Part 8

Mindegyik városban három-négy napig tartózkodtak. De mindaz, ami elvonult János előtt, ugy tünt fel neki, mint egy gyorsan pergetett mozifilm, amelyről ezer felirás és színes kép tolakodik a szemébe, egyik elkeni és megszünteti azonban a másikat.

Velencéből az orrában maradt a mellékuccák poshadó csatornavizének keserüen rothadt szaga, s az az emlék, hogy a koszt nagyon rossz volt s végül csak egy _szkárpi_ nevü olajban kisütött halat vagy csigabigát vagy mitmást tudott megenni.

Firenzében olyan hotelben szálltak meg, amely mellett az Arno vizesése ágyudörgésként dübörgött egész éjjel s János, akinek amugy is küzdelmesek voltak az éjszakái, kénytelen volt éjjel egy másik traktusba költözni, ahová a vizesés csak állandó morgását küldte.

Turinban Kossuth Lajos házában jártak, szónokoltak is, folyton a kormányzóról beszéltek, ami Jánosnak egészen uj volt, ő csak Kossuth negyvennyolcas szereplését ismerte, ugy, ahogy az iskolai történetkönyvekben meg van irva.

Genuára utóbb csak az emlékeztette, hogy igen sok alaguton át jutottak oda s ő, akinek a feje fájt és nyitott ablak mellett állt folyton, koromtól feketén érkezett meg. Töltöttek még egy-egy napot más városokban is. János azonban még a nevüket is összecserélte volna, ha beszélni kellett volna róluk, mert valamennyi várost egymásba futtatta és egyformává tette az a sok kép, amit képtárakban, muzeumokban, templomokban néztek meg, testületileg; mindig egy másik, de ugyanoly furcsán, rosszul németül beszélő csicseróne magyarázata mellett.

Rómában hosszabb pihenő, a kiállitás látogatása, majd maga a konferencia következett hivatalos estélyekkel. A Monte Pincsó fekete ciprusai a temetőket és az eltemetett Adélt juttatták eszébe. Két nap egymásután megint nagyon levert volt. Megjelent a király fogadóestélyén, de nem látott egyebet, csak azt, hogy a király egy kis kurta, macskabajuszu zsidó füszeres, akin egészen hihetetlen az egyenruha és még hihetetlenebb mellette a nagy, erős, széles asszony, a felesége.

A pápai kézcsók is megmaradt a fejében, mert a pápa keze, melyről azt hallotta, hogy fehér és finom: aszott sárgabőrü öregemberkéz volt. A pápa beszélt is valamit, Jánosnak utólag mondták meg, hogy latinul, de ő, gimnáziumi előtanulmányai ellenére is, mikor hallotta, azt hitte, hogy őszentsége most is olaszul beszél, az a néhány szó annyira olasz akcentussal zengett.

Végre elhangzott az ellenzéki vezér ama nagyszabásu beszéde, ez alkalommal a legszebb olasz nyelven, amelyből a világ ujra megtudta, hogy… illetve ujra nem tudott meg semmit. A nagyszabásu beszéd tiszteletére még egy külön bankett is volt, ámbár, mióta Itáliát járták, ugyis minden harmadik este bankettet ettek, de ezt a bankettet maguk a magyarok rendezték maguk közt egy magyar hotelier éttermében, halászlével, paprikás csirkével, turós csuszával, a tósztok magyarul hangzottak el, mindössze az olasz sajtó képviselői nevében (akik megint mind csupa pesti izraelita borbélylegényeknek tüntek fel János szemében), volt egy olasz beszéd, amely magyarul mondott _ellyen_-nel végződött s erre felelt viccesen egy öreg szabadelvü ugy, hogy ami olasz szót tudott a makarónitól és a kamerieretől kezdve a lassáte ónyi szperancáig, azt egymás mellé rakta s ezzel fejezte be:

– Evviva il re Vittorio Emanuele!

A nagyszabásu beszéd után a magyar küldöttek egy része, be sem várva a konferencia végét, ki akarván használni az első osztályu szabadjegyét, amely egész Olaszország területére szólt és minden küldött zsebében ottlapult, tovább utazott Nápolyba és Sziciliába.

János velük ment, hogy ne kelljen még hazafelé fordulnia. De _ez_ az utazás sem használt neki, a folyton kék ég a fülledt hőséggel, amely alatta uszott, kezdett elszürkülni a szeme előtt. Pompéjibe, Herkulánumba és a Vezuvra mentek, ami még fáradtabbá és életuntabbá tette.

A Vezuv-napon ifjabb és öregebb honatyák, felhasználva azt az alkalmat, hogy a vezérgróf, akit élükre osztottak Rómában, külön meg volt híva egy angol diplomatához vacsorára, lányos házba vitték magukkal Jánost, aki, bár hónapok óta aszkéta életet élt, nagyon kinosan érezte magát, mert postatakarékpénztári évei jutottak eszébe, amikor maga, vagy más ifju hivatalnokok társaságában – akik közül azóta sem látott egyet se – tiz óra után rossz uccákba fordultak be és földszintes házak felé siettek, amikből zongoraszó hallatszott.

Az egész világ _egy_ város.

Ez a hely, ha előkelőbb volt is, ugyanolyan volt. A zongora épp oly fád, verkli-ritmussal szólt s épp ugy angol táncokat játszott, mint otthon. A különbség csak az volt, hogy a selyem-ingek, festékes arcok, feltornyozott frizurák, brutális parfőmök, most nem csábitották, hanem émelyitették Jánost.

Egy feketehaju lány az ölébe ült. Jánosnak kinos volt, hogy a lány fekete, de épp oly kinos lett volna, ha egy szőke ül az ölébe. Nem akart kiméletlen lenni, hát türte a lányt, aki simogatta az arcát (amitől Jánosnak hideg borsózott végig a hátán). A lány beszélt hozzá olaszul, angolul, franciául, végre még egy kicsit németül is, János nem felelt, nem mondta, hogy nem érti, végre elunta, fölkelt, ugy, hogy a lány csaknem a földre csuszott az öléből, János adott neki egy kis aranyat és kiment az uccára.

Még hallotta, hogy a lányok összeállnak és többen kiabálnak utána valami ilyet:

– Ilszantó!

Az uccán várta meg társait, akik nagyon elégedetten jöttek ki a szerelem házából.

Aztán Kápri szigetén jártak és Palermóba, onnan még lejjebb, Szirakuzába, utaztak. Már augusztus volt, a honatyák egy része innen visszatért. Egy egészen kis társaság elhatározta, hogy Maltába és Gibraltárba megy és onnan, Spanyolországon keresztül, csak szeptemberben kerül haza.

János ezekhez csatlakozott s mert pénze már fogytán volt, egyik hazautazótól vett kölcsön háromezer lirát s azzal indult neki a tengeri utnak.

*

A tenger szele, hulláma, az, hogy a hónapok óta tartó fülledtséget egyszerre friss és erélyes levegő váltotta fel, az angol hajó tiszta és szigoruan rendes élete a olasz lágyság és rendetlenség helyett, már az első napokon váratlan változást okoztak Jánosnál.

Olvadt, zilált, szétfolyó lénye összeszedelőzködött és megerősödött. Kezdte érezni magát és helyzetét az életben. Valahogy felderengett benne, hogy ő valaki, hogy valamivé lett s hogy ebből következményeknek is kell származniok. Leszámolt és kiegyezett gyászával, félre merte tenni és boldogan mert vágyakozni a másik felé.

Ha nem társaival volt, akik most már kiválogatódtak, ugy hogy csak a fiatalabb európaibb emberek maradtak e csoportban, ha nem társaival volt, akkor a hajó legfelső fedélzetének elején ült egy heverőszéken, mindig szembefordulva a hajó irányával, hogy viz és ég kékje, hajófutás szele élesen csapkodjanak át rajta, ami kimondhatatlanul jót tett egész lényének.

Elhatározta, hogy Gibraltárból egyenesen Pestre utazik és kicsavarja a lányt, aki neki _kell_, a másik férfi kezéből. Férfiabbnak és erősebbnek érezte magát amannál, biztos volt az eredményben.

Hogy mi van otthon, arról csak a többiek beszélgetéséből értesült eddig, ő maga sehonnan cimet nem adott magáról, lapot nem olvasott. Azok az információk, amik igy eljutottak hozzá, persze, nem vonatkoztak arra, ami őt érdekelte volna. Most szeretett volna hireket kapni, de nem lehetett s amit legjobban akart tudni, hogy Elza nem ment-e férjhez azóta, azt kitől kérdezhesse meg?

Türelmetlen lett és vágyott haza. Energiát érzett magában és cselekedni akart.

Igy értek Gibraltárba, ahol János még az erődbe se ment fel, hanem elbucsuzott társaságától, még háromezer frankot kért kölcsön, vonatra ült és Madridon és Párison keresztül, a lisszaboni és a keleti expresszt használva fel, öt nap alatt hazautazott.

Sejtelme sem volt róla, hogy otthon milyen sajátságos események várnak a megérkezésére.

XXII. FEJEZET.

Egy kis kulturtörténet

Május végén, János elutazása után alig néhány nappal, a Függetlenség szerkesztőségében megjelent egy koros ur, hegyes magyar bajuszu és Kossuth-szakállu:

– Doktor Fajjer Keresztély – mutatkozott be Prokeschnek, – a kolozsvári egyetemen az állattan nyilvános rendes tanára.

Prokesch már hallott erről a professzorról, akinek a neve, furcsa két jé-betüjével, az _eu_ helyett, sokszor fordult meg a lapokban. Fajjer Keresztély a magyar tudományt hirdette, a nemzetiesség elvét a tudományban, azt, hogy a filozófiát, a zoológiát s valamennyi többi iát külön magyar szempontból kell látni, nézni, feldolgozni és tanitani. Erről már sokat összeirkált Fajjer és még többet szónokolt, mert szónoki természet volt, aki Kolozsvár politikai életében tevékeny részt vett s mindig a legszélbalibb balon foglal helyet.

Fajjer előadta Prokeschnek, hogy milyen jó volna, ha a napilapok, melyek a közvélemény igazi nyilvánosságát jelentik, foglalkoznának a magyar egyetemek életével s főként ha támogatnák nyilvánosságukkal a kolozsvári egyetemet, mely ott kint a végeken – igy fejezte ki magát Fajjer – nemzetfentartó védőbástya szerepét játssza.

Prokesch bólogatott és helyeselte.

– És hogy’ méltóztatnék azt képzelni, hogy a sajtó, amely nem tulságosan ért ezekhez a tanügyi, tudományos dolgokhoz, beleszóljon az egyetemek életébe? – kérdezte a professzortól.

– Ha ne is szóljon bele, de legalább ismertesse. Hadd lássa a hazai közvélemény s hadd lássa a külföld, hogy ott lent, a végeken komoly tudományos munka folyik – és a professzor már nyult a zsebébe és egy kéziratot vett elő belőle. – Ime, a beszámoló a kolozsvári egyetem ezidei második félévéről, arról, hogy melyik szakot hány hallgató hallgatta, melyik tanszék milyen előadást tartott.

Prokesch átvette a kéziratot, belenézett, látta, hogy nem hosszu, neki mindegy volt, hogy folyik-e komoly tudományos munka a végeken, vagy az öreg ur csak a saját nevét akarja-e megint megforgatni egy kicsit a sajtóban, megigérte, hogy közölni fogja a kéziratot, sőt ezentul is támogatni fogja a végek védőbástyáját és elbocsájtotta Fajjert.

Mikor az öreg elment. Prokesch még egyszer belenézett a kéziratba, hogy hányszor fordul elő benne a Fajjer név, de mikor látta, hogy egyszer sem, sőt az öreg még a cikk alá sem irta a nevét, meg volt elégedve a professzor szerénységével s egy pillanatig azt hitte, hogy csakugyan az a célja a közleménynek, amit Fajjer célul bejelentett. Végül lehetnek becsületes emberek is a világon. Vagy ha másutt nem, legalább Kolozsváron.

Ebben a hitben Prokesch ráirta a kéziratra: _Hafér_, ami, mint az olvasó már tudja, annyit jelent, hogy egész mindegy, mikor jelenik meg a dolgozat a lapban, tisztára a mettőr jóindulatától függ, hogy a bennefoglaltak mikor kerülnek a nagy nyilvánosság elé.

Vasárnapig csakugyan szó sem volt arról, hogy Fajjer Keresztély kézirata, a kolozsvári egyetem ezidei második félévének ismertetése megjelenjen. Szombaton éjjel azonban Szeniczei, mint már annyiszor, megint csirkefogást követett el, nem ment be éjszaka a redakcióba, kéziratot sem küldött s Prokesch tizenkettő után áttelefonálta a nyomdába, hogy dobjanak be a lapba valami hafért.

– Mit? – kérdezte a mettőr.

– Akármit – felelte Prokesch.

A nyomdában azonban csak két hafér volt. Remete Pálnak, a lirikusnak egy hosszabb költeménye és a kolozsvári kézirat. A mettőr utálta a modern költészetet, Remete költeményét is már másfél hónapja hevertette, egyrészt, mert mikor szedésben olvasott belőle négy sort, a költeményt ostobaságnak itélte, másrészt, mert tudta, hogy a vers megnemjelenése borzasztóan fáj Remetének. Mikor tehát a szedő a Remete versét hozta a tördelőasztalra haférnek, a mettőr némi undorral tolta félre a szedést:

– Ne ezt a verses virstlit, ettől megint falramásznak az olvasók. A másikat.

A szedő a kolozsvári hafért hozta, a mettőr betördelte, a dolgozat másnap reggel megjelent.

Prokesch csak nyomtatásban olvasta el egészen. Mindössze _egy_ gyanus mondat volt benne, amely igy hangzott:

„A jogbölcselet tanszéke egyetemünkön tudvalevőleg csak átmenetileg van betöltve. Nyilvános rendes tanár hiányában a kiváló ifju szociológussal, Rózsa Rezső doktorral, aki nem a kolozsvári tudományos élet sarjadéka ugyan, de mindenképpen disze főiskolánknak. Rózsa Rezső doktor _Államelmélet_ cimen talán nem egészen kiforrt eszméket hirdetett, olyanokat, melyek a praktikus életbe átszürődve nemcsak a mai államnak, de a nemzeti életnek sem volnának hasznára. Rózsa Rezső doktor Allamelmélete mindenesetre tudományos diszkusszió tárgyát képezheti még. Kollégiumának terjedelme heti két tanóra volt“.

Prokesch azzal a hetedik érzékkel, amely minden ujságiróban megvan, mihelyt végigolvasta a cikket, érezte, hogy az egész beszámoló ennek az egy mondatnak a kedvéért iródott meg, bár abszolut semmit sem tudott sem Rózsa Rezső kolozsvári tanszékéről, sem Fajjer Keresztély szándékairól, azt mondta magában:

– Az öreg Tüz akar valamit ettől a Rózsától.

De azért valami különös fontosságot nem tulajdonitott az ügynek. Ugy gondolta, hogy a Rózsa-féle Államelmélet nyilván nem olyan magyaros, mint azt Fajjer Keresztély minden tudománytól megkivánja, s most az öreg ur megrovási kalandban részesiti a fiatal tudóst.

Harmadnap azonban három fiatalember küldöttségileg jött fel a Függetlenség szerkesztőségébe. Elmondták, hogy ők Rózsa Rezső doktor hallgatói voltak Kolozsváron s megdöbbenéssel és felháborodással észlelték, hogy tanáruk nemzetellenes tanokat hirdet. Látván, hogy a Függetlenség éles szemét és mindenre kiterjedő gondosságát nem kerülték el ezek az üzelmek, ők nyilatkozni szeretnének.

– Tessék – mondta Prokesch, – aki azt gondolta, hogy az ügy esetleg érdekesebb, mint amilyennek látta s az óvatosságot és körültekintést azért tartotta fölöslegesnek, mert a dolog nem tartozván az aktuális politikához, nem baj, ha akárkinek van igaza benne. A jogászok nyilatkozata is megjelent.

Másnap valaki – Kolozsvárról – ismertette Rózsa előadásának tartalmát. Kivonatot és idézetet közölt belőle. Prokesch megröviditette a cikket és kiadta.

A következő vasárnap a kolozsvári iparoskör gyülést tartott, melyen megtagadott minden közösséget Rózsa Rezső doktor államelméletével. Erről nemcsak a Függetlenséget, hanem a többi pesti napilapokat is értesitette.

Egész héten mindennap volt egy nyilatkozat valahonnan.

A parlament már nem ülésezvén, semmi nagyobbszabásu elemi csapás, vagy jobbfajta gyilkosság nem lévén, a lapok üresek voltak s Prokeschnek tetszett, hogy a kavarodó ügy milyen olcsó és ingyen érdekességgé dagad. Elküldött nyilatkozatokért a tudományos élet kiválóságaihoz.

A tudományos élet kiválóságai mindig a legnagyobb gyanakvással fogadják az ujságirót, ha megjelenik náluk. Megmondani a véleményüket nem merik, megtagadni a véleménynyilvánitást szintén nem. Tehát mind nagyon érdekes mondatokat mondtak az intervjuőrnek, nagyobbára azt, hogy ők a fiatal tudós államelméletét nem ismerik ugyan, de amennnyiben nemzetellenes, annyiban eszük ágában sincs helyeselni azt.

Most már Budapesten is figyeltek a kolozsvári afférra. A budapesti egyetemi ifjak Szent János köre is gyülést tartott és megbélyegezte a hazafiatlan tudományt. Sőt a pesti egyetem egyik tanára, aki rendesen ugyanazon a nézeten szokott lenni, mint a Szent János kör, tárcát irt a Függetlenségbe az ujabb államelméletek veszedelmeiről.

Prokesch valósággal el volt ragadtatva a fejleményektől. A legnagyobb örömmel nézte, hogy a többi lapok hogyan nem mertek hozzányulni a kérdéshez. Rendes körülmények közt, ha valamelyik lapban valaki _ellen_ hadjárat folyik, akkor akad egy másik lap, amely az érdekesség kedvéért, állást foglal az illető valaki _mellett_. Az első három héten nem történt ilyen állásfoglalás, mert a lapok egyáltalában nem itélték érdekesnek azt, hogy a kolozsvári jogbölcseleti tanszéken milyen tanok hirdettetnek államelmélet cimén.

A negyedik héten, amikor nemcsak Kolozsvárról, hanem az ország egyéb városaiból is kezdtek tiltakozó iratok érkezni részben a Függetlenséghez, részben a többi lapokhoz is, már nem mert egyik lap sem az áramlattal szembe fordulni. Három hét alatt kialakult az a vélemény, hogy nemzetellenes tanokról, kicsit hazaárulásról van szó, a hazaárulót megvédeni, mindig kényelmetlen és nagyon meggondolandó feladat.

A többi lapok tehát hallgattak és, bár boszankodva, átengedték a kolozsvári pecsenyét a Függetlenségnek. Ugy vélték, hogy az egész akció ugyis belefullad a nyár melegébe, s megszünik, mihelyt egy kis nagyobb vasuti baleset, vagy családi tragédia, vagy más kedves skandalum következik el a nyilvánosság számára.

Ebben azonban tévedtek. Prokesch sokkal jobb ujságiró volt, semhogy a Rózsa-ügyet, ha már _ügy_ lett, elengedte volna aludni.

A negyedik héten, hogy a skandalumot ébren tartsa és pártatlannak lássék, nyilatkozásra szólitotta fel magát Rózsa Rezsőt, aki eddig, bár kissé csodálkozva, de meglehetősen közömbösen nézte a személye körül duló háborut, melynek igazi okát is tudta.

Fajjer Keresztélynek, a magyar zoológia tanárának egy fia volt, aki egyik székely városban középiskolában professzoroskodott. Ezt a fiát szerette volna Fajjer annak idején a jogbölcselet tanszékére ültetni.

Nem is hitte, hogy a dolognak akadályai lennének, mert ritkán volt eset arra a magyar közéletben, hogy egy érdemdus atyának ivadékától egy stallumot csak azért, mert a fiu nem odavaló, megtagadtak volna.

Mégis az történt, hogy Rózsa Rezsőt hitták meg a tanszékre s Fajjer egy kicsit piszkálni óhajtotta az ifju tudóst. Hogy ilyen nagyszerü botrány lesz az ő kolozsvári beszámolójából, arra maga Fajjer sem számitott.

Mikor a skandalum megvolt már, akkor az öreg tovább verte a vasat s nem restelt vidéki városokba is szétutazni, körök, egyesületek gyülésén résztvenni, hogy a Rózsa-ügy minél nagyobb hullámokat verjen.

Rózsa tudta ezt, de nyliatkozatában még sem élt ezzel a személyes élü érvvel, amely az egész harcot mingyárt más mederbe terelte volna. Ha országunkban egy látszólagos közügy személyes térre megy át, akkor ott kiéli magát és a személyes rész elsimulásával a közügy már a kutyát sem érdekli. De Rózsa nem akart ugyanolyan eszközökkel csatázni, mint ellenfelei, akik kezdtek nem is az államelméletről, hanem a lipótvárosi zsidó fiuról beszélni, aki, mert amugy is hazátlan, most mások számára is fel akarja dönteni a hont… és igy tovább, sokkal kiméletlenebbül és gorombábban.

Ezenfelül Rózsa, mint minden igazi tudós, lenézte a napisajtót, a tudatlan bömbölőt s magához méltatlannak tartotta, hogy a heccben saját szavával is részt vegyen.

Rövid nyilatkozatot irt, melyben azt mondta, hogy az államelmélete helyessége, vagy helytelensége felett való döntés, föltéve, hogy tudományos tételekre nézve egyáltalában _kell_ dönteni, tartozhatik az egyetemre, melyen előadásait tartotta, tartozhatik tudományos kritikusokra, de azok közül is csak olyanokra, akik ebben a kérdésben semminő melléktekintetektől nem vezettetik magukat, de semmiesetre sem tartozhatik a napisajtóra, mely eddig az ő tanait csak hibás, vagy szántszándékkal elferditett citátumokban közölte s még kevésbbé tartozhatik vidéki iparos- és önképző körökre és temetkezési egyletekre. Aki kiváncsi arra, hogy milyenek a veszedelmes tanok, amiket hirdetett, annak ajánlja, hogy olvassa el az _Államélet_ cimü könyvét, melyben részletesen és pontosan kifejti véleményeit, melyek két évvel ezelőtt nyomtatásban is megjelentek az Akadémia kiadásában s a tudományos kritika rostáján átmentek anélkül, hogy bármi megbotránkozást vagy felháborodást keltettek volna.

Ez a nyilatkozat, ahelyett hogy elcsititotta volna a lármát, olaj volt a tüzre. Felkutatták az Államelmélet cimü könyvet, amelyből két év alatt mindössze negyvenhárom példány kelt el, széjjelkapkodták és – elolvastak belőle három-négy oldalt, s abból ujabb vádakat olvastak Rózsa Rezső fejére. Az egész ország mintha megbolondult volna, ugy vetette magát a Rózsa-ügyre, a temetkezési egyletek most már ugy fogalmazták határozataikat, hogy ők nem olvasták és nem is fogják elolvasni a szennyiratot, de szerzőjét, a galád hazaárulót, mindenesetre átadják a közmegvetésnek.

A felháborodás az Akadémia felé is elfordult. Megkérdezték tőle, hogyan vetemedhetett a fércmü kiadására? Felszimatolták a könyv kiadásának előzményeit s elkezdtek a nyilvánosság előtt táncoltatni koros tudósokat, akiknek a foguk is vacogott rémületükben. A koncertben most már kénytelen volt résztvenni a többi lap is, nehogy ugy lássék, mintha a hazaárulást lényegtelennek s a hazaárulót fel-nem-akasztandónak vélné.

Egy egész kulturától elmaradt és elrugaszkodott cigány-naturalista ország beteg barbárságának gyujtópontja lett a Rózsa-ügy.

Ami tanulatlanság, ostobaság, makacs bornirtság, céltalan gonosz indulat és bárgyu járatlanság és tájékozatlanság eddig lappangva müködött a közélet számos területén, az mind sietett a Rózsa-affér köré és gyönyörködött a felkorbácsolt pocsolyában.

Mindez azonban csak a sajtóban és a nem-hivatalos nyilvánosságban játszódott le.

Hivatalosan nem törődtek az egésszel, hagyták betegnek, lázasnak, orditónak lenni az egész közvéleményt. A kolozsvári egyetem hallgatott, az Akadémia lapitott, s a kormány talán nem is tudott az egészről.

Megtörténhetik, hogy az emberek ebben az országban az uccán ölik egymást és erről a lapok hasábokat irnak össze, de a kormány még nem értesült arról a kérdésről, mely miatt az emberek doronggal verik be a fejét egymásnak.

Rózsa Rezső, noha egy kisse idegessé tette már ez a mértéktelen üvöltés, s talán bántotta, hogy suszterlegények és egyéb entellektüellek nyugodtan irhatják ki róla, hogy gazembernek tartják, augusztusban leutazott Lellére és ott, mert a Balaton nem nyilatkozik, nagyon jól érezte magát.

Gotthelf papa aggódott ugyan, s kényelmetlennek érezte, hogy az az ember van épen az ő házában, akire, ha kimennek sétálni, a fürdővendégek összesugva ujjal mutatnak, ezt mondván:

– Ez az a Rózsa, a hazaáruló.

De Elza terrorizált mindenkit, sokszor tréfásan kiáltott rá apjára:

– Papa, a hazaárulás magának nem szakmája. Maga sok mindenfélét árult fiatal korában, de hazát még nem. Ne szóljon hát bele, mert nem ért hozzá.

Ő maga néhányszor, ha már tulhangosak voltak a lapok, amikbe belenézett, megkérdezte Rózsától:

– Mondja, Rezső, nem lesz baj ebből?

A fiatal tudós megnyugtatta:

– Nem, Elzus. Amig komoly emberek komoly helyről bele nem szólnak ebbe a zsivajba, addig nincs semmi baj. Fél év alatt ugy elmulik az egész botrány, mintha sohasem is lett volna a világon.

Elza hitt ebben, ahogy egyáltalában hitt Rózsa Rezsőben s szüleire rákényszeritette, hogy ne csak ők maguk maradjanak szeptemberben Lellén, hanem tartsák Rózsát is ott mindaddig, amig Kolozsvárra nem kell utaznia, hogy előadásait megkezdje.

Igy álltak az események, mikor János szeptemberben Pestre érkezett, azzal a szándékkal, hogy azonnal elmegy Gotthelfékhez, hogy lássa Elzát, akinek a puszta látására is éhes és szomjas volt, s beszéljen vele komolyan, ugy, ahogy eddig még sohasem beszélt.

Az első félórában értesült róla, hogy Gotthelfék Lellén vannak s a második félórában azt is tudta már, hogy Rózsa ott van náluk, s ez, egyelőre keresztezte a terveit. Ha a gyerekarcu ott van, ő hiába utazik le, még ha kigondol is valami véletlent, ami Lellén való megjelenését megokolná, ha a gyerekarcu ott van, ő ostobának, tudatlannak, gyámoltalannak érzi magát jelenlétében. Meg kell várni, mig a gyerekarcu elmegy onnan, vagy a család Pestre jön és Rózsa néhány napra Kolozsvárra utazik.

Ez volt a terve Jánosnak, amig Prokesch-sel nem beszélt.

De Prokesch, mihelyt beszólt hozzá telefonon, azonnal audienciát kért tőle a lakásán.

S ez a beszélgetés mindent megváltoztatott.

XXIII. FEJEZET.

Senki, az erélyes

Prokesch egy kicsit sértődötten csodálkozott rajta, hogy János az egész Rózsa-ügyről a Függetlenség hatalmas kampányáról és diadaláról semmit sem tud.

– Kedves báró – mondta Jánosnak tréfásan – igazán nem érdemled meg, hogy egy ilyen kiváló lapnak a tulajdonosa légy.

– Nem olvastam lapot egyáltalán.

– Lapot „egyáltalán“ nem is kell olvasni, de a Függetlenséget most mindenkinek hazafias kötelessége elolvasni.

– Seholsem láttam külföldön a lapunkat.