Part 25

– Csitt, hallgass! Ha mozdulsz, vagy szólsz, fölfogom őt és a szemed láttára loccsantom szét az agyvelejét. – Én sokkal jobban meg voltam rémülve, hogy sem szóltam, vagy mozdulhattam volna. A rém kaján mosolylyal tette egyik kezét a vállamra és szorosan tartva, letépte nyakamról másik kezével a ruhámat, ezalatt mondván, először is egy kis frissitőt fáradságom jutalmául. Nyugodt lehet, nem először, nem is másodszor esik meg, hogy piros vére enyhitette a szomjamat. Én remegtem félelmemben, de különös, mintha nem is kivántam volna őt megakadályozni. És óh Isten, legyen irgalmas, kegyelmes nekem. Undok száját a nyakamra tapasztotta! – A férje ezt hallva, följajdult. Az asszony szorosabbra fogta a kezét és szánalomteljesen nézett rá, mintha az volna a szenvedő és folytatta:

– Éreztem, hogy erőm hanyatlik és féligmeddig ájulásba estem. Hogy meddig tartott ez a rettenetes állapot, nem tudom. De ugy tetszett, hogy örök időkig tartott, mielőtt undok száját elvette volna a nyakamról. Láttam a fris vért csöpögni róla. Aztán gunyosan szólt hozzám:

– Ugy hát te is, mint a többiek, ellenem fordultál, te is segiteni akartál a férfiaknak, hogy üldözzenek és meghiusitsák szándékaimat? Most már tudod és részben már ők is tudják és még jobban meg fogják tudni a jövőben, hogy mit tesz az én utamban állni. Jobban kellett volna az otthonukra vigyázniok. Mig ők rajtam akartak kifogni – rajtam, a ki nemzeteknek parancsoltam, értük harcoltam, őket vezettem századokkal azelőtt, hogy ők, születtek volna – én kifogtam rajtuk. És te, az ő szeretett kedvencük, immár hus vagy az én husomból, vér az én véremből. Ezideig szomjuságom kegyes enyhitője és későbben társam és segitőm. Később te is boszut vehetsz rajtuk, mindegyiket támadhatod kedved szerint, de most még meg kell, hogy büntesselek, azért, a mit tettél. Te részt vettél az üldözésemben és most követned kell hivásomat. Ha én azt mondom, hogy – Jöjj – akkor jönnöd kell, országokon és tengereken keresztül a szavamra és hogy ez ugy legyen, ime! – ezzel föltépte keblén az inget és hosszu éles körmével fölhasitotta mellének lüktető erét. Mikor a vér kifreccsent, két kezemet szorosan, az egyik kezébe fogta, a másikkal nyakszirten ragadott és számat a sebre tapasztotta, ugy, hogy vagy meg kellett fulnom, vagy lenyelnem a kiömlő vért. Oh, Istenem, Istenem mit tettem, mivel érdemeltem ilyen sorsot én, a ki teljes életemben alázatos szivvel igyekeztem az igaz uton járni. Istenem, könyörülj rajtam! Tekintsd szegény bünös lelkemet, a kit a halálos veszedelemnél is nagyobb vész fenyeget és könyörületedben szánj meg azok kedvéért, a kik szeretnek! – Azután dörzsölni kezdte a szája szélét, mintha szenytől akarná megszabaditani.

A mig Harkerné rettenetes történetét beszélte, keleten virradni kezdett és lassan-lassan minden világosabb lett körülöttünk. Harker némán és mozdulatlanul hallgatta, de arca mind jobban elváltozott a rémes történet alatt, mig a nap első belövelő sugarával teljesen sötétnek nem látszott, megfehéredett hajkoronája alatt.

Elhatároztuk, hogy egyikünk a boldogtalan házaspár közelében marad, hogy szükség esetén kéznél legyen, mindaddig, a mig el nem határoztuk, hogy mitévők legyünk.

Egyben bizonyos vagyok, abban, hogy a mai nap keltében az enyimnél boldogtalanabb házra nem sütött.

XXII.

_Harker Jonathán naplója._

_Október 3._

Minthogy tennem kell valamit, hogy meg ne bolonduljak, hát irom a naplómat. Most 6 óra, egy félóra mulva találkozunk, hogy együnk valamit, mert Van Helsing és Seward drtor szerint semmire sem vagyunk képesek, mig nem ettünk. Pedig Isten tudja, hogy ma rászorulunk minden erőnkre. Irnom kell, megállapodás nélkül, hogy ne gondolkozhassam. Bejegyzek mindent, kicsit és nagyot, végül is tán a kicsiből tudjuk meg a legtöbbet, különben mi hasznunk minden tudásunkban, semmivel sem juthattunk volna kegyetlenebb helyzetbe, mint amelybe Minnával együtt jutottunk. De különben biznunk és remélnünk kell. Szegény Minna, épp most mondta patakzó könyekkel, hogy a balsors teszi próbára hitünket, hogy biznunk kell és hogy velünk lesz végig az Isten. Végig! Oh én Istenem, micsoda végig?… Dologra! Dologra!

Mikor Van Helsing és Seward doktor visszajöttek Renfieldtől, komolyan kezdtünk a teendők felől tanácskozni. Először is elhatároztuk, hogy Minnával ismét megosztjuk bizalmunkat, hogy semmit, bármilyen fájdalmas, rosz, vagy izgató legyen, nem titkoljuk előtte. Ezt Minna maga is helyeselte, mondván:

– Nincs immár helye a titkolózásnak, hisz semmi a világon nem okozhat nagyobb fájdalmat, mint a mennyit eddig már eltürtem és most is türök. Van Helsing merőn nézett rá, a mig beszélt és aztán hirtelen, de nyugodtan mondta:

– De édes Madam Minna nem fél ön? Nem magáért, de másokért azok után, a mik történtek, nem félti-e őket saját magától – Minna arca megmerevedett, de szeme a martirok elszántságával ragyogott, a mint felelt:

– Óh nem, mert el vagyok szánva.

– Mire? – Kérdezte Van Helsing szeliden, mig mi mind hallgattunk, mert sejtettük, hogy miről van szó.

– Arra, hogy a mint észreveszem, pedig elhiheti, hogy erősen fogom figyelni magamat, hogy ártani tudnék valakinek, a kit szeretek, hát meg fogok halni!

– Csak nem ölné meg magát? kérdezte öreg professzorom rekedten.

– De igen, ha nem akadna barátom, a ki szeretne annyira, hogy megkiméljen ettől a fájdalmamtól, ettől a kegyetlen elszántságtól!

Beszédközben jelentősen nézett az öreg orvosra. Van-Helsing fölállt, oda ment hozzá és kezét a fejére téve, meghatottan mondta:

– Gyermekem van valakije, a ki megtenné, ha magának a javára válnék. A mi engem illet, én meg mernék felelni érte Isten előtt, még ebben a percben is, ha jónak látnám. De gyermekem – – – egy pillanatra elfuladt az öreg, zokogás fojtogatta a torkát, de legyőzte, aztán folytatta:

– Magának nem szabad meghalni. Nem szabad meghalni senkinek a kezétől sem, de legkevésbbé a saját kezétől. Mindaddig, a mig a másik, a ki megrontotta életét, nem igazán halott, addig magának sem szabad meghalni, mert a mig ő halottlan, maga is azzá lészen. Nem! magának élni kell. Magának küzdeni kell a halál ellen, még ha kimondhatatlan jótéteménynek vélné is. Az élő lelkére kérem, hogy ne haljon meg, még csak ne is gondoljon a halálra, még ez a nagy baj el nem mult nálunk. – A szegény asszony remegett, mint a nyárfalevél. Mi hallgattunk – hisz semmit sem tehettünk. Végre nyugodtabb lett és Van Helsing felé fordulva és kezét nyujtva neki, szeliden, de végtelen szomorusággal mondta:

– Igérem önnek kedves barátom, hogy ha Isten megengedi, hát igyekezni fogok, hogy élve maradjak. Szegény asszonyka oly kedves s bátor volt, hogy a mi szivünket is megerősitette.

Mint rendesen, van Helsing gondolt most is mindenre és kész munkatervvel állt elő.

– Talán jobb is, – kezdte – hogy Carfaxba tett látogatásunk alkalmával ugy határoztuk, hogy egyelőre nem bántjuk az ott levő ládák tartalmát. Ha már akkor tettük volna, a gróf esetleg kitalálhatta volna szándékunkat és kétségtelen, hogy mindent elkövetett noha meghiusitására, a még hátra levőket illetőleg. De most nem tudja szándékunkat, sőt valószinü, hogy azt sem tudja, hogy hatalmunkban van sterilizálni pihenőjét, hogy többé hasznát ne vehesse. Mi most már tudunk annyit a többinek az elhelyezéséről, hogy azután, hogy a piccadilly-i házat kikutattuk, a többinek is nyomára akadjunk. A kérdés most már csak az, hogy hogyan jussunk be a piccadilly-i házba?

– Akárhogyan is! – Ha másképp nem lehet, hát betörünk.

– Azt bajosan fogja megengedni az önök rendőrsége. De én gondoltam valamit, föltéve, hogy az a ház a mienk volna, de elvesztettük volna a kulcsát, hát mittévők lennénk?

– Lakatost hozatnánk és kinyittatnók vele az ajtót annak rendje és módja szerint.

– No lássa, azt igy is megtehetjük. Annak rendje és módja szerint lakatossal nyittatjuk ki a zárt ajtót.

A mi az erők felosztását illette, a professzor azt javasolta, hogy előbb Carfaxba látogassunk el, hogy a gróf legközelebb eső pihenőjét pusztitsuk el; azután mind együtt menjünk Piccadillybe, hogy a két doktor és én maradjunk ott, mig Artur és Morris a gróf Walworth és Mile-Endben lévő házait kutatják át és pusztitják el. Ha nem valószinü is, de megeshetik – állitotta a professzor – hogy a gróf napközben benéz piccadilly-i házába és akkor ott mindjárt szembe szállhatunk vele. A mi engem illet, én jobban szerettem volna Minna mellett maradni és azt ki is jelentettem, de Minna hallani sem akart erről. Azt állitotta, hogy ő nem fél és hogy a többiek esetleg nagyon jó hasznát veszik a házak átkutatásánál ugy törvény tudásomnak, mint Transzszilvániában tett tapasztalataimnak. – Eredj nyugodtan – igy biztatott. – Az Ur Isten meg tud engem óvni, ha meg akar, akkor is ha senki sincsen mellettem. – Erre én fölugrottam fölkiáltva: – Akkor hát Isten nevében induljunk ezennel és ne vesztegessük az időt!

De Minna nem eresztett el bennünket reggeli nélkül, ne hogy elerőtlenedjünk. Nehezen esett valamit ennünk, de ő addig biztatott bennünket mig szót nem fogadtunk. Reggeli után fölállt Van Helsing és igy szólt:

– Barátaim, kedves barátaim, elindulunk borzalmas föladatunkra, föl vagytok e mind fegyverkezve, mint akkor éjjel, a mikor először kerestük föl ellenségünk tanyáját: föl vagytok-e ugy a szellemi, mint testi támadás ellen fegyverkezve? – Mi igennel feleltünk.

– Akkor jól van. Most Madame Minna ön minden esetben teljes bátorságban van a nap nyugtáig és arra mi visszatérünk – ha – ha egyáltalán visszatérünk! De mégis, mielőtt elindulnánk, engedje, hogy minden személyes támadás ellen fölfegyverezzem. A szobáját már mióta lejött én magam láttam el mindazokkal, a mikről tudom, hogy ő nem léphet be tőlük. Most engedje, hogy a személyét is megközelithetetlenné tegyem. Engedje, hogy homlokát ezzel a szentelt ostyával megérintsem az atya fiu és…

Rémes sikoltás hasitotta a levegőt, a szivünket dermesztve meg. A mint Van Helsing Minna homlokát érintette az ostyával ez megégette, bele égett a bőrébe, mintha tüzes vas lett volna. Szegény angyalom a tüzes seb fájdalmát érezvén, felfogta a dolog jelentőségét és kettős fájdalma, a testi és lelki rémes metsző sikoltásában jutott kifejezésre. Térdre esett rettenetes megaláztatásának fájdalmában. Gyönyörü haját az arcára huzta és sirva jajgatta:

– Tisztátalan! Tisztátalan! Még a mindenható is utálja megrontott testemet! A végitélet napjáig fogom a gyalázatnak ezt a bélyegét a homlokomon hordani! Mindenki hallgatott. Én tehetetlen bánatomban melléje dobtam magamat a földre és átölelve őt, szorosan tartottam. Néhány percig megkeseredett szivünk egymáson dobogott, mig barátaink szeméből folyt a köny. Aztán Van Helsing szólt, olyan komolyan és erős meggyőződéssel, mintha valamely kijelentést tenne:

– Bizonyos, hogy viselnie kell azt a bélyeget, mig Isten jónak nem látja megszabaditani tőle. De bizonyos az is, oly bizonyos, mint hogy élek, hogy az a jel el fog tünni, a mikor Isten megszabadit bennünket a tehertől, a mely ránk sulyosodik. De addig viselnünk kell a keresztünket, mint a hogy Fia viselte az Atya iránti engedelmességben.

Szavaiból reményt, vigasztalást meritettünk és megnyugvást. Minna és én egyszerre nyultunk az öreg ur keze után és megcsókoltuk. Aztán szó nélkül letérdeltünk mind és hüséget fogadtunk egymásnak.

Elérkezett az indulás ideje. Istenhozzádot mondtam Minnának. Soha halálunk órájáig sem fogjuk elfelejteni ezt a bucsuzást és elindultunk.

Carfaxba minden baj nélkül jutottunk be és mindent ugy találtunk, mint első látogatásunk alkalmával. Nem találtunk semmiféle irást sem. A faládák épp ugy álltak az ódon kápolnában, mint a hogy otthagytuk őket. Van Helsing komolyan mondta, a mint előttük állottunk:

– Most barátaim lássunk kötelességünkhöz. Sterilizálni kell ezt a földet, a melyet messze földről hozott magának ellenségünk, hogy benne megpihenve uj erőt gyüjtsön. Azért választotta ezt a földet, mert meg van szentelve. Megszenteltetett az emberek számára, mi pedig megszenteljük Isten számára és ezzel hozzáférhetetlenné teszszük neki. Beszédje végeztével srófhuzót vett elő táskájából és fölnyitotta vele az egyik láda födelét. A földnek nyirkos, dohos szaga volt, de már ezzel nem törődtünk, mert minden figyelmünk a professzorra szegült. Ájtatosan vett ki egy lap szentelt ostyát egy kis dobozból és a földre helyezte, aztán ismét visszaerősitette a láda tetejét.

A többi ládával is mind ugyanazt az eljárást követtük, látszólag ugy hagyva őket, a hogy találtuk, de mindegyikben egy szentelt ostya volt.

Mikor bezártuk magunk mögött az ajtót, a professzor igy szólott:

– Ezt szerencsésen elvégeztük. Ha a többit is igy sikerül ellátnunk, akkor lehet, hogy a leszálló nap fénye olyan fehérnek mutatja madame Minna homlokát, mint a hó és nem lesz rajta folt!

_Piccadilly 12 óra 30 perc._ Mielőtt a Fenchurch-utcát elértük volna, lord Godalming igy szólt hozzám:

Morrisz meg én megyünk lakatosért. Önnek jobb volna elmaradni tőlünk, mert baj esetén mi valahogy csak kivágjuk magunkat, de már egy hites ügyvédnek nehéz lenne magát egy házbetörés vádja alól fölmentetni. Aztán meg nem is vonjuk annyira magunkra a figyelmet, ha kevesebben leszünk. Az én rangom és cimem imponálni fog ugy a lakatosnak, mint az esetleg beavatkozó rendőrnek. Legjobb lesz, ha ön Jackkal és a professzorral a házhoz közel eső sétatérre megyen és onnan ha látják, hogy a ház nyitva van és a lakatos már elment, hát könnyen átjöhetnek. Mi majd várjuk és gyorsan beeresztjük önöket.

– A tanács kitünő: – mondta Van Helsing, hát mi is belenyugodtunk. Artur és Morrisz elsiettek egy bérkocsin, mi követtük őket egy másikon. A sétatér sarkán kiszálltunk és leültünk a téren egy padra, a honnan jól a gróf házára láthattunk. A percek ólomlassusággal multak, a mig ott várakoztunk.

Végre kocsit láttunk a ház előtt megállni. Szép kényelmesen szálltak ki belőle Artur és Morrisz; a bakról pedig egy tagbaszakadt széles vállu lakatos legény ugrott le, kezében a szerszámos gyékénykosárral. Morrisz kifizette a kocsist, a ki kalapot emelt és elhajtott. Együtt mentek föl hárman a lépcsőn és Artur magyarázta a lakatosnak, hogy mit kiván tőle. A munkásember kényelmesen levetette a kabátját, a rácskeritésre akasztotta, közbe mondva valamit az épp arra sétáló rendőrnek. A rendőr biccentett és odébb haladt s a munkás letérdelve maga mellé rakta a szerszámait és válogatni kezdett bennük. Egy, két, három kulcsot is oldott le egy nagy csomóról és próbálgatta velük a zárt, a mely végre is egy kis erőltetéssel kinyilott. Mind a hárman beléptek a házba. Mi csöndesen vártunk tovább, mig a lakatos vissza nem jött. Az ajtóban megállt és a kulcsot próbálta, pászitotta, reszelte az ajtóba, mig végre jó lett. Ekkor átadta Arturnak, a ki a tárcájából pénzt adott neki. A lakatos megbillentette a sapkáját, fölhuzta a kabátját, fölvette szerszámos kosarát és távozott; senki, egy lélek sem vetett ügyet az egész dologra.

Mikor a lakatos már jó messze járt, mi hárman is átmentünk az utcán és kopogtunk az ajtón. Rögtön kinyitotta Morris, a ki mellett Artur szivarra gyujtva állt.

– Cudar szaga van ennek a háznak, jegyezte meg az utóbbi és igazán épp oly gyalázatos rossz szaga volt, mint a kápolnának Carfaxban, a miből azt következtettük, hogy a gróf gyakran szokott itt tanyázni. Mind együtt indultunk a ház átkutatására, hogy támadás esetén támogathassuk egymást, mert nem tudhattuk, hogy a gróf nincs-e valahol a házban. A csarnokból nyiló ebédlőben nyolc ládát találtunk a kilencből, a mit ide szállitottak! Már pedig addig meg nem szabad pihennünk, mig az utolsót is meg nem találtuk! Először is az ablaktáblát nyitottuk ki. Az ablak egy kővel kirakott hátsó udvarra nyilt, a melyen tul istállót láttunk. De ennek nem volt ablaka az udvarra, hát nem kellett félnünk, hogy onnan meglátnak bennünket. A ládákat azonnal fölnyitottuk és ugy tettünk velük, mint a többiekkel Carfaxban. Nyilvánvalónak látszott, hogy a gróf nincs itthon és hogy kikutathatjuk az egész házat.

Az ebédlőt kivéve, sehol sem találtunk semmit sem. Az ebédlő asztalán hevertek a gróf adás-vevés szerződései a többi házról és arról is, a melyben voltunk; ezenkivül papir toll és tinta. Minden finom papirba volt burkolva, hogy por ne érje. Volt ott még egy ruhakefe, hajkefe és fésü, aztán egy kancsó és mosdó tál, ez utóbbi teli piszkos vizzel, a mely piroslott a vértől. Végre egy csomó kulcsra is akadtunk, tán épp a másik két ház kulcsai lehettek. Mikor mindent átvizsgáltunk, Artur és Morris gondosan felirták a kelet és délnek fekvő házak számát és cimét, magukkal vitték a kulcsokat és elindultak, hogy ott is kutassanak a hiányzó ládák után. Mi többiek tőlünk telhető türelemmel várjuk visszatértüket – vagy a gróf jöttét.

XXIII.

_Seward doktor naplója._

_Október 3._

Az idő iszonyu hosszunak tetszett, a mig Godalming és Morrisz visszatértét vártuk. Kivált szegény Harker borzasztó állapotban volt, az embernek fájt a szive, ha ránézett. Tegnap éjjel nyilt arcu, boldog ember, telve életerő és erélylyel, dus barna hajjal a fején. Ma egy megtört, öreg ember, a kinek fehér haja teljesen hozzá illik beesett, égő szeméhez és bánatteli arcához. A professzor is megsajnálta és igyekezett őt elfoglalni. A lehető legérdekesebben beszélt nekünk a grófról.

– A mióta csak a kezembe jutottak, folyton tanulmányoztam a szörnyetegre vonatkozó papirokat és minél jobban tanulmányoztam, annál jobban meggyőződtem annak a szükségességéről, hogy kipusztitsuk őt a világ szinéről. A mint Arminiusz barátom Budapestről irja, Drakula gróf a maga idejében, csodálatraméltó férfi volt. Katona, államférfiu és alkimista, a mi akkori időben a tudomány legmagasabb fokát jelentette. Rendkivül észtehetsége, nagy tudománya és félelmet nem ismerő szive által tünt ki kortársai közül.

Mig ő beszélt, hirtelen kopogás az utca ajtó felől döbbentett meg bennünket. Mind a hárman a csarnokba siettünk és Van Helsing csendet intve lépett az ajtóhoz és kinyitotta. A sürgönykihordó kopogott. Sürgönyt adott át a profeszszornak, a ki először betette az ajtót, azután megnézte a sürgöny cimét, föltépte és fölolvasta:

Őrizkedjenek D-tól. Épp most, 12 óra 45 perckor hagyta el Carfax-ot és sietve indult délnek; nehogy meglepje önöket. Minna.

Egy kis szünet után Harker Jonathán szólalt meg:

– Hál’ Istennek, tehát nemsokára találkozunk vele! Van Helsing hirtelen feléje fordulva mondta:

– Ha Isten is ugy akarja, igen. Ne féljen, de ne is örüljön még, mert lehet, hogy az, a mire e percben legjobban vágyunk, pusztulásunkat fogja fölidézni.

– Én már semmivel sem törődöm, csak azzal, hogy azt a rémet kiirtsam a föld szinéről; a lelkemet eladnám azért, hogy megtehessem.

– Csitt, csitt, gyermekem – szólt Van Helsing – az Isten nem vesz lelkeket ilyen áron, az ördög meg, ha vesz is, rossz fizető. Gondoljon a feleségére, mit szólna, ha önt igy hallaná beszélni. De közeledik a tett ideje. Reméljük, hogy Artur és Morris hamarabb ide érkeznek, mint a gróf.

Vagy egy félórával Harkerné telegramja után ismét halk, de határozott kopogás hallatszott a csarnok ajtaján. Mi mind egymásra néztünk és együtt mentünk a csarnokba, készen tartva különböző fegyvereinket. Van Helsing nyitotta ki félig az ajtót és nagy volt örömünk, mikor közel hozzá Morrist és Arturt láttuk meg. Gyorsan jöttek be, az ajtót becsukva maguk mögött és Artur azonnal számot adott küldetésükről.

– Rendben vagyunk. Mind a két házat megtaláltuk, mindegyikben hat láda földet és valamennyit elpusztitottuk.

– Most már csak a grófot kell megvárnunk, mondta Morris, de ha ötig nem jön, hazafelé kell indulnunk, mert Harkernét napnyugta után nem hagyhatjuk magára.

– Most már nem késhetek sokáig – jegyezte meg Van Helsing. Ő nagysága telegramja szerint délnek indult. Hogy még nem érkezett ide, ez azt jelenti, hogy a másik két házában fordult meg előbb. Higyjétek el barátaim, hogy már nem sokáig fog bennünket várakoztatni. Valami tervben kellene megegyeznünk a támadást illetőleg. De csitt, elkéstünk. Kéznél a fegyverek? Készen vannak? – A kezét hallgatásra intve emelte föl és mind hallottuk, a mint egy kulcsot halkan forditanak a csarnok ajtajában.

Még ebben a pillanatban is kénytelen voltam megbámulni Morris gyors elszántságát. Igaz, hogy a világ különböző részében ejtett vadászataink alkalmával mindig ő volt a vezér és rendező, Artur és én megszoktuk, hogy föltétlenül engedelmeskedjünk neki. Most ezt a régi szokását ösztönszerüleg fölelevenitette. Egy gyors tekintettel a szoba körül, készen volt a csata tervével, és szó nélküli kezének egy intésével helyezett el bennünket. Van Helsing, Harker, és én az ajtó mögé jutottunk, Artur és Morris pedig ugy álltak félre, hogy egy pillanat alatt az ablak elé juthattak. Némán vártunk örök időnek tetsző pár pillanatig. A gróf lassu, óvatos léptekkel közeledett, mintha el volna készülve valamely meglepetésre.

Hirtelen egy ugrással a szoba közepén termett, még mielőtt bármelyikünk kezet emelhetett volna rá. Mozdulata olyan volt, mint egy párducé. Harker mozdult meg elsőnek, az ajtó elé vetve magát, hogy a gróf ki ne menekülhessen. A mint a gróf meglátott minket, rettenetes vigyorgás torzitotta el az arcát, kimutatva hosszu, hegyes fogait, de gonosz vigyorgása csakhamar fagyos, megvető tekintetre változott. Mi ösztönszerüen egyszerre indultunk neki. Kár, hogy nem volt meghatározott tervünk a támadásra, mert én még ebben a percben is azon tünődtem, hogy mit is fogunk tenni, hisz még azt sem tudtam, hogy vajjon halálos fegyvereink fognak-e rajta vagy nem? Harker nyilván elvolt szánva, hogy megkisérli, mert magasra emelt késsel vetette rá magát. A csapás hatalmas volt, és a grófot csak pokoli gyorsasága, a melylyel hátra ugrott, mentette meg. Egy pillanattal később és a hegyes kés szivét verte volna át. Igy is, a hegye fölhasitotta a kabátját, a széles hasitékon hullott ki a bankjegy és tömérdek arany. A gróf arckifejezése oly démoni volt, hogy remegtem Harkerért, noha láttam, hogy ujabb döfésre emeli rettenetes kését. Én ösztönszerüleg védeni akarván őt, előre siettem magasra emelve balkezemben a feszületet és szent ostyát. Hatalmas erőt éreztem karomon végig futni; és meglepetés nélkül láttam, hogy a szörnyeteg mily megrettenve huzódik vissza, a mint valamennyien ezzel a mozdulattal közeledtünk feléje. Lehetetlen volna leirni a gyülölet és gonoszság, a harag és pokoli kajánság kifejezését, a mely a gróf arcát eltorzitotta. Viasz fehér arca, sárgás zöldre változott, szeme lángolt és a sebhely a homlokán szinte kidagadva lüktetett. A kővetkező pillanatban egy ruganyos mozdulattal siklott el Harker karja alatt, mielőtt az lecsaphatott volna rá és hajoltában fölmarkolva egy csomó aranyat, az ablaknak ugrott. A zuzott üveg csörömpölésével egyszerre hallottuk, a mint az udvar kövezetére ugrott, estében nehány csengő aranyat is ejtve a földre.

Mi az ablakhoz rohantunk és láttuk őt sértetlenül talpra ugrani. Az udvaron keresztül rohanva, belökte az istálló ajtaját. Ott megfordulva visszaszólt nekünk:

– Azt hittétek, hogy kifogtok rajtam – ti bambák ott egy sorban, sápadt pofátokkal. Majd megbánjátok ti ezt még valamennyien! Azt hiszitek, hogy pihenőhely nélkül hagytatok, de van nekem még az is. A boszum még alig vette kezdetét! Századokra ki fogom terjeszteni, az idő pedig nekem szolgál. A leányok, a kiket szerettek, az enyém már mind és általuk ti is és mások is az enyéim lesznek, az én kreaturáim, hogy parancsaimat teljesitsék és sakálaim legyenek, ha lakmározni óhajtok. Gunyos kacajjal tünt el az ajtón keresztül és hallottuk, a mint a rozsdás reteszt rátolta belülről. Az istálló tulsó oldalán egy ajtó nyilott és csapódott be. Elsőnek a professzor szólalt meg közülünk, a mint látva, hogy az istállón nem juthatunk keresztül, a csarnokon indultunk kifelé.