Part 3

– Ám legyen – de miként?

Rövid gondolkozás után Belánszky poharat ragadott, s ellenfelét hasonlóra inté; szinig tölté mindkettőt az izletes bordeauxival.

– Koczintsunk – mond redős homlokkal – koczintsunk! de erősen, s kinek pohara összetörik, az holnap ügyeit elintézvén, alkonyatkor költözzék az enyészet honába.

– Tehát öngyilkos?

– Tanácsoljon jobbat, s gyáva, ki el nem fogadja.

– Önnek előterjesztése áll.

– Igen, hah derék, ön valódi férfi! Vessük el a koczkát hamar. Éljen Hermine!

– Éljen! viszhangozá Rideky szorult kebellel, és reszkető kezeikben a két tele pohár összevillant; egy tompa zörej, melyet finom csengés követett, s Belánszkynak megvérzett kezében tört edény maradt, melynek szertezuzott részei a padlaton borárban hevertek.

– Ön megsérté magát? – kérdé szánakozó részvéttel Rideky.

– Gyermekség! e seb, melyet sorsunkat eldöntő üvegdarab ejtett, többé nem fog begyógyulni.

– Uram! én önt felmentem, visszaajándékozom életét, hanem fusson.

– Azt véli, hogy gyermekkel játszék? én nem fogok gyáva fattyuként visszalépni. Azt mondók: egyikünk meghal, a sors engem ért, önt szinte találhatta volna – ünnepélyes egyezkedésünk véremmel erősittetik. Semmi kifogásom, s önnek mint győztesnek még kevésbbé lehet. Elég erről; én meghalok a nélkül, hogy Herminét többé látnám, ne emlitsen neki soha, szeresse őt, s a mi az éjjel köztünk történt, vigye magával sirjába.

– Ha Hermine utánam kérdezősködnék, – mondja: hogy őt szeretni és szerettetni látván, nyugodtan hagyám el Europát, beszéljen neki mint érett gondolkozásu józan férfiu. Most az ön és Hermine egészségeért még egy poharat – igy, váljunk mint barátok. Siessen Herminéhez, s legyen meggyőződve, hogy ön iránti tisztelettel szállok síromba. Öt évig kicsinylelkü valék, nem imádkozám, hagyjon magamra, s imádkozzék ön is beteg nejeért.

– Nem – Istenemre! ön nem halhat meg, én nem egyezem bele.

– Ugy azt kell hinnem, hogy ön elég alávaló lett volna, ha a sors önt érendé – nem azt cselekedni, mit én.

– Vélekedjék felőlem roszul, csak ez öngyilkoszágbóli czinkosság alól oldjon fel.

– Pfuj! pulya! imént szántam önt, most megvetem. Hermine! – sohajtá, kezeit összecsapva – hát ennyire sülyedtél, hogy czudar divatbáb –

– Elég – vága közbe Rideky – akarom, követelem hogy ön meghaljon, s ha a holnapi alkonyt egy órával tuléli, arczcsapásra számithat.

– Legyen gond nélkül, a déli harangszó lélekváltságom leend, arczcsapási müvészetének egy példányát az örök életre viszem, a második – attól tartok, nem találna ily remekül kiütni.

Itt homlokáról haját félresimitván, az angol tapaszt letépte. – Ismeri e sebet? kérdé büszkén tekintve ellenére.

– Nem.

– Nem? majd rá emlékeztetem, Herminét ön karjai közől kitépendő a lépcsőkön –

– Tehát ön volt az?

– Kit megbélyegze? igen.

– S boszulatlan hagyá.

– Itt jobbom, én mindenért megbocsátok, s most el innen.

Rideky melegen szoritá az odanyujtott kezet, Belánszkyt keblére voná, és könyezett.

– Derék ifju! – rebegé szünet után – eleinte terhemre valál, s most képtelen vagyok tőled megválni. Tul a siron isten jutalmazza földi szenvedéseidet.

– Ez éj emlékére kérlek, szeresd s becsüld Herminét. – Forrón ölelték meg egymást, egy békülő csókban végbúcsút veendők, midőn az ajtó nagy zajjal felpattant, s Tanáry orvos ijedten rohant be.

– Nincs többé remény – a szép menyasszony szivgörcsökben haldoklik.

Mintha villám sujtott volna be. Rideky szó nélkül rohant ki; Belánszky utána indult, azután megállt, ajkába harapott s mindkét kezével fejéhez kapva orditá: Hirmondó! megfojtalak; – még szólni akart, de a fájdalom nyelvét leköté, s erőtlenül hanyatlott egy székre. Tanáry kezeit keresztbe foná s mellre lankasztott fővel állott előtte.

V.

A nap fölkelt, s a hóföllegeken át erővesztetten lövelé halvány sugarait, s csak ittott törve kis rést, pillanatig mutatkozék imádandó fönségében, midőn azon teremben, hol legközelebbi éjjel zene és vigalom szerepelt – néma csönd uralkodék, az ablakok tükrén lobogó gyertyák bágyadt fénye rezegve vöröslött. Az óriási falak, nehány óra előtt még szükek az örömnek kitöréseit felfogni, – most őrült kín szülte sohajokat viszhangozának, a lelkesitő zene melódiáját lassu ima váltá föl, a vigadó ifjak helyei térdelő aggok-, és szent atyáktól foglalvák el; az öröm számüzetvén, a csak kevés idő előtt még idegen bánat honosult meg.

Hol viruló élet zajlott, most a sápadt halál büszkén ülé diadalát; hol gyönyört karolva lejtő füzér türelmetlenül várta a hanga megzendültét, ott az enyészet jelképe – egy gyászpad emelkedék, s rajta a 21 tavaszt élt Hermine, ki nehány óra előtt tagadhatlan éke volt egy fényes gyülekezetnek, halva feküdt.

Im az élet czélja, a sok küzdés borostyána! az ember nagygyá akar lenni, csodás akadályokat ví le, merészen szembe száll hatalmasokkal és gyávákkal egyaránt, ha a szerénység nem használ, szemtelenséghez folyamodik, – nem ismer ösvényt, csak czélt, s mármár ohajtott jutalom koszoruzza izzadságait, midőn megdördül fölötte az enyészet szava, és minden megsemmisül. – Másik kényelmes jövőt tüz ki magának, ravasz és aljas utakon nyujtja orkezeit a kincs után, s érczhalmai közepett nézi a nyomort, az éhező előtte haldoklik, s szomjas lelkétől nem képes egy fillért megtagadni, hogy felebarátjának életét visszaajándékozza, s midőn a világ gyönyöreit élvezni készülő azt hiszi már elég: akkor kell mindenétől megválnia, és nem vihet magával semmit, mert lelke nincs az alávalónak! A szerelmes egy boldog jövőnek néz eléje, kéjittasan lesi az elhatárzó perczet, s mindent birni hisz, a koporsó előle mindent elzár. Az elnyomott rablánczai terhétől menekülendő, minden módokat megkísért azokat szétzúzni, egy pillanat kedvez, ő megragadja az alkalmat, s alig törlé le fegyveréről zsarnoka vérét, alig hajtja nyugalomra fejét a munka után, felnyil a sir, s valót, reményt eltemet. Isten nem akarta ezt igy! Isten nem akarhatá! de mégis van ut, a veszendőség örvényétől megmentő, hisz az isten embert alkotván, nem e husgépnek mondá: „halhatlan léssz;“ van egy mód, mely az embert félistenné emelheti, s ez a szellemi nagyság. Isten saját kebléből lehelt az emberbe lelket, mely e földön megedződvén, romlandó hüvelyéből urához száll. A kik azonban csak anyagilag élnek, ragadják meg, mit a pillanat nyujt, mert mig egyik kezöket élvezet után feszítik, a másikat a halál tartja, s ha egyszer testi életök megszünt, megszünik mindenök. Lehet az élet dicső, de lehet silány is! tőlünk függ, ezt szépnek vagy borzasztónak látni.

Minő szépen díszlett ama rózsa, illata kedves volt, s az alkonyodó nap végsugaraival összecsókolózván az esti szellő játszin lebegteté. És eljöve az éj; viharral lepé meg andalgó magányában a védtelen virányt, rombolást tőn, s mielőtt elvonult, jegével elverte a kert büszkeségét.

A nap ismét felmosolyga, sietett kedvese kelyhéről a hajnali harmatot felcsókolni, s csak emlékét találta; a megszaggatott levelek fonnyadva hevertek a földön, s a bus szár kincsét veszítve szégyenülve hajolt meg, mit terhe alatt meg nem teve. Igy találjuk Herminét, ki kevéssel ezelőtt irigylésre méltó s imádandó vala, most egy kiszenvedett test, lelke égben lebeg. A gyászpad mellett egy nő térdelt, kiben azonnal az elhunytnak anyjára ismerünk, mert ily kebeldultan csak szerető anya zokoghat egyetlen gyermeke koporsójánál. Belánszky ingatag léptekkel közeledék oda, a lepelt levoná, s szilárdan tekinte nyugvó angyalára. És ő most is szép! sohajtá szemeit a boltozatra emelve, mintha a dicsőültnek lelkét keresné; Hermine anyja zilált hajjal, kisírt álmatlan szemekkel, kezeit tördelve jajgatott.

– Sírjon asszonyom! – szólamlék Belánszky – zokogjon, elég oka van rá – és e kiejtésben fájdalommal vegyült gúny feküdt.

A nő felpillantott, bámulás ragadá meg, mert a vonások perczenként ismeretesbek lőnek.

– Nem ismer? – a beteghez mint orvos jövék.

– És nem mentheté meg, legyen átkozott!

– Oh asszonyom! ketten oltók el e szép életet, én, és kegyed.

– Én? ki annyira szeretém, ki nélküle nem lehetek, ki saját éltemet adnám, ha csak egy órára feltámaszthatnám.

– Épen igy érzek én. Ki volt ő nekem?! Asszonyom, asszonyom! kegyed vétke rettenetes! nézzen rám, és semmisüljön meg.

– Igen, igen! ön az, Ede!

– Igen én, s eljövék, kegyednek a legkeserűbb szemrehányásokat tenni. Ön oka, hogy ez ártatlan kebel oly korán lehelt végsőt. Imádkozzék és sirjon, én példáját követendem. Asszonyom! e földön két kebel vert, mely ha egyesülhetett volna, most páratlan mennyet élne; az egyik kialudt, a másikban pokol ég, mert ön elszakitá egymástól.

– Ön szívtelen! hogy tud egy szenvedő anyát reménye sírjánál igy kínzani, nem látja, hogy kétségbeestem?

– És én őrült vagyok. Miért tagadá meg tőlem leánya kezét! itt e dicsőült hamvakra kérem: mondja.

– Kérdje ön atyját, és nem fog kárhoztatni.

– Nincs nekem e földön atyám.

Itt megrázkodék, mert egy tisztes külsejü ősz nyitá be az ajtót. Belánszky hirtelen összeszedte magát, a belépő elé rohant, s kezét megragadá. Az aggastyán arczán a bú hirtelen örömmé változott, karjait ölelésre tartá, s minden, mit érze, reszkető ajkinak ezen egyetlen szavában tört ki: „fiam!“

Belánszky Ede visszalépett, s balkezét védőleg feszitvén ki maga előtt, indulatosan mondá: Férfiu te a természet kötelékeit köztünk széttépted, s most mint idegen állok előtted, becsületedre, földi boldogságodra, s e hölgy lelki üdvére rimánkodom valld meg: miért ellenzéd e hölgy birását?

Az agg földre sülyeszté nedves szemeit.

– Nincs válasz? kérdé Ede rövid szünet után.

– Mert nővéred volt – fiam!

Belánszky térdre omlott, rövid imát rebege, s azután jobbját atyjának nyujtva, legyőzött csöndes hangon mondá:

– Atyám! titkod nagy volt, de mégis iszonyu árt szabál neki, leányod ott fekszik, s egy óra mulva fiad sem lesz.

Az öreg keblére voná a nyomor súlya alatt elaszott fiát, karjával körülfoná, s egy ölelésbe szerette volna mind foglalni, mit évekig méltatlanul tagada meg tőle. Engedd, hadd birjalak én!

– Meg kell halnom becsületem igényli.

– Atyád kér… maradj életben.

– Nem lehet.

– Most meghalni – hangoztatá a mellékteremből kijövő Rideky – gyávaság. Te vesztél – én nyertem, a nyertes birandja őt.. „a vesztő meghal“ volt feltételünk, nélküle mi az élet? őt birni most csak síron tul lehet. Vagy én halok meg, vagy egyikünk sem.

– Atyám! sohajtá Belánszky – értted tovább is megküzdök az élettel, ősz fürteid meginditottak. – Az öreg őt keblére ölelte, Rideky pedig meleg kézszoritásba foglalta fájdalmát, búsan mondván: Mi egyszerre és igen korán levénk özvegyek.

VI.

Egy szép tavaszi korányon Hermine sírjánál még egyszer kezet szoríta a két özvegy, kevés napok után Rideky a városi zajt elhagyva falura vonult, – Belánszky pedig utazásban keresvén szórakozást, Párisba ment.

CSAKUGYAN NEM SZINÉSZ.

Mennyi szép szó, s mennyi ecset lőn már felhasználva müvészek által a szegénységnek költői szint adni, de azért az „egy szalmás gunyhó s az ő szive“ féle eszmék aligha valakiben vágyakat ébresztének megszerettetni a szegénységet?

Pénz! pénz! te vagy az élet sarkköve, te a hideg női kebleket érzelgésre melegited, az éjsötét s égkék szemeket megszikráztatod, a sziveket szerelemre villanyozod, s az egyik világ végétől a másikig élveket szerzesz, sőt befolyással birsz a túlvilági boldogságra utat késziteni.

Kinek pénze van, az előtt nyitva a világ!

Báró Szeley Olivérnek volt pénze elég, élvezni is tudta. Tömérdek drága szenvedélyei közül egy volt az utazás, s ezt szerette kalandokkal fűszerezni.

Az utazók hamar ismerkednek, gyorsan hóditanak és az érzelem dolgában nem oly követelők.

Olivérnek sok ismerete, tömérdek tapasztalása, érdekes külseje és elég pénze volt. Ily előnyökkel huszonkét éves korában utazni felséges!

Hosszas utazásából hazafelé igyekezvén, egy szép holdas nyári éjen Bádenbe ** szálloda kapuján behajtatott.

Alig foglalá el a számára kijelelt szobát, s kellemes zaj üté meg füleit. Olivér a hangok felé indult; a zajos társalgás megszakadt, s percz mulva gyönyörü zene hallatszék, később annyira elragadó női ének, hogy Olivér magáról megfeledkezve majd benyitott.

A vendéglajstrommal érkező szobalegény zavará őt élvében, s szobájába vonulván, az őt követő legénytől kérdé:

– A termet s mellékszobákat ki birja?

– Egy orosz grófnő.

– Rég?

– Egy hét óta, de csaknem naponkint estély van nála.

– S minő társaság?

– Ugy látszik imádja a müvészetet; mindig zeneestélyek. Ő is gyönyörün énekel.

– Ifju-e?

– Mint a tavasz.

– Szép-e?

– Mint a nap melege után epedő rózsa – viszonzá a legény, s a lajstromot kiterité.

Olivér gondolkozék. Szünet után kérdé;

– És sok müvész megfordul nála.

– Oh! különösen zenemüvészek.

Olivér tollat vőn, s a lajstromba irá: Mr. John Dawson, első Uj-Yorki énekes.

– Igy ni! – kiáltá Olivér, midőn a pinczér távozott – ő az egyik s én a másik világrészből; ő műbarát, én müvész; ő ifju és szép, – én pedig – ezzel a tükörbe tekintvén felkiálta – ebből még kaland fejlődhetik, és ez legyen aztán az utolsó. Atyám s Gizellától okvetlen levél vár itt rám, holnap utána nézetek, aztán haza és megnősülök.

Másnap lehető legphantasticusb öltözetben hagyá el a szállodát, várt levelei után nézendő, de se atyjától, se Gizellától nem kapott. „Annál jobb – gondolá – időt nyerek.

Olivér zongorát bérelt, s érczteljes férfias szép hangját kezdé hallatni.

Az érdekes vendég hire nehány óra alatt nem csak a szálloda falai közt, de a városban is elterjedt.

Olivér különczöt játszék; külön asztalnál evett egyedül sétált, senkivel sem beszélt, s az őt kiváncsian vizsgáló szemeket nem látszott észrevenni.

Egy délelőtt az orosz grófnő gazdag bérruhás szolgája lépett be Olivérhez.

– Úrnőm üdvözli önt – e szókkal jegyet nyujta át.

Meghivás volt, még az nap tartandó zeneestélyre.

– Azonnal tiszteletére leszek – ezzel bocsátá el Olivér a szolgát, s öltözködéshez látott. Félóra mulva elegans reggeli öltözetben jelent meg Olivér. A grófnőnél be lőn jelentve, s látogatása elfogadtatott.

A meglepetés mindkét részről olyszerű volt, hogy bár ki ráfogná, mikép az betanult, s szinpadi.

– Istenemre! ő gyönyörü! – sohajtá magában Olivér, svéd kesztyüjével végig simitván párisi kalapját.

És a grófnő?

Ah! ez igéző pongyola! nyaktól derékig himzet mousseline japonika takará kecseit, mely alól sürü redőkben hullámzott a padló szőnyegéig battist ruhája; nyakán patyolat gallér kihajtva, melyet elől mogyoró nagyságu tejszin gömbölyü gyöngy tarta össze; dús hajára violárdféle csipkékből szőtt finom fátyol könnyedén volt vetve, melly álla alatt festőileg pongyola csokort képeze. Szép arczán véghetlen kellem, s vérveres ajkin töndérmosoly ült. Nagy kék szemeivel nehány sajátszerű sebes pillantást tőn, mi annyi kaczér bájt fejeze ki, hogy a belépő Olivérre hatástalan elsiklania lehetlen volt.

– Ez nem szinész – mond magában a nő.

Szünet.

– Nagysád kegyes volt – kezdé Olivér.

A nő kecsteljes mozdulattal karszékre inte.

Olivér előre lépett, mélyen meghajtá magát, s a jelölt széket elfoglalá.

– Soha sem lettem volna oly merész – kezdé ismét Olivér – ha nagysád nem bátorit vala e lépésre…

– És öntől igen szép, hogy nem késedelmezett…

– Tiszteletére sietni – vága belé hévvel Olivér – hát ha éltem, üdvességem függött volna maradásomtól, tudtam volna-e maradni?

– Mi ragadá önt annyira hozzám?

– Nagysádnak a müvészet iránti vonzalma.

– Egyedül?

– És leirhatlan bájai.

– Hisz ön nem ismert.

– Hát nem volt-e elég ismernem szellemét?

– És ha ön csalódott volna?

– Nem, az lehetlen! kinek a müvészet annyira szenvedélye, ki oly magasztos lélekkel bir – gondolám – az szép kell, hogy legyen. Mielőtt szerencsés voltam kegyedet látni, teremték magamnak egy eszményképet, és most pirulok.

– Képzelgése megcsalá.

– Képzelgésem nyomorult! azt hivém tündér kit alkoték, s most látva az élőt megvallom zavarba jövök.

– Hizelgő! de nem csoda, hisz ez a szinpad titkai közé tartozik.

– Oh grófnő! ha kegyed csak azért emlité a szinpadot, hogy elragadtatásomban parányiságomra emlékeztessen, jobb lett volna ábrándvilágomból ki nem zavarnia.

– Ezt nem érdemlém; ugy ohajtám ismeretségét, vágytam egekig magasztalt énekét hallani s ön ezekért oly szigoru irányomba.

– Bocsánat! egészen rendelkezésére állok.

– Szabad kérnem.

– Parancsát várom.

A grófnő közönyöséggel pattant fel üléséből, a zongorát fölnyitá, s gyönyörű fejét festőileg balvállára hajtván, tündéri mosolylyal esde:

– Egy dalt.

– Ezret! kiáltá Olivér. Kalapját eldobván, kesztyüit letépé, s dobogó szivvel zongorához ült.

Rövid előjáték után jelentőséggel függeszté szemeit a grófnéra, s Lindából rá kezdé: „Láttalak te bájos angyal, s elrabolva lőn nyugalmam“ énekében az érzelem legbensőbb kifejezése feküdt, hangja mivelt iskolára mutatott.

A grófnő meglepetéssel tapsolt.

– Uram! – kezdé a grófnő, miután Olivér nehány dalt énekelt – mai estélyemre egy kettős dalra kérem önt fel, nem mintha versenyezni kivánnék önnel, de kellemes éneke által remélem az enyim is nyerni fog.

Olivér bucsút vőn, szavaiban annyi lágyság, annyi érzelem fekvék, mint énekében.

A grófnő epedve mereszté utána érdekes szemeit, s rövid merengés után felsohajta:

– Ez se nem angol, se nem szinész!

Olivér egész lényében felzavarodva tért szobájába.

Megjött az est, a vendégek gyülekeztek, s Olivér szorgosban öltözködék, mint valaha.

A grófnő egy orosz urhölgy fényüzésével s gazdagságával halmozá el magát, ruhája khinai rózsaszin tafotából fekete bársony szegélyekkel igen izletesen készitve a hölgy szépségét a költőiségig emelé; gyémánt mellcsat s függő, öt sor igazgyöngy pihen a hófehérségü nyakon; fényes ruha, dús ékszerek, valódi csipkék, s az egész pipere annyira öszhangzék, hogy a nő izlését s elegantiáját azonnal be kelle vallani.

Olivér kitünő szivességgel fogadtatott, s ő magán kivül volt örömében; a grófnőt tekintetével majd elnyelé, ha szemeik találkozának, lángvörös lőn, s ha csak ruháját érinté a kecses teremtésnek, egész testében remegett. Igen restelte gyöngeségét, de nem birt magán erőt venni.

A grófnő és Olivér közti kettős dal a legmagasb lelkesedést idézte elő. A grófnő csalogány könnyüséggel özönlé gyönyörü hangját, előadásában annyi kellem, énekében annyi iskola, s hangjában annyi gyakorlottság feküdtt, hogy őt a legelső énekesnőkkel szerénytelenség nélkül bátran összehasonlithaták.

Olivér eszmélet nélkül járt fel s alá.

– Ön valóban irigylendő – kezdé a grófnő Olivérhez – oly pályán tündököl, melyen hir, név, dicsőség koszoruit aratja.

– Mondja inkább szánandó – viszonzá Olivér – a hir addig szárnyal, meddig hangom terjedelme elbirja, e nemzedék halálával nevem is meghal, s dicsőségem a lámpa világával egyszerre oltatik el, mert a szinpadon kivül nincs mit keresnem, érzelmimet keblembe kell fojtanom… oh! tudná kegyed mit szenvedek? – s e szavainál jelentőséggel nézett a grófnőre.

A grófnő őt érteni látszott, mi zavart ide s tova tekintéséből volt látható.

Olivér egész estén át a grófnő lovagja volt.

Az elégült vendégek szétoszlának.

Olivér jobb kezét mellénye nyilásába rejtve, baljával pedig homlokát simogatva egy ablak mélyedésben merenge.

– Nos uram? – mond a grófnő Olivér előtt kaczér állást véve – meg volt ön estélyemmel elégedve?

Olivér felrezzent, körültekinte, s midőn látá, hogy csak ketten vannak, merészen ragadá meg a grófnő kezét, s hevesen ajkihoz vonva – sohajtá!

– Elvesztem, ha kegyed eltaszit.

– Én az estélyt, hangversenyt s előadott müveket kérdem…?

– Mit nekem estély, hangverseny, zenemüvek, s az egész világ! keblemben egy szenvedély támadt, oh grófnő! e szenvedély vagy megöl, vagy üdvözit.

– Távozzék.

– Lehetlen!

– Kérem.

– Én is kérem…

– Ohajtom, akarom.

– Tehát reményt.

– Holnap látjuk egymást.

– Kőszivü! – sohajtá Olivér.

A hölgy ismét kémlőn tekinte utána, s legyezőjét homloka előtt billegtetve mondá:

– Vagy nagy ur, vagy kalandor, de nem szinész. Majd végére járok, ezzel komornájának csöngete.

Másnap midőn Olivér a grófnőt meglátogatá, a kecses nő összekulcsolt kezekkel fogadá:

– Meg tudna ön tőlem egy kérést tagadni? – mond véghetlen kedves arczczal.

– Hát ha üdvem fügne tőle?!

– Ha ön kérésem teljesiti, viszontszolgálatra számolhat.

– Parancsoljon, parancsoljon, hisz első percztől engedelmes rabszolgája vagyok.

– Egy a sorstól igen sulyosan meglátogatott család a könyekig megindita, részvétét szeretném irántok kicsikarni.

– Tárczám rendelkezésére áll.

– Sokkal kevesbet kérek. A fürdői évszak sok fényes vendéget gyüjte össze… szép jövedelem leend, hangversenyt akarok rendezni. Remélem föllép?

– É… én?

– És én is.

Olivér megütközött.

– Mennyit igért, s első kérésemmel visszautasittatom. Igy járunk szinlett érzelmekkel, vagy tán hangjával fukarkodik?

– A világért sem. Legyen szives a sorozatot elkészitni: büszkeségem leend kegyeddel versenyt énekelni.

A grófnő örömmel nyujtá kezét Olivérnek.

Ez alatt a fürdői vendégek száma érdekes személyzettel szaporodott.

Egy másik szállodába gyönyörü utazó kocsi robogott, s belőle két nő lépe ki: az egyik tiszteletre méltó s koros, a másik ifju és szép volt. Első pillanatra felismerhető az anya és leánya. Félórával később négyes postakocsi vágtatott a kapu alá, a bakról fényes vadász, s a kocsiból csinos ifju pattant le.

Az ifju a nők után kérdezősködék.

A fogadós mély bókok közt adott felvilágositást.

Az ifju a jelölt szobába nyitott.

A nők öröm s meglepetés felkiáltásával fogadák.

– Endre – mond az ifjabbik – hát ön csakugyan követett.

– Árnyékként.

– És mi czélja? – kérdé a korosbik.

– Nem tudom, de egy belső szózat sugja, hogy törekvésem nem hasztalan, hogy nagysádtoknak védőre leend szükségük.

– S ha ugy volna – viszonzá az ifjabbik – nem találjuk-e itt Olivért?

Endre arcza elsötétült.

– Miért e komolyság?

– Mert Gizella, inkább hallanám kegyed ajkiról halálos itéletemet, mint e nevet.

– És ön barátomnak vallja magát, ön, ki gyülöli leendő férjemet.

– Endre ajkiba harapott.

A koros hölgy pogyászaik után nézett.

Alig tapasztalá Endre, hogy Gizellával magára hagyaték, hévvel ragadá meg a hölgy kezét, s metsző fájdalommal sohajtá:

– Gizella! kétségbeesem, meghalok!

– De Endre!

– Ismerem vétkem sulyát, akartam küzdeni e szenvedély ellen, hasztalan!

– Jövőmet akarja megmérgezni?

– Jövőjét akarom mennyé varázsolni.

– Másé vagyok.

– Még nem.

– Birja szavamat.

– Módot találandok azt visszavehetni.

– Soha!

– Kegyed szereti őt?

– Becsülöm.

– Engem meg akar ölni, mert gyülöl.

A leány elfordult, s szemeiben könyet dörzsöle szét.

Szerencsére a koros nő megjelent, s ez a kedvetlen társalgásnak véget szakita.

Még az nap a fürdővendégek, s valamennyi szálloda idegenek lajstroma végig lön tekintve, de Szeley Olivér sehol sem találtatott.

– Megelőztük őt – mond az asszonyság.

Gizella sohajtott.

Endre busan tekinte ki az ablakon.

Óriás falragaszok hirdeték az adandó hangversenyt. Délelőtt a jegyek már elkapkodvák.

Endre is páholylyal kedveskedett a hölgyeknek. Elfogadák.

Az est eljöve, a közönség özönlött, s a működendő személyek nehány hangfutással előkésziték torkukat.

Az első áriát a grófnő éneklé; tapsvihar, virágözön és kihivás tölté a házat; ezt egy zongora jeles változatai követék; a harmadik szám kettős ária Lombardiból, előadják: Perieska grófnő s Mr. John Dawson, új-yorki első énekes. Feszült figyelem s kiváncsi várakozás előzte meg kiléptöket.

Olivér elővezeté a grófnőt.

Zaj és taps.

Olivér fülét egy metsző sikoltás üté meg.

A zenekar rá kezdé.

Olivér merészen jártatá körül szemeit.

A karmester felemelé pálczikáját, Olivér énekre nyitja száját, elhalaványul, két lépést hátra tesz, keble összeszorul, s nem tud hangot adni. A karmester integet, a grófnő sug; Olivér nem lát nem hall, szemei a páholyra függesztvék, a páholyban csodálkozó női arczok, s mögöttük gúnyos férfi arcz mutatkozék. Olivér mind a három arczot jól ismeré.

A közönség kaczagni kezdett.

Olivér villámgyorsan megfordult, s pisszegések közt elrohant.

– Nem csalódtam – sugá magában a grófnő – de mi zavarhatá igy meg?

A zongoramüvész kilépett a grófnőt elvezetendő. s jelenté, hogy Mr. John Dawson hirtelen roszul lett, s helyét N… ur töltendi be.