Part 6

E költői fájdalomtól üzetve futkosá végig termeit és kertjét Vérmesy. Ábrándiban alkota magának egész szellemországokat, s rémképeivel azokat ismét összerombolá; ajkin mosoly ült, s szemeiben köny rezge; Mathildot imádta és átkozta; őt birni ohajtá, vele élni és halni szeretett volna, s fogadást tőn többé feléje sem menni. Ilyen a szerelmesek következetessége.

Vérmesyt szíve számtalanszor vonzá Zengeyékhez, de ő nem ment, s bár e megtagadás keblében, szenvedélyét, viharzó tengerként hullámoztatá, ő még sem ment.

Egy reggel felette kétségbeesett volt, küzdött, de hasztalan, ellent nem állhata, uj lovagló costumejét be kelle mutatni. Pipereasztalhoz ült, s miután a hajégetés terhes munkáján átesett, kezde öltözködéshez. Egy óra mulva ott állt sárga nadrágban, vörös frakkban, fején fekete kalappal, melyen vörös zsinór festői pongyolában bal vállára kigyózott, hol egy gombon megerősitetett.

– A társaság megindul – jelenté egy inas.

– Lovamat – parancsolá Vérmesy, s miután tükrébe még egy pillanatot vete, arany gombos lovagostort vőn.

A telivér arabs elővezetteték, a lovász uráéhoz hasonló öltözetben volt, csak hogy kalap helyett fején egy kék selyem sapkácska, hátul nyaka csigájáig, elől pedig orráig lehuzva.

Vérmesy az arabsra veté magát, s rövid vágtatva megindult, a lovász tiz lépésre utána ügetett.

– Komédia lesz! – hangzék az egész faluban, s a mennyi gyerek, legény s leány volt, az mind az utczára tódult.

Midőn Vérmesy a helységből kiért, legalább száz mezitlábos versenyzett az alatta prüszkölő Uncassal.

Kevés percz mulva eléré a társaságot. Megjelenése egész mozgást szült. Mindenki a megérkező felé fordítá fejét, elébb a lovast, azután a lovat szemlélendők. Mindkettő festői volt.

Több néma főbillentés s kézszorítás után Vérmesy Mathild mellé lovagolt. Mindkét részről hideg üdvözlet. Darabig némán haladtak, azután közbeközbe érdektelen kérdések, és udvarias válaszok cseréltettek.

A helyszinére érkezének.

A versenyzők sorba álltak. Vérmesy nem volt köztök. Mathild egy kérdő pillanatot vetett rá.

Vérmesy földre sülyeszté szemeit.

A harmadik jelre a kantárok megeresztettek, az eddig féken tartott paripák vigan vágtak ki, a lovasok előre görnyedtek, s a legsebesebb vágtatásban iszonyu robajjal megindulának.

Vérmesy mozdulatlan maradt. Várta, hogy Mathild kérdést intézzen hozzá, de csalatkozott. Ez izekre tépte szivét, pedig ha jól figyel vala, Mathild arczát elkomolyodni, s szemeiben tán könycseppet is láthatott volna.

A versenyzők darabig egymásnak nem tágitottak, ostor s sarkantyu becsületesen igénybe vétetett. Itt ott félló hosszaságra egyik vagy másik előnyomult, de csakhamar le lőnek verve. A lovak iszonyuan elnyultak, fejeiket előre mereszték, s már maradozni kezdtek. Most lőn érdekes, az egyik egész lóhosszával előbbre volt. A többi lábain és ostorain kivül torkát, kalapját hivá segitségül, kiabálással s fenyegetéssel biztatgatva paripáikat; mind hasztalan, többé azt nem voltak képesek leverni.

Vérmesy halálsápadt lőn, a legjobb futóban Rejtélyire ismert. Kivánta hogy az nyakát törje, de annak több esze volt, árkot, korlátokat gyönyörű könnyüséggel ugrata át. Alig volt még hatvan lépés a czélig, új erővel biztatá mindenki paripáját, s egy már már irányban volt Rejtélyivel, Vérmesy szemei szikráztak. A pályázók darab ideig együtt haladtak. Vérmesy remélt. Rejtélyi egyet emelkedett lován, s kéz, láb, s hajrá! kiáltással egyszerre lepvén meg lovát, egy hatalmas lökéssel előbbre jött. Versenytársa ismét eléré, sőt egy gondolattal előbbre is nyomult. Még tiz lépés s egy korlát vala hátra. Egyik sem tágított. A korlátot Rejtélyi mint gondolat átszökteté, a másiknak lova kissé megütközött, de csak annyi időre, mennyi elég volt „hopp!“ ot kiáltani, s ezzel Rejtélyi sokat nyert, mert czélhoz érve majdnem lóhosszával előbbre volt.

Vérmesy meg volt semmisülve, hát még midőn Rejtélyit Mathildhez közeledni, azzal kezet fogni látta, e perczben saját lábain megállni nem tudott volna. A tárgyak előtte elhomályosultak, kezei ökölre görcsösültek, s fogai közt fájdalmat sziszege.

Mathild e hatást észre látszott venni, mert arcza felvidult, s szivéből agyába villant e gondolat: ő szeret.

A társaság visszaindult, Vérmesy egész elkülönözve haladt, fejét mellére lankasztá, s elképzelé magának a jelenést, midőn Mathild Rejtélyinek a dijt átnyujtandja. Neki szabad lesz Mathild kezét megcsókolni… oh a nyomorult! nem fogom, nem akarom e jelenetet látni.

A faluba érkezvén Vérmesy hazavágtatott.

– Menj – parancsolá komornyikjának – Zengey ő nagyságukhoz, s mond hogy határtalan sajnálom, de nem mehetek ebédre, mond a lovaglás megártott. Hazudj lázt, vagy főfájást, vagy a mit akarsz.

Nehány nap mult ismét el, mialatt Vérmesy ujjal sem nyult zongorájához, s egyetlen könyvet sem lapozott. Zengeyékhez csak kertéből nézett, de feléjök nem ment. Ha az öreg ur őt meglátogatá, szives meghivásaira mindig készen tartotta ügyes kifogásait. Végre maga is sokallotta a dolgot, s egy este, midőn ott ismét társaság volt, átment.

Mathild egy szóval sem kérdé kimaradása okát; Vérmesy a legközönbösebb lénytől is elvárta volna.

Többé semmi kétség – gondolá Vérmesy, – ő ellenszenvez velem, miért kelle őt látnom? miért megismernem? de – fűzé tovább elmélkedését – ohajtom hogy irántami viselete inkább ellenszenv legyen, mintsem azon faragatlan Rejtélyiért mellőzzön.

Vérmesy tartózkodva társalgott Mathildal, s ez hasonlót tőn.

Egyszerre megjelen Rejtélyi, tele zajjal, szemeit körüljártatá, s Mathildot megpillantván, hozzá sietett.

Vérmesy mintegy parancsszóra „jobbra át“-ot csinált, s a társaságba vegyült. Itt őgyelegve határozott. Kalapot vőn, s észrevétlen el akart osonni. E pillanatban kezét gyöngén szorítni érezé, oda tekinte, Mathild volt.

Vérmesy lábai inogtak, s Mathild kezének érintése vérét lángostorral korbácsolá fel ereiben.

– El akar ön bennünket hagyni? – kérdé olvadozó édes hangon Mathild.

– I..i.ge…nem – hebegé Vérmesy.

– Miért kerüli ön házunkat? ki sértette önt nálunk?

– Senki, senki – sohajtá Vérmesy.

– Két hete hogy nem volt itt, kérem maradjon – ezzel eltűnt. A nem remélt öröm csaknem azon hatással lepi meg az embert, mint a véletlen csapás. Mindkettő első pillanatra az elmét megrázkódtatja, a keblet ugy összeszoritja, hogy a szív lázas dobogásának alig marad hely; mindkét esetben csak lassanként nyeri vissza az ember önmaga feletti hatalmát annyira, hogy indulatin uralkodhassék.

Vérmesy perczekig szoborként állt, nem tudott gondolkozni, nem cselekedni, később arcza derülni kezdett, szemei szikrákat szórtak, s ajkin kéjmosoly lengett. Ekkor fejéről szivéhez kapkodva, érezé, hogy él, hogy boldog.

E naptól fogva reggeleit, délutánjait, estéit, sőt néha egész napjait Zengeyéknél tölté. Mathildal zongorázott, énekelt, és himzett. A hölgy iránti szenvedélye nőttön nőtt. Végre megkérte Mathildot, s boldogító igent nyert válaszul.

A nyár vigan tölt el.

Elkövetkezék az idő, hogy ismét városba menjenek, Zengeyék és Vérmesy elhatárzák együtt egy napon utazni.

Vérmesy nehéz szivvel vált meg falusi lakától, mert életében boldogabb nem volt, mint e falak közt.

Pesten mint jegyesek léptek fel, az összekelés napja is elhatároztatott. Vérmesy egész napjait Zengeyéknél tölté, velök járt páholyba, ő nyujtá karját Mathildnak, együtt sétáltak; szóval, leendő házasságuk senki előtt sem volt titok, de nem is akartak belőle azt csinálni.

Egy délután a szerelmesek, ép otthon érzelgének, midőn az öreg Zengey hozzájok belép e szavakkal.

– Gyermekeim! egy kérésem van.

– Parancsolj drága atyám.

– Testi lelki barátom, mondhatom testvérem Csermelyi irt, hogy egyetlen fiát Pestre egyenesen hozzám küldi. A fiu mint irja, kissé nagyon világi, külföldön járt. Most felügyeletem alá szeretné bízni.

Vérmesy, és Mathild összetekintének.

– De jó atyám – mond Mathild – mit tartozik az reánk?

– Csak annyiból – válaszola Zengey – hogy őt házamhoz veszem. A hátulsó két szoba számára elrendezendő. Titeket pedig arra kérlek, legyetek iránta nyájasok, s hibái iránt elnézők.

Zengey távozott, s a két ifju szerelmes elmerengett.

Ők eddig oly boldogok voltak! S most boldogságuk közé egy idegen arcznak kellett tolakodni. Mathild ismeretlen is gyülölte őt. Vérmesy pedig valahányszor rágondolt, összeborzadt.

Van az ember lelkében valami rejtelmes, mi néha vigságunk közepette oly nyomasztóan lep meg, hogy a legmosolygóbb arcz elsötétül, a legkicsapongóbb kedély elkomorul, s a rögtöni levertség okát magunk sem tudjuk. Ilyenkor a kebel, mint nagy félelemkor szokott, szorong, a szivdobogás csaknem megakad, az arcz elhalványul. Okát nem tudjuk, de milliószor bebizonyult, hogy kit ezen hangulat szállt meg, rövid időn, vagy tán ép azon perczben nevezetes csapás ért. Előérzet az, mely kisebb nagyobb mértékben minden emberben van.

Mathild szomorú, s Vérmesy a szó teljes értelmében levert lőn.

Napok multak, s minél inkább közeledék az idegen megérkezésének percze, annál mélázóbb lőn a két szerelmes.

Épen ebédnél ültek; Zengey nem volt hon. – Mathild – kezdé Vérmesy – igérje meg hogy kevés figyelmet fog az idegennek ajándékozni.

– Oh szivesen, mert ismeretlen sem szenvedhetem. Hallom verekedő, lármás, udvariatlan.

– Brr! szinte fázom.

– Igérje meg ön is, hogy kerülni fogja társaságát.

– Esküszöm szentül.

– E perczben postasíp, s ostorcserdités üté meg füleiket. Mindketten mintha villám érintette volna, felugrottak.

Feszült figyelemmel várták.

Az előcsarnokban hangos beszéd; az ajtó feltárul, s egy ifju toppan be. Köpenye költőiséggel volt vállára vetve, vagy három lépés után színpadi állást vőn.

Mathild és Vérmesy némán tekintének rá.

– Csermelyi Gyula vagyok – mond egy bók kiséretében a jövevény.

A bemutatás néma fejbillentéssel fogadtatott.

– Itt Zengey urhoz szóló levelem.

– Atyám nincs hon. Az inas majd kijelölendi szobáit.

– Az asztalhoz még egy teriték tétetett, s Gyula meghivás nélkül helyt foglalt.

– Szép nagysádban – kezdé Gyula – a ház kisasszonyát van szerencsém üdvözleni?

– Zengey Mathild vagyok – viszonzá Mathild egy tekintetet sem ajándékozva vendégüknek – bocsánat, rendeléseket kell tennem; – ezzel távozék.

Gyula utána bámult.

– Szép! Istenemre gyönyörü! s e dacz nekem végtelen tetszik. Életre halálra teendem a szépet.

Vérmesy e szavak hallására szinét változtatá.

– Uram! – kezdé ismét Gyula – önt még nincs szerencsém ismerni.

– Én Vérmesy Elek vagyok, Zengeyék közel rokona.

– Rokon? e szerint félig meddig házi ur is. Szép, szép, tehát csak szaporán a Zengey-féle hires pinczéből nehány bouteille bort. Barátságpoharat csak iszunk?

– Köszönöm, nem szoktam inni soha.

– Nem? na annál többet én. Legény! Vérmesy ur parancsol valamit.

– É… én…!

– Na igen a pinczéből.

– Igen, a pinczéből… jó jó, tehát Jean, egy… egy…

– Mit egy? – vága bele Gyula.

– Tehát két üveg Port a port.

– Az már jó lesz.

Vérmesy magában felsohajta: „Istenem! minő nevelés! ezért kár volt külföldön járni.“

A bor felhordatott.

Gyula két poharat megtölte, Vérmesy az övét érintetlen hagyá.

– Hát a kisasszony – kérdé Gyula – többé nem mutatja magát.

– Nehezen.

– Kár, valóban felette kár.

Vérmesy oly mozdulatot tőn mintha távozni akarna.

– Édes házi ur, vagy rokon, vagy mi?… csak nem hagy itt egyedül?

– Igen de…

– Semmi de, ebéd után ön engem elvezet a pesti casinókba, klubbokba, vig czimborák közé; szinházba majd magam is eltalálok.

– Sehová sem szoktam járni.

– Nem?… na annál többet én.

– Segitsen legalább ennek a második üvegnek nyakára hágni, ha már az elsőt egyedül hagyta kiüritenem.

– Mondám már, csak vizzel élek.

– Vizzel? hm! – gondolá magában Gyula, ha ennek az anyja nem volt liba, ugy még belőlem is viz-ivó lesz.

Vérmesyre nézve oly kínos ebéd véget ért. Ő azonnal rohant Mathildhoz, Gyula pedig a számára kirendelt szobákba vonult.

– Ah Mathild! – kezdé Vérmesy – ez ember még szerencsétlenséget hozand a házra, képzelje, tömérdek hibái mellett, még iszik is.

– Iszik?

– De hogy! két üveg Port a port meg sem látszik rajta. Én két pohártól meghalnék.

És mint valami rosz szellemről kezdének beszélni.

Vérmesy esenge Mathildnak, hogy megvetéssel bánjék vele. A hölgy viszont kérte hogy jegyese ezen elvetemültnek társaságát kerülje.

Mindketten ünnepélyes fogadást tőnek, s bámulatos szigorral megtarták.

Gyula, már hetekig volt Zengeyék házánál, de Mathild a világért sem tudta volna megmondani, ha vajjon fekete, vagy kék szemei vannak-e? Minden tettében otrombaságot s beszédeiben izetlenséget talált: szóval ő kerülte, és gyülölte.

Gyula kezdetben Mathild viseletében sok mulattatót talált, s leendő győzelmének előre örvendett; később boszankodott; végre fájdalmakat okoza lelkének, mert érzé hogy szerete, s viszontszerelemre soha sem számithat, mert e hölgy másé, mert e hölgy olyané, kit forrón szeret, s kitől végetlen szerettetik.

Napok folytak, s a vidor, az elmés Gyula lehangolt, s merengő lőn.

Az ember életében a legfőbb szerepet a véletlen játsza. Nagyszerű dolgok, melyekre éveken át a legkiszámitottabb tervekkel, óriás tehetségek erejöket fordítják – nem sikerülnek, s egyszerre a legigénytelenebb ember, a legegyszerűbb könnyüséggel, minden számitás nélkül, valami eset által felfedezi azt, mire szorgalom, tudomány és akarat képtelen volt.

Ezen elvből kiindulva felhagyott Gyula Mathild utáni törekvésével, szivérzelmeit egészen a véletlen lehetőségével vigasztalva. Szomoru vigasztalás!

Gyönyörü tánczvigalom volt.

Mennyi boldogság van egy ily tánczvigalomban! az ifju lélek mennyi fájdalmat képes itt feledni?! hányan, kik életben egymást tán soha meg nem közelithették volna, itt huzamosabban társaloghatnak, s kihez még gondolatinkat sem mernők felemelni, itt az egész világ szemeláttára átkarolhatjuk egy csárdás, vagy keringő ürügye alatt. Valóban egy bál tömérdek kéjt ad.

Vérmesy, Mathilddal egy mellékteremben, a zajos társaságot feledve érzelgének; a teremben többen valának, de egyik köröcske a másikkal keveset látszék törődni Rejtélyi, ki ezen este hol Mathildot, hol Vérmesyt tetőtől talpig méregeté, szinte a teremben, még pedig Mathildhoz igen közel volt. E perczben egy fényesen öltözött kölgygyel társalga.

Mathild egy tükörbe tekinte, s fejékén valamit igazitandó virágfüzérkéjét, a közel álló asztalra tevé.

Rejtélyi a virágfüzért felkapva, azon hölgynek, kivel eddig társalga nyujtá e szavakkal:

– E virág a bál királynéját illeti.

A hölgy elfogadni vonakodott.

– Uram – mondá Mathild esdő hangon – e virág…

– Mondám – vága szavába Rejtélyi – hogy a bál királynéját illeti.

Mathild Vérmesyre tekinte, ez karját nyujtá neki.

– Hogyan uram! távozni? – kérdé Mathild.

– Csak nem ohajt tovább is ily társaságban maradni. Távozzunk Mathild, távozzunk – sürgeté Vérmesy.

E pillanatban előlép Gyula, Rejtélyi kezéből a virágot kikapta, s szeme közé dobá.

Rejtélyi mint egy vad állat megragadá Gyula kezét, s oly dühvel hogy fogai vaczogtak bele, sziszegé:

– Tudja uram mi lesz ebből?

– Ha ön nem oly gyáva, mint szemtelen, igen.

– Mikor?

– Szürkületkor.

– Hol?

– A városligeti Hermina kápolna közelében.

Mathild csak most látta igazán Gyulát, s mintha az megigézte volna, szemeit nem birta róla levenni. Arczában nemes büszkeség volt, mi Mathildot meglepte.

Vérmesy, mint egy husvéti bárány állott, arczán bámulat, s remegés vala olvasható, hol jobb, hol bal karját kinálgatá Mathildnak.

– Vezessen kérem atyámhoz – mond Mathild Gyula felé fordulva.

Gyula arcza örömre gyuladt, egy diadaltekintetet vetett maga körül, s Mathilddal távozék.

– Én önnek párbeszédét hallám – kezdé Mathild menet közben.

– Ha szán engem – jegyzé meg Gyula – ugy kérje istenünket hogy az ügy ellenem kedvezően üssön ki.

– Minő beszéd?

– Élni érdek nélkül nem öröm, s annak kit mindenekfelett szeretünk megvetését türni, kétségbeejtő kín.

Mathild felelni akart, de már ekkor Zengey előtt álltak, kit leánya azonnal hazamenetelre kért.

Haza érkezvén Mathild roppant izgatottan tért szobájába. Lelki szemei előtt majd Vérmesy szép, szelid vonásai, majd Gyula nemesen férfias arcza lebegett, s e két kép nyughelyéig kisérte. Álmában boldog menyasszonyként Vérmesy oldala mellett esküvőre ment, s a mint az oltár zsámolyára lép, fehér atlasz-czipői vérnyomokat hagynak; visszatekint, s látja hogy bokáig vérben gázolt, s ez Gyulának érte ontott vére. E rémálomra felriad, s hálálkodék istenének, hogy csak álom volt.

Vérmesy álomtalan, s társaság nélkül tölté az éj hátralevő részét. Elzárkozva, visszagondolt a történtekre, s gyönge okoskodása daczára is rá jött a botrányos esemény egész okára. „Mielőtt én – igy elmélkedék – Mathilddal megismerkedtem volna, Rejtélyi a hölgyre igényt táplált, s Mathild, meg lehet kaczérságból, de mindenesetre, nem hogy Rejtélyit kiábránditni törekedett volna, de irántai kitünő nyájasságával őt még jobban elbolonditá. Felléptem én! a hölgy enyém lőn, s e faragatlan ficzkó ily aljas boszút állt a leányon vélt hűtlenségeért.“

Ez okoskodással beéré, s sem teendőkről, sem elégtételről nem gondoskodék.

Gyula szürkületig champagneizott, s a hajnal első hasadtával egy társ kiséretében bérkocsiba ült.

Reggel a Zengey háznál roppant zavar volt. A cselédek némán futottak, egyik orvos a másikat érte. Mindenki arczán levertség mutatkozék; Zengey kétségbeesetten tördelé kezeit, s Mathild keserűen zokogott.

– Mit mondanak az orvosok – kérdé Mathild.

– Semmi remény – felelé Zengey – a golyó jobb karján át a második és harmadik oldalborda közt, furódott a testbe. Életjel nélkül fekszik.

– És érttem, oh én szerencsétlen!

– Nyugtasd meg magadat drága leányom, ő azt cselekvé, mit heyzetében minden lovagias férfi cselekedett volna, hanem kissé szeles volt.

Egy ifju orvos belépett e szókkal:

– A műtét megtörtént, a golyó kün van.

– És?

– És életéhez kevesb remény mint azelőtt, a tüdő meg van sérülve.

– Hozzá, siessünk édes atyám siessünk – zokogá Mathild.

– Csák később nagysád – biztatá az orvos – ha a vérezés megszünt s a sebek bekötvék.

– S ha meghalna, mielőtt kezét megszoríthatnám, istenem! miért is volt ott, miért is kelle azt neki látni.

Mathildnak teljes életében ez volt legrettenetesb napja; nem öltözködék, nem evett, csak sírt.

Vérmesyt nem fogadá el.

Délután atyja karján Gyula szobájába ment.

A szerencsétlen legirtózatosabb seblázban szenvedett. Lázrohamában mindig csak Mathildot emlegeté.

– Igen – töredezé gyönge elhaló hangon – érte megverekszem, minő kéj leend ez ügyben meghalnom. Ugy-e Mathild, te, ki az életben megvetettél, az elhunyt után csak küldendsz egy-egy sohajt. Ah! minő édes gondolat! légy áldva te golyó mely halált hozandsz, hisz én ugy sem birhatandám soha, de soha! ő nem szenvedhet, ő másé! – – – ah – – – és fuldoklani kezdett mert a nem gátolható beszéd annyira megerőteté, hogy orrán, száján a vér megindult.

Mathildot csaknem áléltan vezeték ki.

Naponként meglátogatá a beteget, s Vérmesyt csak ritkán fogadá el, ki iránt a lehetőségig érezteté hidegülését.

Vérmesy a változás okáról tudakozódni sem mert, különben is e viseletet csak kül színnek tartván.

Hat hét folyt el, mialatt Gyula eszmélet nélkül feküdt, s életéhez még egy perczben sem volt remény.

Mathild a beteg ágya mellett ült, s ép az annyit szenvedettnek halovány arczában az érdekes vonásokat nézdelé, midőn Gyula bágyadt szemeit fölveté, arczán egy derült sugár vonult át, ép mint midőn a márcziusi nap, felleg-fátyolai közül egy pillanatra elővillan. Ajka megnyilt, s „Mathildot“ rebegett.

Az orvos hallgatást inte.

Szünet után ismét fölveté szemeit.

– Tehát élek – susogá alig érthető hangon, – s kegyed csakugyan Mathild.

– Igen Gyula én vagyok – mond a hölgy reszkető hangon.

– Kegyed itt? az sok, az lehetetlen! ah! – s e sohajjal ismét becsuká szemeit.

Ez állapot nehány napig tartott, az orvosok remélni kezdtek.

És hetek mulva csakugyan egészen üdülésnek indult. Gyakran napokig eszméletlenül volt.

– Ah Mathild – kezdé egykor enyhültebb perczeiben, én felette sokat szenvedék, és szenvedek.

– Tudom, s mindezt érttem.

– Igen, kegyedért.

– Miért is volt oly feláldozó, oly nagylelkü, hisz én sohsem érdemlém öntől ezt.

– Hát azt hiszi, én testi sebeimről szólok? hitvány csekélység! lelki kínaim, lelki kínaim Mathild! azok ölnek meg.

Mathild megérté, mert zavarodottan süté le szemeit.

– Ez sérti kegyedet?…

– Nem, valóban nem.

– Hogyan?… ah! de mit őrjöngök, hisz kegyed más arája, kegyed igéretét más birja.

– S ha e tettemet megbántam volna?

– Ugy azon csudatevő istenre, ki engem a haláltól megmente, esküszöm, hogy azon gyáva némber-férfi, azon piperkőcz nem is birandja kegyedet, mig ereimben csak egy csepp vér van.

És nem lőn hossza vége a sok szerelmi nyilatkozatoknak.

Midőn Gyula fellábadt, azon napra Vérmesy ily tartalmu levelet kapott.

„Oly férjet választok, ki nejét védeni tudja,“ aláirva Mathild.

Vérmesy nem lőtte magát főbe, mi igen regényes lett volna, hanem nehányat sohajtott, s azután uj frakkjait kezdé nézegetni.

Négy hét mulva Gyula oltárhoz vezeté Mathildot, az esküvőn Vérmesy is jelen volt, tetőtől talpig utolsó divat szerint öltözve.

EGY FÉNYES HÁZASSÁG.

Téli évszakban élünk.

A főváros zajlik; az uzsorások szüretelnek, az arszlánok usznak, az atyák jövő terméseikre alkusznak, a gondos mamákat szabók, divatárusnők és ékszeresek foglalkoztatják, a lánykák pedig könnyelmüen tánczolnak.

Mennyi remény születik egy illy évszak kezdetén, s mennyi boldogságot temet el vége?! de az mit sem tesz, az élet rövid, az örömnapok ritkák, ha tehát alkalom van, üritsük ki fenékig, mert a holnap halált hozhat ránk. Rajta uraim és hölgyeim! én önöket e nagy ház kapuján bevezetem, az első emelet fényesen van világitva, a zene vigan hangzik, itt az életet élvezik. Senki sem követ? jó, megyek hát magam, s elmondandom mit láték.

Egy fedél alatt mennyi ellentét!

Az első emeletben ragyogás, fény, csel, ármány, szerelem, tettetés, kaczérság, szerencsevadászat, hiuság és több rendbeli találkozás egy házi estély barátságos körében testvérekké olvadnak. Ellenséges szenvedélyek, különböző indulatok, s számtalan érdekek itt egymás irányában nyájas arczot öltenek; egyik a másikát akarja meghazudtolni, hogy saját játékát el ne árulja.

Később ide visszatérünk.

A zajongók felett a második emeletben egy fanyar képü bajusztalan szikár férfi izetlen mosolylyal rejté állát előre meredő inggalléra közé, s száraz kezeit elégülten dörzsölve sétálgatott fel s le. „Hm – dörmögé – csak vigadjatok, minden keringő, minden négyes ezereket hoz be nekem. Még nehány hétig hagylak őrjöngni te büszke eszeveszett.“

Nem ismerik az embert? fussanak tőle, mert olyan mint az ördög, csak hajaszálát kell hogy megkapja valakinek, s egészen elragadja. Ez uzsorás.

Amott egy sarok udvarszobában szomoru arczkifejezéssel rágdicsálja tollát egy halovány ifju; saját költeményeire ir dicséretet, oh! de hiányzanak hozzá szavai. A tollat lecsapja, fejét kimerülten hajtja az ablakfára, s az élet gyönyöreiről elmélkedik, mert fülébe a zene hangzik, látja a fényes világitást, hallja a kocsik robajait és költői képzelődése őt a gyönyörü hölgykoszorúba sodorja.

Ott egy szegény iparos-legény könyököl a dermesztésig hideg szoba ablakfájára; szemeit nem a ragyogó fény kápráztatja, füleit nem a csábitó zene csiklandozza, s ábrándképei nem ragadják a vigadók közé; ő a fel s le futkosó bérruhás szolgák után sohajt, mindenik kezeiben izletes étkekkel halmozott tálakat látván. Ő a nap fáradalmai után éhen kell hogy lefeküdjék.

Másik szobában egy szegény varró-lányka homlokát két tenyerére fektetve mereng; ifju még, a hangokra szive feldobog, mulatni vágyna. A kemencze mellől agg anyja megszólal.

– Bele fáradtál ugy-e?

A lányka nefelejts-szemeiben könyet morzsol szét, szép fejét megrázza s mosolygva felel:

– Nem. – S ezzel ismét himzéshez lát.