Part 8

Mégis elmegyek. Alásszolgája uram. Ne kisérjen ki kérem, hátha valaki meg odakinn oxygént lehell ki s a hydrogén meg oxygén összetalálkoznak, víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle?

Összetéptem az ügyvédnek irt levelemet, mentem az én elátkozott kastélyomba vissza, talán fenhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no iszen szép mulatságot szereztem én magamnak!

Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton? annyit tudok, hogy a legutolsó, a kinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a komornyik.

Nevetett rajta szörnyen.

– No öcsém Louis, hiszen most gyere ide nevetni, mert van minek. Nevessünk ketten, majd én contrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban, ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, menykő csapjon a két nevető füled közé, hord előlem magadat s mondd meg a többi bolondnak is, hogy felém ne jőjjenek, mert én meg olyan bolond vagyok, a ki emberhússal él s rajtad kezdem.

A fiu takarodott előlem, hanem az nem zavarta meg jó kedvét.

Én pedig bezártam utána az ajtót s elkezdtem a palotában alá s fel járkálni, mint a ki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a kandallómban tűz ropogott, kellett is most nekem a meleg; vacsorám az asztalon állt; köszönöm! ki tudja miféle bolond főzte ezt is; hátha valami veszett kakast ölt le annak a pecsenyének, a ki megszólal bennem, ha megeszem; az ágyam is fel volt vetve; gondoltam is én arra, hogy aludjam. Arról gondolkodtam, hogy mit csináljak, hogy itt ne legyek?

Kimenjek ebből a házból, másikat építtessek magamnak? azért mégis csak itt maradnak a bolondok s csak én maradok a gazdájuk; aztán ha építkezésbe ölöm a pénzemet, akkor nem gazdálkodhatom.

Majd azt gondoltam, hogy pert indítok a szerződés megváltoztatásáért. Eszembe jutott, hogy pörlekedni már magában elég nagy bolondság. Ni, hogy ragad az emberre!

Azután azt gondoltam, hogy itt maradok; nem törődöm senki fiának a furcsaságaival, a ki bolondozik előttem, annak a számára tartok egy kegyetlen nagy husángot s úgy eldöngetem vele, hogy megjön az esze rögtön; az már nincs a kontraktusban, hogy a nemes gróf pártfogoltjait püfölni nem szabad.

Hanem aztán ez az eszme sem tetszett sokáig; ugyan ki fogna verekedni ilyen szegény nyomorult emberekkel? ki ütne meg egy őrültet, a ki nem tehet arról, hogy ő szerencsétlen?

Az is megfordult a fejemben, hogy eladom én ezt a jószágot per sundám bundám, a hogy vettem, rászedek vele én is valakit, a hogy engem rászedtek. Hanem akkor eszembe jutott, hogy az apám, ha rossz czitromokat kapott, aztán jött valaki kérdezni: jó-e ez a czitrom? megmondta neki őszintén: «bizony rossz ez, édes úr, nem érdemes pénzt adni érte», hát én sem lehetek kevésbbé jámbor, mint ő.

Vagy eladjam a jószágot veszteséggel? – Azon kezdjem a gazdálkodásomat, hogy elveszítsem a vagyonomnak egy ötödrészét?

Pedig igazán mondom, ha akkor valaki oda jön s azt mondja, hogy megveszi a birtokomat húsz ezer forint veszteséggel, megölelem, megcsókolom, kezébe nyomom a kulcsokat: itt van a vacsora, itt a vetett ágy; tessék jóllakni és lefeküdni; én meg majd megyek Amerikába, ott még nem szedtek rá.

Dehát hiába, ilyen valaki nem jött; s nekem csakugyan magamnak kellett lefeküdnöm a vetett ágyba.

Bárcsak legalább valami nagyméltóságú kisértet jönne ide, hogy megijeszszen, attól talán kimenne a fejemből ez a nagy boszúság. Ha ezek a rococo nagyságos urak és asszonyságok ezekből a diófa rámákból csak most egyszerre alászállnának, körülülnék az asztalomat, hozzá látnának a vacsorámhoz s beszélnének egymással olyan nyelven, a miből én egy szót sem értek. Átkozott fatális gondolat valakinek az ősi arczképeket is honnhagyni a kastélyában, mikor eladja; az új ember valahányszor egy ajtót kinyit, mindig azt hiszi, hogy valamelyikkel szemközt találkozik.

Aztán csak volnának hát bár ezek is olyan régimódi becsületes kisértetek, a kik igazán bejönnek a kéményen, meg a rejtett padlatnyiláson, illendő lánczcsörgéssel, huhogatással, szemfintorgatással; de nem teszik, hanem csak úgy meredeznek alá onnan a festett vászonról az emberre s fenyegetőznek a festett buzogányokkal kezeikben; az asszonyságok meg úgy rátartják magukat azokkal a legyezőkkel, pásztorbotokkal.

Oh be hideg ez az ágy is. Bizonyosan innen is valami kisértő lelket ugrattam ki: ugyan jól járt, hogy rá nem találtam heveredni. Épen olyan kedvemben vagyok most, a mikor nem nagyon respektálom a csavargó szellemeket.

A gyertyákat eloltottam rendre, a nagy góth ablakokon aztán bebámult hozzám a hold: – ez a bolondok patronusa. Ennek sem volt most egyéb dolga, mint hogy grimászokat csináljon az én szemem közé: soha sem láttam még, hogy így félre húzta volna a száját, így hunyorgatott volna a szemeivel: soha sem látszott ennyire hasonlónak egy sajtpofájú gúnyolodó emberarczhoz; úgy boszantott az egész vigyorgó kép. Utoljára találtam valami függönyt, a mivel eltakartam magamat előle: engem bizony ne csúfoljon.

Akkor meg egészen setét lett a szobában, csak a mint a kandalló haldokló tüze egyet-egyet lobbant, akkor tünt elő félhomályosan a megholt gróf arczképe a falon. Épen az ágyammal szembe volt felakasztva; valahányszor egyet világított rá a kandalló fénye, mindannyiszor úgy tetszett, mintha oda jönne hozzám, megmozdítaná erős fekete szemöldökét, megtapintaná az üteremet s azt mondaná: egy bolondommal megint több van.

Egy szóval minden élő és nem élő tárgy hozzá fogott, hogy engem itt üldözzön. A mint meghúztam az óra zsinórját, hogy megtudjam, mennyi az idő? az elkezdett százat meg százat ütni egymás után; a kétszáz huszonötödiknél abba hagytam a számlálást, nem tudom hánynyal végezte be? kínomban a párnám szegletén találtam egy furcsa rézcsapot, azt addig csavargattam jobbra meg balra, míg egyszer azt vettem észre, hogy az ágyam egy rettenetes nagyot sóhajt, s erre a sóhajtásra úgy összelapul alattam minden derekalj, mintha egy ív chinai papiroson feküdném. Persze szélpárnákból állt az egész, a miknek kitaláltam nyitni a lélekző csapjukat s egyszerre kirepült alólam a töltelék.

Felugrottam dühösen. Bolond az egész garnitura! Nemcsak a cselédek bolondok, hanem az órák, ágyak, bútorok, maguk a képek, még a holdvilág is! hanem majd én megmutatom, hogy én nem vagyok az! sem el nem szököm a háztól, sem el nem adom a jószágot, hanem itt maradok s kihányok mindent az ablakon, a mi nem akar eszére térni: inast, tiszttartót, képeket, órát, ágyat, holdvilágot! Kezdjenek ők ellenem aztán pert; majd megmutatom én azután a Klárándy grófoknak, hogy én is találok prókátort, a ki kilenczven esztendeig fenn tudja tartani a lélekzetet egy életrevaló processusban. Holnap reggel, – szerződés ide, szerződés oda, – talyigára pakolom az egész armentum ferreumot s beküldöm *Bányára, nem bánom én, tegyék őket ott az archivumba. Majd megmutatom én, hogy ki itt az úr a háznál?

Egyszer csak, a mint itt legjobban dühösködöm, elkezdek valamit hallani, a mitől megállt bennem a gondolkozás. Mi volt ez? dal-e vagy zene? a sphaerák harmoniájából éjnek idején idáig tévedt hang? Nem tudom honnan jön, de annyi bizonyos, hogy azzal a nevetséges disharmoniával, a miben saját érzékeim vannak, valami csodálatos ellentétben áll az.

Néhány percz mulva elhallgatott, mielőtt kivehettem volna, mi volt az?

Hanem én meg voltam már babonázva.

Nem törődtem többé helyzetem furcsa bajaival, elfelejtettem, mi bajom? kinyitottam az ablakot s kikönyököltem a holdvilágra, úgy hallgatóztam. Ez az ablak az udvarra nyilt, itt épen nem lehetett semmit hallani: legfeljebb egy kis kutyaugatást.

Kimentem a folyosóra; a mint saját viszhangzó lépteimre megálltam hallgatózni, ismét megjelent az elébbi kedves kisértet: a láthatlan dal; most már úgy hangzott, mintha alattam volna. Valami búskomoly dal volt az, nem is dal, hanem csak olyan ábránd, a mit valaki öntudatlanul énekel, se ríme, se melodiája, mint az erdei madár dalának, de olyan izgató, olyan túlvilági valami volt az, hogy én elbűvölve álltam ott és szinte elfelejtettem, hogy otthon vagyok.

Szerencsémre a dal megint elhallgatott s én megint ura lettem ép eszemnek; s eszembe jutott, hogy itt még egy őrült lakik: egy leány, a ki nem tesz egyebet mint dalol. Annak tehát itt kell valamelyik alattam levő szobában lakni.

Fogtam egy gyertyát s megindultam keresni az én dalkisértetemet. Nem igen szép kiváncsiság volt ugyan tőlem, de hiszen nem akartam én rajta rontani, nem akartam őt megzavarni, csupán csak közelebb akartam jutni hozzá, olyan közel, hogy egy válaszfalon, vagy tán egy ajtón át hallgathassam őt.

A nagy ódon kastély egészen arra a czélra látszott építve lenni, hogy ha valami ismeretlen vendég egyszer kilép a szobájából éjjel, s végig megy egy pár folyosón, az aztán többet soha vissza ne találjon a szobájába. Bejártam én az egész első emeletet, egy hosszú folyosón végig, a másikon vissza, háromszor is elmentem egy ketyegő lábas óra mellett, magam sem tudom én hogyan; a hol lépcsőt találtam lefelé, azon lementem; a másikon megint felmentem, utoljára egy szobába nyitottam be, a mely egészen ismerősnek tetszett előttem; az tulajdon hálószobám volt, nem tudom én, hogy kerültem oda? Csak annyit tudok, hogy nagy meglepetésemre nyoszolyám szélpárnái ismét fel voltak duzzasztva, kandallómban a tűz ismét égett, s az ágy előtti nagy arczkép elé egy sűrű zöld függöny volt lebocsátva; – itt valaki járt.

Azután ismét megálltam hallgatózni, ismét hallottam a dalt: most már úgy hangzott, mintha fölöttem volna.

Azzal lefeküdtem, valami úgy húzott lefelé; úgy éreztem magamat, mint a gyermek, a kit a bölcsőben ringatnak, s a dajka meg énekel hozzá; addig énekel, addig énekel, míg a gyermek elalszik.

A gyermek, – már mint én, – csak reggel nyolcz óra felé ébredt fel álmából.

Azt mondják, hogy az álom jó tanácsot ad, hogy egy éjszaka sokat változtat az ember határozatain; másnap reggel egészen másformának találtam az engem környező világot, mint az előtt való nap.

Hisz én nem vagyok rászedve, sőt ellenkezőleg, ez a sok különös ember, a kit én itt ráadásul kaptam a jószágomra, valódi kincs, megannyi ritkaság; hogy is lehet valaki olyan prózai lélek, hogy ezt mindjárt első tekintetre fel nem fogja?

Először is ez a bohó fiu, ez a nevető gép: hát lehet ennél becsesebb specialitást felfedezni? hogy hozza be a reggelimet tánczolva, nevetve; hogy kaczag annak a pár csizmának, a mit fénymázzal barátságosan keneget; azután az a komondorhűségű kapus, a kitől sem tolvaj, sem tűz meg nem lephet, s a ki minden mondását azzal fejezi be: «az úr pokolban is úr», a mi rám nézve, a ki szintén úrféle vagyok, átkozott jó vigasztalás; hát aztán ez a kis hátahoporjás gnóm; hogy villognak a szemei a sörtés szemöldök alól; mit nem adna azért egy franczia regényiró, ha ilyen villogó szemű erdei manót tarthatna az előszobájában? továbbá a kocsis, a ki elkövetett bűneit siratja s egy szem zabot el nem lopna az urától; végre a tudományos tiszttartó, kinek a chemia egy kissé megzavarta ugyan a fejét saját belső organismusát illető fogalmaira nézve, de a ki azért a gazdálkodást egészen alaposan érti. Oh bizonyára az én elődöm, a nemes gróf, nemcsak emberbaráti szenvedélyét elégíté ki abban, hogy embereket adott vissza a világnak, de egyúttal hűséges embereket szerze magának is, s nagy botorság volna tőlem az általa elkezdett nemes munkát nem folytatni.

Meg kell vallanom őszintén, hogy e nemes munka folytatásához gondolám amaz éjjeli dal rejtélyének megfejtését is.

Azt bizony nem tudom, mi rendszert szokott a nemes gróf követni elmekóros környezete gyógyításában; én csak mint naturalista, mint kuruzsló bántam velük, hanem magamra nézve elég nagy sikerrel.

Az őrültek elmetévelygéseinek semmi sem olyan jó ellenszere, mint egy-egy jó ötlet.

Fél esztendő alatt annyira hozzá szoktam helyzetemhez, mintha benne növekedtem volna.

Ha meg nem gyógyítottam is bolondjaimat, de uralkodtam rajtuk.

Louis nagyon szerette a bort, s ha hozzá juthatott, akkor aztán olyan jucundus volt egész nap, hogy nem lehetett vele birni a folytonos nevetés miatt.

Mikor leggyönyörűbben kaczagott, azt mondtam neki, hogy hozzon egy palaczk vizet.

Elhozta, letette elém. Akkor én rárivalltam:

– Mit tettél ebbe a palaczkba?

– Én? semmit. Azaz, hogy vizet, felelt ő kaczagva.

– Nem tettél mérget bele? egérkövet? légyvesztőt, he?

– Én? ohohó! hahaha.

– Hadd látom, ki mered-e inni magad?

Louis száját elhagyta a nevetés. Megijedt nagyon. Nem a méregtől, hanem a víztől.

– Ha azt állítod, hogy ebbe a palaczkba nem tettél mérget, idd ki előttem!

A jámbor fiu retteneteset fohászkodott, felvette a palaczkot, ivott belőle egy pár kortyot, azután levette a szájáról, s rám nézett kétkedve: vajjon tréfa ez, vagy komoly dolog?

– Idd ki mind! kiálték rá toporzékolva.

A nyomorult, mit tehetett? hogy lelkiismerete tisztaságát bebizonyítsa, palástul veté neki a gyomrát, s megitta mind a vizet.

Rettenetes komoly lett utána: nem nevetett többé; meg volt sértve és keserítve szörnyen.

– És ezentúl valahányszor vizet hozatok veled, mindig két poharat tészsz a tálczára, egyikből iszom én, a másikból te.

Ez a cura használt. Louis nagyon sokat elvesztett nevetési kedvéből, s odalenn erősen panaszkodott a cselédeknek, hogy az ő gazdája aligha meg nem bolondult egy kicsit.

Azóta igen jól jövünk ki egymással; Louis mindennap megiszsza velem a bruderschaftot – vízben, s kezd általánosan kijózanodni. Csak egyszer tette meg velem azt az élczet, hogy mikor bort hozattam vele, akkor is két poharat tett a tálczára, s egyikbe magának töltött, hogy bebizonyítsa, hogy abba sem tett mérget.

A jámbor kapus sokkal kevesebb gondot adott; a szegény dőrének az volt a legmagasabb vágya, hogy ha ő olyan piros frakkot viselhetne, a milyet egyszer a boldogult gróf idejében látott valami rókavadászon! Vettem neki egyet. Azóta tűzbe, vízbe menne értem, s alig hiszem, hogy lehetne ember, a ki elhitesse vele, hogy nem ő most a megnézésre legméltóbb lény, minden földön mozgó teremtés közt.

A kocsisommal is jót tettem szegénynyel. Mikor egyszer nagyon megsajnáltam, hogy annyit sír és sóhajtozik, kérdőre vettem szépen:

– Te Pista! voltál te valaha büntetve a te elkövetett vétkeidért?

– Nem én, még soha sem, felelt az nagyot fohászkodva.

– Látod: az nagy hiba. Hogyha kiállottad volna a büntetésedet, mindjárt könnyebb volna utána a lelked. Nem jó volna, mit gondolsz? ha én vagy harmincz botot rád veretnék lerovás fejében?

Az ember nagyon kapott rajta.

– De bizony nagyon jó lenne, könyörgöm alássan! régen gondolkoztam én azon, de nem mertem könyörögni érette; pedig olyan jól esett volna aztán.

S azzal ott mindjárt előttem lefeküdt a padlóra, hogy csapjam én meg.

– Nem, Pista öcsém, én hajdu nem vagyok, hanem majd mindjárt bejön a Louis, az elvégzi.

Azzal előkerestem Louist, egy egész kancsó vizet megitattam vele, hogy az executio alatt el ne nevesse magát, s lelkére kötöttem, hogy nagyon ne üsse a jámbort, s valami vékony vesszőt használjon hozzá.

A műtétel pompás sikerrel ment végbe. Az én kocsisom édes megnyugvással fogadta a bünhödést; engem kért, hogy csak számláljam, nehogy egy elmaradjon a harminczból; Louist pedig biztatta, hogy csak jobban üssön! no még jobban! hisz ez nem is fáj, mit ér azzal a kis pálczával? hozzon nádpálczát, dorongot, petrenczerudat, azzal üsse; Louis aztán utolsó egy párnak húzott is rá olyan becsületeseket, hogy meg lehetett velük elégedve.

Az én emberem azóta egészen meg van könnyebbülve, nem győz áldani és a kezeimet csókolni, ha meglát. Még fütyül is, mikor a lovakat hajtja, s ha valaki elbámul rajta, hogy de jó kedve lett valahára, annak aztán eldicsekszik vele, hogy igen bizony, kikapta már a magáét; a gazdája olyan harmincz botot veretett rá bűnbocsánat fejében, hogy ugyancsak jó volt, s ha szükségét érzi, kérni fog tőle megint másik harminczat.

A kis gnómot is meghódítottam egyszer. Ez egy büszke individualitás volt; egészen a Ritterrománok törpéinek a fajából; büszke, mérges, daczos kis fenevad, a ki maga jószántából képtelen munkákat elbírt végezni, eleven farkasokat hordott haza megkötözve s maga bebújt a borz után a lyukba; hanem ha parancsolgattak neki, azt nem tűrhette: hogyne? ha elgondolta azt, hogy ő a lapponiai király!

Kivált holdtölte felé, különösen ha tiszta idő volt, mikor a hold, ez a betegek tükre egész erejéből világolt alá s befehérítette az ócska kastély viseltes ormait, olyankor nem lehetett az én törpémmel bírni; mindjárt fojtogatni kezdte az embert, a kire megneheztelt.

Egy este meghallottam, hogy vadkanok jöttek alá az erdőből, s az én kukoriczámat kedvükre gázolják; azonnal kaptam a fegyveremet s kiálték Nimródnak (nem tudom én, úgy hítták-e? én annak neveztem el), hogy emeljen ő is egy puskát a vállára, s jőjjön velem a lesbe.

Az én dzsipszimnek már akkor forogtak a szemei a fejében, úgy tett, mintha nem hallotta volna a felszólítást, s hátat fordított.

Én egy kicsit bosszúsan a vállára üték: «nem hallottad, mit mondtam?»

A kis szörny erre, mint valami sebzett vadkan fordult felém egyszerre, szemei szikráztak, orrlyukai széttágultak, a két füle is egyenesre állt; az egyik kezével, jól láttam, hogy a dókája alatt a vadászkését keresi.

Louis egyszerre ijedten bujt be az ágy alá, nem volt erős oldala a bátorság. – Én azonban nyugodtan szeme közé néztem a kis tömzsi koboldnak, hidegen összefonva karjaimat:

– Hát te hogy mersz én rám ilyen szemeket vetni?

Soha embert büszkébb kifakadással nem láttam fel nem ismert rangjára hivatkozni, mint a milyen keserű kevélységgel mondá az én lidérczem, nagyot ütve a mellére:

– Én vagyok a lapponiai király!

– Én pedig az orosz czár vagyok! viszonzám én rá hirtelen, megfelelő rátartással.

Az én emberem erre csendesen visszadugta a vadászkést hüvelyébe, meghajtá magát, a mennyire bírta, vette a puskát s jött utánam engedelmesen.

– Az már más! mondá szilárd meggyőződés hangján. S azontúl soha sem ellenkezett velem, sem alattomban nem fenyegetett, hanem feudalis hűséggel fogadta minden szavamat, a hogy illik Lapponia királyának tisztelni az ő urát, az orosz czárt.

Hanem annál büszkébb maradt mások irányában, mert most már tudta, hogy neki csak a félvilág ura, a nagy potentát parancsol és senki más a földön.

Az én tiszttartóm, a ki figyelemmel kísérte az én mindenféle variatión átmenő orvosi praxisomat, csak úgy mosolygott felettem. Gondolhatta magában: «könnyű volt kifognod annak a sok mindenféle parasztnak a bolondságán, de fogj ki az enyimen.»

Az igaz, hogy nehéz volt hozzáférni rögeszméjéhez. Hiszen, ha vitatkozásba elegyedtem vele, az sült ki, hogy ő százszorta jobban ismeri a chemiát, mint én, s úgy a szegletbe szorított rettenetes műszavaival, hogy kénytelen voltam megszaladni előle, mint mikor az ostromló hadsereget megszalajtja a várőrség.

Különben talpig becsületes ember volt, a becsületesség fanaticusa, a ki meg nem csalt volna valakit sem egy fillérig, sem a világ minden kincse végett.

Egy napon hozattam Pestről egy nagy kaucsuk-zsákot, oda vitettem hozzá. Épen este volt, az ő szobájában a szokásos Davy-féle lámpa égett már. Jó estét kivántunk egymásnak; én a kaucsuk-zsákot lehelyeztetém a szögletbe.

– Mi az? kérdé a tiszttartó.

– Holmi gumielasticum zsák, feleltem én neki komoly képpel, most hozattam ebben a perczben.

– Hát aztán mire való lesz az?

– Elmondom rendén, hiszen azért jöttem ide: én a kastélyban gázvilágítást akarok létre hozni, s ebben a zsákban szállíttatom odáig a légszeszt.

– Jól van; de hát elébb műhelyt és katlant kellene felállítani, aztán meg nem is hiszem, hogy ez itt kifizesse magát.

– Oh én meg azt hiszem, hogy ki fogja fizetni magát ha ugyan kegyeddel okszerű alkut köthetek.

– Velem? kérdezé az én emberem, a ki nem látszott érteni, hogy mit akarok?

– Igenis kegyeddel; mert minthogy kegyed kilélekzés utján estétől reggelig tökéletesen megtölt egy szobát lámpagázzal, én majd csak egy fujtatót hozok ide, s tele fujtatom a zsákomat levegővel ebből a szobából, két ember a vállára veszi, s nekem aztán csak a csőbe kell eresztenem a gázt, s meggyujtanom a végit.

Az én emberem elkezdett nyugtalanul feszengeni a székén.

– Úgy hiszem, hogy ez ellen kegyednek sem lehet ellenvetése; kegyed úgy is kárba veszti ezt a használható produktumot, én pedig megfizetek érte becsülettel; minden zsák légszeszért adok két pengő forintot, s egy hónapra ki is fizetem előre a diját. Nos – áll az alku?

Komolyan beszéltem hozzá, az ember sápadt lett, mint a fal.

Az ember habozott, azt mondta, hogy ő ezért pénzt nem fogadhat el; mire én a büszkét kezdtem el játszani, hogy én meg ajándékokat nem szoktam elfogadni; ez csak olyan volna, mintha valakinek az eszét akarnám ingyen használni, vagy az ügyvédnek a szóbeli tárgyalásra vesztegetett hangjáért nem akarnék fizetni, minthogy az is láthatatlan dolog, vagy ingyen akarnék az operába járni, mert hiszen ott sem csinálnak egyebet, mint hogy lélekzetet vesznek s azt megint, ki vékonyan, ki vastagon, kieresztik. Itt van az úrnak a pénze; nekem gázt az ördög se csinál ingyen, az úr se csináljon ingyen. Ha gyantát vagy kulimászt talál az úr izzadni, azt én megveszem; majd biz én a mostani praktikus világban egy ilyen eleven kőszénbányát hagyok értékesítetlenül, mint az úr.

Az én emberem homloka izzadni kezdett; a pénzt oda tettem az asztalára; valami két szellem oly gonosz harczot űzött lelkében belül, hogy az arczán meg lehetett azt látni; két óriási dæmon, mindkettő egyenlőn hatalmas és erőszakos, az egyik a rendületlen becsületesség, a másik a tébolyító rögeszme. Az egyik azt mondta: ha elveszed e pénzt, talán nem létező dolgot adsz el, megcsalsz egy embert; a másik azt mondta: ha el nem veszed, megtagadsz engem; pedig én vagyok a te lényednek egyedüli ura; a lelkedhez vagyok nőve, engem ki nem taszíthatsz innen.

– Nos, uram, kevesli a díjt, vagy mi?

Az őrült melle olyan terhesen lélekzett, szemei zavarodtan tekintének felém, egy párszor a pénz felé akart nyúlni, meg visszahúzta a kezét, utoljára elszántan felugrott székéről, s egy nemes bajnok elhatározottságával, ki kanóczot akar vetni a lőporos hordóba, hogy magát az ostromló ellenséggel együtt a levegőbe vettesse, odalépett iróasztalához, lekapta róla a Davy-féle sodronytakarót, s elhajítá magától.

Ezzel kimerülten rogyott le egy székre, mint a ki egy kínos, lidércznyomta álomból ébredt fel, s alig hiszi még, hogy ébren van.

Tehát nem lobbant fel az egész szoba; nem repültünk a levegőbe, nem gyuladtunk meg a gáztól.

Hanem az én tiszttartóm egy percz mulva elájult, annyira meg volt minden idegében rázva: hogyne? a kit a kapernaumi ördög elhagy…

Utána tizennégy napig lázban volt, azután felgyógyult szépen, s többet nem vesződött semmiféle gázzal; sőt később azt is elmondta, mikor és hogyan jutott ő e kínzó rögeszméhez. Egyszer egy kőszénbányát látogatott meg, a midőn a hirtelen előtóduló földalatti gáz, a mit a bányászok gonosz szélnek neveznek, kioltá a kezükben levő Davy-lámpát; azok hirtelen menekültek a kijárás felé, a lámpában izzó platinsodrony folytonos világítása mellett; őt is magukkal ragadva. Ez a néhány percz támasztá rögeszméjét; akárhol járt-kelt, mindenütt annak a fojtó gáznak sajátságos savanyú káposztaszerű szagát vélte érezni, s ki nem tudta fejéből verni, hogy ő mindig azt lehelli vissza. A heroicus cura használt. Az én emberem egészen okos ember lett, a ki nem nyugtalanított többé azzal az eszmével, hogy ez most itt szép nyugodtan beszél velem, s egyszer csak fel talál ugrani, s azzal a papirosnyiró ollóval elvágja a gégémet.

Most már csak két őrültem volt még a háznál, a kiken gyógyrendszerem nem fogott: az egyik az én láthatatlan dalos syrénem, a másik meg saját magam, a ki szerelmes vagyok bele.

Szerelmes, holdkóros, monomán, hallucinans! és mit tudom én még mi mindenféle variátiója van ennek a szónak: «őrült», én az mind magam vagyok.