Part 2

– Gazda! kezdé sugárzó szemekkel, miután a levelet szépen maga elé tevé; – a kertész megmarad, a virányos nem szántatik fel, a butorok nem fognak eladatni; mert fiam nejét, Révy Malvin báró kisasszonyt csak nem vezetheti üres házba.

– Megnősült?

– Nem hallá? Révy Malvin báró kisasszonyt vevé el.

– Ugy kell, most megöli a méreg.

– Kit?

– Felhősyéket, kik mindenütt azt hirdeték, hogy a tekintet.. vagy akarám mondani nagyságos úr tőlök kosarat nyervén: szégyenében utazott el.

– Hahaha! pedig fiam bárónőt vőn nőül. – Fogasson, oda megyek, hadd hallják először is tőlem. Látni akarom, miként halaványulnak az arczok?

NÁSZÉJ.

I.

Az örömteljes napok vég felé hanyatlottak, s mohó vágygyal sietett mindenki a farsang hátralevő részét élvezni. Zajos éj volt; a bérkocsisok versenyteren képzelék magokat, s fáradt gebéiket erőre ostorozván, merészen vágtattak egymás elé: mindenki vigadni sietett. A várost elfedő hó olvadozván, a fehér lepel rongyai alól a mezetlen föld fekete foltokban mutatkozék. A derült eget csillagok ezre ragyogá át, s a hold ezüstlő mosolya a lámpák világát szükségtelenné tevé.

A bálványutcza nagyszerű házai egyikének első emelete fényesen vala világitva, s a dús csillogás áttört a fehér kárpitokon. A zene csábitóan hangzék le, s a ház előtt éji kóborlók ácsorogtak, álmatlan szemeiket kiváncsian meresztvén az ablaknál ellejtő sötét árnyakra. Felvágyni látszottak: némelyek tánczszenvedélyöket, mások hatalmas étvágyukat kielégítendők. Villámként csapott közéjök egy ifju, beesett szemekkel, zilált hajjal; arczán szenvedés és merész elszántság ült, fejét indulatosan veté hátra, s szomszédjának kezét görcsösen megkapva kérdé:

– Ki lakja e ház első emeletét?

A kérdezett megorván voná vissza kezét, s az idegent eltaszitván felelé:

– Mi gondom rá.

– Üdvöm függ tőle – rimánkodék az iménti – minden szentekre! mondjátok: kinél ez ünnepély?

– Ha annyira érdekében fekszik – jegyzé meg egyik utczahős – menjen föl, s ott kérdje.

Az ifju nem felelt, hanem kalapját szemére vonta s a kapun berohant. – Nehány percz mulva szédelegve dölt ki, s homlokán egy sebnyilásból vér patakzott alá. Kékült ajkait erősen fogai közé szoritá, s a falhoz fogódzott.

– Hej czimbora! – szólamlék az egyik ácsorgó; téged nem jól vendégeltek, ezt a legelső csapszékben is megkaphattad volna.

A többi mind talpraesett elmésségen jót kaczagott.

– Nincs igazság! – tört ki az idegen keserű fohásszal – az emberek csalárdak, s megcsalnák magát az istent, ha lehetne; hazugok ama csillagok, mert fényöket a naptól kölcsönzik; hazug az ég, mert reményt mosolygva sirba vezet! – Ur isten! erőt, csak 24 órai erőt adj, s feledni akarom annyi évi szenvedéseimet! – ezt oly felindulással, oly szívrepedve mondá, mintha minden ejtett szó élete egyegy évébe került volna.

Az ácsorgók elnémulva, a szenvedőhöz kérdő tekintettel közeledtek, nem szórakozásból, nem részvétből, hanem, mint szinész ügyes játékától meghatva, az őket nem sujtó fájdalmat látni; azonban mint valami nagyszerü drámai jelenet után, a méla csöndet egy hang sem zavará.

Az utczahősek száma mindinkább növekedett. Nem messze egy kocsi állapodék meg, s a kilépő férfi látván a tolongást, a tömeg közé vegyült.

– Mi lelte önt? – kérdé, az ifjunak vérző homlokát megpillantva.

– Futni szeretnék, – mond a kérdezett – de oh istenem! lehetlen.

– Ön ingerültnek látszik.

– Őrült vagyok.

– Tán valami czivódás volt itt? ki bántotta őt?

– Senki – zugák mindnyájan.

– Tehát hol kapta e sebet?

– Ugy rohant ki a kapun.

A kérdezősködő a tömegről az ifjura forditá szemeit, kinek arczán annyi szenvedés ült, mintha egy szenvedő kebel kíntengerének hullámi csapkodtak volna ki rajta.

– Ifju barátom! – szólamlék ismét a derék férfiu – ön beteg és én orvos vagyok, kövessen engem.

Az ifju felrezzent, az orvosra tekinte, s élénk fekete szeméből nehéz könycsepp gyöngyözött le.

Az orvos előbbi szavait ismétlé.

– Egy tapodtat se – mond az ifju.

– Ön igen szenved – sohajtá az orvos – szóljon, miért?

– Nincs arra szó, s ha volna, oly megrázónak kellene lenni, hogy a szentek szentjéig felhasson.

A jó emberbarát karon ölté betegét, s lakására átelleni házba – vonszolá inkább, mint vezeté. Mig a szobatulajdonos világgyujtással foglalkozék, bús vendége az ablakhoz szaladt, s tekintetével a falakon is át szeretett volna törni, hogy a szemközt vigadók zajában egyetlen nőt láthasson; hasztalan, az ablakfüggönyökön nem maradt rés, hol sovár tekintete a tánczterembe sugározhatott volna.

– Most – kezdé az orvos – legyen nyilt, tán segíthetek.

– Lassan, lassan, – susogá az ifju szemeit az ablakra meresztve – mintha azon árny, mely ott elvonult, ő lett volna.

– Kiről szól ön?

– Oh! ő szép volt! szép mint a mindenható eszméje a teremtés reggelén, de nem isten alkotá ily bájosnak, az ördög bűvölé arczára csábjait, hogy a kárhozatra szánt lelkeknek felpénzül fecsérelje! – ekkor az orvos kezét megragadva, az átelleni ablakra mutatott, – nézze, ott egy nő vigad, s kevés perczek múlva egy férjnek vetendi magát karjai közé, s azon nő – törvényes nőm.

Ön – mond az orvos, vendégét tekintetével átjárva – vagy igen szerencsétlen, vagy őrült. –

– Mindkettő, istenemre! mindkettő. Uram! italt adjon, mert torkom kiszáradt. – Az odanyujtott vizet indulatosan taszitá el. – Bort nekem! – kiáltá – bort! mely eszméletem elöli, s keblem fájdalmát elzsibbasztja: bort, melytől velőm meggyulad, különben itt halok meg. – Nem sokáig kelle várakoznia; s kivánata teljesült. A szeszes italból több poharat fenékig üritvén, fáradtan veté magát a pamlagra, s ismételt fölhivás után, lelki erejét kissé visszaküzdvén, ekkép szólt:

II.

Én gróf Belánszky vagyok, hajdan divaturacs itt. Boldog idők! még akkor a nyomort nem ismerém. Atyám gazdag levén, nem kimélt tőlem semmit; de én az elegen túl költvén, tömérdek évipénzemen fölül még adósságot csináltam. Egy darabig vig czimborák közt dőzsölve, s fényüzve folytak napjaim, de ez életrendszer mindennapivá, unalmassá válni kezdett, és én új élvezetekről gondolkodám, midőn egy, még előttem ismeretlen szenvedély ragadt meg: szerelmes levék. – Itt kínos emlékezettől megkapatva felugrott. Oh én szerencsétlen! igen szerencsétlen! – sohajtá az asztalhoz fogódzva.

– Hideg vér, hideg vér gróf ur! – biztatá vendégét Tanáry.

– Mondja a tengernek, legyen csöndes, ha fölötte vihar dühöng.

– Tovább; tán még nincs minden elveszve.

Ha a szerelmet tetőpontjára akarjátok csigázni, csak jó sok akadályt görditsetek utjába. A hölgy, kit imádtam, sorsomhoz méltó levén, nőül akarám venni, s atyámnak szándokomat nyilvánitám; ő ellenzette a nélkül, hogy egyetlen sulyos okot állitott volna fel, ellenzése mellett harczolót. Én ismét, és ismét, mindannyiszor szilárdabbul adám elő dönthetlen akaratomat, ő időnként konokabb lőn. Mit tehettem mást, mint vele daczolni, ennek eredménye lőn, hogy kegyéből s javaitól elestem.

– Oh! de én itt fecsegéssel pazarlom az időt, – jajdula közbe – pedig szent isten! rettegek, hogy megtörténik a legborzasztóbb! Vigadnak-e még oda át?

Tanáry kitekintett az ablakon.

– Még egyenlően nagy a tolongás, csak folytassa.

– Ismeri-e ön a nyomort ezer rémeivel, midőn az alig 24 éves ifjú arczára egy negyvenes korhely vonásai ülnek, a szem üregeibe sülyed, s a homlokra bú vés barázdákat; tudja-e mit tesz szenvedni? Oh én keserűn tapasztalám, egyedül állék a nagy világban kérlelhetlen hitelezőim vad körmeinek kitéve; kinlódtam, és éheztem, mig atyám termeiben henye naplopók dőzsöltek. Elég erről. Én munkához szoktatám magam, s hivatalba léptem. Mint önálló kértem most Hermine kezét, s képzelje: anyja megtagadá!

– Miért?

– Mert oly hazában élünk, hol dolgozni szégyen, hol e szó „kenyérhivatal“ elég arra, hogy az úgynevezett magasabb körökben lenézzenek. Herminével többé nem találkozám; de reményem őt birni nem hanyatlott, mert biztos levelezésünk által hittem valamit kivihetni. Titkos összekelést határozánk, idő és hely ki lőn jelölve. Meghittebb barátim egyikével a rendelt helyre rándultam. Szép májusi hajnal volt, a fölkelő napot az egyház kűszöbénél üdvözlém; madár dalával, virág illatával, ég derültségével, a nép munkával, s minden oly lelkesedve üdvözlé az ifju tavasz e szép reggelét, s engem szent ihlet tölte el. Nem sokáig kelle várakoznom, s a bájos Herminét egy érkező bérkocsiból leemelém, engem barátom, Herminét szobalánya követé. – Alig mondá ránk áldását a lelkész, már üldözőink, hihetőleg Hermine által gondatlanul hátrahagyott leveleimből utba igazodva, utólértek, s mielőtt igazán birtuk volna egymást, őt elszakíták tőlem. Isten előtt házasságunk megköttetett, ez kevés az embereknek. Én őt örökre elvesztém. – Halált keresve futottam, de eloltandó életemmel hasznot is ohajtva tenni, az akkor keletkezett forradalomba mentem, a derék honfiak mellett szabadságért vívni. Hol legnagyobb volt a vész; első harczoltam, az ónzápor köröttem iszonyu pusztitást tőn, itt egy családatya, ott egy boldog szerető, amott egy fényes ház végsarjadéka esett el: annyi köny hullott, s én, kit nem sirat vala senki, épen állottam! Hosszu csata után több bajnokkal fogságba estem, itt tőröm hegyét sokszor szegzém szivemre, de azon gondolat, hogy sorsosim sirkeresztemre ütendik a gyávaság bélyegét, velök együtt szenvedni késztete. Szabadulásról gondolkozánk, és tervünket siker koronázta;… újra reméltem. Midőn visszaérkezém, nőmet egy új férj karjai közt hallám lenni. Őrülten rohanván oda, a boldog vőlegény nekem e bélyeget üté homlokomra, s cselédei által üzetett ki.

– Most mindent tud, kérem, kényszerítem, találjon módot, hogy Herminével még ez éjjel szólhassak. – Tanáry gondolkozott.

– Van – mondá hirtelen.

– S az?

– Irjon.

– A levelet?

– Azonnal kézhez juttatom.

– Jó. – Ezzel tollat ragadott, s következőt irá: „Asszonyom! Önnek első férje megérkezék, e boldog összekeléshez sok szerencsét kivánni; azért kövessen el mindent, hogy ezt saját ajkiról hallhassa, értette, mindent elkövessen.. különben.. Isten önnel, válaszát elvárja

hű férje Belánszky Ede.

Tanáry e levelet szolgája ügyességére bizta.

Éjfél elhangzott; ismerős egyéneink lelki vihartól lesujtva a pamlagra hanyatlának. A síri csönd ünnepélyes, és sokat jelentő volt; az orvos mintha veszélyes beteg fölött őrködnék, mély gondolatokba merült; Belánszky pedig a túlélt szenvedések emlékétől felizgatva nyugtalankodék, s a türelmetlenség halvány homlokáról hideg izzadságot facsart.

Az ajtónál zörej támadt, s mindketten némán rohantak a belépő szolga elé, ki kérdések özönétől elhalmozva, alig juthatott szóhoz; végre bizonyossá tevé a kiváncsiakat, miszerint a rábizott levelke eddig rendeltetése helyén van, s ismét távozott, az illető szobalánytól az igénylett választ átveendő.

Alig terveztetett egy a dolog kedvező kimeneteléhez vezető irány, midőn az utczán nagy zaj keletkezett, a kocsik egymásután elrobogtak, a függönyökön átlátszó árnyak rendetlen tévedésben futkostak, a terem elhomályosult, s minden körülmények oda mutatának, hogy az ünnepélynek vége szakadt.

– Mondtam, – kiáltá indulatosan Belánszky – hogy elkésem! s most – – – itt elnémult, – mert figyelmét egy betoppanó idegen cseléd voná magára, ki a rögtön rosszul lett mennyasszonyhoz orvosi segélyt kérvén, elsietett.

– Megálljon – kiáltá Belánszky – nehány perczre én leszek az orvos.

– Igen de. – –

– Semmi kifogás, az alkalom kedvez, s önnek hajolni kell kérésemre. Csak hamar más öltönyt, és én szólani fogok vele. Felséges körülmény! dicső sors! az életben most látszol nekem először kedvezni, és én áldlak értte.

Az egyezés megtörtént; Belánszky homlokán a sebet angol tapasz födé, s villámgyorsasággal átöltözködék. Kezet szoritának, s elhagyá a szobát. Előzzük őt meg, és siessünk az átelleni házba, kissé a mulatók zajába vegyülendők.

III.

Minden oly díszes, szép és nagyszerű vala; aranyrojtos fehér kárpitok gazdag redőkben hullámzottak végig a falakon; az óriási tükrök fényében a pazar világot árasztó szövétnekek kettőzve ragyogának; a simára viaszkolt padlaton vidoran lejtettek végig az ifjak, bájoló hölgyeket fűzvén karjaikra. Az egész társaságon gyermekded szende öröm sugárzott végig, s a megelégedés jó kedéllyel egyesülve, ezen estélynek oly házias, oly családi színt kölcsönze, hogy az minden egyszerüsége mellett fesztelen, és barátságos vala. A nők édes-enyelegve társalgának szerény lovagjaikkal, s a szép hölgykoszoru ezerféle kelleme tündérkoronát tüzött a fényes ünnepély fölé. A pajzán ifjak a sok bájtól elragadtatva szellemittasan szállongtak hölgytül hölgyhez; szavaiknak megható erőt kerestek, s egy szívlázitó pillanat a szerelem kéjtengeréből, édes jutalom vala forró udvarlásukért. Nem vala arcz, nem pillantás, mely eleven jó kedélyre nem mutatott.

Az emberi élet titkai kimeríthetlenek, gyakran túlboldogoknak véljük magunkat, s nem sejtjük a csapást, mely kevés percz mulva oly ördögileg sujt, hogy még csontjaiban is megrázza a velőt; sokan bú-gond nélkül erőteljesen élik át a napot, s érte barátságtalan sír fogadja hideg ölébe; hányan viradnak legválogatottabb gyönyörök mellett, megfeledkezve mindenről, mi nem hoz kéjt, s a hajnal gyászt hoz fejökre! mi játszószer vagyunk a nagy természet kezében!

A kedves női füzérben egy mind termetre, mind öltözetre kiválólag érdekes vala. Magas homlokán sokat jelentő léleknagyság ült, ragyogó kék szemeiből bánattal vegyes öröm mosolyga, biborajkiról mennyei kellem zengett le, s gyönyörű szögfürtein egyszerű illatdús virágfüzér negédeskedék, öltözetén nem annyira fénypazar, mint finom izlés mutatkozott. E hölgy a szép Hermine, báró Rideky menyasszonya, s oly boldognak látszott, mint ki előtt hosszu szenvedés után egy édeni élet nyílik fel.

Mellette deli ifju állott, sovár tekintete szakadatlan a bájos Herminén függe; keveset szólt, s merengésiből többnyire a szép ara szenvedélydús beszéde riasztá fel; ugy látszott, neki a zaj, a vendégek, az egész világ terhére vált. Ő egyetlen gondolattal küzdött, s e gondolat oly édes, oly mennyei vala, hogy agyát, keblét, s lelkét tökéletesen eltölté; ő zavartalanul s tanuk nélkül vágyott szíve szerint mielőbb Herminét ölelni, mert ő vala a boldog vőlegény.

A szobalány rejtélyes arczkifejezéssel elelrettenve, s ismét neki bátorodva sompolygott darab ideig Hermine körül, végre félelmén erőt vőn a haszonlesés, és urnője öltözetén feltünő igazitni valót fedezvén fel, őt egy mellékterembe szólítá. Rideky nehány lépésre követé Herminét, de a távozás okáról értesülvén, a vigadók felé fordult. Egyedül valának, s a szobalány rövid előbeszéd s hosszu mentegetődzéssel a levelet átadta.

– Hermine arcza lángba borult, midőn az irást megpillantá. –

– Egek! ezen irás – ki hozta e levelet? kérdé, miután a pecsét reszkető újjai alatt elpattant.

– Egy idegen. –

Most minden vére keblébe szorult; arcza lassan halványulni kezdett; s midőn a levél rövid tartalmát átfutá, mint sír arája oly sápadt lőn.

– Ez lehetetlen! – rebegé, s a lap kezéből kihullott – ez lehetlen, ez ármány! – folytatá fuldokolva, s görcsösen kapván szivéhez, egy átjáró sikoltással eszmélet nélkül rogyott össze.

E zajra átalános zavar lőn, minek már távulról tanúi valánk, a zene elnémult, a vendégek haza széledtek, s csak azok maradtak a betegnél, kiket közelebbi viszony csatolt a házhoz, s részvevően fonák körül a szenvedő ágyát, az érkező orvosban mentő angyalt várván.

A teremben nehány elkésett vendég között Rideky óriási léptekkel sétált fel s alá, homlokáról nyugtalanság üzte izzadságot törülvén.

– Az orvos jő; – jelenté a szolga.

– Valahára! – tört ki Rideky feszült kebléből, s egy mély sohajt ragadott magával, – fuss eléje, mondd: siessen, aranyakkal fizetem gyorsabb lépteit,

– Bocsánat! – mond Belánszky, hideg bókkal nyitván be az ajtót – de azon orvos, kit önök várnak, nem jöhet, ő szinte veszélyesen beteg.

– Nem jöhet! beteg?! kiáltá Rideky.

– Épen nála virraszték, szinte orvos vagyok, ha szolgálatommal beérik, szerencsémnek fogom tartani; – ezt oly külső nyugalommal, oly szinlelt hidegséggel mondá, mintha a körötte levő személyzet, s az egész ház iránt közönyösséggel viseltetnék, és csak annyi részvétet mutatott, a mennyit egy betegnél melegérzésü orvostól igényelni lehet; jobb kezét mellénye nyilásába dugta, s baljába kalapját szoritá; e színlelés roppant erőbe került, mert belsejében vihar csatázott, minőről még egy tengerésznek sem lehet fogalma. Ugy állt ott, mint egy eleven Aetna, mely többszöri kilávázás után külsején barátságos, nyájas kerteket visel, mig gyomrában a tűzanyag iszonyuan működik.

– Veszélyes a beteg? kérdé szünet után.

– Sziveskedjék befáradni – mondá Rideky egy oldalajtóra mutatva.

Belánszky hideg fejbillentéssel a felszólitásnak engedett. Térdei jobban reszkettek, mint valaha feje lángolt, midőn a küszöböt, mely Herminéhez vezetett, átlépte. Oly hosszu távollét után, annyi szenvedésért bizony bizony kínos jutalom vala egy ily találkozás.

Hermine szobájába jutott, a beteg ágyát részvéttel, s gyöngédséggel ápoló nők környezék, kik közől nehányan szívből, s többen szinből sopánkodának, arczukon szomoruság ömlék el, de az emberi arcznak főtulajdona a tettetés. Oh igen! légy csak boldog, és juss szerencsétlenségre, ha kilenczen vannak körötted, mindnyájan sajnálkozni fognak, de legalább is ötnek keblét káröröm dagasztandja; érjen szerencse, örvendeni fognak külsőleg, de legalább is két harmadának szivét az irígység fulánkja mardosandja. Az ember dicső és nagy tud lenni, ha hivatását betölti, ha a ráruházott méltóságnak megfelel; de ha egyszer elsülyedt, minden állatok föléje emelkednek.

Belánszky az ágyhoz lépett, remegve nyult a kéz után, melyet oly rég nem érinte. Rövid gondolkozás után a benlevőknek távozást inte, s mint ohajtá, Herminével együttmaradt.

Ott feküdt a szép hölgy, mint a kérlelhetlen éjszaki szél által letört liliom, arczán nem mutatkozott élet, s mégis szép volt; szép, mintha Raphael ecsete remekelte volna.

Hermine Belánszky kezét szivéhez vonzá – itt orvos ur! itt – – oh jaj!

Belánszky a kezet ajkihoz ragadá, azt köny- és csókzáporral halmozandó.

– Hermine! szerelmesem! én vagyok – rebegé tört hangon – tekints reám szenvedőre – folytatá s önkénytelen térdre omlott.

A hölgy szemeit bágyadtan fölveté, összeborzadt, s mindkét kezével arczát födé el. Rövid hallgatás után Belánszky férfierejét összeszedvén fölegyenesedék, s makacs fájdalommal szoritván össze színehagyott ajkait, átjáró éles tekintettel mérte végig Herminét; a szünetet lassu, de mennydörgő szava bontá fel:

– Nem vártál ugy-e? –

Semmi válasz.

Ekkor indulatosan kapta le az arczfedő kezet, s vad tekintete megszelidült, a feledhetlen szemeket könyárban pillantván meg.

– Nem vártál ugy-e? ismétlé szenvedő lágy hangnyomattal.

– Borzasztó! – csodálkozék Hermine – mi téged rég halottnak hivénk.

– S emlékemet sirba taszitád, mielőtt magam oda költözém. Egyedül te valál hitem, te reményem és szeretetem! megfosztál hitemtől, reménylámpámat kioltád, szeretetemet?!… szeretetemet, oh szólj, képzelhettél emberi alakban lényt, ki melegebben szeretett, mint én? vagy hallgass, vagy ne hallgass, tégy tetszésed szerint… Te engem gyöngébbnek, én téged szilárdabbnak hittelek, mindketten csalódtunk. Csak egyet Hermine: szeretsz-e még?

– Igen.

– Ugy birni foglak.

– Megállj: mit akarsz mivelni?

– A boldog vőlegényt meggyilkolom.

– Szerencsétlen!

– Értem szegény lélek! te is sokat szenvedél, téged hozzá erőltettek?

– Nem.

– Tehát önkénytesen?

– Igen.

– Tehát szereted? kérdé növekedő indulattal.

– Igen.

Belánszky elkeseredett ajkán gúnymosoly vonult el… ő meg volt semmisülve. Herminére még egy sokat jelentő pillanatot vetett, és kirohant.

Anya, férj, s ismerők a betegről tudakozók, az álorvost körülvevék.

– Ő veszélyben forog, rendelvényeimet azonnal átküldendem – veté feleletül a kérdezősködőknek. A nők e nyilatkozatra elhalványulva a beteghez siettek, Rideky is utánok indult, de Belánszky utját akadályozá.

– Bocsásson Herminéhez! kiáltá kínosan a vőlegény.

– Önnek nem szabad ma Hermine küszöbét átlépni.

– Igen, de nőm…

– Annál inkább, okaim vannak.

– Tudni akarom azokat.

– Ugy kövessen barátom szállására, az átelleni házba; de rögtön, nincs veszteni való időm. Ön neje igen roszul van. Siessünk, uram! siessünk!

– Igen de…

– Semmi kifogást, különben a bizonytalansággal hagyom tépelődni.

– Én követem, ön kérlelhetlen.

– Karöltve távozának.

– Hermine ádáz gyermekként zokogva hánykolódott ágyában, öltönyét és haját tépte; majd fejéhez majd szivéhez kapkodott, időnként egy neme a görcsnek lepte meg, ekkor lélekzete elakadt, ajka erősen összecsukódott, s szemei a fölötte függő szent szűzre meredtek, majd ismét láz rohanta meg, s ekkor összefüggés nélküli szavakat rebegett. Ő igen igen beteg volt.

IV.

Rideky és Belánszky kivánt helyre jutának, Belánszky rögtön a nyugalomra készülő orvoshoz fordult, s kérte, hogy halasztás nélkül betegéhez siessen. – Virasszon mellette – mond erős hangon – enyhítsen fájdalmain és vigasztalja, mert nagyon szenved. Az orvos baráti készséggel engedelmeskedék.

Rideky kérdőleg hol egyikre hol másikra tekinte, s a távozó után indult, de Belánszky ügyes ugrással az ajtónál termett, s a kulcsot ráforditván zsebébe rejté.

– Megmondtam, hogy az éjjel nem szabad nejét látnia.

– Ki merészel engem gátolni?

– Én, egyedül én!

– Ez tréfának sok, én zajt ütök, fellármázom a ház népét.

– Akkor önt egy lövéssel elnémitom.

– Tehát tolvajbarlangba csalt, hogy kifosszon? itt van tárczám, órám, önkénytesen adom.

– Tartsa meg, önnek nagyobb szüksége lehet rá.

– Mit akar hát velem.

– Mondtam már, beszélni.

– Ön szemtelen!

– Higye el, nem vagyok az?

– Ön álnok gazember!

– E tettemből mást nem itélhet, hanem félre a szóvitával, nekünk nagyobb ügyet kell intézni, – ezzel az asztalhoz ült, és irt.

– Különös, kiváncsi vagyok a kimenetelre, s ha nőm nem volna beteg, a kaland mulattatna.

– Alig hiszem – mond rejtélyes mosolylyal Belánszky.

– A dologra hát uram, s ne irjon most.

– Ez is a dologhoz tartozik!

– Mennyiben?

– Csak annyiban, hogy végrendeletemet irom.

– Miért? – kérdé Rideky, félelmesen tekintve körül.

– Mert egyikünk meg fog halni. Csak egy sor van még hátra, azután értekezhetünk együtt. Igy… már készen van. Nemde rövid végrendelet? Foglaljon helyet.

– Csak szaporán, mit ohajt?

– Lovagias viseletet és türelmet.

– Az elsőt nem érdemli, az utóbbiról nem állok jót.

– Később mondja ki itéletét.

– Türelmet ohajt tőlem, midőn ez már is elhagyott.

– Hát ha évekig tartana ezen helyzete, s naponként sulyosabban? lássa, én is egykor, mint ön most, a kéj küszöbénél állottam, s mielőtt élvezhettem volna csak egy csöppet is, elestem az üdvtől, és évekig üdv helyett kárhozatot, menny helyett poklot, kéj helyett kínt tápláltam szivemben, most itt vagyok.

Sorsát máskor is elbeszélheti, engem most jobban érdekel nőm.

– Neje? nyomorult! ahoz nekem is van szavam.

– Tán merészelte volna szemeit rá emelni.

– Még többet is. – Hallgasson meg: keblemen egy virány fakadozott, véremmel s könyűimmel áztatám ezt, mig engem saját lángom emészte; a bimbó enyém lőn, s én illetetlenül hagyám, harczoltam s szenvedtem azon reményben, hogy a kifejlett virág illatával fog elárasztani, és eljöve ön, ki nem cselekvék semmit, megilleté a rózsát, s birtokomból elrablá, hogy bitorolhassa. Ért engemet?

– Nem uram!

– Nem? tehát világosabban szólok. Azon nő, kit ön nejének nevez, évek előtt már törvényes nőm vala.

Rideky a beszélőtől hátra vonult, s szánakozással mondá: őrült szegény!

Belánszky történetét rövid vázlatban előadá, s Rideky borzalommal hallgatá.

– Most véleményét szeretném tudni – mond Belánszky beszéde végeztével.

– Fusson ön, önnek futnia kell, nincs pénze? adok, adok mindent, csak fusson! – esde Rideky.

– Miért én?

– Mert nekem nem lehet –

– Ugy mindketten maradni fogunk.

– És –

Egyikünk meghal.

– Jó, tehát reggel lövünk, vagy most mindjárt – kiáltá elszánttan Rideky.

– Lassan; párbaj köztünk nem határozhat, az ügyesebb győz, s az aligha én volna, mert csak elhiszi, gyakorlottabb vagyok én, ki annyit forgattam a fegyvert, s oly sokszor álltam szemben a halállal. A sors határozzon közöttünk.