Part 17

– De igenis, hogy reméljük, mert valahányszor egyféle orvosságért elküldtünk egyet a kegyelmed csatlósai közől, azt mindig ott fogták az illető helyen s magunkfélét küldtek vissza helyette. Az igazi labonczok közől csakugy csilleng-billeng egynehány a mieink között.

Tallóssy uram látta, hogy szépen rá van szedve. Ijedtében úgy meggyógyult egyszerre, hogy felugrott az ágyból s felrántotta csizmáit segítség nélkül, pedig azelőtt azt képzelte, hogy csont van a hasában.

Valójában Huszth várát beteglátogatás örve alatt szépen elfoglalták tőle.

– Most hát legalább annyit tegyenek meg kegyelmetek, hogy küldjenek be innen Szathmárba.

Azt meg is tették vele, még pedig tulajdon négylovas hintaján.

Ott aztán azzal csúfolta minden ember, hogy kikurálták Huszth várából.

23. NE LÉGY OTHELLÓ!

Tudod barátom: az ember nem hisz az asszonyfélének; tudod barátom, az ember annyi mindenféle tapasztalást tesz nőtlen legénykorában, hogy aztán, mikor megházasodik, a háta borsózik bele, ha arra talál gondolni, hogy hátha most azt mind nekem fizetik vissza, a mit én adtam kölcsön másnak! Erre pedig mindig és mindenütt gondol az ember. Ezt ki nem tudja verni a fejéből: vajjon a míg én a törvényszéken a felperesemet védelmezem, azalatt odahaza az alperesemet nem convincálja-e valami átkozott zugügyvéd? Ha eltalálok maradni hazulról, nem marasztalnak-e el in contumaciam? Oh mert csak azt lehetne még elérni valami áldott paragraphussal, hogy senkise udvarolhatna a férj nevében, ügyvédi meghatalmazás nélkül, a hogy nem lehet e nélkül senkit képviselni a törvényszék előtt. Egy rongyos extravillaneus telket sem lehet átiratni a más nevére, láttamozott felhatalmazó levél nélkül; hanem az embernek a legféltettebb fekvő birtokát nem védelmezi a törvényhozás.

Hát egyszer plane el kellett utaznom hazulról, valami távol megyében történendő végrehajtás miatt. Oda kellett maradnom vagy hat napig. No képzelheted, kedves barátom, ezt a torturát: hat napig nem látni, hogy ki jár be a házam ajtaján? Ott megigértettem az asszonynyal, megesküdtettem rá, hogy senkit sem fogad el az alatt, míg én oda leszek, hogy zárva tartja az ajtót s ha csengetnek, megkérdi: ki van ott? ha férfihangot hall, azt mondja, jőjjön egy hét múlva; mert sok a rablás, gyilkolás mindenfelé; az emberhez, mikor megtudják, hogy nincs a férj otthon, mindenféle elegansul öltözött rablók bekérezkednek, az ember azt hinné, hogy gavallérok s mikor egyszer egyedül vannak, kést rántanak, legyilkolják az embert. Így: – jól megijesztgettem az asszonyt. Fogadta, hogy vigyázni fog magára.

Én azonban csak nem nyughattam a messzeségben, hevenyében összebékítettem a peres feleimet s a helyett, hogy hatodnapra készültem volna el a kiküldetéssel, már negyednapra útban voltam hazafelé. Meglepem az asszonyt, korábban jövök. Jaj neki, ha eltántorodott. De hátha nem tántorodott, hátha zárva találok minden ajtót s először elváltoztatott szavamra azt mondják, hogy menjek a pokolba, míg aztán igazi hangomra ismerve, örömsikoltással tárulnak ki ajtók és karok, hogy engem kebleikre öleljenek. E kettős gondolat hánytvetett az egész úton, jobban, mint a döczögős szekér.

Végre lakásom elé érek, három lépcsőt átugorva, rohanok fel s a legelső, a mit látok az, hogy az ajtóm nincs bezárva; – benyitok, a szobaleány toppan velem szemközt. «Jérum! a tensúr!» sikolt fel a fehércseléd ijedten.

– Miért ijedtél meg, gonosztevő? Hol az asszony?

– I–i–i–izé.

– I–i–i–izé?! Örrrdög mennykő! Mindjárt tudtam, hogy izé!

Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg, egy férfisipkát.

Odarohanok, felragadom: «Kié ez a sipka? Itt férfinak kell lenni!»

Arra félretaszigálok magam elől minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal.

– Ahán! Itt van valaki!

De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe került nekem azokat felfordítani? Berohanék. Jaj annak, a ki itt van.

És ime mit látok? Egy gyanus külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden guggolva az ágy függönyei mögött.

– Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? Ordíték rá, mint egy oroszlán.

Az átkozott gonosztevő hideg vérrel válaszolt szavaimra:

– Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra politurozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a sipkámat, mert még új.

Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna, de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s a kitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a poroló pálcza akkor is a kezében volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit mondott, fejét csóválva, hogy «Othello».

Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak? mert én úgy is érthettem, hogy «ó te ló!»

24. HOGY NYERIK MEG A NŐKET.

– Asszonyom; ön két év óta visszautasítja az én hű szívemet: én nem birom tovább a kínokat; ön kaczag rajtam, én pedig szenvedek. Föltettem magamban, hogy ennek véget fogok vetni, s még egyszer és utoljára megkisértem a szép szót. Ön tudja, hogy én mennyire szeretem.

– Nem tudom, elfelejtettem már.

– Pedig mindennap mondom. Ön látott engemet sírni maga előtt.

– Sőt dühösködni is. Egy porczelán vedrem letört füle tanubizonyság rá.

– No, a helyett hányat vettem már másikat?

– De én soha sem fogadtam el.

– Mert kínozni akar. Hanem már most vége. Én azért jöttem ide, hogy ha ön meg nem lágyul irántam, én itt az ön szemei előtt megölöm magamat.

– De sokszor mondta már; csak már legalább egyszer tenné meg.

– Oh ne tessék rajta nevetni. Nem úgy van az, a hogy ön gondolja; persze, ha pisztolyt fognék az agyamnak, ön addig a perczig mindig nevetne, a míg szét nem zúznám a koponyámat, akkor pedig mit használna nekem az ön sajnálkozása és részvéte. Köszönöm szépen. Nem úgy van az. Én lassú halállal fogom magamat megölni ön előtt; – éhen akarok meghalni az ön szobájában. Legyen meg önnek az a kegyetlen öröme, hogy lássa óráról-órára elmúlni leghívebb imádóját.

Azzal leült az öngyilkos imádó egy pamlagra s mereven megesküdött rá, hogy e percztől fogva egy falat nem fog lemenni a torkán, sem ő nem fog kimenni ebből a szobából.

Clarisse, a szép özvegy, nagyot nevetett e bizarr eredetiségen s kaczagva ott hagyta imádóját szobájában, igen bizonyosan tudva, hogy ha a vacsora ideje eljő, majd elhagyja az a helyét. Maga elment sétálni, csak késő este jött haza.

Komornája mondja neki, hogy még mindig itt van ám az az úr.

Clarisse most már haragba jött; odament hozzá.

– De hát uram, elment önnek az esze? Itt akar hálni?

– Itt akarok meghalni. Megmondtam.

– Jól van, hát akkor én megyek el hazulról.

– Sajnálom, de én itt maradok.

Clarisse nem akart gorombáskodni, tehát inkább maga ment át a szomszédba éjszakára, ott hagyva makacs imádóját a szállásán.

Másnap reggel visszament; most már talán csak vége van már a rossz tréfának. Az imádó még mindig ott ült.

– Uram, ez már szemtelenség! ön megszöktet engemet a házamtól; ön hírbe hoz, ön engem egészen idegessé tesz. Távozzék, míg meg nem haragszom.

– Mondtam már, hogy itt akarok meghalni.

– Itt hát, a gutába! Ott a Duna, ha meg akar halni; nekem menjen innen.

– Nem, én itt akarok meghalni.

– Hát itt egy tollkés, vágja el vele a nyakát, ha oly nagyon halhatnék.

– Nem. Én itt akarok meghalni.

Clarisse dühösen rohant ki szobájából s bezárta rá az ajtót. Hiszen majd csak megszökteti az éhség! az már bizonyos.

Másnap reggelig még csak felé sem nézett.

De már délfelé csak nem nyughatott. Ez mégis tréfának egy kicsit sok. Bement hozzá. A lovag bágyadtan hajtá le fejét a pamlagvánkosra. Két nap nem evett már semmit.

– De az úr Isten áldja meg, édes barátom, ez rettenetes tréfa öntől. Ne csináljon bolondságot. Mit mivel ön?

– Asszonyom. Megmondám, hogy mit akarok, sohajta ez s fejét másik oldalra hajtá, szemeit lankadtan behunyva.

Clarisse el nem tudta képzelni, hogy mit csináljon? Hogy gátoljon meg ilyen rettenetes elszántságot? Harmadnap már nem birt nyugtalanságával. Egy csésze levest vitt neki sajátkezűleg.

– No, kedves barátom, ne tréfáljon már. Itt van egy kis leves; no lássa, magam hoztam, egyék belőle.

– Hm! Leves? Szólt megvetőleg a szerető. Kell is nekem leves? Én meg akarok halni.

És valóban alig birt már mozdulni, szemei beestek, arcza elsápadt, elfogyott, tekintetében valami halálraváló volt. Ez igazán meg akar halni.

Már a negyedik nap is eljött, a szerető még sem kapitulált. Csodálatos neme az ostromnak, a hol a megszálló sereg éhezik, hogy a várőrséget feladásra birja.

Clarissét a kétségbeesés környezé. Az ember már csak alig lihegett. Mit csináljon vele? Még meghal a nyakán! Micsoda rettenetes skandalum lesz, ha egy férfi megöli magát szemei láttára az éhség lassú halálával! Hogy fogja ezt a lelkén elviselhetni? Hogy veheti magára azt a tudatot, hogy egy embert négy napig látott haldokolni – éhen és nem nyújtott neki segélyt!

Hiszen lám szívesen kinálná mindenféle jóval, de ha annak semmi sem kell; ha nem akar enni!

Hanem ez mégis rendkívüli lélekerejű ember lehet, a ki ennyire képes szerelmi kétségbeeséstől. Ez nagyszerű bizonyítványa a legforróbb szenvedélynek! Az ember utoljára is kénytelen ezt az embert becsülni. Ilyen embernek csakugyan kár meghalni.

– No, kedves barátom, még egyszer elhoztam önnek a levest. No nyissa föl a száját, engedje belétöltenem.

A szerencsétlen imádó már nem tudott beszélni, csak fejével intett, hogy nem kell neki semmi.

– De hát, Istenem, én nem akarom, hogy ön meghaljon.

A halni akaró vállat vonított. Megmondta már a véleményét régebben.

Clarisse mellé ült a pamlagra s kezébe fogta kezét.

– Legyen esze, kedves barátom, hallgasson egy okos szóra.

Az imádó szomorú mosolyra lágyítá sápatag arczát.

– Hiszen – szeretem önt hát no…

Azzal odaborult rá Clarisse s hogy ajkait megnyílásra birja, inkább hát, Isten neki, megcsókolá.

Arra az öngyilkos összeszedte végső erejét s visszacsókolá a makacs kapitulálót, – hanem azután sietett is a leveshez nyulni.

Még egy nap és többé sem leves, sem csók nem használt volna neki.

Egy hét alatt magához tért, s két hét múlva férj és feleség lett belőlök.

Clarisse nem is bánta meg soha, hogy meg hagyta magát győzni. Ilyen heroizmust a szerelemben nem minden bokorból lehet fölverni.

Egyébiránt nekem, megvallom, ha ilyen stratagemához kellene nyulnom, volna annyi eszem, hogy egy pár zsemlyét eldugnék az attilám zsebébe; nem tudom, az elszánt imádó vajjon nem praktizálta-e ugyanezt a furfangot?

25. TÍZ MILLIÓ DOLLÁR.

Tíz millió dollár! Húsz millió pengőforint! Boldog Isten, még csak kimondani is nagy szó!

Húsz millió forint aranyban, egy rakáson; csak a súlya majd százötven mázsa, hogy ne volna az nehéz egy ember lelkén?

Ha azt mondanák: itt van húsz millió, nyulj hozzá, tiéd lesz, add érte cserébe becsületes neved,… és oda nem adnád…

Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybéli üdvödet,… és nem felednéd el…

Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, a kit legjobban szeretsz,… és el nem adnád…

És ha azt mondanák: itt van húsz millió, áruld el érte hazádat!… és el nem árulnád… akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.

Egy történetet fogok elmondani valami emberről, a ki nem tudott ilyen derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.

* * *

A spanyol-amerikai szabadságháborúk alatt történt ez a kaland; az idő épen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könnyelmű ábránd olyan közel állottak egymáshoz, ellenség és jóbarát könnyen összetévesztette őket; a szabadságért harczolók gyakran kezet szorítottak a kóbor martalóczczal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harczolt, s a kormány vezérei úgy bántak a szabadsághősökkel, kik egy nagy eszméért küzdtek, mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen.

A mint Peruban kitűzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész, Robertson, ki azelőtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a republicanusokhoz, s azoknál hajóskapitányi rangot kapott.

Robertson fiatal volt, eleven képzelődésű, heves, nagyravágyó; erős hajlammal birt a regényes, a rendkívüli után, a mi tengerésznél mind igen jó tulajdon, kivált olyankor, mikor a tengeren nemcsak a viharok, hanem ellenséges gályák s kalózhajók is járnak.

Első szolgálatul mindjárt azt bízták rá, hogy keresse fel a hirhedett kalózvezér Benavides bandáját, mely a spanyol kormány patensével zsebében, a Chili partokat végig rabolja, s gyilkol és gyujtogat egész Arauco hosszában.

Robertson végrehajtá küldetését; éjszaka meglepé Benavides rablócsapatát, legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös tusa után elfogta mind, csupán egy szabadult meg közülök, a második kapitány, Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson vadászkésének hegyét, a mi a sebben törött.

Az araucoi parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély kenyérfa, mely máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett fel, hogy a kik messziről nézték, mondhatták magukban: a chilieknek ugyan nagy karácsonfát ajándékozott valaki, czukorbábokkal megrakva.

Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, minthogy legalább is aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság.

Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul.

Ez egészen lehangolta a nagyvavágyó ifju kedélyét, rögtön elhagyta a szolgálatot, letette vállbojtjait s haragjában, csalódásában búcsút vett az egész világtól.

A la Conceptione-öböl közelében volt egy puszta, laktalan sziget, azt választá ki jövendő lakhelyéül; ott építtetett magának egy remete-lakot; elbolondított egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg egy pár kétségbeesett kreol nőt, a kik közül az egyiket feleségének, a másikat szobaleányának tekinté, s erősen elhatározá magában, hogy soha többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy új Ádám és Éva, egy új vadember generatiót alapít meg tenger közepetti kis paradicsomában.

Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott fiatal remete s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem zavarja végkép.

Mint mondám, egy rabló a Benavides-bandából, Martelin, megmenekült s szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott, mint kormányos, szolgálatot vállalt egy spanyol hajón.

Mikor a síktengeren volt a hajó, összeszövetkezett a legénységgel, éjszaka a hajótulajdonost híveivel együtt megkötözték, kitették a dereglyébe s maguknak tarták a hajót.

Martelin hallotta már hírét annak a karácsonfának, a mit Robertson a Chili-parton felállított; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene a Mocha szigetén él egész magányosságban, s nem gondolt most elébbvaló dolgokra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja s őt magát akaszsza arra a fára, a honnan társai lógtak.

A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka húsz ember kikötött a Mocha szigetén dereglyével s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart elállni attól a tréfától, hogy ellenségét épen az araucani kenyérfa tetejébe akasztassa fel.

Robertsont tehát lánczra verték s ledobták a hajó fenekére.

A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszú útat kell tenni. E hosszú út alatt megharagudott a tenger a kalózokra s elkezdett ellenük lázongni; a vihar meghallgatta az átkozódók kívánságát s utolérte őket, az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem tudott hajóján segíteni, az egész legénység között nem volt egy, a ki értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak Robertsont feloldani lánczai közül s szépen könyörögni néki, hogy szabadítsa meg a hajót az elmerüléstől.

A fogoly ekként abba a helyzetbe jutott, hogy három napig parancsolt elfogóinak, s azok kénytelenek voltak neki engedelmeskedni, ha azt nem akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elveszszenek.

Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira, mint Robertson, mert a mint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott, rögtön a tengerbe veté magát s szerencsésen átúszott hozzá. Martelin nem merte őt viharroncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében visszakövetelni.

Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadságharczosok közé. Azok a Congreso fregatt kapitányává nevezték ki.

A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, a mit a Mocha szigeti magányban kigondolt; most már felébredt belőle s többé nem gondol vissza rá.

És valóban oly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete, magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időölése, sőt maga az a jelentéktelen némber is, a ki ott unalmas napjait osztá, hogy nem gondolhatott rájuk másként vissza, mint a hogy az ember egy képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni s azt kérdi magában: hogy lehetett álmodni ilyen ostobát?

Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfiu lett, a kinek nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg is felelt mindegyiknek, a mennyivel tartozott, s a köztársaság méltán legjobb katonái közé számíthatá őt.

Szavatartó, a mit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem lehet felőle föltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja van, annak fele azé, a ki legjobban siet azt tőle elkérni, ha pedig nincs, egy ráncz sem támad homlokán a miatt, hogy erszénye üres; egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.

Sőt még a mellett kegyes ember is, a ki a vallást tiszteli; valahányszor kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a szárazföldre lépve, fölkeresni a templomot; ez a legelső ház, melynek küszöbén belép; a mi annyival jellemzőbb volt rá nézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész spanyol part hosszában csupa katholikus templomok voltak minden városban épülve.

Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj tarka képzelődéséből, a hivők templomait ott az aranyozott szent képeken kívül pompás virágcsoportozatok ékesítik; az oltárok ragyognak és tarkállanak a hívek kegyes adományaitól, földig érő selyem szövetek tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drágaköves ékszerek lepik el azokat; a zománczos gyertyatartók mellett ezüst kalitkákban csodatollazatú madarak ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a tömjénfüsthöz százféle édes illatszer vegyül, mely áthevíti a lelket és felmagasztalja a képzelődést.

Egyszer Limába a La Merced templomba lépett be Robertson s közel az orgonához egy szögletben megállván, hallgatá a sajátszerű éneket, melynek melodiáiba a régi Tolteque-dalok busongása lopózott, s bámulá a tarka népcsoportozatot, mely phantasticus szabad ruházatában, az indus ízlés kiáltó színeit európai csábbal, spanyol kaczérsággal tudta egyesíteni, s mely jött, ment, áhitatoskodott, villogtatá szemeit a csábos rebozó redői alól.

Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang; a chorusban a Stabat Mater dolorosát énekelték az apáczák, s egy fenséges magas hang úgy hallatszott ki belőle, mint a fülemile-dal az erdők zúgásából.

A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női alakot pillanta meg, a melyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A halvány, hosszúkás arczban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyílt szelid ajkakban őrangyala képét vélte látni.

Pedig az nem őrangyala volt.

A tengerész elámultan várta végét az éneknek, keresztülrezgett az egész lelkén, s e pillanatban oly üdvözültnek érzé magát, mintha a paradicsom kapuiban állna s onnan hallgatná a boldogok énekét.

Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés; hiszen annak tárgya egy olyan hölgy volt, ki már a világtól elzárt falak között él, egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez, s egy lépéssel tovább a halandóktól.

Ezen érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn visszament hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébrenalvó hajósra, a ki azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is, álmodozott s a tengerész könnyelmű gondolatlansága helyét elfoglalta nála a költő mély ábrándozása.

Ilyen kedélylyel tett meg egy útat Carthagenáig, de onnan ismét sietve jött vissza hajójával Limába; rossz sorsa őrzötte, hogy útközben mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott; rossz sorsának mondom, mert akkor legalább úgy halt volna meg, mint egy boldog ábrándozó, a ki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, mely nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.

Azonban midőn másodszor ismét Limába ért, s első dolga volt a templomba menni, a prádon kivel találkozik szembe? ugyanazon égi szépséggel, kivel azóta mindig ébren álmodott s álmában beszélt, csakhogy az égi szépség ezúttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szűzi fehér öltöny helyett a bájos creol nők nehéz tarka selyem basquinjébe öltözve, melynek elől rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető lábacskák, pirossarkú szattyán czipőkbe szorítva, a rózsaszín selyem harisnyák kezdete; – a könnyű mantilla és a magas fésüre akasztott rebozó fátyol, csak alig rejtették szem elől délczegen hajló termetét; karcsú nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá, s gyémántos függői hosszan leértek gömbölyű válláig.

Robertson bámulva nézett a hölgy után, s úgy tetszett neki, mintha az is vetett volna reá smaragdos legyezője mögül egy tolvajpillantást; ezek a nagy sötét szemek úgy tudtak igézni.

A tengerész sokáig bámulva nézett a hölgy után, ki oly meglepően hasonlított az ő álomképéhez s attól mégis oly különböző volt, midőn valaki hátulról vállára veregetett s egy bizalmas hang megszólítá.

– Ej kapitány, ön ugyancsak megnézi azt a szép asszonyt.

Robertson visszatekintett; valami régi ismerősét találta a megszólítóban, Williams irlandi tengerészt, a kit különben nem igen nagyon szeretett, sőt kissé nem is volt iránta tisztában, hogy ez a rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak, hol kapitánynak nevezteti magát, egészen istenes úton jut-e ahhoz a sok pénzhez, a mit el szokott költeni.

Most az egyszer mégis jónak találta vele szóbaállni, tudta, hogy Williams ismerős Limában.

– Ki lehet ez a hölgy? kérdezé tőle.

– Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez, különben egy spanyol tengerész-kapitány özvegye.

– Tehát özvegynő? Különös, hogy milyen meglepően hasonlít valakihez.

– Ugyan kihez?

– Nevét nem tudom. Ez előtt két hónappal láttam a La Merced templomban egy gyönyörű teremtést fehér rendöltözetben…

– No ez az, barátom, ugyanaz; férje holta után fogadásból egy évig kolostorba zárta magát; nemde a soprán hangot énekelte? Gyönyörű csengő hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév s ő kilépett a kolostorból.

– Hát lehet ez? kérdé Robertson elbámulva.

– Limában minden lehet.

Robertson le volt rántva egéből, még most csak a földre rántva, később a legégetőbb, a legkínzóbb pokolmélységbe.

Williams az első beszélgetésből észrevevé, hogy Robertson nem ura többé eszének, s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye, minthogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őt vezetni donna Terezához.

Robertson szemtől-szembe láthatá a hölgyet, kiről annyit ábrándozott; láthatá, hogy az a tünemény, a kit ő valami túlvilági lénynek képzelt, igen-igen földi szépség; és ez a legveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki beleszeret a könyező szembe, ha azt a szemet egykor kaczérul mosolyogni látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé, s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy a kit szeretett, mint angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbe esve.