Part 14

A zuhatagon keresztül valami figyelmesen vizsgáló szem fölfedezhetett egy embernagyságnyi hasadást a sziklában, s gyanítható volt, hogy azon belül tán egy mélyebb üreg létezik, azonban a lecsapó vízoszlop lehetetlenné tette az ahozférhetést, minthogy épen fedezte a nyílást s a bejutni kivánót kétségtelenül lezúzta volna.

A mint Eponine e forráshoz ért, levette kürtjét oldaláról s a barlang nyílásához közel háromszor belefujt; a hangnak igen erősnek kellett lenni, hogy a zuhatag robaján keresztül meg lehessen hallani.

Erre a kürtszóra úgy tetszék Balbusnak, mintha a vízomlás zuhogása kevesebb viszhangot költene a völgyben, mintha a lerohanó vízoszlop vékonyodnék; és valóban lassankint mindig csendesebb lett a zaj, pihentebb a vízomlás; utóbb csak egy vékony csergedező sugár maradt fenn belőle, hanem a helyett a sziklahasadék aljából kezdett el egy új forrás előzuhogni, kétségtelenül ugyanaz, mely amott a magasban megszünt omolni.

A sarmata kém megborzadt e látványon. A fejedelemnő bizonyosan egy bűbájos amphisbaenra, ki a földalatti szellemekkel parancsol, hogy kénye-kedve szerint változtassák a vizek folyását; s a földön fekve maradt, nem mert tovább közelíteni hozzá, a bűvésznő szava bizonyosan veszett farkassá változtatná a vakmerőt.

Annyit látott csupán, hogy a mint a zuhatag megállt, Eponine lovastul együtt leszállt a vízmederbe s lovát maga után vonva, a szűk barlangnyíláson át a szikla mélyében eltünt.

És azután nem sokára ismét elkezdett csorogni a vízsugár onnan a magasból; mindig erősebb, mindig hangosabb lett; néhány pillanat múlva épen oly erőszakos rohammal fedte a barlang nyílását, mint elébb.

Balbus, ha elég merész lett volna is hozzá, nem követhette a fejedelemnőt tovább.

A helyett sebten visszafordult s gyalog kivergődve az erdőből, visszakerült Anniushoz, tudósítva a római vezért azon csodáról, mely szemei előtt végbement, s esküdött rá, hogy a mely nő szavára a víz megáll s a szikla meghasad, a víz újra megered s a szikla újra bezárul, annak nem üdvös halandó fejjel üldözésére elindulni.

Annius pedig többet tudott már az elégnél, s mosolygott kéme ijedelmén. Az azon korbeli római sok istennek áldozott ugyan, de egytől sem félt.

* * *

Annius azonnal kiválasztott húsz férfit a legmerészebb triariusok közül s a sarmata kém által elvezetteté magát az aranyhegyi rengetegbe, a zuhatagig.

Négy izmos férfi, egy öblös paizst domború felével fölfelé tartva, felfogá az omló víz rohamát: a nyílás járható lett.

Annius paizsát előre tartva, jobbjában kivont kardját szorítva, merészen lépett be az ismeretlen sötétségbe, melyet az aggódók képzelete varázshatalmú lények csodáival népesíte meg. A csataedzett triariusok szívdobogva követték vezérüket.

Alig haladtak húsz lépésnyire a szűk torkolaton keresztül, midőn világosság kezdett szemeik előtt derengni. Ott megállítá harczosait Annius és csendet inte.

Egy szál szurokfenyőhasáb lobogott fáklyaképen a barlang mélyén, fényes világot vetve egy boltozatos oldalüregre, mely mint egy fejedelmi trón padmalya, zászlókkal és fegyverekkel volt feldiszítve. A boltozat alatt medvebőrökből vetett nyugágy volt elkészítve; azon a nyugágyon hevert egy férfi, hosszú szőkefürtű fejét egy tündérszépségű hölgy ölében nyugtatva, lábaiknál két fiucska játszott, egyik hét éves lehetett, a másik még kisebb; apjuk kézíját próbálgatták; az elpattant húr meg-megüté a kisebbik gyönge ujját, de azért nem sírt, csak nevetett rajta; a nagyobbik már jól megtudta azt vonni.

Annius megismeré Eponinét.

A nő gyöngéden simogatá meg a férfi omló hajfürteit, s oly szerelmes tekintettel, mint egy nőoroszlán, függött annak deli vonásain.

– Látod, Sabinus, hogy a föld alatt is van boldogság, suttogá, a játszó gyermekekre pillantva.

– Még mindig a zsarnoké a föld felszíne?

– Övé az égtől a pokolig minden: csak a sírban lakók mentek hatalmától.

– S én a sírban lakom.

– Már kilencz év óta.

– Már kilencz év óta nem láttam, hogy mi az a nap? Csak éjjel járhatok ki a vadakra lesni, a mik a patakhoz jönnek. Úgy óhajtottam sokszor meglesni a hajnalt, de te megtiltottad azt nekem, s én szót fogadok. Csak az omló zuhatagon keresztül látom néha a megtört napfényt szivárványalakban; s mikor te jösz, akkor a te szemeidben.

– Még ez a két gyermek sem látta a napvilágot soha.

– Születésük óta csak csillagfényt és fáklyavilágot ismernek.

– Talán el sem fogják tűrni szemeik a szabad napsugárt.

– Oh a szabad napsugár! sóhajta fel az eltemetett hős, ki ne éledne fel attól? Melyik halottnak ártana az meg, ha föltámadhatna újra?

– Csitt, mintha csörrenést hallanék.

– A zsilip fel van húzva; a földalatti víz zuhog a csatornában, a vízesésen át nem jöhet ide senki.

– Tanítod-e gyűlölni gyermekeidet?

– Oh ez mindennapi imájuk.

– Tudják-e, hogy ők egy király fiai? Mondtad-e nekik, hogy fejük felett egy haza van és egy korona, mely az övék?

– Hallgasd csak, mit tudnak énekelni?

A két gyermek rögtön felugrott fektéből s kis kardjaikat kapva, elkezdék a fegyvertánczot, melyre apjuk tanította őket, s éneklék mellé a harczi dalt gyenge, csengő gyermekhangon:

«Fel, fel a sírból! Törd le a lánczot! Kardot a kézbe! Elleneidnek Döfd kebelébe! Vágd a bitorlót! Hulljon a vére! Gallia földe Zöld lesz utána!»

Eponine úgy tapsolt örömében, úgy hullott szeméből a köny.

E pillanatban Annius paizsa csattant; kardja lapjával ráütött, jelt adva, s a római harczosok előrohantak:

– Sabinus, add meg magad!

A meglepett fejedelmi pár, mint két oroszlán, szökött fel helyéből; Sabinus hosszú kardját ragadta, Eponine tegzét kapta kezébe, két gyermekét palástja alá takarva.

Annius a fáklyát emelte föl, mit Sabinus a földre lökött s azt magasra tartva világított vele harczosainak.

– Fogjátok őket el élve. Római, vigyázz; meg ne ölj egyet is. Ez a vér Vespasian itala!

Sabinus kardja felel a támadóknak; a padmalymélyedésbe állva, csupán szemközt lehetett őt megrohanni; s a halottak kardja jól fog.

Paizsát nem használta, nem akarta testét védni, két kézre fogá a a hosszú pallost, úgy sujta ellenei közé vele. Hatan hevertek már előtte halva.

Mögötte Eponine állt, s nyilait a közeledőre röpítve, ártó sebekkel rontá a harczosokat.

– Római, ne légy gyáva! hangzék Annius parancsszava.

Azon pillanatban egy nyíl vágta ki jobb szemét, Eponine kezétől küldve.

Annius a fájó sebtől nem izgatott aczélhangon kiálta:

– Római, meg ne sebesítsd őket, minden csepp vérük a császáré!

Egy újabb bőszült roham leveré lábáról Sabinust: hosszú kardja hegyével beleakadt nyugágya takaróiba, ott elnyomták és megkötözték. Eponine és a két gyermek bilincstelenül követték őt. Tudja azt a vadász jól, hogy a barlanglakó vad ivadéka fogoly anyjától el nem szalad.

* * *

Vespasian udvarában megrendíté a kebleket ez eset híre, mely a mesékkel és a hajdani Róma erkölcseivel határos.

Hogy egy nő kilencz évig rejtve tudja tartani férjét, s földalatti rejtekében őt boldogítsa; hogy a világ előtt még azt is el bírja titkolni, midőn hitvesi szerelme zálogait szíve alatt viselé, kiket nem a világra, hanem a földalatti sötétségre szült, ott tejével táplált és fölnevelt, és mindezt nem is gyanítá senki.

Mennyi erőnek kellett azon szívben lenni, hogy a földfeletti fényt, mely őt gúnyképen környezé, el bírja viselni s minden gondolatában ahoz térjen vissza, ki a föld alatt van, s e hosszú küzdelemben meg ne tébolyuljon!

Vespasian halálra itélte őket.

Először csak Sabinusra mondá ki az itéletet; a midőn Eponine azt kérte, hogy hadd szólhasson ő az imperátorral. Azt hitte, hogy ha gyermekei könyörgésével egyesítendi a magáét, meglágyíthatja a császár szívét.

Eléje vezették. Ismerte már azt a termet, azt a trónt, azt az arczot; kilencz év előtt térdepelt már előtte.

– Vespasian! szólt a nagylelkű hölgy, megalázva büszkeségét, hogy férjét megszabadítsa. Kilencz év előtt itt könyörögtem előtted Sabinusért; itt igérted meg, hogy kegyelmet adsz neki. Akkor nem tartád meg fejedelmi szavadat. Akkor én egyedül voltam, nem tudtam jól szívedhez szólani. Most nézd, hárman vagyunk; nézd e két gyermeket, kik azért születtek az örök éjszaka sötétségeiben, hogy négy ártatlan kézzel több nyuljon trónod elé, esdve Sabinus életeért! Tekints e gyermekek hozzád emelt arczaiba s azokból többet fogsz olvashatni, mint a mit az én gyönge szavam mondhat. Ha vétett ellened Sabinus, kilencz évig halott volt, megbünhödött érte. Légy te most Isten, ki őt feltámasztod a sírból. Mutasd meg, hogy Róma császárai nemcsak azért istenek, mert ölni tudnak, hanem mert éltet is tudnak adni!

Vespasian biborpalástján keresztül nem jutottak e szavak szívéhez.

– Sabinus özvegye! szólt hozzá szárazon. Én arról, hogy férjed él, semmit sem tudok, mert te magad mondád, hogy meghalt; és így szükségkép halva kell neki lenni. Téged és gyermekeidet nem bántalak, mint hozzátartozóit; egy halottnak nem lehet neje, annál-kevésbbé gyermekei. Sabinus özvegye, vidd magaddal árváidat. A ki meghalt, annak halott a neve.

Eponine fölegyenesedék e szóra, s fölrántá gyermekeit, ne térdeljenek ott. Büszke, daczos arczczal fordult Vespasiánhoz:

– Úgy szóltál, mint egy öszvérhajcsár fiához illett. A szégyen nem enyim, ki hiába térdeltem előtted, hanem a tied, ki egy könyörgőt kigunyolál. Vedd vissza a sovány kegyelemszót, mit nekem adtál, Sabinus élete az én életem is. Boldogabb voltam én a sötét föld alatt, a hangtalan éj rideg rémei közt tégedet gyűlölve, mint te voltál itt dicsőséged hazug ragyogásai közt, silány hizelgők napraforgó arczainál; ki rettegtél legyőzött ellenségedtől, kit már eltemettél. Gyáva zsarnok, öless meg engem is, hogy nyugton alhass!

Eponine jól számított, ha akarta, hogy férjével együtt haljon. Ily szavakat az egész udvar hallatára nem lehete megbocsátani. Vespasian együtt ölette őt meg férjével.

Tán félt tőlük? azért ölette meg?

Oh nem.

Megölette őket azért, mert nem engedheté meg, hogy a magas római erények, miután Róma falai közül végkép kipusztultak, egy barbár nemzetnél leljenek menedéket; mert a vas ellen megvéd a vas, de az eszme és az erény halhatatlan ellensége minden zsarnokságnak…

14. FULKÓ LOVAG.

Rege a régi rossz időkből.

Azokban a szomorú időkben, hogy az átkozott kegyetlen tatár pusztítá e mi jó hazánkat, két jó magyar vitéz testvér, Koppánd Simon és Koppánd Mikhál, a tamásfalvai pusztulás után, mely nagy városnak a nyoma sem látszik meg mai nap, valahogy megszabadultak az égésből, gyilkolásból, s a nádasok közé menekülve, azokban bújdokoltak sok napon és éjszakán keresztül, néha fejtetőig elbújva a víz alá, mert a gonosz, vérszomjas ellenség, még a mocsárokat is meghajtotta, hogy a menekülteket kézrekapja, nem levén egyéb a szándéka, mint hogy végképen kiirtson minden magyart a földszinéről.

Ilyenformán, nappal rejtőzködve, éjjel bujdokolva, a szerint mentek mindig nyugot felé, a mint azt a csillagok járása mutatta nekik, remélve, hogy még ott menedékre találnak. Eledelük nem volt ez alatt más, mint a récze- és szárcsatojás, a mit a mocsári fészkekben kaptak, azzal táplálkoztak.

Egyszer, mikor már nagyon messzire elmentek s azt gondolták, hogy jóval megelőzték a tatárokat, elő mertek jőni a nádasból a síkságba s a szép holdvilágnál egy tornyot pillantottak meg jó távol maguk előtt.

Az ott valami város, gondolák magukban, tartsunk arra; talán ott biztosságban leszünk, odáig nem jön a tatár. Mert csak azt hitte minden ember, hogy a mint máskor szokta, egy-egy rablócsorda betör az országba, s ha jól megszedte magát zsákmánynyal, megint visszamegy az országába.

Mentek hát a látott torony felé egész éjfélig; hát a mint közel értek hozzá, akkor vették észre, hogy a toronynak nincsen teteje; a mint még közelebb mentek, akkor látták, hogy a házak mind földig vannak rontva, s a mint beértek az utczába, hát akkor látták, hogy ott senki sem lakik, hanem farkasok és elvadult kutyák üvöltenek eléjük a fekete kapubálványok mögől, a hol mindenfelé emberek feküsznek; alakok fej nélkül, asszonyok, nyillal általlőve, az anya, ki halott gyermekeit takarja holttestével, hosszú, elszórt fekete hajával.

Az ifjak elborzadva takarták el szemeikei e látvány elől, jaj! itt is a tatár járt már, itt sincs többé élet.

Hanem azért mégis ott akartak maradni másnap éjszakáig, valahol elrejtőzve, mert már közel volt a reggel, s fényes napvilágnál nem jó volt kijőni a mezőre.

Bementek hát a templomba, hogy majd ott valahol elrejtőznek, vagy kriptában, vagy valami sekrestyében.

Hajh! sírbolt volt most az egész templom, ott vágták le a nép szinét javát, asszony, férfi és gyermek úgy hevert egymáson keresztül, a leégett gerendák között, a sápadt hold csak úgy világított le rájuk a tetőtlen orom beszakadt padmalyán át.

Itten valósággal kardot kellett rántaniok, hogy elhajtsák a farkasokat, a mik a sírásó hivatalát pótolni jöttek ide, s a mint kiriogatták őket onnan, ismét vissza-visszajöttek s beordítottak az ajtón.

Azt mondá akkor az öregebbik testvér, Simon: Mikhál öcsém, ezek a gonosz férgek nekünk itten békét nem adnak, s miattuk meg nem nyugodhatunk, pedig az álmatlanságtól alig van jártányi erőnk már; azért te fekügyél le most, az oltár mellett jó helyed lesz, Isten most is közel van ott még, én majd addig őrt állok az ajtóban s elhajtom rólad a feneállatokat; majd ha elfáradtam, akkor fölkeltelek s te fogsz vigyázni rám.

Mikhál tehát keresett valahol egy helyet az oltár mellett, s egyik holt vitéz mellé lefeküdt, olyan volt mind a kettő, mintha aludnék, vagy mintha mind a kettő halva volna. Simon vitéz pedig azalatt összekeresett néhány elhullt nyilat a harczos téren, talált hozzá íjat is s úgy támaszkodék a puszta ajtófélnek! a mint közeledtek a toportyán-férgek, közéjük lőtt egy-egy nyilat, a megsebzett aztán verekedést kezdett a többiekkel, azt gondolva, hogy társai harapták meg. Ez a rút viadal, undok marakodás tartott már közel egy óráig, a midőn egy vén farkas csúnyául elkezdett üvölteni, rá, mintegy jelszóra, visszaüvöltöttek a város minden részéből társai s azzal egyszerre iramodott valahány, annyi felé.

Simon vitéz csakhamar kitalálta e futás okát, s visszament testvéréhez és felkölté:

– Ébredj fel öcsém; lódobogást hallok, a tatárok jőnek vissza.

Nem volt más menekülés, mint mind a kettőnek lefeküdni a halottak közé, arczczal földfelé fordulva s úgy várni csendesen a közeledőket.

Épen ide jöttek az omladék templomba.

Sokszor tettek ők így. Gondolták, a menekült nép azt hiszi, hogy nincs már mit keresnünk feldult városában s visszatért romjai közé, üssünk rajta. Sokat elvesztettek így.

Azon városból való ember vezette őket vissza: egy tatárrá lett lakos, ki maga is átpártolt az ellenséghez s előljárt, a hol pusztítni kellett.

Ez az átkozott gonosz ember maga is tatár ruhát viselt már, hosszu hegyes prémsüveget, bő nadrágot s törte a tatár szót a kedvükért; – hogy az Isten fullaszsza a torkán, valahány kijön rajta!

A testvérek kivehették a beszédből, hogy az átpártolt rossz ember azért vezette ide az ellenséget, hogy felfedezze előttük a kripta nyilását, melybe az elfutott lakosság drágaságait, s templomi ékszereit elrejtette, az ajtót befalaztatván utána. Azt ott felbontották rögtön, s nagy lármával és dulakodással megosztoztak a talált kincseken, összetörve, a mi nagyobb darab volt. A tatárrá lett vezetőnek is jutott belőle egy szentségtartónak a fedele, mit a gonosz ember süvege mellé tűzött czifraságnak.

– Hej, csak kerülnél egyszer a kezemre, gondolá magában Simon vitéz, ki mindezt nézte félszemmel, a halottak között fekve.

Azután tüzet raktak a gyilkos tatárok a szent oltáron, a templomban levágtak egy lovat, azt tiltul megsütötték nagy konczokban s neki telepedtek lakmározni, hogy utálat volt őket látni; az új tatár velük evett.

Egyszer egy parázs a tűzből kipattanva, épen Mikhál vitéz kinyújtott markába esett; Simon vitéz látta azt jól, s megrettent, hogyha öcscse az égető kínra meg talál mozdulni, mind a ketten elvesznek. Mikhál vitéz azonban szép csendesen összeszorította a markát, úgy hogy senki sem vette észre s olfojtotta benne az égő parázst, még csak szisszenését sem lehetett hallani.

Hajnalra kelve aztán ismét felkerekedtek a tatárok, felkaptak lovaik hátára s száguldottak odább; nem vették észre, hogy két élőt hagytak el a holtak között.

A két vitéz késő estig átalla a templomból előjőni, hanem ott viaskodott egyre a mezei vadakkal, a mikhez nappal még a keselyűk is csatlakoztak, ott vijjongtak egész nap a fejük felett, csak hogy ki nem verték a szemeiket karmaikkal. Hálát adtak az Istennek, a mint a borzasztó helyről odább mehettek napnyugatkor.

A sík rónán mentek, a hogy mehettek sietve; hátra sem is igen mertek nézni; de mit is néztek volna ottan egyebet, hanem ha a sötét füstfelhőket, miket égő városokról hajtott feléjük a szél? Hátuk mögött jött a tatár!

Estefelé egy magános tanyához értek, a melyben egy izmaelita lakott. Duplán ellenség, mert idegen és pogány, hogy adott volna az jó tanácsot a menekülőknek?

Sok mindenféle nép volt már akkor ott az udvarában, a kik elfutottak a tatár elől s futottak, a merre világot láttak maguk előtt, ki lovon, ki gyalog, ki szekéren, férfiak, asszonyok, gyermekek.

– Jaj édes feleim, ijesztgeté őket az izmaelita, rossz helyre jöttetek ide: sokkal jobb volna visszafordulnotok, a merről a tatár hadak jőnek, mert azok legalább, ha megadjátok magatokat, le nem vágnak, csak rabszolgának visznek el; jaj de előlrül sokkal nagyobb veszedelem vár reátok, mert itt ebben az erdőben laknak óriások, rettentő magas szörnyek kétszarvú fejekkel, szájuk akkora, hogy egy ember befér rajta; ezek elfogdossák az erdőkre futókat s ott megsütik nyárson; engem is csak azért nem bántanak, mert bort adok nekik, mikor jőnek.

Már ekkor a menekvők hallották Várad alól futó vitézektől a tatár óriások hírét, kik egy egész sereget megszalasztottak puszta feltünésük által, sőt egy csordapásztor, a ki becsületes jász eredetű ember volt, maga is esküdött rá, hogy ő is látta őket, a mint négy öles lépésekkel jártak végig a mezőn s egy közülök szépen leült a kutágas tetejére, a nélkül, hogy a lábai lelógtak volna.

A szegény megrémült népség erre a hírre inkább visszafelé akart futni a tatár torkába, hogysem e szörnyetegek fogaira jusson; de a két Koppánd vitéz azt mondá okosan egymásnak:

Ime azok kevesebben vannak, a tatárok száma pedig sok százezer. Az óriás húsa is csak hús: majd bejárja a kard, Goliáth is óriás volt, s egy pásztor fiu ölte meg; inkább menjünk mi azok ellen.

S elindultak az erdő felé.

– No majd megbánjátok! kiálta utánuk az izmaelita.

Hát a mint a vitézek az erdőhöz közelértek, ime kijöve a fák közől tizenkét rettentő alak; háromszorta magasabbak, mint a közönséges ember; nagy fejük, mint holmi hordó; bajuszok, mint egész lófark; három ölet léptek egyszerre, s két öles kardokat czepeltek a vállaikon.

– No öcsém, szólt Simon vitéz, kardmarkolatához kapva, már most vagy mi eszünk, vagy ők esznek; válaszd ki a magadét, én is az enyimet.

S azzal kivont karddal rárohantak az óriásokra.

A szörnyű alakok eleinte nagyon lármáztak reájuk s kardjaikat emelgették; a mint azonban látnák, hogy a két vitézt semmikép sem lehet megijeszteni, hátat adának és hosszú lépésekkel iramodtak vissza az erdő felé.

Nem voltak azok valami természettől alkotott szörnyek, hanem csak a tatár khám szemfényvesztői, kik hosszú lábtókon tudtak járni s felöltöztek Isten csodáinak, hogy a futó népeket visszariaszszák gyilkosaik körmei közé; az izmaelita jól tudta azt, mert velük értett.

A mint Simon vitéz meglátta, hogy az óriások futnak, még jobban biztatta testvérét ellenük, a holott azután nem érék be azzal, hogy az erdőig megkergették őket, hanem a mint azok a fák és cserjék között lábtóikkal nem tudtak boldogulni, sem a nehéz álarcz és rémpóla miatt ügyesen mozogni, nehéz kardjaiknak sem vehették hasznát, ott a vitéz ifjak mind valamennyit levágták irgalom nélkül s a nagy festett szörny-fejeket feltűzték az erdő szélében karók hegyére, hogy a futó népek bátorságot kapjanak, ha azokat messziről meglátják. Az áruló izmaelita nevét azonban Simon vitéz felirá kardmarkolatára.

Megint mentek odább napnyugat irányában, míg végre a Tisza vizéhez értek, a hol egy révet találtak, mely előtt már akkor sok ember várakozott, a kik mind a tatárok elől futottak. A vámot ottan valami patarénus nép szedte, mert még András király és Dienes nádor idejében mind ilyen huzavona nép kezébe kerültek a vámok. Azt lehetne gondolni, hogy ilyen nagy veszedelem idején, mikor mindenki tűz elől, vér közől fut tova, ingyen is átszállították a révészek a menekülőket? Igen, keresztyén és magyar ember bizonyára azt tette volna, de az istentelen patarénus nép most sarczolta az átkelőket legjobban, ki mit megmentett a tatárok elől, testén maradottat, azt oda kellett nekik adnia, asszonyok fülönfüggőiket, férfiak bogláraikat vetették váltságul a kegyetleneknek, csakhogy átszállítsák őket. A kiknek pedig épen semmijök sem volt, a kik koldusképen futottak el, azokkal azt az istentelenséget követték, hogy elébb elmondattak velük egy manichæus imádságot, mely nem volt egyéb, mint a legirtóztatóbb káromlása az igaz Istennek és az ő szenteinek tatár nyelven. Igen sokan elmondták azt, csakhogy menekülhessenek, nem gondolván a halál félelmében lelkük örök életére; a kik irtóztak elmondani a csúfságot, másutt kerestek a Tiszán gázlót, vagy ha úszni tudtak, ahoz fogtak, sokan ott is vesztek.

A két testvérnek sem volt semmije, a mivel megváltsa a révet, csak az istenkáromló tatár imádság. Simon vitéz azt mondá, hogy inkább darabokra engedi magát vágatni a tatár által, hogy sem az Istent káromolja és a szent Szűzet, de Mikhál könnyebb vérű lévén, azzal biztatá, majd elmondja ő azt mind a kettőjük helyett, azt állítván, hogy testvére néma; ő tehát elmondá kétszer is egymás után, egyszer magáért, másszor a bátyjáért a rettentő káromkodást, mialatt Simon összetett kézzel magában halkan mondá utána a Miatyánkot és az Üdvözletet. Így szállíták őket át a túlsó partra, a holott a midőn Simon vitéz szemére vetné testvérének, hogy miért mondta el kényszerűségből az istenkáromló verseket, ez azzal vigasztalá bátyját, hogy hiszen magában minden vers végén utána mondta: «nem igaz, nem igaz.» De csak mégis nagy bűn volt az.

Simon vitéz a manichæus nevét is feljegyzé kardmarkolatára.

Hajh de a menekülők ott csak újabb veszedelem torkába futottak; a sajói nagy ütközet el volt már vesztve, a Duna Tisza között is özönnel járt már a tatár, a mint egy erdő széléből kiértek, köröskörül nem láttak egyebet a távol láthatáron, mint égő falvak füstjét; visszatértek hát megint az erdőbe s felfelé északnak kezdtek tartani, köröskörül hallva a tatárok kürtjeinek hangját, a mint egymásnak felelgettek, s a nappalokat odvas fák rejtekeiben tölték, nem találva egyéb táplálékot, mint vadmézet és lehullott bükkmogyorót, a mivel éhségüket csillapíták.

Negyed napra találtak egy tisztességes házat az erdő közepén, melyet sem lőrések, sem sánczkarók nem védelmezének s mégsem volt leégetve.

Az ifju vitézek csodálkoztak ezen; pedig hát tudniok kellett volna, hogy abban a házban szaraczenus lakik, a kik pedig mind egyetértenek a tatárokkal, azok hordanak nekik tudósítást, vezetik őket a városokra, kémeik és orgazdáik; a mit a tatár rabolt, azt megveszik tőle olcsó pénzen s szállítják majdan Morvába és odább is. Egy ilyen kufár háza volt az. Egy nagy vörös ökörfő volt a kapujára festve, a miről a tatárok ráismerhettek, hogy ez az ő emberük.