Part 9

Egész nap csend van nálam, semmi nesze szobáimban annak, hogy kívülem itt még más élő lény is lakik; de a mint beesteledik, a mint sötét lesz, megszólal valahonnan az a bevégzetlen ének, az a pacsirtazengemény emberi ajkon; majd közelebb, majd távolabb hangzik; majd elalszom rajta, majd felébredek rá és nem tudom kitalálni, honnan jő?

Ez még nem elég. Mikor alszom, ott jár-kel a szobámban ez az énekes kísértet, néha órákat ott tölt nálam, leül ágyam mellé a székre és lesi, hogyan alszom?

Hogyan tudom én azt, ha alszom?

Nagyon jó okaim vannak rá, hogy tudjam.

Az ágyam előtti asztalon minden este egy éjjeli lámpa szokott meggyujtva lenni, a mi, valahányszor felébredek, mindig ki van oltva; a csavar által letolt gyapotbél bizonyítja, hogy azt emberi kéz oltotta el. Eloltotta, hogy ha véletlenül felébrednék, meg ne lássam, hogy valaki van nálam.

Azután – egy fali óra van az ágyam fölött; azt rendesen magam szoktam felhúzni, mikor este lefekszem. Tegyük fel, hogy tíz óra van, mikor lefekszem, tizenegy, mire elalszom; ha aztán négy, öt, vagy hat órakor felébredek, az én órám nem négyet, ötöt, hatot mutat, hanem egyet, kettőt, hármat és a mellett egész nap jár rendesen s inkább siet, mint késik.

Az én láthatatlan látogatóm, mikor szobámban terem, megállítja az órát, hogy ütésével fel ne ébreszszen, s mikor eltávozik, ismét elindítja; erről tudom meg, hogy hány óráig, hány perczig volt ott?

És nem tudok rá jönni, hogy honnan jön be hozzám?

Az ajtókat magam zárom be, a kulcsokat belülről a zárban hagyva; ablakaimon keresztvasak vannak; a padlaton nem lehet sülyesztő, mert az szőnyeggel van bevonva, s a szőnyeg szélei a falnál csavarokkal leszegezve; a falakat is körül kopogtattam, sehol valami rejtett ajtó nyoma, a minek különben is meg kellene látszani a mindennapos nyitogatástól. – Nem resteltem minden képrámát leemelgetni a falakról, hogy talán azok valamelyike képez valami vakajtót? Nem találtam mögöttük egyebet, mint pókhálót. Felmentem a kastély padlására, hogy tán felülről találok valami leereszkedőt szobámba? Nincs az ott: – épen felettem van letöltögetve száz mérő morzsolt kukoricza, ha nyitogatnák plafondomat, az omlana legelőször is a nyakamba.

De hát egyátaljában honnan jár ki a szobáiból ez a rejtélyes valaki, mikor ablakait látom, de ajtaját sehol? ablakain szintén keresztvasak vannak, még azonfelül vaskosarak is, azokon ki nem mehet; mit eszik, mit iszik, mivel él; honnan érintkezik mindenféle prózai életszükségre való tárgygyal, ha csakugyan nem szellem, a ki el van ruha és eledel nélkül? Erre nem tudtam magyarázatot találni.

Kérdezősködtem bolondjaimtól, a kiktől azután még kevésbbé lettem okosabb.

A kapust elő sem vettem, mert az úgy is tudom, hogy azt felelte volna rá: «az úr pokolban is úr.» Holott én saját házamban sem vagyok úr.

A tiszttartó azt válaszolta, hogy ő semmiről sem tud semmit, mert ez a tárgy olyan kényes titka volt a megholt grófnak, hogy ha megtudta volna, hogy valaki annak nyomába akar jutni, rögtön elküldte volna szolgálatából. Ő maga is igen csodálkozott mindenen, a mit elbeszéltem neki, s velem együtt egész nap segített szobáim zegezugait kutatni, s nagyokat bámulni egymás szeme közé, mikor elvégre sem találtunk semmit.

A kocsis keresztet vetett magára, mikor kérdezősködtem tőle, s azt mondta, hogy ő jól tudja a titkot, de kér szépen, hogy el ne áruljam, ha tőle tudom meg; az a rejtélyes lény nem élő ember, hanem kisértet; valaha a gróf a feleségét hűtlenségen kapta, s befalaztatá a magányos szobákba, úgy ölte el éhséggel; de az most is feljár kísérteni éjjel, s dalol, hogy senki sem látja; szolgáltassak az üdvéért néhány misét, majd talán megnyugszik.

Ez a magyarázat nem ért semmit, ilyet magam is tudtam volna kigondolni.

Elővettem Louist. A jámbor fiu nem nevetett, attól félt, hogy megitatom; a helyett az őrültek comicus prosopopaeájával adá elő, hogy az valami csodálatos szépségű tündérkisasszony, a ki aranyban, ezüstben jár, nem iszik mást csak harmatot, s nem él egyébbel, mint virágillattal, mint a lepke; mikor akarja, köddé változik, s bepárolog az ajtón, ablakon keresztül, s mikor nem akarja, hogy lássák, megint köddé válik, s kimegy akármerre. – Majd ha tél lesz, vigyázzak az ablakaimra, mikor be lesznek fagyva, ha találok rajtuk reggel a jégvirágok közt egy-egy kereken felolvadt foltot: ott ment ő ki.

No ez legalább költői felfogással bír felőle.

Nem úgy, mint a kis gnóm vadász, a ki azt a titkot közölte velem, hogy nem jó szellem az, hanem ördöngös boszorkány, a ki éjszaka szakállas farkassá változik, az ablakon kicsúszik, a faluból elragadozza a kis gyerekeket, azokkal él, azért nem kell neki étel, mint más embernek. Ő már sokszor találkozott vele az erdőn; rá is lőtt, de a golyó nem járja, mert meg van babonázva.

Ez még legjobb. Tehát szakállas farkas, a ki kis gyerekek húsával él; jó hát rám nézve, hogy már nagy gyerek vagyok.

Egy szóval senki sem tud felőle semmit.

Néha megkísértettem, hogy alvónak tettetem magam. Hasztalan: a míg valósággal el nem aludtam, meg nem jelent; sőt mintha kitanulta volna fortélyomat, hangosan kaczagott rajtam. Hogy hol kaczagott? azt meg nem tudtam magamnak magyarázni. Valahol nagyon közel hozzám.

Itélje meg akárki, hogy nem volt-e elég okom arra, hogy megőrüljek?

De még több okom is lett.

Minthogy mindig felőle gondolkozom, kénytelen vagyok képzeletemben valami képet alkotni felőle. Annyira vittem, hogy már egészen magam előtt tudom őt látni; a mit ki nem egészítettem, azt hozzá álmodom, s azután képzelődöm és álmodozom egy képről, a mit soha sem láttam: valóságos őrült vagyok.

Magas, karcsú alaknak képzelem őt, hajló, simuló termettel; szőke hajának kell lenni, hosszú, földig érő szőke hajának, a mi ragyog, mint az arany, mikor szétziláltan rásüt a nap; fehér, halavány arcza lehet, melynek átlátszó zománczát a vér semmi pírja sem teszi elevenné; vékony, sötét szemöldök, hosszú fekete szempillák alól rejtelmes tűzzel világítnak elő zafirfényű mélázó szemei; ajkai vékonyak, finomak, halvány rózsa színével rajzolva.

Aztán rendesen álmomban ott szoktam őt magam előtt látni. Azt mondják, hogy bolond ember, a ki az álmát elbeszéli másnak. Hiszen én nem is állítom, hogy nem vagyok az. Minthogy bizonyosan tudom, hogy a mint elalszom, rögtön megjelen előttem ez a kettős kép: a való alakja odalép hozzám és néz rám szótlanul, mozdulatlanul; míg az álomban látott beszél velem, meséket mond, jár-kél velem, szavaimra hallgat, ha rá nézek, elpirul: ezért én alig várom, hogy az éjszaka következzék, hogy elaludjam, mert az az én életemnek szebbik fele. Nappal ugar alá szántok, répát ültetek, béresekkel veszekszem, barmok lábát kuruzsolom, azt hiszik, a legtüzesebb gazda vagyok; pedig alig várom, hogy bezárkózhassam, lefekhessem és járjak a tündérek után.

Sokszor feltettem magamban ébren, hogy ha még egyszer álmomban összejövök vele, megvallom neki, hogy szeretem, s megkérem, hogy jőjjön el ébren is hozzám. Erre a gondolatra sem jönne valami nagyon okos ember. – Hanem természetesen álmomban el szoktam azt felejteni, a mit ébren feltettem magamban, s a szerelmi vallomással rendesen elmaradok.

De egyszer mégis annyira tudtam fokozni ezt az erőtvevő álomjárást, hogy egy álmomban eszembe jutott határozatom. Ott ültünk egymás mellett egy szép granátfa árnyékában; előttünk a végtelen tenger terült, a nap, mely a fényes levelek miatt nem süthetett reánk, tükréből, a tengerből vetett világot szép tündérem arczára, a mi azt még túlvilágiabbá tette.

Én nagyon örültem neki, hogy tehát Magyarországon már tenger is van és granátfa-erdő.

A granátalma különben igen szép gyümölcs, de nem valami nagyon sok megenni való van rajta; ha az ember felmetszi, apró áfonyaforma szemecskéket talál benne, pirosakat, mint a granát; ezek megenni valók. Apám ilyet is árult sokat, azért ismerem jól.

Én egy granátalmát felmetszettem, s ilyen cselszövényt gondoltam ki vele.

Elébb egy szem magot tündéremnek nyújtottam. Ő megizlelte azt, s azt mondta rá, hogy savanyú.

Ekkor egy másik szemet ajkaim közé szorítottam, úgy hogy a piros szem kilátszott közülök, s azt mondám neki:

– Lásd, emez édesebb, vedd el.

Gondolhat ki ilyen ravasz furfangot az ember máskép, mint álmában? oh ébren a világért rá nem jöttem volna erre.

Az én tündérem mosolyogva hajolt oda hozzám, rám nézett szeliden azokkal a kéklángú szemekkel, s mindig közelebb hajolt, hogy ajkaival elvegye számból a számára nyújtott granátszemet; mindig közelebb, egyszerre forrón tapadtak ajkai ajkaimhoz, a hogy nem szellemek, nem álomképek, hanem igazi emberek csókolnak; én magamon kívül a mondhatlan gyönyörtől ölelém őt át hirtelen két karommal, és abban a pillanatban egy éles sikoltás ébreszte fel álmomból.

Nem, ez nem lehetett mind álom; ez valódi csók, valódi ölelés, valódi sikoltás volt.

És még sincs itt senki.

Egy gondolat villant át agyamon; felugrottam fekhelyemről: a kandallóhoz futottam. – Akkor szégyeneltem azután csak el magamat, azt képzelni, hogy tündérem a kürtőn jár be! pedig az nem is lehet: a kandalló most is tele hamvadó parázszsal, s azonfelül a rosta-lappal is el van zárva.

Álmodtam hát mindent, vagy meg vagyok igazán őrülve, vagy csakugyan vannak tündéri lények, a kiket egy hang láthatlanná tesz, egy pillanat más csillagzatba visz át?

Nem tudok rá felelni. Csak annyit tudok, hogy szívem most is dobog az öleléstől, ajkam most is ég a csóktól.

A mint kioltott lámpámat újra meggyújtottam, s elkezdtem szobámban lázasan alá s fel járkálni, egyszerre egy idegen tárgy tünik szemembe.

Egy kis hímzett czipő ágyam előtt.

Oly keskeny, oly finom, oly parányi, hogy az talán nem is földönjáró láb, a mi ezt viseli.

Tehát végre mégis bizonyítványom van rá, hogy ő itt volt: itt ült mellettem, itt járt, innen futott el, siettében egyik czipőjét is elveszté, s nem ért rá azt felvenni.

És mind ez tagadhatatlan, mert hiszen olyan igaz, hogy ez itt a kezemben nem más mint papucs, mint a milyen igaz, hogy élek és nagyobb igazság kedveért egy korsó hideg vizet öntök végig a fejemen.

De azután mégis csak oda kellett visszatérnem, hogy én bizony most sem vagyok ébren, ez is csak álom, az ember sokszor álmodja, hogy felébredett, s másféle álomhoz kezd. Én most ezt a kis bámulatraméltó parányi portékát, ezt a bábuzni való czipőcskét elzárom ide a fiókomba, de bizonyos vagyok felőle, hogy reggelre még sem lesz itt; mert hiszen sokszor álmodik az ember olyat, hogy sok pénzt talált, elzárta vasas ládába, hogy mire felébred, ott találja; az ember álmodik ilyen furcsákat elégszer. Ez is ilyen furcsa álom lesz bizonyosan.

Erre aztán megint lefeküdtem s szokásom ellenére addig aludtam, míg Louis el nem kezdett dörömbözni az ajtómon, hogy nyissam már ki: tíz óra lesz. A szegény fiu megijedt, azt hitte felakasztottam magamat, s már rám akarta törni az ajtót.

Alig nyitottam fel a szemeimet, első dolgom volt iróasztalom fiókját kinyitni, hogy megtudjam, ébren láttam-e valamit, vagy álmomban?

A kis hímzett czipőcske – most is ott volt, azon módon fehér csipkeszegélyével, piros szalagjaival; egy éjviola, meg egy lepke volt rá hímezve finoman.

Attól a percztől fogva nem volt maradásom többé ebben a házban. Egész nap mindig egy megfejthetlen talányt üldözni gondolataimmal, éjjel és nappal mindig egy kép után szaladni, mely soha sem engedi magát elfogni, ez a legegyenesebb út volt arra, hogy magam is kompániába álljak ezekkel a furcsa emberekkel, a kiket a néhai úr ide gyűjtött maga körül.

Nem! Ennek végit kell szakítanom. Szép dolog az az ábrándozás nagyon, de nem nekem való. El fogom hagyni a kastélyt, visszamegyek Pestre, kiadom a jószágot haszonbérbe, vagy rá bizom a tiszttartóra az egészet, azt adjon belőle, a mit akar.

Felhivattam cselédeimet, megmondtam nekik, hogy itt hagyom őket; a fizetéseiket, azonfelül, a mit a gróf hagyománya biztosít számukra, tőlem is meg fogják kapni egész évre; hanem már most menjenek és ne bámuljanak rám.

(Kezdtem abba az igen szeretetreméltó kedélyállapotba esni, a mikor az ember mindenféle ábrázatot gyűlöl látni.)

A jámbor fiuk kotródtak, épen csak a bohókás kapus maradt hátra a szobámban: bizonyosan azt akarja tudtomra adni, hogy «az úr pokolban is úr». Én majd bizonyítom neki, hogy ez nem igaz. Már én tapasztalom az ellenkezőt.

Az én bohókás öregem azonban nagy meglepetésemre, felhagyva katonás magatartásával, odajött hozzám, megfogta a kezemet, megcsókolta, s előttem egészen szokatlan, átváltozott hangon kérdezé:

– Miért akarja ezt a helyet elhagyni? – Bántja önt, hogy az a szegény leány itt van? Terhére van önnek? Neheztel érte?

Én alig birtam magamhoz térni a bámulattól. Hisz ez az ember nem bárgyu.

– Nekem úgy tetszik, mintha te most egészen más hangon beszélnél, mint egyébkor.

– Igen uram. Hallgasson meg; elmondok önnek mindent, s akkor úgy hiszem, sokat meg fog érteni, a mi eddig különösnek tetszett, s ha megértette, nem fogja elhagyni a kastélyt.

Az ember olyan válogatott szavakban beszélt, hogy én önkénytelen megkínáltam, hogy üljön le, a mit ő el is fogadott. Szívdobogva vártam, mit fog mondani? Néhány szavából azt kelle hinnem, hogy ez az egész kastély titkát tudja, s engem csak ez gyógyíthatott meg.

Az eddig oly dőrének látszó arcz vonásai egészen át voltak alakulva; tulajdonképen tán az én hibám volt, hogy azokat eddig is másformáknak láttam s elhagytam magamat ámíttatni bolondos beszéde által.

– A megholt grófnak volt egy titkos szerelme, a mi igen szerencsétlenül végződött. – Hibásak voltak mind a ketten, a nő is, a férfi is; a világ nem itélt felettük, mert el tudták azt titkolni, most pedig már itél felettük az, a ki mindnyájunknak itélő birája az égben. A gróf legalább a gyermekben akarta helyrepótolni hibáját, ki, a mely órában született, a másik órában már árva volt. A gróf ide vette őt magához, s az volt a szándéka, hogy itt fogja neveltetni, s törvényes gyermekévé fogadja. De nem engedte neki a bölcs Mindenható, hogy itt e földön leróhassa adóját; csodálatos, soha ember nem hallotta módon gátolá meg őt e szándékában: – a leány felnőtt szépen, de soha sem tanult meg beszélni, hanem a helyett csak énekelt, mint a madár. – Nem volt siketnéma, mert a legcsöndesebb neszt is meghallja, s lám dalolni tud; de szót nem mond ki soha, csak énekel; mint a kis madárnak az erdőn megvan a maga hangja, a mivel örömét vagy szomorúságát adja tudtára azoknak, a kik nyelvén értenek, a mint meg tudja az értetni magát, ha párját szerelmesen híja, vagy ha veszedelem fenyegeti, épen úgy tudja ő is énekhanggal értetni meg magát. – Oh a szegény gróffal mi sokat tanultuk ezt a beszédet, s én már tudom, hogy mit beszél? A gróf egyedül én velem közölte minden titkát. Mi oka volt rá? mi részem volt nekem e szerencsétlen történetben, azt nem szükség másnak tudni; azt mondá egyszer, mikor a leány már tíz éves volt: «ha én meg találok halni, ha kimondom, hogy ez a gyermek enyim, mi fog történni vele? bizonyosan azt fogják mondani, hogy őrült; pedig nem az: hiszen természetes esze, jó szive, ragaszkodása van, ki tudja találni az ember gondolatját! akkor berekesztik valami tébolyodottak házába, elzárják, kínozzák, valódi őrültet csinálnak belőle, mit tegyek vele?» Ekkor jött a gróf arra a különös gondolatra, hogy leánya végett saját kastélyából csinált őrültek házát. Összekereste a vidéken távolról, közelről a falu bolondjait, a tiszttartót magát valóságos őrültek házából váltotta ki. Egyedül én voltam annyi között az egyetlen ember, a kinek mind az öt érzéke rendben volt, hanem épen én űztem azért a legtöbb bódultságot, hogy híre menjen. És azután éjjel-nappal vesződött, türelmesen, álmatlan gondok közt a szerencsétlenekkel, lassankint csendes szófogadó embereket csinált belőlük, úgy, hogy utoljára nem volt egy cselédje sem, a kit valami elmebajból ne gyógyított volna ki. Oh én azt hiszem, hogy ha van valami módja annak, hogy halandó ember a másvilági bűnhödésből még e földön leszolgáljon, a gróf megtalálta azt, mert az embererőn túl járó munka volt, a mit ő elkövetett. S miért tette ő mind ezt? Azt mondá: ha e nyomorultaknak holtom után itt lakhatást biztosítok, örököseim közől senki sem jön ide lakni; a kastélyt sem bérbe, sem örök áron meg nem veszi senki; kénytelenek lesznek végrendeletem szerint cselédjeimet ott tűrni, s kinek lenne rajtam kívül elég lelke, csupa merő őrültekkel lakni egy házban?

– Bizony mondom, hogy nekem sem lett volna, ha előre tudom.

– Megvallom uram, hogy mikor ön e jószágba bejött, nagyon számítottam rá, hogy két hónap alatt el fogja hagyni a kastélyt. Ez a kastély úgy van építve, hogy valami titkos tornáczokon keresztül minden szobát össze lehet járni, a nélkül, hogy valaki az ajtóra kerülne. Többet én sem tudok. Arról, hogy ez miként van rendezve, nincs tudomásom; azt egyedül Viola tudja.

– Mit? viola? (annyira el voltam merülve, hogy valami virágot képzeltem a ki tudja, azután vettem észre magamat, hogy az a leány neve: – úgy képzeltem, hogy az nagyon illik hozzá).

– Ezen az úton rendesen ki szokott jönni Viola éjjelenkint az udvarra; én készen tartom szükséges élelmi szereit, azokat átveszi tőlem; ha én meghalnék, a tiszttartó gondoskodnék róla. Ilyenkor mindig tudakozódtam ön felől, s megdöbbenve vettem észre, hogy a szegény leány, a helyett, hogy félne az idegentől, ki apja kastélyát megvásárolta, s őt abban mintegy fogva tartja, úgy ragaszkodik hozzá, úgy sóhajtoz, úgy nyögdécsel, mikor felőle kérdezősködöm; hát még, midőn azt adá tudtomra, kezeivel, arczával mutatva, hogy ott szokott ülni, mikor ön alszik, hogy álmainál virraszt; ön ezt talán nem is tudta eddig.

– Oh, igenis jól tudtam.

– Eddig nem volt őrült a gyermek, de ha ön elmegy, az fog lenni. Ma éjjel ijedten jött hozzám, és sírt és a haját dúlta két kezével, úgy kétségbe volt esve; én el nem tudtam találni, mi lelte? Hogy azután kissé nyugodtabb lett, mutatta arczával, szemeivel, hogy a míg ön aludt, ismét oda lopózott és az Isten bocsássa meg neki, önt álmában megcsókolá. – Azt a gyöngéd, reszketeg mosolygást én le nem tudom irni, a mivel azt kifejezé; azután ijedten eltakarta arczát és térdre esett, kezeit összetéve esdekelve nézett reám, olyan hangokat nyögve, a milyenekkel a szárnyaszegett madárka könyörög a vadásznak, hogy ne fogja el, ne ölje meg. Viola azért könyörgött, hogy ne haragudjék ön reá; bocsásson meg neki, soha sem fogja önt többé háborítani, még énekével sem. Meglesz csöndesen a háznál, észre sem fogja ön venni többé ittlételét: csakhogy ne haragudjék reá. Én pedig azért könyörgöm önnek, jó uramnak, ne hagyja el ezt a kastélyt, tudja most már egész titkát; mi itt úgy szeretjük önt mind; senki oly jól nem tudna bánni e szegény boldogtalanokkal; – ha ismét idegen kézre kerül, ki felel annyi elveszett lélekért?

– Igaza van, öreg. Meggondoltam, itt maradok.

– Én ugyan nem hiszem, hogy Violát ön többé megláthassa, de ha véletlenül mégis találkoznék vele, legyen iránta azon kímélettel, a mivel a szerencsétlenségnek tartozik minden derék ember.

Én csak azon vettem észre magamat, hogy a kapusommal barátságosan kezet szorítok. – Hozzá vagyok már szokva minden rendkívüliséghez.

Miután megnyugtattam a felől, hogy nem fogok elszökni a háztól, s Violára sem haragszom, egyúttal felmentettem őt az alól, hogy mikor velem találkozik, bohókás szerepét gyakorolja előttem, minthogy úgy sem hiszek már abból semmit, hogy az úr pokolban is úr: ez csak olyan mendemonda.

Két hónapig hangját sem hallottam az én tündéremnek. Mindennap úgy éreztem magamat, mint a kinek valakije meg van halva, s minden éjjel azt álmodja, hogy él, és azon töprenkedik, milyen különös az, hogy valaki élhet, a ki már meghalt; nappal pedig látja, hogy valóban meghalt s azon gondolkozik, milyen különös az, hogy valaki meghalt, a ki még él.

Ezekben az időkben valami jól szervezett rablóbanda hősködött itt ezen a tájon; sok úri lakot felvertek, pénzt elraboltak, ellenállókat főbe lőttek; egy szóval, nevezetes dolgokat vittek véghez.

Szomszédaim engem is figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert egy úri embert, a ki véletlenül ezen a falun ment keresztül, helyettem már megzálogoltak az úton, s aligha rám nem kerül a sor.

Törődtem is én ezzel, a ki sem éjjel, sem nappal nem jártam ezen a világon.

Egy novemberi este csunya havas, esős idő volt; oda künn nem volt mit csinálnom; egyedül üldögéltem kandallóm előtt, s raktam a hasábokat a tűzre s néztem, hogy támadnak azok a fényes süvöltő szellemkék a száraz fából, a mik olyan nagy barátai a táncznak, a midőn egyszerre egy ijedelmes kiáltás riaszt fel merengéseimből, melyet rögtön egy lövés követ, s arra ismét fájdalmas halálordítás hangzik: – mind a két kiáltásban kapusom hangját ismertem fel.

Hirtelen felugrottam, ágyamnál függő revolveremet kapva s ajtómat felszakítva, kiléptem az előterembe. A terem szemközti ajtaján épen akkor lépett be két álarczos alak. Egy pillanat alatt két lövésem fogadta őket, egyik vissza lőtt, de nem talált, a másik valószinűleg találva volt, mire mind a ketten visszavonultak ismét, s a félig nyitott ajtón keresztül lövöldöztek felém, ki részemről saját ajtóm kilincsét fogva, egy felől védve voltam, másfelől készen arra, hogy a belépőt üdvözölhessem.

Ebben a helyzetben egyszer csak azt hallom, hogy szobám tulsó ajtaját is elkezdik feszegetni. Két oldalról vagyok megtámadva, két felé kell magamat egyszerre védnem.

Hirtelen bezártam az első ajtót, s a második felé fordulva, a mint azon egy fejszecsapásra valami rés támadt, kilőttem rajta; de erre már az első ajtót is kezdék döngetni mögöttem.

E veszélyes perczben az jutott eszembe, hogy milyen jó volna, ha most szobámban nem világítna a kandalló; így az ostromlók minden lövése eltalálhat, de alig villant meg e gondolatom, midőn szobám egyszerre elsötétült, s midőn én meglepetve tekinték a kandalló felé, ime az tüzestől, mindenestől együtt eltünt a szobából, s a hol azelőtt volt, ott egy halavány, fehér alak állt előttem, reszketeg éji mécscsel kezében, mit másik kezével eltakart: – az én álmaim megtestesült képe.

Egy villámpercz a bámulatra, a másodikban tündérem odaszökött hozzám, megragadta kezemet, odarántott magához a kandalló helyére, s abban a perczben, mint a színpadi sülyedő, alácsúszott velünk a csodás talapzat.

Tehát ez volt a titok megfejtése. Az egész kandalló feneke emelkedett fel tűzhelyestől együtt a kürtőjébe, s ugyanakkor alatta egy nyilás támadt, mely fél emelettel alább szállítá az embert. A földszint és az emelet között még egy egész osztály volt, nem magasabb, mint hogy egy ember elmehessen felemelt fővel közötte; a mit sem kívülről, sem belülről nem lehetett észrevenni.

Egyszerre egy szegletfalhoz érve, rejtélyes szabadítóm ismét közelebb vont magához, s egy rugót hátra nyomva a falban, a padlatkoczka, a melyen álltunk, hirtelen felemelkedett velünk. Miként nálam, úgy itt is a kandalló alatt volt a titkos feljárás a szobába, melybe ily tüneményes úton lettem átvarázsolva.

Valóban úgy tetszett, mintha egy tündérálmot virrasztanék át: egy percz előtt a minden oldalról fenyegető halálveszély, most pedig a szabadulás egy olyan csendes, hozzájárulhatlan helyre, a hol tündérem lakik.

Egészen az a sokszor megálmodott tünemény, a ki a granátfa alatt megcsókolt. Azon arcz, azok a szemek, az a beszédtelen ajk – és azután az a rögtöni eltünés, mire körülnéztem, nem láttam őt sehol. Ámde ezúttal nem volt álom, a mit láttam; egy pillanat mulva hallottam a kastély tornyában megcsendülni a vészharangot; ezen toronyhoz sem leltem soha a feljárást, tehát ez is Viola szobájából volt hozzájárulható.

Szegény gyermek! a mint a kastélyban váltott lövésekből megtudta a veszélyt, mely éltemet fenyegeti, elárulta megőrzendő titkát, hogy annak az árán megszabadítson, s csak azután kezdett jelt adni a lakosoknak a veszélyről.