Degré Alajos novellái (2. kötet)

Part 5

Chapter 53,362 wordsPublic domain

– Én éleslátó vagyok; kinéztem a sehonnaiból pénztelenségét. Ügynököm által, kedvező föltétek mellett, háromezer pengő forint kölcsönt ajánlék neki; elfogadá s hatalmamba került. A határidő eljött, és szerencsémre fizetni nem tudván, bepereltetém s személye nekem itéltetett; azonban megszökék… Igy is jó, gondolám, többé nincs utban; de képzelje, ma reggel fiam dult vonásokkal rohan hozzám, kezében egy iratkát tartva. „Olvasd!“ sohajtá. Én olvasám: „Imádott Jankám! Uzsorás gyámnokod boldogságunk és szabadságom ellen tör, menekülnöm kell. Midőn e sorokat olvasod, utban vagyok Kassa felé; számodra mindenütt megrendelendem a lovakat, kövess komornáddal; a házassági engedély zsebemben már, ott összekelésünket senki sem gátolandja. Epedve vár hű imádód Szeley Aladár.“

A kocsiban levő ifjunak fogai vaczogtak.

– Mily gyönyörü meglepetés lesz! – folytatá a kün állók egyike – ha a várt kedves helyett, én jelenendek meg, s oltár helyett fogságba vezetendjük a szép urfit; mert zsebemben az itélet és a végrehajtása iránti megkeresés az ottani hatósághoz. – Hahaha!

– Hahaha! – kaczagott a másik is – ön mindent kigondol.

Csak nehány hétig üljön, azalatt fiam és gyámleányom ügyét elintézendem.

Reszkető kézzel nyult a benlevő a kocsikilincshez. Menekülni akart; már késő volt, a postavezetnök lámpával kezében megkerülé a kocsit, s az ajtót megnyitván, betekintett.

Az egyik utas, sapkáját szeméig behuzva s arczát orráig köpenyébe takarva, aludt a kocsi sarkában.

– Ha ugy tetszik – mond a vezetnök – a másik utashoz.

– Családomat – kezdé társához bucsuzás közt az uzsorás, miután igy mutatá be magát, tartsuk meg számára az elnevezést – családomat Váczra küldém, ott van gyámleányom is, sziveskedjék olykor kirándulni… biztositva vagyok ugyan, de mégis jobb szeretem… na érti már, a fölösleg ügyelet sohsem árt.

Az ajtó becsapódék, a síp megszólalt, s a kocsi elrobogott.

Egy órai utazás után az uzsorást vas marokkal ragadá karon szomszédja.

Az uzsorás feljajdult.

– Pszt! el ne áruljon.

– Kicsoda ön?

– Szökevény!…

– Igen, de… bocsássa, kérem, karomat, különben zajt ütök.

– Akkor meghal. Szóljon csak, nagy zajt ütött Pesten szökésem?

– Tudom is én, kicsoda ön, s honnan szökik?

– Nem tudja? hát a Rókus-kórházból. Pszt!

– Hát mi közöm hozzá?!

– Rám fogták, hogy őrült vagyok… Hallja uram? rám fogták!… Hát az vagyok? mondja, vagy meghal, – s rázni kezdé az uzsorást.

– Dehogy az, dehogy az! – viszonzá iszonyu szorongások közt az uzsorás.

– S még is rám fogták, mert vagyonomra törtek; az orvost megvesztegeték, hogy kötözve tartson s éhséggel öljön meg… de én megszöktem, pszt!

– Azt okosan cselekvé.

– Hát mikor nem cselekedtem okosan? ön kétkedni mer?… ah! ön is ellenségeim közé tartozik? vagy talán ép üldözésemre indult?

– Nem, becsületemre nem! – hebegé az uzsorás homlokáról verejtékét törölvén.

– Szerencséje! mert tudja meg, én védni fogom magamat, van két töltött pisztolyom…

– Töltött pisztolyai! – sohajtá kétségbeesve az uzsorás.

– Igen, s élesre fent tőröm… nem hiszi? itt van ni! – S a sötétségben az uzsorás arcza előtt hadonázott kezével.

– Mindent hiszek… sőt sokkal többet, mint mond; – töredezé lélekszakadozva az uzsorás.

– Szerencséje!

Képzelni lehet e borzasztó helyzetet; ily dühös őrülttel, sötét éjszakán, egy kocsiba zárva, hogy tagjaik minden pillanatban érintkezének. Sohasem volt biztos: nincs-e mellének szegezve a pisztoly, vagy nem villog-e feje fölött a tőr!

Az uzsorás mindig összerezzent, ha szomszédja csak megmozdult is. Minden perczet halálos félelmek közt élt le, s ezerszer elátkozá az eszmét postakocsin utazni. Kezét lábát összehuzva a sarokba lapult, hol sem szólni, sem mozdulni, de még csak lélekzeni sem mert, s a kétségbeejtő helyzete által okozott izzadságot is csak félve törlé le arczáról. Közel volt ahoz, hogy ő is megőrüljön.

A kocsi megállt; lovakat váltottak.

– Ha ön – kezdé az őrült – egy hang-, vagy tekintettel elárul, halál fia!

– Sőt, ha megtámadnák, védni fogom.

Midőn a kocsiajtón a lámpát bedugák s utána emberi alak üté be pofáját, hogy ott széttekintsen: az uzsorás ugy ült, mint valami birka, s midőn a kocsi megindult, istennek ajánlá lelkét.

Nehány percznyi utazás után remegő hangon kezdé az uzsorás:

– Uram! ön igen okos ember, nem tudna nekem e hőség ellen valamit tanácsolni?

– Megálljon, majd gondolkozom… egyék fagylaltot – – – –

Igaza van.

– Na lássa.

– Hátha azontúl is forróságom volna, nem találja jónak, hogy ki üljek a kocsis mellé?

– Helyes! a zápor szakad, ez hideg fürdő.

– Tehát gondolja…?

– Sőt tanácsolom.

Az uzsorás sem mondatá kétszer, hanem kiugrott a kocsiból, s a bakra kapaszkodék.

E jelenet után az ifju is szép csöndesen leszállt, a tova robogó kocsi után egy futó pillanatot vetett, s visszafelé gyalogolt.

A helységet elérvén, az első háznál kopogtatott, s fuvaros után tudakozódék.

Félóra mulva Pest felé hajtatott.

Megérkezvén, barátját veré fel, s a reggeli vaspályameneten együtt rándulának Váczra.

Szeley Aladár – mert ő volt, ki a postakocsin hitelezőjét oly rettenetesen megkínzá – Váczon elrejtőzött s maga helyett barátját hagyá működni, ki Jankát feltalálta, s vele magát értekezésbe is tevé.

A házassági engedély és a szükséges okiratok meg levén szerezve, az összejövetel napja és helye kitüzetett; s midőn sem gyámatya, sem a kijelölt reménydús vőlegény, sem senki más nem álmodá: az egybekelés megtörtént.

Aladár épen nejénél volt, midőn az ajtó felpattan s Hamvas úr – igy hivák az uzsorást – belép. Az utazás megtöré, a félelem elsoványitá s az utazás eredménytelensége leveré. Aladárt meglátván, szemeiből harag- és reményszikra villámlott, színpadi állást vőn, zsebeihez kapkoda, s végre tele torokkal kezdé:

– Megtaláltam!

– Midőn nem is keresett, – viszonzá hideg gúnnyal Aladár; – ezt nevezem szerencsének!

– Ön el van marasztalva, el van itélve… ön nem tud fizetni, személye az enyém!

– Ahoz csak nekem van jogom – mond Janka, a mellékszobából kilépve.

– Neked?… a törvény őt nekem itélé, ő adósom, elcsukatom, mert nem tud fizetni.

– De tudok én, s férjem adósságit fizetni fogom.

– Férje?…

– Igen; ma reggel óta.

– Jaj! megüt a guta! igy rászedetni, ez sok! ez sohasem történt velem!…

– Soha? – kérdé nevetve Aladár – hát a postakocsin? „pisztolyaim töltvék, tőröm élesre köszörült, ha elárul, megölöm.“

– Hát ön tudja?…

– Hisz én voltam –

– Azon őrült, azon bolond?…

– Ugyan kérem, ki volt kettőnk közt a bolond? én kényelmesen ültem, ön a sarokba lapult; én beszéltem, daloltam, ön lélekzeni sem mert; ön engem akart befogatni, én önt rabbá tettem; ön Kassáig utazott, hogy e házasságot gátolja, s én kegyed házába jövék, hogy azt véghezvigyem; ön hiába fáradott, s én boldoggá levék!…

– Igaz!… legalább kérem ne hiresztelje ki. –

– Majd a gyámi számadások után.

– Hm – dümmöge Hamvas, – be akartam őt fogatni, s ő rajtam kifogott. Halálra szégyenlem, de már megtörtént!…

Vigasztalja magát, – biztatá Aladár, – együtt utaztunk el, s én czélt értem, ön czélt tévesztett. Ilyen az élet.

– Hogy akkor rá nem ismertem!?… Átkozott sötétség!

MÜVELT FÉRFIÚ.

A fák zöldeltek, a rétek virágzának, s a madárkák ég felé repkedve, vagy sürű bokor lombjai közt megvonva, édes zengzetű dalaikat hallaták.

A városi évszak után mindenki, ha csak egy tenyérnyi mezei birtoka volt is, siete az áldott tavasz kellemeit élvezni.

Vérmesy Elek is elhagyá fővárosi szőnyeges termeit, a hangversenyeket, szinházat, zene-reggélyeket, s tánczestélyeket, azokat csendes falusi magánnyal, nem uj élvekért, de egyszerün divatból, felcserélendő.

Ruhatárát kivéve, egy rakott szekér követé pipere, ék, s illatszerekkel. Testory Jakab, Lueff s társait látszott kizsákmányolni.

Jószágára érkezvén, kastélyábani első belépésénél roppant boszuság érte; termein végig lépvén, gazdatisztje készséggel kisérgeté.

– Nincs eléggé szellőztetve – mond Vérmesy battist kendőjét orrához kapkodva.

– Négy nap óta ajtók, ablakok nyitvák – viszonzá a tiszt.

– De hát mi lehet?… szipákolva tekintgete körül – én nem értem… ez oly… – szemei a tisztre estek, s mintha kigyót látna, visszarezzent, kezeivel távozást inte, tele torokkal kiáltván – vigye el, vigye el!

A tiszt ijedve kapkoda mindenfelé, szemeit összevissza forgatá, hogy valami kivinni valót találhasson, de hasztalan.

– Mégis itt van azzal a szerencsétlen fagyugyertyával? mindjárt megfulok gőzétől.

A tiszt előbb Vérmesyre azután a kezében lángoló gyertyára kétségbeesett pillanatot vetvén, nehány nyaktörő ugrással kün terme.

Vérmesy előhívta cselédeit, az ablakok megnyittattak, a termek kifüstöltettek, s szent lőn a béke!

Zongorához ült, s Willmersnek egy gyönyörű szerzeményét bámulatos ügyességgel eljátszá, azután fel s alá járt, nehány operából énekelt, estelizett, végre a kertbe ment unatkozni.

Szemei hirtelen egy nem messze eső izletes mezei lakon akadtak meg.

– Dévay! Dévay!! – kiáltá.

A gazdatiszt, mintha varázs lábakkal birna, oly gyorsan terme előtte.

– Zengeyék ablakai kivilágitvák – mond a nagyságos ur.

– Oh igen – viszonzá Dévay – hisz mióta megérkezének, naponként társaság van ott. Az egész vidék uraságai látogatják.

– S mikor jöttek?

– Tiz nap előtt.

– Hát nem tudott elébb szólni? egy egész hosszu estén át unatkozni hagy, és nem szól. Ugyan kérem hol tanulta ügyetlenségét? ma már másodszor ingerel.

– Hisz nem tudom hogy…

– Tanulja meg, s tudni fogja.

Dévay egy mély bókkal bucsut vőn.

Vérmesy is elhagyá a virányost, kedvencz foglalkozásai egyikéhez, a pipere asztalhoz látni. Kesztyűit levoná, ah! minő kezek! apró, gömbölyü és fehér! rózsaszinü körmeit, mintha csak Canova véste volna oda. Lőn iszonyu körömkefélés, kézmosás, s miután a vizet leszikkasztá, valami illatos szerrel bedörzsölé, s ismét kesztyűt húzott; azután a fej következék, haját elrendezé, és sipkát tőn, szemöldeit, szakállát s bajszát megkené, arczát berizsporozá, hálóköntöst vőn, s lefeküvék. Ágyához a „Chevalie de Maison Rouge“ lévén készitve, egész kényelemmel olvasáshoz kezde.

Engedelmökből hősömet röviden megismertetem.

Vérmesy mintegy 26–27 éves, mondhatni szép ember. Termete közép, alakja kerekded, s arczbőre oly finom, hogy számtalan kisasszonyka inkább irigy mint hódító szemeket vet rá. Ő az ugynevezett világ fogalma szerint igen müvelt egyén; tánczol mint egy balletmester, zongorázik mint egy versenyadó, énekel mint egy első tenorista, s beszél francziául mint egy nyelvtanár; öltözete mindig utolsó divat szerinti, ingeit Párisban mosatja, s a theát jól készíti; csatlósai, s lovászai számára három négy válogatott paripát tart, maga azonban teljes életében még egy árkot sem ugratott; szép fegyvergyüjteményt is bir, de soha kardot kiváncsiságból sem vont, és nem sütött el egy pisztolyt. Nem bánt soha senkit, s még sem barátja senki.

Reggel ép oly korán kel fel, mint Pesten vagy Párisban szokott, tiz és tizenegy közt. Komornyikja pongyolába öltözteté, s mivel a nap oly szép és derült volt, nem hagyá el termeit, mert arczbőrét féltette.

Ablakából megtekinté a kertet, nehány virágot megszagolt, azután olvasott, zongorához ült, azt is elhagyá, pamlagain nyujtózva ásitozott, felöltözködött, s nagynehezen ebédig megölte az időt.

Ah minő szép a falusi élet!

Ebéd után ásitozott, olvasott, zongorázott, és öltözködék; még csak alkonyodni kezde, ekkor parancsot ada üveges hintajába fogatni, s midőn az előállt, még egyszer tükörbe tekinte, haján, s ing fodrozatán kissé rendezgetett, végre elhagyá szobáit, s kocsiba veté magát.

– Zengeyékhez.

A kocsi alig száz lépésnyire eső másik uri lakhoz robogott.

– Az uraság nincs hon – mond egy bérruhás szolga – vendégeivel sétalovaglást tesz.

Vérmesy látogató jegyét átadván, a kocsi párnái közé veté magát, onnan kiáltva cselédeinek:

– Az erdő felé.

Negyedórai séta után a kocsi ablakát kissé leeresztve mondá:

– Haza.

A kocsi megfordult, s e pillanatban emelkedő porfelleg látszott, Vérmesy odaszegzé tekintetét, s darab idő mulva az est homályában a porfellegből lovas csapat kezde kibontakozni

Mintha versenytéren volnának, a legsebesebb vágtatásban tartottak a kocsi felé.

A csapat élén egy hölgy villámként, tajtékzó ménjéről büszkén tekinte az elmaradozó társaságra. Toll, fátyol, és amazon öltözék festői szépségben uszott utána a légben.

A hölgy ajkin győzelmi mosoly ült.

A mén hirtelen ég felé veté két első lábait, fejét szügyébe vágta, egyet prüszkölt, s gyönyörü lanczádát vágott egykét öles árkon át.

Vérmesy kétségbeesett sikoltást tőn. Tán maga sem tudja, mi lepte meg inkább, a nyaktörő ugrás-e? vagy a hölgy szépsége?

A hölgy fülét a sikoltás megüté, negédesen forditá fürtös fejét a kocsi felé, kecsesen mosolyga, s tovább vágtatott.

Ez alatt a férfisereg is átugratá az árkot, s bátorságra sarkantyuzva lovaikat a hölgy után iparkodának, egyhangulag kiáltván:

– Zultánát lehetlen meggyőzni!

Vérmesy a távozók után bámult.

Gyönyörü est volt, a szép egen csak játszi gyermekként itt-ott pajkosan kergetőzött nehány negédes felhőcske, s mint tündérregékben a túlvilági lények pillanatonként változtaták alakjokat. A nap nyájas mosolylyal tekinte vissza lefutott pályájára, s vérvörös terület környezé, mintha az ég, a világ e legnagyobb hősének diadalútját biborszőnyeggel vonta volna be, igy lassu méltósággal, s teljes fényben vonult a hegyek közé, jóltevő erejének nem csekély részét hagyván maga után. A hold fátyolaiból lassan bontakozni kezdett, s itt-ott kaczér ragyogással villant fel egy-egy csillag.

Vérmesy mindezt nem élvezé, ő hazaérkezvén, gondolatokba mélyedve könyökölt ki ablakán.

Kün a pásztorgyermekek füzfából készült sipjaik panaszos hangjai közé a hazatérő nyáj, vagy csorda kolompjának otromba kongása vegyült. A mezei munkáról haza gyalogoló lánykák érczteljes dala, s a napszámot végzett legénység éles fütyülése az egész falut betölté, mely hangversenyt a közbeközbe tett béres ostordurranás egészité ki.

– Vendégek érkeznek – jelenté egy inas.

– Vérmesy álmodozásaiból felrezzent.

Mintegy ötven éves férfi toppant be, ezt két ifju követé.

Üdvözletöket a házi úr mély bókkal fogadá.

– Ön – kezdé a koros férfi – nálam volt, igen sajnálom, hogy a szerencsét elmulasztám.

– Tehát Zengey urhoz van szerencsém?

– Szolgálatára ifju barátom, viszonzá meleg kézszoritással Zengey. – Ezek itt Rejtélyi és Verebély barátim derék szomszédink.

Kölcsönös üdvözlet és kézszoritások.

– Méltóztatnak helyt foglalni.

– Egy pillanatra ám legyen, s aztán ön velünk jövend, az elmulasztottat kell helyre pótolnunk. Remélem együtt töltendjük az estét.

– Igen le vagyok kötelezve.

– Hagyjuk az efféle kitételeket a városi évszakra, most falusiassan szivünk szerint mulassunk. Boldogult atyjával sok vig napokat éltünk e falvacskában. Már öt éve nem voltam lent, és ön?

– Én?.. én gyermek éveim óta nem voltam itt.

– Ah! – kiáltá egyhangulag a két fiu – tehát be kell iktatnunk a birtokba.

– Az igaz – mond az öreg ur – mikor?

– A mikor parancsolják.

– Tegyen határnapot és vendégei leszünk.

– Mához egy hétre.

– Helyes, helyes!

– És most, ha ugy tetszik…

– Én készen vagyok.

A kis társaság elindult. Vérmesy Zengeyvel, a másik két ifju együtt karöltve.

Zengeynél minden élt, az udvarban csatlósok fáradt paripákat jártattak, s az érkezők elé vígan szökdécseltek az agarak; a folyosón cselédek keltek ide s tova.

Vérmesyt a terembe vezeték, hol több ifju és korosabb férfi volt, a kölcsönös bemutatás után számtalan alkalmi kérdés és válasz cseréltetett.

A házi ur egy felséges zamatu lopez szivarral kinálá vendégét.

– Köszönöm nem vagyok dohányzó.

A játékasztalok elrendeztettek, itt whist, ott lansquenet, és más játékok; Vérmesy egyikben sem vőn részt, s kelletlenül köhécselve kendőjével szelelé orra alól az alkalmatlan szivarfüstöt.

A házi ur zavarba kezde jőni, nem tudván uj vendégével mit kezdjen? legjobb spanyol borait hordatá.

– Egy pohár Madeirát – kinálgatá.

– Köszönöm, de ha szabad czitromost kérnék.

A játék folyt, s Vérmesy egyik asztaltól a másikhoz sétálgatott.

– Leányom? – kérdé Zengey egy inastól.

– Elhagyá öltöző szobáját.

– Ha tetszik – szólt Vérmesyhez – leányomhoz vezetem.

Vérmesy készséggel fogadá az ajánlatot.

Midőn eltávozának, az egész társaság, mintha összebeszélt volna, utánuk nézett, s mindenki ajkira mosoly szált.

– Hogy tetszik a szomszéd? kérdé Rejtélyi.

– Kár hogy dajkát nem hozott magával – felelé egy más.

– Kiváncsi vagyok – mond Verebély – miként tölti el napjait?

– Hihetőleg bábozik – jegyzé meg az iménti.

– Hahaha.

– Se dohány, se bor, se kártya… kár hogy nem visel fejkötőt.

És korlátlan kezdett az egész társaság Vérmesyre élczezni.

Mathild egyszerü házi köntösben, himzésnél ült, gyönyörü szőke fürtei közt egy tavaszi rózsa piroslott.

– Leányom, Vérmesy ur.

Mathild felveté kék szemeit, Vérmesy magát az eget látta benne.

Mindkét részről néma üdvözlet.

– Ma remegtem nagysádért – kezdé Vérmesy.

– Hogyan, vész fenyegetett volna?

– Ama nyaktörő ugrás, mit lova tőn.

– Zultánám a legbiztosb szökő. De hogyan uram, tán ön volt azon kocsiban?

– Volt szerencsém onnan a legtündériebb jelenetet csodálni. Az oly elragadó szép volt! Ha soha éltemben festő nem ohajtottam is lenni, azon perczben irigylém bár kinek is a müvészet azon ágát.

– Nem emlékszem valami oly festői jelenetre, hacsak a hanyatló napot nem érti ön?

– Akkor nem hanyatlani, de feltünni látám a napot. Azon pillanat, midőn a ló madár könnyüséggel szökkené át az árkot, s azon leirhatlan kifejezés, mely nagysád tekintetében feküdt, azon elragadó mosoly, mellyel követőit versenyre látszott hivni, mindez oly költői, oly szép volt, hogy a hajdankor istennői egyikét képzelém szellemszárnyain előttem lebegni.

Ön ha nem festő is, de költő.

– Nyomoru költészet az, ha valami dicső szépnek még vázlatát sem vagyunk képesek leirni.

A költészetről eszmelánczolatnál fogva a beszéd a költőkre vitetett át. Bulwer, lord Byron, Dumas, Soulié, Eötvös és Jósika leggyakoriabban emlittetének.

Az órák perczekké váltak.

Thalbergnek egy remek szerzeményét négy kézre eljátszák.

Ez a kártyázó társaságot talpra villanyozá, s egyik a másik után a zongora közelébe sompolygott.

Vérmesy el volt ragadtatva, s ha játék közben keze véletlen Mathildével érintkeze, minden vére fejébe szökkent.

Az esteli felhordatott, mindenki derült arcz s vidor kedélylyel ült asztalhoz.

Az est hőse Vérmesy volt, suttogva tétettek ugyan ellene keserű megjegyzések, de irányában mégis kitünő figyelem tanusittatott. Beszéddel tartá a társaságot, London, Milano oly könnyedén pengett le ajkiról, mintha valamely szomszéd megye székvárosáról szólna; Rachel, Macredy, Frascini, Ronconi, Feretti, Taglioni, Cerrito, Lola Montez mintha csak intésire várnának, hogy müvészetök egész hatalmát lábaihoz tegyék; a Theatre Français, Scala és Fenice mintha tulajdoni volnának. Szóval előadásaiban sok hányavetés, de sok tapasztalás is volt.

Mathild végetlen érdekkel hallgatá, s nefelejts szemeit csak olyankor kapá le az előadóról, ha az tekintetét huzamosabban pihenteté rajta.

Esteli után a társaság még poharazott, Vérmesy – szivében viharral – sétálgata, s mindig leste a pillanatot, hogy tekintete Mathildéval találkozzék, – hasztalan. Egyszerre egy munkában lévő gyönyörű himzés előtt megállt.

– Nagysád – kérdé Mathildtól – mi leend ez?

– Vadásztáska.

– S már szánva valakinek?

– Okvetlen.

– Ki leend a szerencsés?

– Azt meg kell érdemelni.

– Valóban remek mű… de szabad rajta valamit változtatnom?

– Ha czélszerű, köszönettel veendem.

– E nyúl igen gubbaszkodik, futásában inkább el kell nyulnia, – ezzel bontogatni kezdé; tűt vőn, s egész ügyességgel hímzett.

– Nem mondám? – jegyzé meg Verebély – kár hogy nem visel fejkötőt. Most már himzéshez kezd.

– Bizony – igazolá Rejtélyi – azt hiszem jobban is forgatja a tűt, mint a vadászostort, vagy a tollat.

– Igy – mondá önelégülten Vérmesy – most mindjárt természetesebb.

– Valóban helyes – dícséré Mathild – és minő jól dolgozta, egy öltést sem hibázott, az árnyékolás is igen jó.

– És most ha szabad tudnom ki a szerencsés?…

– Akár ön is.

– Hogyan nagysád… merném e hinni, hogy… és fülig elpirult.

– Na igen, mert reméllem csak ön is fog versenyezni; tíz nap mulva futtatást rendezünk, az első nyertesé ezen táska.

– Minden iparom leend birásához jutni. –

Éjfél elmult, mindnyájan szétoszlának. A közelebb eső szomszédok haza lovagoltak, a távoliabbak pedig vendégszobáikba tértek.

Vérmesy is hazament, keblében egész tengerét vive azon érzelemnek, melyet ő eddig csak mások szívében birt ébreszteni. Lefekvék, életében nyugtalanabb éje nem volt. Álma majd rémes, majd meg tündéri vala. Eleinte önmagáról sem akará hinni, küzdött, ellene, hasztalan! végre elismeré, hogy neki e hölgy véghetlen tetszik, hogy szerelmes.

Másnap eszébe jutott a Mathild által rendezendő lóverseny, az ebéd, mindezek nagy tervezgetésekre nyujtának tért.

A komornyik előhivatott.

– Pestre kell menned, még pedig azonnal.

– S dolgaim?

– Egy kitünő szakácsot hozni, s szabómtól angol lovagló öltözéket.

A komornyik távozott, Vérmesy pedig tükör elé ült.

Öt nap folyt el csupa öltözködés és látogatás közt, s ez idő alatt Vérmesy fokonként merengőbb lőn.

Mathild másoknak több figyelmet látszott osztani, mint neki, s ez őt mélyen sebzé. Végre elhatárzá, keblét az imádott hölgy előtt feltárni, mert kínzó helyzete kétségbeeséssel fenyegeté. Ismét Zengeyékhez ment, Mathildot mint rendesen, munkánál találta.

Mathild irányában hideg, udvarias, és tartózkodó volt. Soha mélyebben munkába nem merült, mint midőn Vérmesy mellette sohajtozott, szemeit himzéséről csak lopva emelé fel.

Ellenben a később érkezett Rejtélyivel enyelgett, nevetgélt, és bensőséggel társalga.

Vérmesy hátra vonult. Rejtélyit magával kezdé hasonlítgatni, s kivéve: hogy az vagy öt évvel fiatalabb volt, saját személyében tömérdek előnyt fedezett fel, mert noha el kelle ismernie: miszerint Rejtélyi arcza szabályos, de napbarnította, termete csinos, de öltözéke izléstelen s ferde szabásu; hangja kellemes, de társalgási modora darabos. És mégis ez embertől féltette ideálját, ez embert szerette volna a poklok hetedikére kergetni.

Vérmesy nem találta helyét, majd egy könyvet vőn kezébe, s lapozgatá, majd a zongorához ült, és sötét kedélyéhez mért bús ábrándot játsza le, majd egészen neki érzékenyűlve Márthából éneklé: „Ég bocsássa meg hibádat“ sat. de eredmény nélkül hangzék el. Végre lábaihoz folyamodott, egyik teremből a másikba, folyosóra, kertbe, az utczára, s maga sem tudja miként, haza sétált.

Zengeyékhez két egész nap nem ment, az idő neki végetlen volt. A nagy ebéd napja bekövetkezék, az egész vidék férfiai összehivattak, s egyhangulag vallák, hogy fényesb s gazdagabb megvendéglésben soha sem részesültek, de délután mégis ki merre tudott, megszökék, mert a vigság oly erőtetett, a társalgás oly feszes, a házi ur oly unalmas volt, hogy inkább ohajtott bár melyik is magányban, kedve szerint unatkozni, mint ily hangulatu társaságban akarata ellen nyájas arczot ölteni.

Vérmesy egyedül maradt, s ő áldotta értte istenét, mert a zaj neki terhére volt, mások vigsága lelkének fájt.

Van egy neme a fájdalomnak, mely ifju kebelben keres tanyát, s e fájdalmakra egész életünkön át szivesen emlékszünk. Midőn még sajong keblünkben, hozzá mérhetőt nem képzelünk, kinzó és emésztő az, áthasogatja a velőt, leveri a szellemet, testben és lélekben beteggé tesz, őrüléssel fenyeget, és később e fájdalmakat édeseknek nevezzük, és valóban kell is benne valami édesnek lenni, mert a szerelmesnek nyujtsatok ezer módot a vidulásra, s ezerszer dobandja azt szemeitek közé; adjatok csalhatatlan balzsamot fájdalmára, lábbal tiprandja szét; nyissatok neki utat a szórakozásra, önkényt zárandja azt el; igérjetek fájdalmáért boldogságot, s ő a cserét nem fogadandja el. Igen, igen! e fájdalomban, bár mily kinzó és mély, van édes, van költőiség!