Part 18

Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és kétségbeesik miatta. Mentől mélyebbre sülyedt ez vak szenvedélyébe, annál mélyebbre csalogatták az ő sötét szemei.

Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd volt az, nem méltó férfi szájába; csak rabszolga beszél így urához.

Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé imádójának:

– Kapitány úr! ön mostan kapitány még és szegény ember. Én szeretem a fényt, a pompát, a hírt; én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok szeretni valakit csak azért, mert csinos, mert hozzám illik, hanem tudnék szeretni egy férfit, a kit irántami szerelme nagygyá, gazdaggá, hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, a hol önt megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában; a mi alul van, az fordul felül, kiki azt a helyet foglalhatja el, a mit megtartani elég erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez. Engem csak merészsége által nyerhet el. Ha ilyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom; – jőjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát.

Robertson teljes lázban volt, midőn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá Williamsnak, a mit a hölgy válaszolt neki.

– Bizony, barátom, szólt neki nevetve Williams, én is azt hiszem, hogy annak a hölgynek a szivét meg nem hódítod másként, mint ha vagy admiráli vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelől tíz millió dollárt tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alól ő szóba sem áll veled.

Robertson szivében keserű salakot hagytak e szavak; – admiráli vállrózsát képtelenség szerezni rá nézve. Bolivár személyes ellensége volt, pedig e kitüntetés egyedül ő tőle függött, ki akkor az egész mozgalom helyén döntő befolyással birt; tíz millió dollár pedig bolond gondolat!

Mondjátok valakinek, a ki épen egy pénznek ura, hogy adjon elő tíz millió dollárt. Az is őrült volna, a ki ilyesmiről gondolkozik magában.

Pedig Robertson ilyen őrült volt.

Elvitte magával Williamst hajójára s éjszakánként gyakran elbeszélgetett vele késő éjfélig a felől, mint lehetne iszonyú kincstömegre tenni szert egyszerre? Végig ment annak legphantasticusabb módjain; csodás börzejáték, kártyabankok kipusztítása, aranybányák fölfedezése, elsülyedt hajók felkutatása s más efféle szüntelen üldözte egymást képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel már az aranyhalmazok között, s dúl bennök kezeivel és méri azokat vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle.

A dicsvágy útját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A spanyol háborúnak végeszakadt, az admiráli vállrózsák egyszerre eltüntek a tenger fenekére.

Egy este a Callari kikötőben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemű creol hölgy miatt, a kinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy admirál-kalap, vagy valami tíz millió dollárocska.

Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvűleg szürcsölgeté theáját.

Egy irlandi hajóstiszt nevetve mondá neki:

– Hiszen pajtás, ha csak tíz millió dollár kell, arra legkönnyebben szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban mr. Ingres hajója, a Peruvian, az épen tíz milliót visz aranyporban és rudakban az angol bank számára; vedd el tőle.

Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az említett kapitány, Ingres is jelen volt, az is kaczagott ez enyelgésen.

Robertson is elmosolyodott rá.

Éjféltájon a tengerészek búcsút vettek egymástól s hajóikra távoztak; Robertson és Williams hátramaradtak.

Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak, Georgesnak hívták.

Robertson félrehívta a hajó párkányára Georgest és Williamst.

– Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tíz millió dollár sokkal jobb helyen volna nálunk, mint az angol bankban.

Sötét volt, – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az arcza?

A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszorítá egymás kezét, s értette a többit.

Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a dereglyébe szállítá. Akkor a lőpor-kamra melletti kajütben tüzet gyújtott, s elhagyta a dereglyével hajóját.

A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a kapitány szobájába sietett.

Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva szeme közé.

– Adja át hajóját, kapitány, mindenestől; nekem kell ez a tíz millió dollár; szedje össze a mije van, s szálljon ki a dereglyén a partra.

Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem a mint szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát.

Hajóslegénységének egy része a födözeten volt s Robertson kalózaival barátkozott. Williams és Georges egy percz alatt rábeszélték őket, hogy a helyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal átszállítanak, jobb lesz azt maguk közt felosztaniok; mindegyik úr leend belőle.

Ingresnek nem volt mit tennie, mint néhány becsületesnek maradt legényével dereglyére szállni, s engedni magát a sík tengerre kivonatni.

Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltünése szemet fog szúrni a többi hajósoknál, s talán utána erednek, meghiusult, mert azon pillanatban tűz támadt a Congreson, mit Robertson maga rendezett el, s e veszély félrevonta a kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak közeléből menekülni, a dereglyék siettek oltására; a Peruvian az átalános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből, a nélkül, hogy az valakinek feltünt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és híveit, mindaddig, míg a Congreso lángjai világítottak a tengeren, egyszer azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a tengerbe s elsötétült minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét, s elbocsátá a kapitányt.

Robertson megmenekült roppant zsákmányával.

Tehát a miről annyi kínzó álmot álmodott, a tíz millió dollár, most mint egy varázsütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, színig telve azzal a sárga porral, a mitől az emberek úgy megbolondulnak, az aranyrudakat, végeiken az angol czímerrel, dúlhatott két kezével a vert aranyban, mely úgy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s gondolhatott donna Terezára: már most az enyim vagy! Hát a pokolra nem gondolt-e: most már a tiéd vagyok.

A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszú útat kelle tenni. Az a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalócz, a rablás bűntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna így egyre? Robertson kapott volna tán félmilliomot belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a többiben a tengerészek akartak osztozni.

Oh bizonyára azok mind, a kik jogot tartottak ez átkozott kincshez, elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell birni és kívüle senkinek.

Egy napon Robertson hajóját a polynéziai tengerre irányozva, azt mondá két főczinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tua-Tongasziget előtt horgonyt vetni, mert ivóvizük elfogyott; legyen szives a két bajtárs huszonöt embert magához venni és kiszállni a szigetre egy kis édes vizecskéért.

Georges mosolyogva czirógatá meg Robertson állát.

– Szivesen pajtás, elmegyek akár én, akár Williams, de ketten egyszerre nem. Jól ismerjük egymást és eszünkön járunk. Te meg akarod fogyasztani azoknak a számát, a kik a dollárokból osztozni akarnak. Azt mi sem bánjuk; pusztítsd el a többieket, a hogy tudod, de mi ketten csak testvéreid maradunk, a kik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg tátit, a ki ezt a szép örökséget ránk hagyta.

Robertson büszke egykedvűséggel fogadta ezt a gyanusítást, melyben pedig szivének legtitkosabb gondolata volt kitalálva.

– Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok, én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyan tartasz tőle: egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek és itt hagyom a hajót és a tíz millió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg és hagyjon itt.

Könnyű volt a nagylelkűt játszani Robertsonnak; oda vitte a hajót a polynéziai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony, örvény, ellenár között csupán oly ügyes, tapasztalt hajóvezér bírja azt keresztül vezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestől a hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészeért társai túladnak rajta.

E lovagias merészségnek látszó határozata eláltatá Georges gyanúját, s az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.

Huszonöt legény ült a dereglyében, mely velük kiszállt a szigetpartra. A dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál, a hol az a tengerbe szakad, s a hordókat kihengergették belőle, miket vízzel akartak tele merni.

A parti népség, a tarkára festett bőrű szigetlakók csoportosan sereglettek a hajósok körül, a mint azok a parton megjelentek és elkezdtek velük csereberélni.

Csendes, jámbor emberek voltak e vad urak és asszonyságok, könnyű volt velük az alku. Egy bicsakért, egy szem üveg-klárisért malaczot, kókusdiót adtak, és egy rézgombért a lábait csókolták Robertsonnak, ki addig elfoglalta őket szép szóval és értéktelen ajándékkal, míg Georges és a többi tengerész a hordókat töltötte. Csak egy pár hordó volt még hátra, még azzal vesződtek a martalóczok, midőn Robertson a dereglyénél maradottakat figyelmezteté, hogy legyenek készen az elindulásra, mert a hajó nem várhat tovább; ha az apály kezdődik, ki nem mehet az öbölből.

Egy puskalövés volt az előre meghatározott jel, melyre a folyónál levők rögtön siessenek a dereglyéhez, akár vannak, akár nincsenek készen az utolsó hordókkal.

Ki tehet róla, hogy a jellövésre elsütött puska, melyet Robertson maga lőtt el a dereglyepárkányról, épen apró golyókra volt töltve s azok épen az indus fejedelem oldalát találták keresztül lyukgatni.

A vad nép egyszerre bőszült ordítással támadt a tengerészekre, nyíl- és kőzáport szórva ellenük, s halcsontos dárdával ölve le a véletlenül megtámadottakat.

Robertson bátor volt és vitéz. Tíz ember volt vele a dereglyénél, tizenöt Georgessal a pataknál. Ő maga a hajó kormányán állt s fegyverével száz ember ellen védte a dereglyét, míg hajósai megfeszített erővel tolták azt csáklyákkal a lengő vízre. De még akkor is nagyobb gondja volt arra, hogy Georgessal és legényeivel mi történik? mint saját veszélyére. Azokat körülfogták az indiánok; menekülniök lehetetlen volt. A dereglye végre a hullámon lengett, egy utolsó sorlövés tizenegy fegyverből szétsepré a támadókat egy pillanatra; egy hajítódárda süvöltött még feléjök a partról, épen Williams vála fölött repült el, s egy háta mögött álló legény fejébe furódott, az kibukott a vízbe.

Egygyel is kevesebb, mormogá magában Robertson. A többi nyomta az evezőt. A dereglye sebesen távozott el a parttól. Robertson elégülten szemlélé, mint mészárolják le az ottmaradtakat a bőszült vademberek. «Tizenöttel, tizenhattal, tizenhéttel kevesebb.» Egyik főosztályos is ott veszett.

E pillanatban egy úszó ember feje bukott fel a dereglye mellett a vízből: Georgesé volt. Georges gyakorlott búvár volt, a vad viadal kezdetén rögtön a vízbe veté magát, s a víz alatt menekült észrevétlenül a dereglye után.

Nevetve emelé fel arczát Robertsonhoz, kezével a dereglyébe kapaszkodva, gúnyosan mondá neki:

– Élek ám, patronus uram, nem vesztem el.

Tizenhatan mégis elvesztek a tua-tongai mészárlásban: csak harmincznégy maradt élve.

Harmincznégy embert kellett még Robertsonnak megölni, hogy két társával egyedül maradjon, – és azután még ezt a kettőt.

Gyakran csendes estéken, mikor szél nem fujt, a vitorlák lankadtan verődtek az árboczfákhoz, a hajó állt egy helyen a végtelen tenger közepén, néha-néha, mint a terhes beteg, a ki fekvését megunta, egyik oldalról a másikra fordulva; olyankor kiment a tengerészek közé Robertson, s elkezdett nekik mesélni.

Mesélt nekik régibb utazásaiból, mikor a Mariannai szigetek közt barangolt, ott talált egy puszta, elhagyott szigetre, melynek partjai köröskörül korallzátonyokkal vannak fedve; meredek sziklák hozzájárulhatlanná teszik azt. Saypannak nevezik ezt a szigetet, s kerüli még az indián is veszedelmes vizei miatt. Ámde belül e sziget valódi ősképe a paradicsomnak: buja illatos mezők, mik önkényt termik a legpompásabb gabonát, a kenyérgyökeret, az ananászt, mint nálunk a töviskórót; egész erdők pálmafákból, roppant kenyérfák, óriási gyümölcsökkel, narancsligetek, miknek aranyszín gyümölcse ott rothad a földön, mert az apró sertések számtalan csordái sem képesek azt mind fölemészteni, a mit ez a sziget terem, pedig módjukban van végtelenül elszaporodni, mert senki sem pusztítja őket, még csak húsevő vadállat sem lakik a szigeten; a fák odvaiból kicsordul a méz, melynek illatos nedvéhez hasonlót másutt ízlelni nem lehet; millió örökké nyiló virágból gyűjtik azt fulánktalan méhek; a völgyekben csodálatos állatok laknak, hasonlatosak a tehenekhez, csakhogy kisebbek; engedik magukat lovaglásra és igavonásra használtatni és a mellett gyapjut adnak, mely vetekedik a legfinomabb merinóval. Van egy nagy patakja is e szigetnek, mely pompás vizet ád s képes egy malmot elhajtani. Ilyen boldog szigetről szoktak álmodozni a hajósok, mikor köröskörül az egykedvű tenger csapkodja hajójuk oldalát, s egyik csillag a másik után jő fel és megy le a vizekbe, a nélkül, hogy partot mutatna valamerre.

Robertson nagyon jól ismeré ezt a tengerészábrándot, s iparkodott azt felhasználni.

Elbeszélte nekik, mily gyönyörű élet volna egy ily elhagyott, soha nem keresett szigetet elfoglalni, azon megtelepülni, alkotni egy kis szabad államot, patriarchális kormányzattal. Otahaitiban, drága pénzükért, kaphatnának asszonyokat, szebbnél-szebb indián és creol nőket; rabszolgákat is, a kik a földet míveljék, minden munkát végezzenek, építsenek, ruhákat varrjanak: nekik csak a végnélküli gyönyörűség maradna fenn. A hajóról elvinnék az ágyúkat, a lőszereket; a szigetnek egyetlen szűk bejárása elé építenének egy váradot, onnan, ha egy egész hajóhad akarná is őket megtámadni, visszaverhetnék diadalmasan. Soha sem vehetné ki őket onnan senki többé s évek múlva egész új nemzedék virulna fel a kis telepítvényen.

A tengerészek elámulva hallgaták e tüneményes regéket s kérték Robertsont, hogy mutassa meg nekik ezt a szigetet.

Robertson nem ámította őket s elvezette oda; a Saypan-sziget valóban olyan volt, a milyennek ő leirta; kívül zord, elijesztő tekintetű, meredek sziklafalaktól övezve, csupán egy helyen hozzájárulható, egy szűk barlangon keresztül, melyen a hegyi patak kifoly; de belül a mesevilág paradicsoma ez, a hol az embernek nem kell a holnapról aggódnia, csak a jelen perczet élvezni. Gazdagság, bőség, gyönyör minden lépten, nyomon, a természet ingyen ad mindent, s pazarolja az ég madarainak azt, miért másutt a nagy urak aranyat fizetnek… És hozzá még tíz millió dollár! harminczhét vitéz, bátor férfi, a legszebb asszonyok, munkás rabszolga, a mennyi kell; tizenhat ágyú, fegyver bőségben! Lehet-e valakinek boldogabb világot képzelni ennél?

A legények el voltak ragadtatva a Saypan-sziget szépségeitől s maguk unszolták Robertsont, hogy vezesse őket minél előbb Otahaitiba, hogy ott asszonyokat és rabszolgákat vásároljanak.

Robertson maga is kiszállt velük a nagy szigetre s ott mulattak együtt, két nap és két éjjel pihenés nélkül. Annyi pénzt adott Robertson mindenkinek, a mennyit elbírt költeni. A legények másodnap éjszakáján a szükséges mértékig részegek voltak, némelyik annyira, hogy nem tudott magáról semmit, másik valami nagyon keveset; volt a ki meg tudott lábán állani, ha két felől fogták, és volt közöttük négy, a ki egészen józan volt.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy – az előörs…

Ha ő hadat viselt tengerészei ellen, azok is jól vigyáztak rá; négyet mindig kiválasztottak maguk közül, a ki ne igyék akkor, midőn a többiek isznak, s ha Robertson és a másik két kalandor őket ittas állapotjukban el akarja hagyni, egyszerre öljék le őket.

Robertson jól tudta, hogy ez a négy férfi ő rá vigyáz, azért józan.

A második vigalomnap éjszakáján sietve jött Robertson a tengerészek tanyájára, s a kikkel még beszélni lehetett, maga körül gyűjté s akkor tudtokra adá, hogy el vannak árulva.

Valaki a czimborák közül elárulta őket az otahaitii kormányzónak, s az rögtön elküldött a másik kikötőben horgonyozó spanyol három fedeles hajó Alhambra parancsnokához, följelenteni a gazdag zsákmánynyal rakodott martalóczokat; reggelre itt fogják őket lepni. Nincs elveszteni való idő; gyorsan vissza a hajóra! még napfölkelte előtt ki a kikötőből; reggelre hírüket se hallják!

A négy előörs gyanakodva nézett Robertsonra, némelyik övébe is dugta kezét, felhuzva pisztolya sárkányát.

– Hát e részeg haddal itt mi történjék? kérdé tőle az egyik, sötéten nézve rá.

Ha Robertson azt mondja: «itt hagyjuk, a ki fel nem tud kelni», abban a pillanatban lelövik… Azonban ő minden perczben ura volt rettentő gondolatainak. Most azt felelte a kérdezőnek:

– Az világos, hogy barátainkat nem hagyhatjuk el a veszélyben, bárha azok is közöttük vannak, a kik árulóink voltak. A kik még bírjuk magunkat, nyalábra fogjuk őket s leczepeljük a dereglyébe, ott majd kijózanodnak. Dologra legények. Az előörsök megbánták magukban, hogy Robertson felől rosszat gondoltak, lám ő szépen gondoskodik az elázottakról; maga hogy emeli vállaikra, segít őket a dereglyébe hányni, ott is megszámlálja, ha mind együtt vannak-e? nem feledtek-e valakit ottan? ő mégis csak hű czimbora!

A hűs levegőn még mintegy tíz ember annyira magához tért, hogy fel birt kapaszkodni a hajóra; a többit ott hagyták feküdni, a dereglyét odakötve a hajó farához. Majd ráérnek őket felhordani reggel, ha egyéb dolog nem lesz. Mindenkinek tele volt ez órában a keze dologgal; ki-ki három ember munkáját végzé. Maga a kormányos is holtrészeg volt, a helyett maga Robertson állt a kormánykerékhez, mint kapitány, legényvezető és főhajós végezve egyszerre tisztét, s a mellett kormányozva a legnagyobb pontossággal. Mindenki bámulta: mennyi erő, mennyi lélekjelenlét lakik ez emberben és sietett parancsait teljesíteni. Egy óra múlva ki voltak feszítve a vitorlák, felvonva a horgonyok; a legénység agyon volt fáradva a sietős hevenyészett dologban, midőn azt kérdé tőlök Robertson, hogy hát a dereglyében levő czimborákat ne hordják-e most fel?

– Hát az ördög? most is agyon vagyunk fáradva; örül, a ki aludni mehet. Jó helyen vannak azok ott. Holnap majd feljönnek a maguk lábán. Ne féltsd te őket, kapitány.

– Nem is őket féltem, hanem magunkat ő tőlük. Ez a húsz ember nem mind részeg. Néhány van, a ki tetteti magát: ezek azok, kik elárultak bennünket. Attól tartok, ha éjjel még sötétebb lesz, megszöknek a dereglyével, s nyomunkba vezetik a spanyol gályát.

Egy párnak volt a nagy fáradtságtól és mámoros fejétől annyi esze, hogy e veszély lehetőségét átlássa, de az nem sokat törődött vele; azt mondták, hogy majd ők is vigyázni fognak s a fedezeten maradnak. Azután ki ide, ki oda leheveredett, köpenyébe burkolta magát, küzdött egy ideig leragadó szempilláival, végre látva, hogy a kapitány úgy is ébren van a kormánynál, elég, ha ő vigyáz, szemére húzta a sipkáját s aludt egyik úgy, mint a másik.

Mindenki horkolt már; az idő éjfél után járt, hideg szél kezdett neki eredni, a tenger magasan járt, hullámtól hányva-vetve, a dereglye a hajó mögött el-eltünt, meg felkapott a hab tetejére; egy-egy sirály szállt le az árboczkosarakra; gyönge zivatar készült.

Robertson ekkor csöndesen kivonta széles kését hüvelyéből, kihajolt a hajó párkányán, s a mint a dereglye kötele a hánykodás közben megfeszült, csendesen keresztül metszette azt; a kötél nagyot bődült, mint egy túlfeszített húr elpattanása s a dereglye szabadon tánczolt a hab tetején, húsz részeg emberrel, a ki semmit sem tud magáról, kormány nélkül, evező nélkül, ismeretlen tenger közepén.

Soha sem hallottak róluk többet. Különös csoda kellett volna hozzá, hogy azok valamikép megmeneküljenek. Bizonyosan még azon az éjszakán elnyelte őket a viharos tenger.

Robertson azzal maga is köpenyébe burkolta magát, s mint a kit a munka közben önkénytelenül nyomott el az álom, odarogyott a kormányszekrény mellé s úgy tett, mint a ki aluszik.

Félóra mulva élesebben kezdett fujni a szél, erősebben csapkodta a hajót a hullám. Az egyik előörs erre fölébredt. Legelső pillantásra meglátta, hogy a kormány üresen áll, a kapitány elaludt, másik pillantással a dereglye után nézett s észrevette, hogy az eltünt.

– Ébredj, kapitány! ordítá, felrángatva Robertsont. A dereglye elveszett.

Robertson felugrott, szemeit dörzsölé ijedtében; az égen akkor kezdett szürkülni a sápadt hajnal, melyet váltig eltakart egy hosszú fekete felhővonal. Szemeit keze elé tartá, szétnézett minden irányban, sehol sem látott semmit.

– A gazemberek! dörmögé a tengerésznek, csakugyan elszöktek tőlünk.

Magában pedig azt mondá: «húszszal megint kevesebben vagyunk».

Az egész spanyol hajóval történt ijesztés természetesen csak mese volt, a mi húsz ember életébe került.

Robertson kétségbeesett arczot mutatott. Fellármáztatá a többi hajósokat is és elrémíté őket azzal a hírrel, hogy társaik által el vannak árulva; a szökevények bizonyosan visszatértek Otahaitiba s most a spanyolokat társaik nyomába fogják utasítani.

A hajójukon hordozott kincs ezentúl csak veszedelmükre szolgál. Híre futamodik gazdagságuknak s minden hadihajó, minden kalóz vadászatot fog tartani a gazdag zsákmányra. Nincs más menekülés, mint visszamenni a Saypan-szigetre, elrejteni az egész kincset, s azután a Sandvich-szigetek felé vitorlázni, ott vásárlani be nőket és rabszolgákat, a kik nélkül meg nem telepedhetnek a szigeten.

Ez indítványt mindenki helyesnek találta. Ha a kincset jól elrejtik a szigeten, akkor hiába kutatja ki hajójukat náluknál erősebb ellenség, nem talál náluk semmit, s kénytelen lesz őket odább bocsátani.

Így kerültek vissza ismét Saypanra. Az volt most a főkérdés, mikép rejtsenek el annyi pénzt, a nélkül, hogy a lehető véletlen valakit annak nyomára vezessen; az aranypor és öntött rudak ötven hordóban voltak befenekelve, azt úgy a földbe elásni nem lehetett, hogy valami nyom ne maradjon utána. Attól is lehetett félni, hogy ha nagyon eldugják, majd úgy találnak járni, hogy visszajövet maguk sem akadnak rá; Robertson segített mind a két aggodalmon: – a sziget belsejéből egy sebes hegypatak omlott elő, számtalan zuhatagot képezve. E patakot hirtelen rakott védgátakkal elzáratá, s mikor az fel volt szorítva medréből, a sok zuhatag sziklái közt talált egy barlangot, melynek nyílását máskor a vízomlás elfedezve tartá. E barlangba hengerítteté be az aranynyal telt hordókat egymásután. Mikor el volt helyezve minden szépen (valóságos ezeregyéjszakai mesék üregje), akkor egy nagy követ hengeríttetett a barlang nyilására, azután szétszóratta a patak gátjait, a hullám ismét rohant, omlatagokat képezve szikláról sziklára; – találja ki, a ki tudja, melyik alatt van a tíz millió dollár?

Most már jó helyen volt az egész kincs, most már nem félhetett az egyik czinkos a másiktól, hogy az meg fogja őt csalni, hogy elszökik előle a hajóval: a közös zsákmány biztos helyre volt letéve, mintha záros vasajtó alatt volna.

Tizenheten voltak a hajón, midőn a Saypantól elvitorláztak; a martalóczok nagy gondtól szabadultak meg; többé nem kellett sem hordóikra, sem Robertsonra vigyázniok, e fölötti örömükben beütötték a rumos hordók fenekeit s ittak, a míg el nem dültek, még a négy előörs is kidült a sorból; nem volt szükség Robertsont éber szemmel kísérni többé, őrizze most ő maga az üres hajót.