ezt tehessük, tudatlanságban kell őt szándékunk felől tartani, mert a mit nem tud, azt nem árulhatja el. Ez nagyon fájdalmas föladat, nekem legalább nagyon nehezemre esik, de meg kell tenni. Ma, a mint találkozunk, meg fogom neki mondani, hogy be nem vallható okoknál fogva kénytelen leszek őt a tanácskozásainkból kizárni.

Közeledik a tanácskozás ideje, Van Helsing távozott, hogy elkészüljön az összejövetelre.

_Később._ – Mindjárt a gyülés kezdetén nagy megkönnyebbülést éreztünk, Van Helsing és én. Harkerné az urával izente, hogy nem jön el a gyülésünkre, jobbnak látja, ha az ő jelenléte nélkül vitatjuk meg a dolgainkat. A professzor meg én összenéztünk, de nem szóltunk semmit sem a többieknek, hanem hozzáláttunk haditervünknek megvitatásához. Van Helsing doktor kezdte a szót.

– A Katalin Cárné tegnap reggel hagyta el a kikötőt. Körülbelül három hét mulva ér Várnára, mi pedig szárazföldön három nap alatt tehetjük meg ezt az utat. E szerint elég, ha 17-én indulunk innen. Még akkor is egy nappal a hajó érkezése előtt helyen lehetünk. Természetesen jól föl kell fegyverkeznünk ugy szentelt mint profán fegyverekkel. – Itt Morris szólt közbe.

– Ha jól értettem, a gróf olyan vidékről való, a hol bővében van farkas és megeshetik, hogy előttünk ér oda. Ajánlom, hogy Winchesterseket adjunk fegyvertárunkhoz. Én a Winchesterben bizom legjobban az affajta ellenséggel szemben. Emlékszel-e Artur, mikor egy csapat utánunk vetette magát Tobolszk mögött? Mit nem adtunk volna egy-egy ilyen kitünő ismétlő puskáért!