Part 6

– Oh igen; már régen gyanakodva rá, meggyőződést szerzendő, ma az álarczos bálba mentem és nem csalódtam, ő ott volt, s mindig egy nő oldalán.

Ismeri ön a féltékenység kinait? oh azok rettenetesek!

Mindig szemmel tartám, s midőn együtt távozának, nyomba követém. Férjem ugy látszik rám ismert, miután hasonlót tőn. Kinzóim ama házba tüntek el, férjem már már utolért. Kétségbeesetten tekinték körül, ön ablakait világitva láttam, s a nélkül hogy gondolkoztam volna, becsengeték. Ismeri helyzetemet, remélem, irántami itélete nem leend szigorú.

– És az a nyomorult önt megcsalá!

– Pedig ifju vagyok.

– És szép.

– Legalább udvarlóim azt mondák.

Nehány kisérletet tevék a leálarczozásra, de sikeretlen, mit különben nagyon erőtetni sem merék, nehogy a bennem helyzett bizalmat s lovagiasságot sértsem.

– Uram! az idő eltelt, nem volna szives eltávolitásom iránt intézkedni?

Egyet sohajték, s bérkocsi után küldtem, az rövid idő alatt a kapu elé robogott, s miután az utczát végig vizsgáltatám, ha nem leskelődik-e valaki, a szép ismeretlennek köpenyét vállaira adám.

– Önzéstelen védelme, udvarias viselete s lovagias bánásmódja örökre lekötelezett – igy vőn bucsut.

– És ne halljak kegyedről többé semmit? helyzetéről, mely annyira érdekel, ne kapjak tudósitást?

– Szavamat adom, fog kapni.

– Mikor?

– Még ma.

Ezzel karomba fogózék, s engem az ajtó felé vonczolt. Lábaimra ónsuly nehezült.

– Csak el fog kocsimig kisérni.

– Ah – igen.

A sötét előszobában még egyszer megállapodám.

– Mit akar? – kérdő ő.

Ez kegyetlenség, tőlem ily hidegen megválni.

Válasz helyett álarczát levevé, s ajkaimra forró csókot nyoma. Megszédültem ez élvben.

– Most siessünk – sürgete.

Én engedelmeskedém.

Midőn a kocsi tova robogott, szivemet vélém utána szakadni.

Mellre lankasztott fővel, s lehangoltan térék szobámba.

Az egész oly álomszerű, oly mesés alakban tünt fel előttem.

Szavait, alakját s megjelenését emlékembe visszaidézve sokáig elmerengtem. Kész regényt láték belőle, s hatásra számitólag tervezém ki azon pillanatot, midőn rejtélyes hölgyem magát megismertetendi. Láttam vért folyni, hol a magamét, hol az áruló kedvesét; a férjt is elképzelém, halovány arcz, keskeny szederjes ajkak, apró de eleven szemek, őszbevegyült fő és kezében villogó tőr.

Sokáig, felette sokáig ábrándoztam s egyszerre azon ébredék, hogy az utczán már javában járkálnak.

Most jő a java, vigyázz el ne ájulj. Iróasztalomhoz lépdelék, órámon megtekintendő: ha vajjon érdemes-e még lefeküdni? képzeld – arany horgonyórámat nem találám helyén. Jól emlékszem, haza jövetelemkor még felhuzám s halomba emelkedő hosszu arany lánczra rézsint fektetém, az óra lánczostól hiányzott.

Hova tünhetett? mindent felkeresék, mintha csak a föld nyelte volna el.

Szobámban az álzotton kivül azóta senki sem járt.

Ajtómon kopogás.

– Szabad.

Egy idegen férfi lép be.

– Uram! – kezdé szokott idvezlet után – önnél az éjjel egy álzott volt.

– Ismeri? – kérdém elragadtatással, többé nem a személy érdekelt, hanem órám után aggódék.

– Nem – viszonzá hidegen – ép azért jövék önhöz, én a ruhatárnok vagyok. Azon hölgy a mult bálra egy ékes öltözéket bérelt ki, s megszökött vele. Én nyomban követém a házig, itt a házmester ellenszegült, s azt mondá, ha követelésem van, reggel jelentsem magam önnél. Itt vagyok uram, vagy a fehér atlasz dominot, vagy 45 pftot követelek.

– Kára 45 pgő ftra rug?

– Igen uram, itt az árjegyzék.

– Szerencsés ember!

– Hogyan?

– Mert az enyim négyszáz negyvenre megy.

– Nincs időm tréfálni, fizessen vagy bepanaszlom.

– Igen uram, de engem jobban meglopott.

– Az a kegyed hibája, miért fogadá be.

Különben ez embernek igaza volt… fizetnem kelle.

Két órával ezelőtt e levelet kapám. Olvasd.

„Nemes lovagom!

Sorsomról tudósitni igérém. Bátorságban vagyok, köszönöm irányomban tanusitott gyöngéd viseletét.

Ön mivelt férfi, tehát tudni fogja, hogy egy álzottnak igen sok szabad, bocsánat hát a kis tréfáért, mit önnel üztem, hiába, ez szabadalmunk. Mit zsarnok férjemről, hűtlen szeretőmről regélék, egy szó sem igaz. Annyi azonban igaz, hogy önnél kellemes órát tölték, minek emlékeül óráját vivém el, ön cserében szivemet birja.

Nekünk soh sem szabad többé látnunk egymást, isten önnel örökre. Ha nem fogja tudni, hányat ütött az óra, emlékezzék rám

lekötelezettje a fehér domino.“

– Mit mondasz hozzá? – kérdé tőlem Gyula.

– Azt, hogy ily érdekes esemény után lehetlen theát reggelizni, – ezzel egy üveg cognacot nyiték fel.

– Nem bánom, hát tölts, de senkinek se szólj, szégyenlem, hogy igy rá szedtek.

– Szólni? szavamat adom, senkinek, hanem irni fogok. Széped egészségére.

– Ne gunyolj, ilyesmi rajtad is megtörténhetik.

– Teljes lehetetlen.

– Miért?

Mert… mert… az okát elhallgatom. Éljen a farsang és az elmés álzottak!

LEKÜZDÖTT SZENVEDÉS.

Pestbuda fölött sűrü felhőtömeg fátyolozá az eget, s mintha tengert karolt volna magához, oly nehéz cseppekben özönlött az eső; a gyéren aggatott lámpák kétes világot árasztának szük körükben, az utczák népetlenek valának, pedig az esti kilencz óra még nem hangzék el, s azt lehete hinni, hogy egész város mély álomba szenderült, ha az ablakfüggönyökön áttörő gyenge fény nem bizonyitja, hogy a kietlen őszi est zivatara elől mindenki barátságos hajlokába vonult.

A Terézkülváros egyik elhagyatott utczájában egy bérkocsi ázott. Nem messze tőle két egyén, szorosan esernyő alá rejtőzve suttogott, fölöttük történetesen egy lámpa pislogott, melynek segitségével az egyikben aszott nőre, a másikban divatos uracsra lehete ismerni.

– Lépteket hallok, – mond a nő az ifju köpenyét megrántva, s mindketten falhoz vonultak. E perczben férfialak közelite hozzájok, s a gyanus személyzetet megpillantván, észrevétlenül lopódzott egy közel kapu alá az előtte rejtélyeseket kihallgatandó.

– Ugy, ugy, – folytatá az ifju félbeszakitott beszédét – Sára lelkem! számitásom nem csalhat.

– Hej téns ur! – sopánkodék a nő – e kisérletben sokat veszélyeztetek.

– Ugyan mit? a Bőgőzy család kegyét? aranyokon vásárlom meg.

– De ha tényen kapatva igazság elé állittatom.

– Ne szabadkozzék oly soká, itt van 20 arany felpénzül, ha Jankát elhozza, kétannyit adok, s ha vállalatunkban baj éri, pártfogásomra számithat. No azt hiszem ezzel beérheti, most pedig ne pazarolja az időt, hanem lásson dologhoz.

– No hát Isten nevében – fejezé be a bérkocsira vánszorgó nő. – Egy percz mulva az ifju egyedül állott.

Több ifju hölgy s gyermek vidoran mosolygó arczczal ült teritett asztal körül, s ártatlan enyelgés, jó kedély füszerezé az egyszerü estelit; rejtély, elmés mondat a barátságos társaságot gyakran hangosb kaczajra inditá, s ilyenkor az elnöklő korosabb hölgy illedelem korlátiba utasítá a kis pajzánkodókat. Itt egy magánintézet növendékeit látjuk, aggodalom, bú és fájdalom nélkül, izletes vacsora mellett egészséges étvágygyal.

Már hálaima zengett le a tiszta ajkakról, midőn a szobalány azon tudósitással jött be, hogy Janka kisasszony kerestetik.

Egy alig 16 évet haladott delitermetü igen-igen szép leányka lebege végig a teremen; kiváncsi társnői közől néhányan utána lejtettek. Kevés idő mulva Janka visszatért; arczán öröm s ijedtség nemét, a zavart bizonytalanságnak láttatá.

– Nos – mi hir? – kérdé a nevelőné.

– Elíz kisasszony! – mond Janka örömmel – kedves mamám megérkezett; de – folytatá könycseppet morzsolva szét emlényszemében – roszul van.

– Megtörte kissé az utazás.

– Engem magához kiván.

– De e nedves, hideg időben.

– Sára, a házgondviselőné mondá, – ő jött ide.

– Én nem tagadhatom meg anyád kérését, ámbár megvallom, nincs kedvem téged éj idején elbocsátani. Na, de ha jó anyád szeretne látni, siess. – Ezzel a szép lányka derült homlokára nyomá ajkit nemével az anyai szeretetnek.

Janka köpenyt vőn, s futtában társnéit sorba csókolván, nyilsebességgel szaladt le a lépcsőkön. Sára már a bérkocsiban várt, midőn Janka annak ajtaját szelesen becsapva, bizalmasan ült a különben igen fecsegő, de most hallgatag Sára mellé.

– Sára! ön ma oly különös előttem, oly gondolkozó, mond hosszu szünet után a kecses leányka.

Sára közönyös mosolyt erőltetett redős ajkira. Szóljon – folytatá agállyal Janka – tán veszélyben forog anyám.

– Dehogy viszonzá a fölszólitott – legfölebb kis főfájása van.

– Atyám is megjött?

– Nem.

– Bátyám tudja már anyám ittlétét?

– Alig hiszem. – Itt a társalgás megszakadt, mert Janka kérdéseire száraz feleleteket kapván, unta tovább is ostromolni társnéját, de mindemellett igen türelmetlennek látszék.

– Mikor érkezett anyám? – kérdé hosszu szün után Janka.

– Félóra előtt. – Lőn a válasz, s a beszélgetés ismét megszakadt.

Végre a kocsi megállapodék, ajtaja felnyilt, s az angyalszelid szüz dobogó kebellel pattant ki belőle, kedves anyja ölelésére sietve; de mennyire meg lőn lepetve, midőn egészen ismeretlen helyen találta magát; saját szemeinek sem akart hinni, az uralkodó sötétségben keresvén tévedést; de minden erölködése daczára is képtelen volt magát tájékozni.

– Az Istenért hol vagyunk? – kérdé a még mindig ülésén veszteglő Sárától.

– Igen jó helyen – viszonzá a homályból egy férfihang.

A kocsis előre megfizetett szerepét jól betanulván, a gyeplőt megrángatá, és tova haladt átkozott terhével – Sárával.

Janka egy sikoltással utána akart futni, de férfikéz tartá vissza, s e pillanatban ezer alakban ezer rém lézengett előtte; hangja elakadt, s ájulás környezé.

– Mit remegsz angyali gyermek? – hisz bátorságban vagy, biztatá az ifju a gyöngélkedőt.

– A mennyire – riada egy dörgő férfihang – gazember keze között lenni bátorságos – s izmos kéz ragadá galléron azon ifjut, kit Sárával oly meghitten láttunk tanakodni. Egy kanyarítás, s a párisi köpeny, nemes tulajdonosával együtt sárban fetrengett.

– Ördög és pokol! kém! – orditá a földhöz sujtott, – ezért véres elégtételt fogsz adni.

– Neked? bitófát süttetnék homlokodra, ha tehetném; neked a becsületrablónak, az erkölcstolvajnak? hordd el magad, különben féregként tiporlak össze, s hogy most többet nem kaptál, köszönd e szegény hölgy ijedtségének.

A kalandor nem mondatá magának másodszor az elutasitó szót, hanem sáros kezét görcsösen ökölre szoritván, homlokára sujtott, s boszút lihegve rohant el.

Az idegen Jankához fordult, ki reszketve függött karján.

– Kisasszony! – szólitá – hová vezessem?

Janka akadozva rebegé ki szállását, s karöltve elindultak. Hosszú csend után a hölgy elvesztett öntudatát visszanyervén, mennyei édes hangon mondá:

– Uram! én önnek mondhatlan hálával tartozom ön éltemet menté meg.

– Nem nekem – viszonzá vezetője – a gondviselésnek, hogy engem ezen alávaló terv fölfedezéséhez vezérlett. Mit én tevék, az kötelesség volt.

– Oh uram! éltemben ma érzem először parányiságomat! Ön annyit tőn értem, s én nem tehetek önért semmit.

– Legyen nyugodt – mond az idegen, s köpönyét összébb vonva, Jankát is figyelmezteté, hogy magát hűlés ellen védné: a hölgy gyermekileg engedelmeskedék. Némán haladtak; a csöndet csak az ereszekről leomló vizroham zavará. Halt! – kiálta a férfi egy hazatérő bérkocsisra; ez ügyes fordulattal mellettök teremvén, további parancsra várt, az ismeretlen közlé vele Janka szállását, s a kétszeresen követelt díjt szó nélkül lefizetvén, a lyánkát kocsira segité.

– Szabad-e tudni mentőm nevét? – rebegé esdve a hölgy.

A férfi mellőzve a választ, hajtást parancsolt a kocsisnak, ki e szóra gépileg emelvén ostorát lovaira, elrobogott. Az ismeretlen kissé gondolkozék, mintha e kaland valami keserü érzelmet lázított volna föl kebelében; néhányat lépett, s ismét merengésbe sülyedt; azután olyat sohajtott, mintha sulyos tehertől szabadulván, megkönnyebült volna s elsietett.

A rózsatéren megfeszitett erővel rángatá egy lyányka a csengetyüt – nem sokára lábcsoszogás volt hallható, ezt zárnyikorgás követé, a kapu megnyilt s az ott pislogó lámpa gyönge sugárival Janka halavány arczára világita, ki sebesen szaladt föl a lépcsőkön, félelemmel tekintvén vissza, mintha rém követné; s néhány percz mulva hófehér karát nevelőnéje nyaka körül fonván, zokogva panaszlá el a vele történteket, itt szerető kebelben meleg részvétre talált. Szegény gyermek! ő sirt a nélkül, hogy tudta volna, a derék férfi minő botránykövet tiprott össze előtte. Azt hitte, halálra akarták hurczolni, és nem gondolhatá el, miért? ellenben a nevelőné tekintetéből ki lehete venni, mikép ő a dolgot eredeti szennyében látja ugyan, de azt az ártatlan növendék előtt elhallgatá, szilárdul eltökélvén magában, Sárát reggelre törvényhatóság kezébe adni, ki azonban elég jós szellemmel birván, még azon éjjel mindjárt a gaztény után elillant.

Janka lefekvék, gyöngéd tagjai remegtek, s a kellemetlen esemény csak most kezdé teljes hatását gyakorlani idegzetére, gyakran összeborzadt, vállán ama férfikéz súlyát érezvén; majd ismét élesre fent kést látott dobogó szive felé villogni, s minden nemeit az erőszakos halálnak átgondolván, félénken rejté gazdag fürtű fejecskéjét a takaró alá, majd ismét csontvázakat szemlélt sírjaikból kiemelkedni, fülét gyászmeneti hangok tölték el, mig lassan erejét veszítve elaludt.

Álma sem volt sokkal nyugalmasabb.

II.

P...i vendéglő éttereme a mindennapi szokás ellenére üres volt, s csak egy félreeső asztalnál ült néhány ifju méla csöndben, gyakran koczczantva poharaikat.

– Gazsi! mond az egyik – nem türhetem a teli poharat, valaha fenékig szoktad volt színi.

– Dejszen – viszonzá a megszólitott – most sem cselekszem máskép, s azonnal tettleg bizonyitá.

– Szinte azt hittem – folytatá az első – hogy hanyatlottál egykori borfogyasztó erődben.

– Soha – erősité Gazsi – vagy legalább halálos ágyamig nem.

– Igy szeretem a vig czimborát, te csak lelke maradsz a dőzsölő társaságnak, – dicséré az imént szóló – de, veté utána, a többiekhez intézve szavait – mit szuszogtok oly álmosan? Istenemre gyávaság! ennyi ember, s képtelen egy kis pezsgőt elfogyasztani. Poharat kézbe: éljenek a jó pajtások!

– Éljenek! – viszhangozák mindnyájan.

– Élj te is Feri barátom! – tevé utána egy szőke ifju, ki szavát eddig nem hallatá. – Ezt élénk mozgás követé, a poharak összecsengtek, a palaczkok tartalma fogyni kezdett, s a lankadt arczokon kedvsugár ömlött végig.

– A felköszöntés engem is illet – mond egy ujdon érkezett vendég.

– Mennykő! üdvezlé Gazsi a hivatlant, – te az ördöggel czimborálsz.

– Meglehet.

– De ugy van – erősité Gazsi – különben ily zivatarban födél alatt ülnél.

– Hát a kalandok hol maradnának?… Pinczér! vizet – ekkor előlépett, bemocskolt köpenyét egy székre dobá, s mosdani kezdett.

A vig társaság a fülig sáros uracsot bámulá.

– Bárócskám! – kezdé Feri kaczagva – te ugyan megmérted az utczát!

– Ördög és pokol! – dühönge báró Garády – nyakát tekerem ki annak a…

– Kinek? kinek? – kérdék egyhangulag.

– Hm! egy bérkocsis teli torokkal rám kiálta, – én hirtelen el akartam ugrani, megcsúsztam… és… és…

– És a sárba terültél, vága közbe Gazsi.

– A mint látjátok! – No ez se baj; pinczér! taszíts elő még két palaczk pezsgőt, – de a javából ám.

– A mint látom – ásitozá egy gyönyörü példája az éjjelezőknek – mi ott folytatjuk, hol három hét előtt elhagyók.

– Ugy is kell azt – erősíté Gazsi – hisz egészen kiestünk a mulatsági modorból; – három hétig szünetet tartani, istenemre! az ily korhely ficzkóknak sok! most ujra bele kell okulnunk.

E perczben egy magas halvány ifju toppant be arczán komolyság mély gondolkozással látszék összeolvadni. Első tekintete báró Garádyra esett, ki zavarodva forditá el róla szemeit. Hideg fejbillentéssel üdvözlé a jelenlevőket, s nem messze teritett asztalhoz ült. Az étlapot hirtelen átfutá, s kirendelé vacsoráját.

A vigadók fejeiket összedugván gúnymosolyogva suttogák: „A különcz!“ azután napi eseményeikről beszéltek: egyik „rendezvous“-t mulasztott el, másik egy bizonyos győzelemnél lépett vissza, s mindenki elbizottan dicsekvék valamivel, kivevén Garádyt; ő szótlanul hallgatá társait.

– No s – kezdé az ugynevezett különcz – báró Garády! miért nem regéli el ön is mai kalandját? hiszem, igen mulattatna.

A felszólitott fölpattant, öklével az asztalra sujtott, s lángveres lőn, szeme tűzszikrát villogott a felhivóra, ajka megnyílt, szitkot dörgendő a vakmerőre, de az indulat annyira elönté, hogy csak ezt rebegheté: Uram!

– Csak ugy gondoltam – mond a jeleneten legkevésbé sem indulva meg az érdeklett egyén – hanem volt-e valami kalandja?

– Nem! veté feleletül báró Garády s leült.

– Ez rendkivüli esemény – elmélkedék meglepetéséből fölocsudva Gazsi – az örökké közönyös Áldányit valami mégis érdekelni látszik, átkozott hideg vére melegülni kezd, s nyelve megoldatott. És a derék Garády nélkülem itta le magát, – kell-e ennél több?

– Valóban – füzé tovább Feri a beszéd fonalát – Áldányi változásán magam is bámulok, és becsületemre! saját rovásomra még tiz pezsgőpalaczkból pattogtatnám ki a dugót, ha vele elbeszéltethetném csak egyetlen kalandját.

Ezt harsány kaczaj követé.

– Kár volna – ellenveté Áldányi – költségeskedni, mert beszédem egynek önök közül gazbélyeget sütne homlokára.

E szók felrázták a társaságot, s zajosan rúgván ki maguk alól a széket, megtámadásra állottak készen.

– Ez általános sértés – dühönge Feri – vagy nevezze meg – kire irányozvák szavai.

– Ma nincs hozzá kedvem.

– Mert gyáva vagy! – mond az imént szóló.

– Fattyu! – kiáltá Áldányi – belőled bor beszél.

– Hah én fattyu! ki merte ezt egy Bőgőzynek mondani? harsogá Feri teli torokkal, s az indulat első rohamában dühösen tekinte körül, valamit Áldányi fejéhez sujtandót találni.

– Vessük ki! – határozá zajosan az ittas társaság. Bőgőzy lassan összeszedvén lelki erejét: Ha valaki – mond ő – hozzá merészel nyulni, – velem leend baja.

– Ő czudarul megsértett – mond Gazsi.

– Az az én gondom, majd elintézem vele. – Csak nem aljasodunk korcsmai verekedésre?

Ezt általános helyeslő morgás követé.

Áldányi fizetett, s Ferinek sokat jelentőleg mondá: Mi meg fogjuk egymást még érteni, – s erősen csapta be maga után az ajtót.

– Hallatlan hiba volt – jegyzé meg Gazsi – csak igy szárazon elbocsátani.

– Persze – igazolák mindnyájan.

– Mit értitek ti? – korholá őket Feri – igyatok! veté utána erőltetett mosollyal, s feledjük mára e kedvetlen jelenetet.

– Csak nem fogod annyiban hagyni? – tudakozá az egyik.

Bőgőzy Feri, mert ő volt az, a szép Janka fivére, sértett önérzet büszkeségével nézte le a kérdezősködőt, s miután a fönebbi kérdést valamennyien ismétlék, nemes haraggal hagyá el a vendéglőt, bizonyossá téve pajtásait, hogy ez ügybeni viselete sem reá, sem társaira nem hozand szégyent. –

Fél óra után a többiek is elszéledtek.

III.

Mennyeibb ihlet egy család keblét meg nem szállhatja, mint hosszas távollét után a viszonlátás öröme. A gyermek sok édes álmát véli szerető anyja karjai közt létesülni; szerencse, és baleset oly melegen közöltetik, hogy a bizodalom szent hangja égi malasztként vonul át a kedélyen, s legőszintébb részvétre hevíti a szíveket. A szülők szerette gyermekeik tekintetében élni, és halni szeretnének: a világ legnagyobb kincsét hiszik keblökre ölelni, őket forróan zárva karjaik közé, s azoknak kedves beszédében magasra épitett reményök fokozatán látják magokat. Az Isten nem hiányzik ily jeleneteknél, hogy a cselekvésben imádkozókat üdvezítse.

Ily fölséges helyzetben találjuk a Bőgőzycsaládot beszélyünk kezdete után két hétre. A szerető anya Janka kezét melegen szoritva figyelmezett annak beszédére; az atya komolyan gondolkozó arczot ölte, s keresztbe font karokkal asztalhoz támaszkodva hallgatá leányát. Feri pedig gyors léptekkel föl s alá járkált.

– Holnap – mond Bőgőzy – de még ma tüstént rendeléseket teszek Sára felkutatására.

– Dejszen – jegyzé meg Janka – Eliz kisasszony mindent elkövetett, a rendőrségnek díjt igért, de hasztalan.

– A gazembernek – folytatá kis szün után Bőgőzy, csak annak szeretnék nyomába jutni. Megismernéd-e? – kérdé Jankától.

– Oh atyácskám! hisz sötét volt, mint az enyészet éjjelén.

– Hát ama derék férfiút? – kérdé az anya.

– Ezrek közől is felelé Janka – ő oly derék, csakhogy nem akará magát megnevezni.

– Minő szerénység! – kiáltá lángoló tekintettel Feri

– Különös – tanakodék az öreg ur – mindkettőket azonegy estve környeze baj – de csakhogy veszély nem ért.

– Hah! – mond Feri tombolva – én ráakadok enyémre. – Istenemre! ovakodni fog valaha engem megsérteni, vagy soha többé kezembe nem veszem pisztolyim!

Az atya feddő tekintetet vetett rá, s bizonyossá tevé, hogy erről még szólandnak együtt.

A harangok delet zúgtak, a szép idő sok embert csalt ki, s különösen a vácziutczában hemzsegett a nép. A dorottyautczán díszes fogatok robogtak végig, s a dunapart felé vonuló sokaságtól el valának lepve a járdák. Több ismerőseink közt a fönebb említett Bőgőzycsaládot is ott látjuk haladni. A sokaság a casinóban adandó hangversenyre sereglett össze, a jeles Staudigl’ férfias csengésü mély hangján bámulandó. Mennyi igéző alak! ah ifju Pest! büszke lehetsz szépeidre, s vádolható-e a pajzán ifjuság, ha ily isteni szemlénél vére föllángolván, meghitt barátok közt a bájos hölgyekrőli észrevételek elragadó, vagy érzelgő modorban, szün nélkül bizalmas suttogásban tétettek? Egyik élete angyalát, másik földi üdvét, harmadik mennyei boldogságát nézte hullámzó kebellel, nézte, mint hat rá a lágy ömlengésekben áradó, majd ismét viharként felzúduló felséges hangmüvész, s mindenik imádottja arczáról akará leolvasni, minő hangulatba hozá lelkét a zenészet

Huszonnégy év, és semmi szenvedély, ifju kebel vágy nélkül: kihamvadt szív, és semmi remény! ez szinte hihetetlen, – de nézzétek a baloldali ablakpárkányzatok egyikéhez támaszkodó azon halvány ifjút, kinek tekintete lankadtan merül a tömegre a nélkül, hogy merengéseiből fölrázó tárgyra akadna – ez Áldányi: ha lát egy szép hölgyet, megnézi, mert szép, mint mi remek szobrot vagy müvészi festvényt, – érzelmei nem melegülnek föl, vére nem kering lázasban, lelke elveszité rugékonyságát. – Igen szenvedő állapotja lehet, – ugyan mi nyomhatja annyira?… ez az ő titka.

Feri Janka mellől hirtelen fölpattant, udvarias bocsánatesdeklések közt a szük helyeken átvergődve Áldányi előtt megálla, őt kezének gyöngéd érintésével elmélyedéséből fölvervén. – Janka távozó bátyját szemmel kiséré, s látszatólag megdöbbent, Ferit az emlitett egyénnel látván beszédbe eredni. – Örömtül zavarttan fordult anyjához, valamit súgott neki, s midőn mindketten oda pillantának, Áldányi épen tárczáját nyitá meg, abból jegyet vön elő s Ferinek adá, ki egy tekintetet vete rá, zsebébe rejté, s keresőleg tekintvén végig, a teremből kirohant. Janka szemei annyi jóság, – oly részvéttel függtek most Áldányin, mintha szenvedéseit megértené, s fájdalmaiban osztakoznék, s ha annak tekintete feléje tévedt, az ifju hölgy szorulni érezé kebelét, de ereje nem volt, csak egy perczig is elvonni szemeit a rég keresettről.

A hangversenynek vége lőn, s a hallgató közönség taps, és megelégedés közt oszlott el. –

* * *

Egyszerüen, de feltünő csinnal, s legválogatottab izléssel butorozott teremben egy tág karszék dagadozó vánkosai közt ült Áldányi olvasásba sülyedve. A léget hamvadó havanaszivar finom illata tölté el.

Kopogás; ezt az ajtónak rögtöni megnyitása követé, s Bőgőzy Feri b. Garádyval toppant be. Üdvezlésöket Áldányi hideg fejbillentéssel fogadá, s a lapot megjelölve könyvét letevé. B. Garádyra átjáró tekintetet vetve, üléséből fölemelkedék, s óráját tekinté.

– Ön – mond enyelgő mosollyal Ferihez – igen pontos.

– Mert férfiu vagyok.

– Annál könnyebb lesz önnel végeznem.

– Jövetelem okát tudja?

– Gyanítom.

– Ön engem fattyúnak nevezett.

– Mert akkor megérdemlé.

– S a mellett marad?

– Tanu nélkül szeretnék önnel szólani. Igenigen tisztelem a bárót – mond sajgó gúnynyomattal a háziur – de most fölötte lekötelezne, ha lakomat elhagyná.

– Én Bőgőzy segéde vagyok – szólamlék b. Garády – s igy itt kell maradnom.

– Ha szükség lesz önre – jegyzé meg Áldányi – nekem kevés beszélni valóm van Bőgőzy úrral.

– Itt – viszonzá b. Garády – csak az határozhat, hogy visszavonja ön a sértést, vagy

– Ön távozni fog – vága közbe felindulva Áldányi.

– Legyen – egyezék bele Feri – hagyj magunkra.