Part 9

– Hm… ebben igazad van. A külföld még nincs megszervezve. Szólni kell Vámoschernek, gondoskodjék róla, hogy a külföldi lapárusitó kioszkokban, mert hallom, hogy ott kioszkokban árusitják a lapokat, a Függetlenség is előforduljon.

– Jó – mondta János – majd szólunk Vámoschernek, de most folytasd, hadd tudom meg, hogy mi történt hát?

Prokesch meglehetősen cinikusan foglalta össze az eseményeket. S ezzel végezte:

– A nagy magyar Dreyfus-ügy tehát megvan. Lapunk, mely létrehozta, ragyogóan megy, uton van arrafelé, hogy a legkeresettebb hirdetési orgánum legyen, amint ezt Vámoscher külön előterjesztéséből meg fogod tudni. Most még csak az hiányzik, hogy ezt a Rózsa Rezsőt az Ördögszigetre internáltassuk és onnan egy ujabb kampánynyal kiszabaditsuk.

János elgondolkodott.

– Te – kérdezte Prokeschtől – ismered te ezt a Rózsa Rezsőt?

– Nem én. Személyesen még nem volt szerencsém. De azt mondják, hogy nagyon kedves, szimpatikus fiu.

– És azt hiszed, hogy amit tanit, az tényleg nemzetellenes?

– Honnan tudjam én azt? Én csak ujságiró vagyok, nem állambölcs. Különben is mi közöm nekem ahhoz? A Függetlenség pártonkivüli lap, minden véleménynek szabad teret nyit. Meg kellett tehát, hogy engedje, hogy a hasábjain azt mondják: amit Rózsa Rezső tanit, nemzetellenes. Jöttek volna azok, akiknek a jogbölcsészet a kenyerük és hivatásuk és mondták volna, hogy ez nem igaz. De nem jöttek. Nem mondtak semmit. Ennek következtében jogom van feltételezni, hogy amit a lapom mond, igaz. Később a többi lapok is ugyanazt mondták. Mindenki ugyanazt mondta. Nyilván igaznak kell lenni, amit mindenki egyhanguan és véleménykülönbség nélkül mond.

János nem volt meggyőzve. Noha őszinte és jóleső kárörömmel hallgatta végig, hogy Rózsát milyen baj érte és megelégedetten gondolt arra, hogy a gyerekarcunak ez az egész hecc milyen kellemetlen lehet, szeretett volna egy kis belső meggyőződést is ahhoz, amit a sajtóhadjárat nyomán még megteendőnek vélt. Prokesch még egy érvet mondott:

– Nézd, ha te és a szerkesztőség és az egész zsurnalisztika és minden ember Pesten, akivel én érintkezem, megállapodott abban, hogy engem nem Proksaynak vagy Prokeschnek, hanem Kovács Sebestyénnek hivnak, akkor énnékem le kell mondanom arról, hogy tényleg Prokesch a nevem, mert ha ragaszkodom hozzá, végül elvisznek a Svarczerbe.

– Tudod mit – mondta Prokeschnek – küldd fel hozzám a lap bekötött példányát, hadd olvasom végig az egész háborut.

– Ha parancsolod, a többi lapokat is elküldöm, mert amire még nem volt példa a magyar sajtóban, minden sort, amit a Rózsa-ügyben irtak, eltétettem, mint a Függetlenség diadalának emlékét. Egész szakkönyvtár van együtt a Rózsa-ügyben. Jóska a szivar- és a cigarettakereskedését és a maga két üveg sörét is ott tartja a szakkönyvtárban. Majd elküldöm hozzád az egészet.

János két teljes délutánt töltött a lapok átolvasásával. Rettenetes volt az a szeméthalmaz, amit, a sajtószabadság lapátjával, a fiatal tudós fejére lapátoltak.

Jánost azonban az egész csak egy szempontból érdekelte. Lehetetlen, hogy ezek után rövid időn belül Gotthelfék Elzát, ha még olyan zsarnokuk is, Rózsának adhassák. Idő tehát mindenesetre van a cselekvésre.

Harmadnap Prokesch visszakérte a szak-könyvtárat s csak ugy mellékesen megtelefonálta Jánosnak, hogy Rózsa holnap akarja Kolozsváron megkezdeni a felolvasásait, de a lapnak azt jelentik Kolozsvárról, hogy nem biztos, hogy ez megtörténik, mert a hallgatóság tüntetésre készül.

Ebből a közlésből Jánosban ismét csak az ragadt meg, hogy Rózsa Kolozsváron van, e szerint már nincs Lellén, azonnal telefonált Gotthelfékhez.

Csakugyan Pesten voltak már két napja. János bejelentette a látogatását, annál is inkább, mert a szobaleány azt mondta, hogy csak a kisasszonyok vannak otthon, az öreg nagyságosék átmentek Budára a csuzos Grosz bácsihoz, aki vidékről jött el iszapfürdőzni és az Eszplanád-szállóban lakik.

János azonnal kocsiba vágta magát és ment ki Gotthelfékhoz.

– Ó, o quelle surprise! – mondta mamzell Nitouche.

– Isten hozta – szólt csendesen Emma és nagyon melegen nézte a látogatót.

– Maga is igyekezett – egészitette ki Elza nevetve és hozzátette: – Nagyon megszépült, Szépember. Jöjjön, meséljen nekünk kalandjairól. Szkilláról, Karibdiszről és egyéb veszedelmekről, amik egy ilyen bolyongó Odisszeüszt érhetnek.

János majd lenyelte a szemével Elzát, aki elevenebb, frissebb, jobbkedvü volt még annál is, amilyen azelőtt s valahogy asszonyosabb.

– Nincs mit mesélnem – mondta János – csak azért jöttem, hogy…

Elza félbeszakitotta:

Emmához és Nitouchehoz fordult:

– Gyerekek, vonuljatok ki. A vizit, örömmel látom, nekem szól. Magánkihallgatás következik. Ugy-e, ezt akarta mondani?

János bólintott.

Nitouche már ment kifelé. Emma még egy szomoru pillantást vetett Jánosra, ugy ment ki lassan, vontatott léptekkel.

Mikor egyedül maradtak, egy kis szünet volt. Azután János elkezdte:

– Elzácska…

– Komolyan akar beszélni velem?

– Nagyon komolyan.

– Hát kezdjük. Majd segitek.

– Köszönöm.

– Azt akarja mondani, hogy szeret?

– Azt.

– Hogy még most is szeret, bár elment felejteni.

– Igen.

Hallgattak egy kicsit. Elza jobblábát a balra vetette, hátradőlt a karosszékben, ugy mondta:

– Ez szép.

– Ugy-e? – mondta halkan János.

– Nagyon megtisztelő, mindenesetre. Én semmiesetre sem vagyok szép…

– De szép.

– Nem vagyok az. De nyilván van bennem valami kedvesség, ami vonzza az embereket. Magát biztosan.

– Nagyon.

– Meg akarja kérni a kezemet?

– Meg.

– Ezért most nem is haragudhatom. Amig maga csak szerkesztő ur volt és Senkhynek hitták, azt hihettem, hogy csak a hozományom után szalad. De most, amikor képviselő és báró, most nem kellene, hogy a zsidólány után fusson, ha még ugy milliomos is a zsidólány apja. Kapna másunnan is leányt. Szebbet mindenesetre.

János tagadóan rázta a fejét.

– Esetleg gazdagabbat.

János bólintott.

– Na látja.

– Nem látok semmit, Elzus, nem látok, nem hallok… szerelmes vagyok. Nézze, Elzus… ne haragudjon, hogy beszélek róla… abból a másik dologból most már ugy sem lehet semmi.

– Miért nem? – kérdezte Elza.

– Mert… mert… az most már lehetetlen.

– Gondolja?

– Ugy érzem.

– Látja, nem szép, hogy ezzel szomorit.

Jánosnak elkezdett a szive fájni. De azért tovább fájtatta. Tisztázni akarta a kérdést:

– Ezek után nem mehet hozzá.

– Maga azt hiszi, hogy Rózsa tönkre van téve?

– Azt.

– Én nem hiszem. Ha hivatalosan be nem avatkoznak, ez az egész bolondság elmulik, Rózsa jövőre már rendkivüli tanár lesz Pesten. Aztán rendes.

– Nem lesz. Lehetetlenné tették.

– Még nem – mondta szilárdan Elza. – Majd meglátjuk. És különben se keverjük össze a két dolgot. Hagyjuk ezt. Maga megkérdezte tőlem, hogy megkérheti-e a kezemet. Ez a beszélgetésünk lényege.

– Igen.

– És én megkérem magát, hogy várjon holnap délutánig. Gondolkodom és megirom magának.

– Megirja? Nem szóval mondja meg?

– Megirom. Legyen nyugodt, a válasz délután ötig pontosan a lakásán lesz. Pá, Isten vele, hagyjon magamra, hogy gondolkodhassam.

Elza fölkelt, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, átkiabált a harmadik szobába.

– Nitouche, Emma, gyertek bucsuzni. A báró távozik.

Elza azt hitte, hogy most utoljára látta ezen a helyen Jánost. A határidőt csak azért kérte, hogy ne szóval mondja ki a nemet. Ahogy a fiu a beszélgetés elején szerelmesen és gyámoltalanul nézett rá, az meghatotta annyira, hogy ennyi kiméletre kötelezettnek érezze magát. Ugy gondolta, hogy szépen, simogatóan megirja majd neki, hogy nem.

János is érezte, hogy csak a halálos itélet elodázásáról van szó.

Kezet nyujtott mindahármójuknak. A lépcsőn összecsikoritotta a fogát.

– Nem hagyom magamat! – mondta magában. És a fejében kongott az a _még-nem_, amit Elza arra felelt, hogy Rózsát lehetetlenné tették.

Hát ha még nem, akkor majd. Most már mindenesetre.

Hazament, még egyszer végigböngészte a Rózsa-ügyet, mert a szak-könyvtárat Jóska még nem vitte el a redakcióba, papirost vett elő és jegyzeteket csinált. Nem is vacsorázott, annyira elfoglalta ez a munka. Mikor készen volt a jegyzeteivel, akkor nekiült és irt. Eleinte kicsit nehezen ment, mert egészen szokatlan volt neki ez a mesterség, de aztán látta, hogy ő is ki tudja fejezni a gondolatait irásban, eszébe jutott, hogy ha ezt korábban megpróbálja, akkor nem kellett volna minden mondanivalóját Prokesch-sel irásba foglaltatnia. A Függetlenségnél töltött volonteri első hónapja óta, amikor mindenki vele dolgoztatott, most először végzett irással kapcsolatos szellemi munkát. El is fáradt bele. De folyton fütötte az a gondolat, hogy ennek a munkának eredménye lesz.

Mikor elvégezte az irást, megivott két pohár tokaji aszut s egy órától reggel kilencig egyhuzamban álom nélkül aludt.

Reggel nagyon frissnek, erősnek és elszántnak érezte magát.

*

A parlamentben csak kevesen lézengtek. Szezón-eleji érdektelen üléseken kevés kormánypárti és még kevesebb ellenzéki szokott megjelenni. A Házban mindössze két miniszter volt jelen, a pénzügyminiszter, akinek valaminő törvényjavaslatait tárgyalták és Füredy Fábián, aki unatkozott a miniszteriumban, hát átjött a parlamentbe és itt még jobban unatkozott. A pénzügyminiszter javaslatai egészen lényegtelenek voltak, általános szürkeségek, amik egy évben száz-számra születnek, anélkül, hogy valaki törődnék velük. Interpellációs nap is volt, de két vidéki érdekü ellenzéki interpelláció készült csak, szintén olyan dolgok, amik vizet nem zavarnak

Jánost, akiről tudták, hogy kint volt Rómában, az interparlamentárison, néhányan üdvözölték:

– Hogy’ vagy, hogy’ vagy? nagyszerüen töltötted a nyarat, mi?

János megmondta, hogy a nyarat csakugyan nagyszerüen töltötte, más érdeklődőknek azt is megmondta, hogy az a beszéd, amit a széphangu gróf az interparlamentárison tartott, valóban nagyszerü volt s az ülésterembe csak akkor ment be, amikor már a rövidnek igérkező ülés folyt.

Füredy Fábián barátságosan biccentett feléje a fejével, János visszaköszönt, de aztán nem nézett a miniszterre.

Miközben az előadó ismertette a pénzügyminiszter javaslatait, János fölment az elnöki dobogóra, lapozgatta az interpellációs könyvet, ugy lapozgatta, mintha szórakozottan cselekedné, aztán beleirta a két vidéki interpelláció után ezt:

„Frideczky János báró a kultuszminiszterhez, a tanszabadság ügyében“.

A jegyzők oda sem néztek. Kormánypárti képviselő nem szokott váratlanul interpellációt beirni.

János visszament a helyére, várt, hogy a javaslatok tárgyalása elfogyjon, s tizenkettő táján áttérjenek az interpellációkra.

Ez már féltizenkettőkor megtörtént.

Akkor az elnök jelentette, hogy a napirend véget ért, jönnek az interpellációk, A jegyző olvasta őket. Mikor Jánoséhoz ért, kicsit elmeresztette a szemét. De aztán olvasta.

A két miniszter felütötte a fejét, a kormánypárti néhány ember is felfigyelt. Nem hallottak róla, hogy interpelláció készül a szabadelvüpárt részéről

A pénzügyminiszter odahajolt Füredyhez:

– Mi ez? Mit akartok?

Füredy tájékozatlanul nézett át Jánoshoz, aki nyugodtan ült a helyén és papirlapokat tett ki maga elé.

– Semmi – felelte a kollégájának Füredy Fábián – lényegtelen ügy.

– De megbeszéltétek?

Füredy kénytelen volt ezt felelni:

– Hogyne… persze… természetes…

És a szeme ujra János felé fordult ezzel a kérdéssel:

– Mit akarsz? És éppen tőlem? És mért nem szóltál?

János nem nézett oda.

Mikor aztán a két ellenzéki interpelláció leperdült, János fölkelt és elkezdett beszélni.

A tanszabadságról beszélt általában s a miniszter taktikából, nehogy meglássák, hogy egy váratlan interpellációról van szó, helyeslően bólogatott. Erre a kormánypárti néhány jelenlevő részéről is elhangzott egy-egy mondat után egy-egy száraz, kurta Ugyvan!

A kicsit hosszu és szárazon tartott bevezetés után egy ellenzéki, aki unottan ült padjában és a körmét pucolta, közbeszólt:

– Gyönyörü tanszabadság, ami Kolozsváron történik. Arról beszéljen.

Ez a közbeszólás egészen mellékes volt, maga a közbeszóló sem gondolta, hogy Frideczkynek csakugyan arról kell beszélnie. János azonban odafordult és kissé emeltebb hangon mondta:

– Tisztelt Ház, arról akarok beszélni.

Ez meglepetés volt.

– Halljuk! Halljuk! – mondták az ellenzéki néhányak.

S aztán a kormánypártiak is mondták, mert azt hitték, hogy Füredy interpellációt rendelt meg. Bár igaz, hogy legalább tegnap este szólhattak volna a klubban, hogy több ember jelenjen meg az ülésen.

János tovább beszélt. Most minden mondata a szokásos formulával kezdődött:

– Van-e tudomása a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak arról, hogy…?

Füredynek kicsit nyitva maradt a szája, elnedvesedett szemekkel bámult János felé. A szeme mintha ezt mondta volna, de egy egészen más ügyre vonatkozóan:

– Van-e tudomásom róla? Van. De miért kérded? Hát illik ez? Uri dolog-e éppen tőled, hogy megkérded? Mindenről volt tudomásom, csak nem szóltam.

Füredy meg sem értette az első pillanatban, hogy miről van szó, annyira furcsán hangzott számára éppen ennek az embernek a szájából az a kérdés, hogy neki van-e tudomása róla? János mondatait most már minden oldalról hangosabban helyeselték. A folyosóról bejött néhány képviselő, aki az ülés tartama alatt odakint kaszinózott. Egy ujságiró leszaladt az ujságirók szobájába és a többieknek, akik ott nyugodtan huzigáltak ki sorokat a _kék_-ből, ezt mondta:

– Eriggyetek fel, ottfenn furcsa dolog történik. Senki ur, a kolléga, beszél.

– Módosit? – kérdezte egy öreg politikai riporter, de föl se nézett a kékből.

– Nem. Interpellál.

– Az nem lehet. Nem volt bejelentve.

– Éppen az a különös. És nagyon kényelmetlen mondatokat mond. Nagyon ugy néz ki, mintha _puccs_ volna.

Az öreg politikai legyintett a kezével, arra még nem volt eset, hogy szabadelvü párti képviselő váratlanul és kényelmetlenül interpellálta volna meg kormányát.

De a fiatalabbak felsiettek.

Az ülésterem már olyan hangos volt, amennyi lárma a jelenlevő kevés embertől kitellett. Most már harsányabban szóltak közbe:

– Szégyen gyalázat!

– Nem lehet türni!

S János most már ennél a mondatnál tartott:

– Van-e tudomása a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak arról, hogy tanszabadság ürügye alatt a kolozsvári egyetem egyik tanszékéről állam-, nemzet- és _dinasztia_-ellenes agitáció folyik?…“

Füredy egészen megmeredten ült a helyén… Ez nagyon kinos volt, ez az egész izé… és különösen, hogy a dinasztia… minek azt piszkálni?

De a kormánypárt, amely miniszterét eleinte bólogatni látta, élénken helyeselt.

Mikor János befejezte, minden oldalról csaknem valamennyi jelenlevő odament hozzá a gratulációs kézszoritással. Füredy Fábián, ismét csak azért, hogy a látszatot föntartsa, szintén odament és kezet szoritott Jánossal s ezt motyogta:

– Kedves barátom… Kedves barátom…

Mikor azonban az elnök beküldte hozzá az egyik jegyzőt, hogy tekintettel a közérdeklődésre, amit az interpelláció keltett, akar-e azonnal válaszolni rá, zavartan felelte:

– Persze… természetes… de nem ma…

Mire az elnök kijelentette:

– Az interpelláció kiadatik a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak.

Füredy a folyosón még odament Jánoshoz és szólt neki:

– Kérlek alásan… azt a mondatot… állam, nemzet… dinasztia… talán módositani lehetne? Ha átnéznéd a kéket… Nemde?

– Kérlek alásan – mondta János, kezet szoritott a miniszterrel, de nem ment le a gyorsirodába, ahol a revizorok szoktak azon fáradozni, hogy a teremben elhangzott értelmetlenségeknek kezet-lábat adjanak, vagy miniszterek és képviselők azon, hogy amit a teremben, mert nem tudtak vigyázni a szájukra, elmondtak, azt elmondatlanná tegyék.

Esze ágában sem volt, hogy a dinasztiát kihuzza a beszédéből. Tudta, hogy az a leglényegesebb benne.

Hazament, megebédelt, lefeküdt, várta Elza levelét és várta az estilapokat.

Elza levele nem jött, s az estliapok előtt Prokesch rohant fel a lakására:

– Óriási! – mondta Jánosnak. – Sőt nagyszerü! Hogy’ jutott eszedbe? Nem is mertem volna inditványozni, hogy megtedd. Most van tulajdonképen tálalva a Rózsa-ügy! Hallatlanul kinos a kormánynak, de neked mégsem eshetik bajod belőle, mert kifelé nem mutogathatják, hogy valaki a pártfegyelemnek az élét ennyire kicsorbitotta. Majd meglátod, mi minden lesz ebből.

– Mi lenne? – kérdezte János, aki csak _egyet_ várt a felszólalásától.

– Azt én még kiszámitani nem tudom. Nézd majd meg az estilapokat. Én megyek lapot csinálni, mert ma hallatlanul érdekes lesz a lapunk.

Prokesch elvágtatott.

Az estilapok csakugyan mértéktelenül felfujták az interpellációt. Tisztitó viharról beszéltek, amely a tudomány oduiból kisöpri a veszedelmes miazmákat és baktériumokat. Az üvöltés pártkülönbség-nélküli volt. És most először ünnepelték Jánost vér a mi vérünkből kiáltással.

S mert Elza levele este nyolcig nem érkezett meg, János bement a klubba, ahol mindenki tisztelettel vegyes szorongással nézett a lázadóra. Itt most már tudták, hogy az interpelláció előkészitetlen volt s hogy Senki ur akar valamit.

Az öreg Frideczky gratulált az ifju Frideczkynek:

– Bravó! – mondta – husz év óta nem… husz év óta nem… Legalább nekem szólhattál volna… De én félretolt ember vagyok… Nem szép tőled… De azért örülök.

És vitte volna sakkozni Jánost, ha Füredy és a miniszterelnök nem viszik el tanácskozásra.

– Te ugyan nem szóltál nekünk… nem tárgyaltad meg velünk, – mondta a miniszterelnök – de mi értjük a fiatalság hevülését… Az éppen az ereje. Mi mindenesetre megbeszéljük veled, hogy Fábián barátom mit válaszoljon. Nagyon kényes… roppant kényes… a dinasztia miatt…

Füredy meg sem emlitette, hogy ő szólt délelőtt Jánosnak, hogy a dinasztiát utólag hagyja ki a beszédéből.

És tanácskoztak, hogyan intézzék el ezt a nagyon kényes, roppant kényes affért.

XXIV. FEJEZET.

Elza

Gotthelf papa a Lloyd estilapjából értesült a Rózsa-ügy ujabb fordulatáról. Délután öt felé járt az idő és Gotthelf bekérette magához Elzát. Mire a lány megjelent, a mama is ott volt. Az öreg átnyujtotta a lapot a lányának.

– Olvasd csak el, fiam, hogy mi áll itt.

– Papa tudja, hogy nem olvasok németül.

– Jó, jó, lányom, ezt olvashatod németül is. És ha kiváncsi vagy rá franciául, talán fordittasd le a kisasszonyoddal.

– És éppen most irok egy levelet is, amelyikben mindörökre lemondok arról, hogy báróné legyen belőlem.

Gotthelfné sóhajtott, Gotthelf ferdén nezett ki a cvikker alól, amit olvasáshoz mindig feltett. Aztán megjegyezte:

– Arról még ráérsz lemondani. Arról sohase késel el.

Elza már olvasott. Egyre nagyobb meglepetéssel szedte a szemébe a sorokat. Az arca szine sápadtabb lett egy kicsit s mire az olvasmánynak vége volt, egy nagy könycsepp ült a szeme sarkában. Letette a lapot és nézett a szüleire. A mama beszélt, akit, mielőtt megjelent, Gotthelf informált.

– Látod lányom… mi nem vagyunk olyan müveltek és nagyszerüek, mint ti vagytok… Mi nem végeztünk annyi iskolákat és gimnáziumokba se jártunk…

Elza már nem figyelt oda, már gondolkodott. Egyében.

A mama folytatta még:

– De az biztos, hogy mi a te javadat akarjuk. Lásd be, Elzám, hogy eztet, ezzel a fiatal tanárral, azért most mégse lehet… Nem lehet most, mindenesetre várni kell, amig… amig…

Gotthelfné nem tudott egy határidőt mondani. De nem is volt szükség rá. Elza már közbeszólt, megmentette szüleit a további érveléstől.

– Ne is beszéljünk róla, anyus. Hát nem. Jó. Majd valami mást csinálunk.

– Mit akarsz csinálni?

– Azt még nem tudom. Majd megmondom.

– De _ezt_, ugy-e nem?

– Nem, anyus, nyugodt lehetsz.

– És az a levél?

Elza elgondolkodott.

– A levél mindenesetre nem megy még el. Majd gondolkodom rajta, hogy mit irjak.

És Elza nem küldött Jánosnak aznap levelet.

Visszament szobájába, lefeküdt egy kerevetre, befurta a fejét a selyemvánkosok közé és ugy gondolkodott. Estig. Akkor fölkelt, eltépte a félig megirt levelet, hamar megirt egy másikat Kolozsvárra, megmosta az arcát és nagyon jókedvüen vacsorázott a családjával.

Asztal fölött nem esett szó a Rózsa-ügyről.

Ugyanekkor folyt a tanácskozás a klubban a miniszterelnök és Füredy és János közt. A tanácskozás folyamán az a furcsaság derült ki, hogy a lázadó nem _akar_ semmit. A miniszterelnök mindenféle elintézési módokat proponált és János mindegyikbe beleegyezett. Egyelőre, nem kapván választ Elzától, nem volt tisztában vele, hogy mit akarjon. A masinából kirobbant a feszitőerő, ujabb fütőanyagra lett volna szükség s az még nem jött meg.

A miniszterelnök és Füredy a legnagyobb megnyugvással hagyhatták abba a tanácskozást.

Csak azt felejtették ki, hogy az interpelláció révén a másnap reggeli bécsi lapok is irnak az esetről. Valóban irtak is. És délelőtt tizkor már a miniszterelnököt a kabinetiroda Bécsbe kérette. A király koránkelő ember volt. A miniszterelnök bement a parlamentbe, még egyszer összebujt Füredyvel, aki aztán válaszolt János tegnapi interpellációjára. Elmondta, hogy a kormány, amelynek mindenről igenis van tudomása, és a kolozsvári ügyről is volt tudomása, éppen a tanszabadság alapelvén állva, várt eddig a beavatkozással. Azonban megnyugtathatja a felháborodott közvéleményt, hogy amennyiben olyan tanok terjeszttettek, amelyek stb… annyiban a kormány legszigorubb intézkedései nem fognának elmaradni.

Ez megint pártkülönbség nélkül tetszett mindenkinek. S a miniszterelnök mehetett Bécsbe, mert minden lehetőség nyitva volt és ha ott fent akármit kivánnának, azt lehet mondani rá, hogy az intézkedés éppen abban az irányban már megtörtént, csak még nyilvánosságra nem került.

Mikor a Házból hazament János, otthon már egész csomó üdvözlő táviratot talált. Es a délután folyamán egyre érkeztek. Testületek és magánosok üdvözölték a magyar hegemónia lánglelkü bajnokát, az elnemzetietlenedő ország nemzeti lelkének harsány szószólóját. És igy tovább; a táviratok nagyon emelkedetten tudták kifejezni magukat.

János már fel sem bontotta őket. Csak délután ötkor jött meg, amit várt. Elza levele.

János tudta, hogy mi van benne, vagy azt hitte, hogy tudja, de azért a szive a torkában és a halántékában vert, miközben kibontotta.

De nem lemondás volt; nem. Meghivó. Azonnalra. Egy kis beszélgetésre.

Mikor Elza délelőtt bejelentette a szüleinek, hogy meg fogja hivni Jánost és hogy minek fogja meghivni, az öregek az első percben, ösztönszerüen, nem mertek örülni a fordulatnak.

– Meggondoltad, lányom? – kérdezte Gotthelf-mama.

– Meg, anyus, meggondoltam.

– De tegnap még máskép gondolkoztál.

– Azért nincs ma tegnap, hogy ma mást gondolhassak.

Gotthelf-papa megcsókolta a lányát. A bárónét csókolta benne.

A mama még aggódott:

– De… hát… – kérdezte egy kicsit bizonytalanul – szereted?

– Kit?

– A bárót.

Elza nevetett:

– A bárót mindenki szereti.

A mama megkockáztatta:

– Igen, igen… de te?… te is?

Elza megint nevetett:

– Ha mindenki szereti és én nem volnék mindenki, az sem volna baj, mert én viszont a felesége leszek. Ez elég lehet egy embernek, még akkor is, ha báró.

Ez a felvilágositás nem nagyon tetszett Gotthelf-mamának.

Mikor János megérkezett, Elza mingyárt magával vitte a szalónba. És megint ő kezdte a beszédet. S a hangja vidám volt, a modora játékos, egész-maga a kedvesség és a kivánatosság. Csak a szemében lobogott valami, ami egyéb volt, mint az eddigi pajkosság, csufondárosság és életkedv. De azt a valamit János még nem láthatta. S ha látta volna, sem tudhatta volna, mi az.

– Ide hallgasson, Szépember – mondta Elza – jól figyeljen rám és ne reszkessen, mint egy diák…

– Nem reszketek – próbált János is könnyed lenni.

– Vagy annyira szerelmes belém?

János nem felelt.

– Különben – mondta a leány – gondolhattam. Én láttam, hogy szeret, de hogy _ennyire_ szeret, azt még sem képzelhettem.

– Nagyon szeretem – fakadt fel megint őszintén Jánosból, aki örült, hogy nem kell komédiáznia.

– Hát ha olyan igen-nagyon szeret, akkor báróné leszek.

János csaknem elszédült az örömtől. A leány már tovább beszélt:

– Ebből láthatja, hogy nem lehet büntetlenül megkérni leányok kezét. Az illető, még-olyan komplikált körülmények közt is, ki van téve annak, hogy megkapja a kezet. Tessék, a magáé!

Elza nyujtotta a kezét János felé.

János ráhajolt és megcsókolta.

A leány hamarabb huzta vissza a kezét, mint ahogy János szerette volna.