Part 13

Az éj nagyon hosszú volt már, melynek virradását Sabinus lenn a sírban várta. Egy hármas pincze legalsó fenekéig a külvilágnak zaja sem hat már le; eleinte hallott valami neszt, midőn a várat elborító lángok recsegve hasogaták a gerendákat; azután valami méhköpü zúgását, az oltani siető ellenség lármája volt az; a lárma közelebb jött; a fölötte levő boltozatot betörték; hallotta, mint czivódnak a zsákmányon, hogy dulakodnak a tömlőből kiomlott pénzen feje fölött, azután ismét lecsendesült minden, csak nagy sokára hallatszott egy földrengető robaj, mely üregét összeomlással fenyegeté; valami fal a dúlt romok közül megadta magát a viharrali harczban s ledőlt, még jobban eltakarva a sírt, melyben Sabinus virrasztott. Koronkint föl-fölveré a csendet egy-egy zuhanás mindig siketebben hangzó nesze; a sírt mindegyre mélyebben temették a rom hulladékai.

Mi történhetik ezalatt odafenn? Eljutott-e Tetrix Eponinehez; vagy megölték az úton? Elmondta-e a nőnek férje sorsát, vagy elárulta őt az ellenségnek? Jöhet-e segélyére a hitves, hogy sírjából kiszabadítsa? vagy tán elhurczolták rabságra s most kénytelen férjét elevenen eltemetve hagyni? És hátha a férj szerencséjével a nő szerelme is kialudt? ha az üldözött férj neje özvegynek tekinti magát, s új nászágyat keres s felbontatlan hagyja a régi szerető sírját?

A sötétben megkeresik az embert a sötét gondolatok. Sabinus sziklaüregében a mint fogyott az éltető lég, aként fogyott szívéből a remény; érezte az elevenen eltemetett álmatlan aggodalmát; bánni kezdé, hogy nem rohant inkább ellenei dárdái közé, hogy nem feküdt fel a máglyára szolgája helyett, hogysem a föld alá rejté magát, magáról és a világról emlékező s szabadulni nem tudó halottul.

Megkísérté százszor a követ fölemelni, mely rejthelye nyílását fedte; hasztalan volt minden erőfeszítés; egész halom kő volt már arra omolva, alulról semmi óriás válla meg nem emelheté azt.

Hallgatózott az irtóztató csendben; órákig elhallgatózott valami nesz után, míg azt hivé, hogy megsiketült, míg feje zúgni kezdett, míg a halotti némaságban képzelt hangok, közeledő moraj, földfeletti csaták zaja, tengervihar és menydörgés tölték be hevült, izgatott képzelmét; s ha e kísértő semmik elmúltak, ismét csak a megszólíthatlan éjszaka volt körülte.

Már utolsó élelemszerei is fogytán voltak, a kiélt lég mindig nehezebben nyomta mellét; aczél izmain, idegzetén végső csüggedés vett már erőt, midőn egyszerre neszt vélt hallani feje fölött, mintha a köveket hengerítenék el egymás fölül. Hallgatózni kezde; nem a képzelem játéka-e ez ismét? Nem, nem; a hangok közelítenek; sírját kezdik bontogatni. Ekkor egy viszás gondolat jégkeze futott végig lelkén. De hátha a kik érte jönnek, azok épen ellenségei; s a ki rejthelyét fölfedezte, az nem jó barát, hanem áruló, s a gál szabadsághősnek csak azért kell sírja fenekét elhagyni, hogy a győztes római hadvezér diadalkocsija előtt hátrakötött kézzel tántorogjon az ujjongó csőcselék előtt a circusok kivégző pinczéjéig?

Az elhengerített kövek hangja pedig egyre közelebb jött. Már a legutolsó zárkövet emelgették. A legelső nyíláson át nevét hallotta kimondani Sabinus, s a hangban, mely azt kimondta, Eponine szavára ismert.

A másik perczben el volt emelve a kő feje fölül s a gömbölyű nyiláson át Sabinus az ég csillagait látta maga fölött, s a föld csillagait Eponine szemeiben.

Egy őrült örömkiáltás, mely Eponine nevét hangoztatá, tört ki az eltemetett férj ajakán, kinek a szabad lég és Eponine arcza minden erejét visszaadta; odarohant eléje, nem várta, hogy leszálljon, ölébe ragadta, úgy vette le magához a sírba.

– Csitt, csendesen, súgá Eponine, veszély jár mögöttünk; kémek vannak körülünk, ne szólj.

S hogy elfojtsa a férj szavát, mit tehetett volna jobbat, mint hogy csókjaival zárta le annak száját, s attól féltében, nehogy az beszélni találjon, meg nem szüntette a csókot. Oh a nők úgy tudják egyesíteni a védelmet és a boldogítást!

A felemelt kő ismét bezárta az üreget.

– Ki van odafenn? kérdé Sabinus.

– Tetrix, felelt Eponine. Most már szólhatunk együtt, nem hallja meg senki.

Azzal gyujtószereket, mécset vett elő övén függő táskájából, világot gyujtott s ketten ültek a mécs fénye mellett a sírban, mint a mesés őskor bebalzsamozott halottai az örökké égő lámpa előtt; csakhogy még ők a balzsamot egymás dobogó szívében találták.

Boldog halottak a sírban!

A sírőr, ki azalatt a sírkövön ülve nézte a csendes csillagjárást, nem volt ilyen boldog.

Őt is epesztő szerelem csatolá e nőhöz; magasztos hűség a férjhez.

Amabban halni, ebben élni tanult.

Uráért sokszor vérzettek sebei, de nem fájt egy is úgy, mint a mi belül vérzett, a szép Eponine miatt és a mi felől még panaszkodnia sem szabad.

Nem inkább hallott-e ő, ki ül a sír felett, mint a kik alatta vannak s boldogságukat emlegetik ottan?

Pedig milyen jól el volt temetve már e helyt Sabinus! Soha senki rá nem akadt volna.

Mikor ide jöttek, egy kőszáli sas fészkét találták már a kövek közé megtelepítve, mik Sabinus sírját födték.

A sas fészkét pedig a gál nép szentnek és érinthetlennék tartá, mert a saskeselyűben Tyr lelke lakik, a hadistené; de itt meg kelle törni a szentséget, a sas fészkét szét kelle szórni.

Maga nem volt otthon. Haragudni fog érte a hadisten; de Sabinus előbbvaló az ő haragjánál.

Tetrix a csillagok közé bámulva egyszerre megpillantá azt a sötét pontot, mely úgy szokott az égen körül-körülkeringeni, mint valami bűvkörbe csalt gonosz szellem.

Az volt a sas.

Tetrix kezébe fogta dárdáját, s látta jól, hogy a keselyű által vágott kör az ő feje körül van kerítve, mindig szűkebben, mindig alantabb, s magában csendesen kezde beszélgetni a közeledővel.

– Ismerlek, uram, Tyr; uram hadisten; tudom, hogy te jösz felém. Elhánytam lakhelyedet, megbántottalak, az igaz. De rá emlékezhetnél, mennyi szép áldozatot hordtam oltárodra, pedig tiltotta a római augur, én mégis odahordtam. Az is eszedbe juthatna, mennyi ellenséget levágtam számodra, a kiknek csontjain te és a te madaraid lakoztatok. Nem tehettem máskép. El kellett a fészket emelnem; de nem szórtam széllyel, ha odább megyünk, más helyre összerakom. De ide ne tedd többet, mert Odin apád szakállára mondom, megint el fogom innen tenni.

A keselyű nem látszott hajtani a szép szóra; egyszerre mint a villám, mint az égből eső meteorkő, oly sebesen, oly függőlegesen rohant le a férfira, kit fészke helyén talált; Tetrix két kézre fogott dárdájával hozzá vágott; a sas kikerülte a süvöltő dárda hegyét, s rekedt kiáltással odább rebbent, egy percz múlva ismét visszafordult s a viadort szűk karikában körülrepkedve, szárnyai csapásával iparkodott leütni.

Roppant óriása volt a szárnyasok hadának; egy-egy ölnél hosszabb volt mindegyik kiterjesztett szárnya, csonttörő karmai a fiatal bölényt képesek voltak a levegőbe emelni.

Tetrix, a mennyire dárdája elért, nem engedte őt magához közel jönni.

– Tyr ne bánts, én sem bántalak; Tyr ne zúgj körülem; dárdám hegyes, szárnyadat eltöröd benne.

Egyszer a dárda hegye megvágta a keselyű szárnyát, tollai szerteszét repkedtek a levegőben.

A pompás vad rikács ordítással rebbent tova s egy közeli ormon megszállt. Így nézett a két ellenfél egymásra sokáig.

Tetrix folyvást alkudozott szent ellenfelével.

– Ismerlek, uram Tyr; de te is ismersz engem. Tudom, hogy ki vagy, de te is tudod, hogy gyáva nem vagyok. Elhiszem, hogy haragszol rám nagyon, de nem engedhetem, hogy megölj. Ha én most meghalnék, uram Sabinus és neje Eponine, innen e sírból ki nem tudnának többé jönni. Csak addig várj, a meddig e követ fölemelem, azután nem bánom, tégy velem, a mit akarsz; de addig ne jőjj rám, hadisten, mert bizony megharczolok veled.

Alig hajolt le azonban Tetrix a kőhöz, hogy azt fölemelje, midőn a keselyű egyszerre dühös rikácsolással veté rá magát a rom faláról, s mielőtt a viador dárdájához kaphatott volna, megrohanta, vállába és balkarjába vágta éles karmait s vadölő csórrával úgy vágott sisakjára, mint ha csatabárddal vernének reá.

Tetrix féltérdre bukott a roham súlyától, s a keselyű karmai közt levő karját nem bírta emelni; azonban hirtelen kirántá oldaláról széles, rövid kardját, s egy erőfeszítő mozdulattal félrecsapva ellenét magától, felegyenesedék.

Most a keselyű egy dühös csapással kiüté fejéből a sisakot.

– Nem, uram, ma nem ölsz meg! nyüzsgött küzdve a viador, s úgy talált ellenfele nyakához ütni, hogy annak lecsapott feje négy ölnyire repült el onnan; míg a karjába kapaszkodó élettelen test magával rántá őt a földre.

– Lásd, nyöszörgé Tetrix, mi közben összemarczangolt karját a holt keselyű összegörcsösült karmaiból kiszabadítá. Megmondám, hogy így fogunk járni. Miért nem hallgattál rám?

S nagy sajnálkozva nézte a keselyűt, mely kiterjesztett szárnyaival még most is nagyokat csapott maga körül, s vérével összefecskendé a sziklákat.

Gál harczos egész életére vert embernek tartá magát, ha egy sast megölt. Tetrix készen tartá magát ez órától fogva, hogy Tyr boszút fog állni rajta. És ennek is Sabinus és Eponine lesz az oka.

A föld alól hangzott Eponine jeladása: a hármas koczintás a zárkövön. Tetrix sietett azt fölemelni.

A lebocsátott kötélhágcsón feljött elébb Eponine, azután egy ismeretlen férfi, kit Tetrix még soha sem látott. Rá bámult: hogy jöhetett ez ide?

Rövid rabszolgaköntösben volt, rövidre nyirt fekete hajjal, szakáll és bajusz nélkül, arczszíne olajosbarna, mint a phrygiai rabszolgáké; fogai fényes feketék, mint a betel-rágóké, füleiben nagy ezüst karikák.

– Most sietve jerünk Angresbe, monda a fejedelemnő, hajnal előtt ismét a palotában kell lennünk.

– Hát Sabinus? kérdezé Tetrix.

– Nem ismersz rám? kérdezé tőle a phrygiai rabszolga, Sabinus hangján. Én vagyok az.

Tetrix megrendült, azt hivé a nomák játéka ez. A szép hosszú, szőkefürtű arcz, piros életszínével, göndör kerek szakállával, hogy változhatott el így; még szája is egészen más lett, olyan ellentét az a fekete jaspis-fogsor, az eddig megszokott elefántcsont fehérhez.

Eponine nagy művésznő, hogy így el tudta változtatni férje arczát nehány óra alatt.

– De hangjáról még ráismernek, súgá aggodalmasan Tetrix a fejedelemnőnek.

– Épen azért némának kell őt mondanunk. Annius, a római vezér, azt ejté ki, hogy férjemet visszanyerhetnem reményem van.

Tetrix nagyot sóhajtott. Ő tudta, mit értett azalatt Annius? Saját magát szánta kárpótlásnak.

– A császár jónak látja, vagy tán épen kénytelen rá, hogy kegyelmet gyakoroljon a gál fölkelők iránt. Én meg akarok kísérteni valamit. Annius szavát birom, hogy fölmehetek Rómába Vespasián elé. Azt mondám neki, hogy a császár kegyelmét személyesen akarom fölkérni: ő helyeselte szándékomat; kíséretet fog adni mellém, a mely oltalmamra legyen egész Rómáig. Azt is megengedé, hogy kettőt asszonyaim és szolgáim közül magammal vihetek. E két szolga szerepét ti fogjátok teljesíteni. Egyszer a császár elé jutva, az én gondom leend, hogy őt könyörgésemmel rávegyem, miszerint Sabinus nevét törölje ki a proscriptusok lajstromából. Miért ne tehetné azt egy halott nevével? Miért ne lenne engedékeny egy megholt nevéről levenni az üldözött bélyegét? S ha egyszer a felmentő viasztábla kezemben van, ha én Angresben fejedelemnő vagyok, akkor Sabinust senki sem fogja halálra kereshetni többé. Én viselem az ország gondjait: helyette férfi, mellette nő leszek. Jó lesz-e így?

A két férfi elragadtatva csókolá a fejedelemnő kezeit. Azokban szépség és erő volt.

Nemsokára sietve hagyták el a romokat; alant kipányvázott lovaikra kaptak s nyargaltak vissza mind a hárman Angres felé.

Az elhagyott sírnál csak a megölt keselyű maradt, mely még nagyokat csapott szárnyaival maga körül, mely még körmeivel tépte az omló köveket, mely még fő nélkül is felállt lábaira s kiterjesztett szárnynyal még repülni akart, s aztán erőszegetten bukott bele az elhagyott sírba, melyet számára hagytak üresen…

Szomorú jelképe egy hatalmas népnek, melynek fejét vették!

* * *

Eponine eljutott Vespasian elé. A császár kegyesen fogadá a gyászoló özvegyet, s midőn azt kijelenté, hogy kegyelmi engedékenységet vár tőle, előre biztosítá, hogy mindent meg fog neki adni, a mi egy embernek hatalmában áll. Vespasian nem tartá magát istennek: a historia már ezt is érdemül számítja be neki.

– Törüld ki férjemet a proscriptio tábláiról, s adj nekem pecsétes tabellát arról, hogy Sabinus neve kegyelmed által megtisztult s minden további üldöztetéstől ment legyen.

– Férjed meghalt? monda a császár.

– Meghalt, de neve él, s azt én viselem. A gál fejedelmeknek holtuk után síremléket szoktak emelni hitveseik, én azt sem tehetem, mert Sabinus neve el van átkozva. Szabadítsd fel ez átok alól, s leghívebb alattvalódra biztad országod egy részét, midőn rám biztad.

– Legyen meg.

A császár parancsot adott Lucilius senatornak, hogy készítse el a kegyelemiratot, melyet Langres fejedelemnője kívánt; azzal saját kezeivel emelé fel a lépcsők alján térdelő nőt, s biztatva bocsátá el: Lucilius át fogja neki adni, a mit kivánt, még ma este.

Eponine sokkal inkább nő volt, hogy sem vakon higyjen a biztató szónak.

Jól tudta, hogy a palotában, mely számára a császártól lakásul volt rendelve, a falaknak fülei vannak; tudta, hogy azok a gál honfitársak, a kik látogatására jönnek, nem egyebek Vespasian kémeinél. Úgy sírtak, úgy sajnálkoztak előtte Sabinus halála fölött. Ki lesz már ezután a gál nemzet lelkesítője; kire nézzenek a honfiak reménylő tekintettel, ha ez is elhalt? Bár újra fel lehetne őt támasztani.

Eponine okosabb volt, mint hogy ez aranyos döglegyek előtt elárulta volna, hogy az a megsíratott még él és közel van.

Más kémek a szolgákat vették elő; azokat fakgatták. Sabinus némának tetteté magát, Tetrix pedig bolondnak. Úgy felelt a kérdezőknek, mint egy Sybilla-könyv; érthettek is belőle, nem is.

Úgy játszották mind a hárman szerepeiket, mint a kik tudják, hogy az a színpad egyúttal vérpadnak is jó.

Eponine úgy bánt mindig Sabinussal, mint úrnő cselédjével szokott: ha laktikájában vitette magát, ő gyalogolt zsellyeszéke mellett s segíté abból kiszállni, a hol megálltak. Még azt is meghagyá történni magán, hogy Tetrix tréfáit eltűrte a császári palota tányérnyalói előtt; pedig a mennyire nem volt Tetrix természetében az enyelgés, annyira nem Sabinuséban a türelem.

A császári kegyhallgatás estején megjelent Lucilius a fejedelemnőnél.

Palástja szélébe takargatva hozá a kettős viasztáblát, melynek szétnyitható belsejébe volt bevésve a stylus hegyével a császár kegyelmi parancsa, s megerősítve saját pecsétjével, mely a viasztábla egy mélyedésébe volt forrasztva.

Mielőtt azt átadta volna Eponinének, így szólt hozzá a senator:

(Ezen név alatt senator nem szükség a Gracchusok korából való tisztes ősz férfit képzelni: valami sima udvaroncz volt az; talán szakács lehetett valaha, kit egy jó pástétomért senatori ranggal ajándékozott meg, – s miért ne tehette volna, ha Heliogabal 12 kancsal vénasszonyt, Caracalla pedig épen a hátas lovát nevezhette ki senatornak?)

– Fejedelemnő, az imperator fölöttébb elégedetlen veled. Te meg akartad őt csalni és könnyen magadat csalhattad volna meg. Kegyelmet kértél megholt férjed számára. Tudod bizonyosan, hogy Sabinus meghalt?

– Bizonynyal tudom, szólt Eponine, leküzdve szíve rebegését, mely féltett titka fölfedezése miatt támadt.

– Láttad őt, midőn halva feküdt?

– Ellenségei találták meg hulláját és érdemeihez méltón eltemették.

– Hátha csatlakoztak azok? hátha megcsaltak téged? Nem lehetetlen, hogy egy hű szolga Sabinus fegyverzetét magára véve, halt meg helyette, s Sabinus a szolga álruhájában megmenekült.

Eponine roskadozni érzé termetét; elzsibbasztá idegeit az a gondolat, hogy titka tán el van árulva.

– Ne sápadjon el arczod, szép fejedelemnő, szólt mosolyogva Lucilius. Nem kérd tőled e kérdésekre választ Vespasian. Ha titkod van, az legyen titok. Ime a kegyelemlap, melyet számodra hoztam, nem azt adja meg, a mit az imperátortól kértél, hanem többet: ő nemcsak a holt férj nevéről veszi le az üldözés bélyegét, hanem előre láthatlan esetekre gondolva, még azt is e lapokra iratta, hogy ha Sabinus valaha világ elé találna jönni, s kiderülne, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él, semmi bántása ne legyen; örülhessen az életnek s előbbi rangjában a proprætorok által megerősíttessék. Ime olvasd magad.

Eponine reszkető kézzel bontá fel a ceraticát összefoglaló szironyt s valóban azt olvasá a viasztáblákról, hogy Sabinus, még abban az esetben is, ha nem halt volna meg, hanem élne, ment legyen minden üldözéstől.

Eponine kénytelen volt hinni saját szemeinek, de az imperator betűinek nem.

Bizonytalan öröm és aggó kétkedés harczolt egymással szívében; az egyik árulója lehet, a másik egész jövőjétől foszthatja meg. Melyiknek adjon előnyt?

A két szolga: Sabinus és Tetrix ott vártak úrnőjük parancsára a palota atriumában, jól láthattak rá és hallhaták, a mit Lucilius beszél.

Tán sejté is már a senator, hogy kettő közül az egyik a férj?

Eponine reszkető kezében tartá a viasztáblát, elszorult kebellel monda a senatornak:

– Való, uram, hogy Sabinus él. Császárunk több kegyelmet halmoz reám, mint a mennyinek elhordozására erőm elég. Férjem velem jött rabszolgaköntösben. Engedd meg neki, hogy az imperator trónja elé borulva, végtelen kegyelmeért háláját rebeghesse hozzá.

– Mutasd meg, melyik az? Én magam fogom őt hozzá elvezetni.

Aponine sietve ment az atriumba, hol a két szolga állt.

Tetrixhez lépett.

Súgva szólt hozzá:

– Egy csókot kell tőlem elfogadnod. Meglehet, hogy e csók halálod leend. Kész vagy-e rá?

Tetrix gyönyörtelten sóhajta fel:

– Egy csókodért száz halált, nem egyet!

Azzal Eponine Tetrix keblére borult, vállait átfűzé gömbölyű karjaival s szemeibe nézve bűvölő szemeivel, így szólt hozzá, édesen mosolyogva:

– Kedvesem, Sabinus. Az imperator kegyelmet adott neked: menj hozzá és adj hálát neki.

És megcsókolá Tetrix arczát.

A bajnok megroskadt a gyönyör terhe alatt s jól tudá, hogy ezzel az érzéssel be lehet fejezni az életet.

Ő is szívéhez szorítá a nőt; hiszen csak tréfa volt ez, hiszen csak a halállal játszott.

– Az égiek veled… suttogá Eponine, s Lucilius kezét nyujtá az ifju hősnek s elvezeté őt magával.

Egy óra mulva egy pompásan faragott ezüst hamvvedert hozott két szolga Eponinenek, melynek födelére e szavak voltak vésve:

– Férjed miatt ne legyen több aggodalmad. Derék vezérünk, Annius pótolni fogja helyét.

Eponine fölemelé az urna födelét s megtalálta benne – Tetrix levágott fejét.

A megölt sas balszerencsét hozott a gál lovagnak! Tyr isten boszút állt magáért, de a hű szolga mégis boldog véget ért; egy csókért halt meg, mely Sabinust illeté, s egy bárd által, mely Sabinus fejének volt élesítve.

* * *

Kilencz év múlt el ez idő óta.

Annius még mindig katonai parancsnok volt a Rhone és a Loire közötti megyékben, s Eponine még mindig Angres fejedelemnője; de férj és nő nem vált azért belőlük.

Megkisérte Annius minden eszközt, mit a természet és a római hatalomszó egy férfinak nő ellenében kezére adott, hogy azt meghódítsa, és mind hasztalan. Elhalmozá Angres fejedelemnőjét kitüntetésekkel, kincsekkel, hizelkedéssel, majd megfordítá indulatait s lett hozzá kegyetlen, megalázta, megfosztá rangja jeleitől, inséget, nélkülözést idéze rá: – a nőt meg nem ingatá sem a jó, sem a rossz.

Vespasian óhajtotta volna hadvezérének ezt a diadalt, s koronkint értesíttetni kivánta magát Angres fejedelemnője felől.

Annius mindenről számot tudott adni, kémeivel volt a fejedelemnő körülvéve; a parancsnok mindent megtudott felőle, hol járt, kivel beszél? mivel mulatja magát? s mind erről tudosíthatá az imperátort.

Az angresi asszony (így hítták őt maguk közt a rómaiak) lemondott az uralkodás gondjairól; nem mulattatja a látszat, mely fejedelemnőnek hazudja az elbukottat. Férfiak iránt nem mutat semmi hajlamot; sem római, sem gál nem talál szivéhez útat. Minden közeledést visszautasít.

Csupán egy szenvedélye van, a vadászat; ez tölti be napjait. Néha egész hónapokat eltölt az Aranyhegyek rengetegei közt, bölényt és medvéket hajtva. Ott is mindenütt kisérik Annius megbizottjai, de nem bírnak semmi gyanu nyomára akadni. Néha a vadászat hevében megtörténik ugyan, hogy a nő, a bölény üldözése közben, társai közül eltünik, de gondoskodva van róla, hogy magát semmi bajba ne keverje: az erdő, a hol vadászni szokott, hét mérföldnyi kerületben, katonai őrlánczczal van körülvéve, melyen sem ki, sem be nem lehet jutni Annius tudta nélkül.

És mégis megtörténik, hogy e körülfogott erdőségben néha úgy el tud tünni a fejedelemnő, hogy kisérői hetekig sem találják újra föl. Pedig minden rejtekhelye a bércznek és völgynek fel van már kutatva, az erdőlakók megvesztegetve, hogy lessenek utána; sőt azt a fáradságos munkát is megtették már, hogy az elvágtató paripa nyomán utána mentek; a vezérlő patkónyomok azonban majd egy sziklaúton, majd egy vízmederben elvesztek s azontul nem lehetett többé folytatásukra akadni, mintha ég vagy föld rejtette volna el a lovagnőt paripástól együtt.

Mikor aztán társaihoz visszatért, vagy azok ráakadtak, annyi bölény szakállát és szarvait látták nyergére fölaggatva, a mennyit ők valamennyien sem bírtak elejteni. Ez volt tanubizonysága annak, hogy egész rejtélyes távolléte alatt nem tett mást, mint a vadakat üldözte s egyedül küzdött velük a berkekben.

Kilencz év alatt Annius megvetett szerelme a boszúálló gyűlöletté változott át; a nőnek, ki hajolni nem akart, törnie kellett.

Egy napon egy sarmata decurio beszélé előtte a tábortüz mellett mesélgetve, hogyan szokták az ő nemzetbeliek a bölényt megkeríteni; felöltöztetik a jó futó paripát hím bölény bőrébe, maga a lovag szinte a bőr alatt van, úgy hogy a feje, a mint a ló hátán hasmánt fekszik, a bölény púpját képezi, s ez által tökéletesen azt az alakot adja a lónak, a mi az idomtalan, vastagderekú bölényé. A púpon elől nyilás van, melyen a lovag kinéz, s kezeivel a bölény sörénye alatt igazgatja a ló fékét. Igy a gyanutlanul legelésző bölénycsorda közepébe juthat s akkor egyszerre hátravetve a rejtő sörényes bivalyfőt, nyilakkal lelövöldözi áldozatait.

– Hallod-e Balbus, így szólt hozzá a vezér, én te rád egy nagy feladatot bízok. Eredj abba az erdőbe, az általad leirt álcza alatt, a hol az angresi asszony vadászni szokott, menj hozzá közel s légy rajta, hogy figyelmét magadra vond. Én parancsot fogok adni, hogy mikor ő üldözésedre indul, társai elmaradjanak s engedjék őt egyedül utánad menni. Te csalogasd őt magad után, s ha elmarad tőled, fordulj te ismét rá vissza s kövesd nyomról-nyomra, míg megtudod a titkot, hová szokott ő eltünni e vadászatok alkalmával.

Balbus ügyesen hajtá végre a rábizott alakjátékot. Egy vadászat alkalmával esti holdvilágnál megjelent a bölény álarcza Eponine vadásztanyája közelében s a fejedelemnő rögtön paripájára ült s üldözőbe vette azt.

Az álfenevad hurczolta őt maga után órahosszat erdőkön, völgyeken keresztül; egyszerre Balbus vevé észre, hogy háta mögött a csörtetés elmarad s a mint visszafordult, látta, hogy a fejedelemnő elcsapott nyomáról s lovát kantáron vezetve, gyalog halad egy hegyi folyam sziklás partján fölfelé, egészen eltérve az iránytól, melyet a bölény vett.

Most ő is visszafordult s utána kezde menni. Nem szokatlan tünemény ez, hogy az üldözött bölény vadásza ellen visszacsap s szerepet cserél vele.

A fejedelemnő nem sokára észrevette a fenevad közeledését, azonban a helyett, hogy sietett volna lovára kapni, közelre várta azt s akkor hirtelen előkapva tegzét, egy nyilat küldött eléje.

Balbus érzé, hogy épen arcza mellett vágott be a nyíl. Ha Eponina a bölény púpjára czéloz, épen Balbus fejébe talál.

A megsebesült mén egyszerre ijedten fordult vissza s vágtatni kezde tüskön, bokron keresztül, a mit észrevéve Balbus, hirtelen kicsúszott a bölénybőr alól a ló farán keresztül s azt futni hagyva, maga a földön kúszva követte a fejedelemnő jártát, mint valami lappangó hiúz.

A völgy fenekére érve, a hegyi folyam forrása tünt szem elé; fenn a meredek hegyoldalban eredt az, s négy öles magasról zuhatagot képezve, omlott egyenesen alá, még csak egy kő sem volt útjában, melyen megakadjon.