Degré Alajos novellái (1. kötet)

Part 5

Chapter 53,358 wordsPublic domain

Arthur eltávozott, részint a sürgetős levél folytában, részint azért, hogy látni ne kénytessék, mikép vezeti halálos ellene oltárhoz azt, kinek egyetlen mosolyáért vagyonát, csókjaért életét, szerelmeért lelki üdvösségét is elhagyta volna, nehogy látni kénytessék, miként emel egy gaz, boldogságot, szive romjain. Ő az egybekelést gátolni akarta, de félt az emberek éles gúnyától, rettegett, hogy szive szentségét, szerelmét a mérges nyelvek nevetség tárgyaul használandják, s még ezt is eltüri vala másoktól, de ha Klementinát e lépésért guny, vagy őt az imádott hölgy haragja éri, ugy őrült szenvedése a legborzasztóbb sirt nyitotta volna meg előtte. Czélszerűbbnek találta hát elhagyni a helyet hol szivvirágait durva lábakkal letiporják, nem látni a kezet, mely élte rózsáját leszakitja, s nem nézni a kéjt, mely vérén vásároltatik. Minden módhoz ragaszkodott, sorsával kibékülendő, minden utat megkisértett bánata lecsillapitására, de szive sokkal melegebben szeretett, hogysem rövid perczek alatt keblében a lángoló tüzet elnyomhatná. Elméjét ezer tárgyakra árasztá, s még is e gondolatnál akadt meg: vajjon Klementina boldog leend-e? – ha könyvet vőn, a lapokat értelem nélkül forgatá el, mert szivét, agyát csak Klementina foglalá el.

Fusson bár hova a szenvedő szerelmes, átokként kiséri szerencsétlen szenvedélye, s mínél tovább van a kedves alaktól, annál mélyebben eszi magát marczangoló fájdalma a kebelbe. Ily esetben nincs maradása, mert ha az ember nem szerettetik, az imádottnak tekintete éget, szava öl, vidorsága lankaszt, bánata kétségbe ejt, mosolya búsit, enyelgése megzavar, – s futni vágy a szerető; ha távol van, elméje kifárad a sok gondtól, álma inkább gyilkoló, mint erősitő, keblét öntüze emészti s vére lázadva tódul szive felé, ugy rémlik neki, mintha a kedves közelében a fájdalom édes lenne, mert csak látásából is kéjt remél szihatni, – és vissza vágy a szerető.

Egy hetet tölte Arthur jószágán, éltében a leghosszabbat. Itt uj csapás érte; a levél agg atyja veszélyes betegségét tárgyazta. Nem viraszhatott a kedves beteg ágyánál, mert alig ért ki elég korán arra, hogy atyai áldást nyerjen. Arthur ismét uton vala a város felé, semmivel sem nyugodtabb kedéllyel, mint elmentekor, mert atyját elveszté; s mert ez vala a nap, melyen Klementinának Frigottival örökké egyesülni kellett.

* * *

– Hány óra? – kérdé Béla lázas álmából felriadva.

– Tiz – válaszolá szolgája.

– Tiz!? – egek! még egy óra s Klementina keblén azon alávaló gaz háboritlan élvezendi a menny kéjeit! még egy óra s a szabaditásnak még csak reménye is sírba hanyatlik. Isten adj erőt! mert mindenkép gátlanom kell az egybekelést. Arthur nincs hon, irnom kell – – – nem, nem! én reszketek, fejem ég, de inkább összezuznám, mint e gondolat gyilkolja, hogy Klementina szerencsétlenségét én akadályozhatám vala, s nem tevém. Klementina! te mentve léssz! – Egy szolga fölsegité az ágyból s roppant gyorsasággal öltözködött, kalapját vevé s lankadtan rogyott vissza. Arthur! sohajtá, tenyerét erősen nyomva homlokához – Arthur! – ismétlé oly hangon mely szerelmet és félelmet gyanittat.

Hosszu szünet után könyt törüle szeméből, fölugrott s magasztosan mondá: Legyen! birja ő, én nyugodtan türöm veszteségemet, s mint élethalálra küzdő elszántan rohant ki.

*

Gr. Lipkeyéknél diszöltönyü vendégsereg zajlott a csarnokban, gróf Frigottit szerencse kivánások örömével környezék a férfiak, Klementina pedig, a szép hölgykoszorú legszebb virága, zokogva csüggött anyja nyakán. Az óra megkondult s gr. Lipkeyné ihletett lélekkel adá egyetlen gyermekére áldását; – a kocsik előrobogtak.

Az ajtó megnyilt s Béla halálsápadtan jött be. Frigottin tekintete rövid ideig fönakadt, azután Klementina anyjához közeledve remegő hangon mondá:

– Nagysád! kegyeddel szólani szeretnék.

– Egy óra mulva, ha sürgetős, viszonzá gőgösen a grófné.

– Késő lesz; jegyzé meg Béla egész bizonyossággal.

– Nem hallá ön, egy óra mulva – rivallá közbe Frigotti.

– Igen, no tehát szólok. Nagysád! ha kegyed leánya boldogságát, háza becsületét érdekében tartja, ugy e frigytől visszalépend.

A jelenvoltak kérdezőleg tekintének egymásra.

– Őrült ön? mond Frigotti, vagy mi köze e frigyhez?

– S ön kérdi azt? hahaha! hisz ha képzelhettem volna, hogy ön grófocskám csakugyan képes ily szemtelenségre, most az igért bélyeget homlokán viselné.

Gr. Lipkeyné eltávolitá Klementinát.

– Igen uram! – folytatá Béla előbb kezdett beszédét, én kimélni szoktam mindenkit, mig hallgatásom bünné nem fajul; azért mondjon le igényeiről s távozzék, különben itt tépem le álarczáját, nem pedig az utczai kövezeten.

– Uracskám! kezdé fölindulva Frigotti – előbb őrültnek hivém, de most azt kell tartanom hogy semmirekellő.

– Hidje azt, ha e hite boldogítja. Most azonban utoljára kérdem: el fog-e távozni, mielőtt itt bemutatnám.

– Azt tartom, itt engem mindenki ismer.

– Csak én nem ugy-e? – veté hozzá Béla éles hangon – no tehát ismerkedjünk. Kié e tőr?

– Ez – állitá Frigotti – a multkori álarczos bál éjjelén lopatott el tőlem, mint emlitém is már. Föltalálta a tolvajt?

– Szemtelen! kiálta Béla, hát karomon nem önnek orzkeze ejtett e tőrrel sebet, ugyanazon álarczos bál éjjelén?

– Minő silány rágalom! no lássa uracskám, ha ön megrontásomat csakugyan czéljaul tüzé ki, valószinűbb hazudságokkal kell vala előállania, nem pedig nevetségesekkel.

– Hazudság? – o gyáva Frigotti! tehát tudják meg, hogy ezen Frigotti egy fosztogató társulat tagja, gazczimborák főnöke, hamis játékos.

– A vád – mond elkomorodva a házinő – súlyos, én sajnálnám, ha…

– Igen – vága szavaiba Frigotti – ki fogja mindezeket bebizonyithatni?

– Én – hangzott egy belépő férfi ajkiról.

Frigotti elnémult, s kékült ajkait fogai közé szoritá, az érkezettben a bál éjjelén kifosztottat ismervén meg.

– Öcsém Gyula! te nálam…? – csodálkozék gr. Lipkeyné.

– Bár fogadásom volt, kegyed házába többé nem lépni, azt meg kelle szegnem, mert szinte érdekemben fekszik Klementina sorsa. Őt jöttem megmenteni. – Gróf ur! ismer-e engem.

– Soh se láttam.

– Ugy hát a velem jött egyéneket sem ismerendi – s egy nőt két gyermekkel vezetett be a megnyitott ajtón.

Frigotti megdöbbenve szemeit földre süté.

– Tekintsen ide gróf ur, e gyermekek öntül kenyeret fognak kérni.

Frigotti szemeit elfödé s kevés ideig habozott, azután körültekinte s a jelenlevők szemeiben könyüt látván rezegni, érzékenyülve kiálta fel:

– Igen, én e gyermekek atyja vagyok! – s szivéhez ragadá a kisdedeket. Huzamos csend, zavar, követé e jelenetet. Némelyek arczán nemes részvét, másokén káröröm mutatkozott.

– De – mond Frigotti – ki adott önnek uram jogot, gyermekeimet szégyenszemlére kiállitani, e nőt meggyalázni.

– Saját viselete.

– Istenemre! ez többé nem fog megtörténhetni. Emilia kövess oltárhoz e perczben.

– Megálljon – mond az idegen – legyen ön jó atya, munkás polgár, de előbb eddigi büneiért lakolnia kell. Önt mint hamis játékost, mint csalót a haditörvenyszék elé állitom.

– Engem? – ön? – haha! kicsoda ön.

– Én uram? én gr. Várdai ezredes vagyok, ön pedig foglyom. Mig ön fenyiték alatt büneiből ki fog tisztulni, e gyermekek atyja én leszek.

– A törvénynek engedelmeskednem kell – fejezé be Frigotti a beszédet s némán követé az ezredest.

Klementina tapsolt e nem várt szerencsés fordulaton.

* * *

Ez alatt Arthur haza érkezvén, szolgáit eltávolitá szobájából, s egyedül maradt keserü bánatával. Azt hitte hogy az elhatározó óra már ütött, s Klementina elválhatlanul Frigottié. Miért e bánat – gondolá – s megnyugvást keresett abban, hogy Klementina, Frigotti kebelén, még boldog lehet, hisz engem – sohajta utánna – soh se szerethetett volna. De hát ha boldogtalan leend, hátha mégis szivét megnyerhettem volna, ugy legyen világom a pokol, hogy nem iparkodtam gátolni. Ekkor egy levél ötlött szemébe, önkénytelenül nyult a lap után s olvasá. A levél Klementinának Bélához irt levele volt. Mint villámtól sujtott megrázkodék, ujra átfutá tartalmát, és szoborrá merevült. A lapot görcsösen szoritá markába arczszine elváltozott, s a meglepetéstől kábultan tántorga a közel falhoz, szeme harmadszor is a lapra esett, kékült ajka megnyilt s e szókat rebegé: „Béla! te hallgattál, te nem vagy őszinte barát. Istenem! sohajta utánna – két lénynek boldogsága függött egyetlen szavamtól, s őrült szenvedélyem annyira elkábita, hogy a szenvedőnek nem értém panaszát. – E perczben Béla toppant be az ajtón, szemeiben öröm s ajkán mosoly ült.

– Klementina? kérdé Arthur hirtelen barátja elé sietve. – Szabad, viszonzá Béla oly hangon, mely éleszt és sujt.

– Szabad! oh hát oknélküliek valának kifakadásaim. Bélám! e nem várt hir egekbe emel.

Bélának főgyönyöre volt mindenkor barátja örömein örvendeni, s most ez zavará meg őt, ez ejté kétségbe. Roppant küzdések közt veté magát Béla Arthur karjai közé, barátját keblére ölelé s szenvedőn sohajtott.

– Béla! – kezdé Arthur – te valamit titkolsz s ez téged emészt?

Béla hallgatott.

– Tehát egy szavad sincs barátod számára.

– Oh Arthur! kiálta Béla erős kitöréssel – Arthur! nekem futnom kell. Most utoljára dobogott szivem sziveden, utoljára szoritom baráti kezedet. Oh ez rettenetes! ha álmodtam volna, hogy valaki kebledről le akar szakitani, elátkoznám az éjt, mely e borzasztó képet varázslá elém, ha félreértés, irigység s rágalom szakadást eszközlött volna köztünk, az Istent leimádtam volna az égből, hadd boszulja a vétket, vagy földultam volna a poklot, hogy a sátán segitségével kiirthattam volna faját az ármány koholóinak; ha harag taszitott volna el valaha egymástól, kezeimet öngyilkossággal fertőztettem volna meg, mert te igaz, te istenadta barát vagy. Távol tőled éltem kopár, kedélyem bús, szivem megszaggatott leend, és mégis mennem kell. Arthur! holnap mulhatatlanul elutazom, tán sokára, tán örökre. Okát ne kérdd.

Arthur egy meleg könycseppet törle ki szeméből, s Béla kivánatában megegyezett.

Az utazási előkészületek megtétetvén, Arthur kérte Bélát, hogy gr. Lipkeyekhez kisérné el. Béla szivét erős fájdalom ragadta meg, szólni akart, magát kimentendő, de azt nem tehette a nélkül, hogy szive titkát el ne árulná. Barátjára tekinte, ki angyalszeliden s nyugodtan mosolyga. Béla nem állhatott ellent s hullámzó kebellel követé induló barátját.

*

A napi események után a grófné rosz hangulatban volt, ezt választásábani keserü csalódása okozhatá. Rettegett azonban attól is, hogy látogatói elég gyöngédtelenek lesznek volt kegyenczét Frigottit emliteni, s zavarodása fokonként növekedett. Klementina ellenben vidor és enyelgő volt.

Oh ifju kebel! irigylendő boldogságod, mig nem tudod a bút eltitkolni, s az örömet divat s illedelem korlátai közé szoritani; romlatlan szived Istenhez dobog, mert ismeretlen előtted az emberek álnoksága, szavad mennyei zengzetü, mert érzelmeid hű tolmácsa. Ó százszor boldog kebel! melyhez nem fér még a tettetés kigyója.

Beszélgetésük darab ideig közönyös dolgokról folyt; végre Arthur a grófnéhez fordulva tudtára adá, hogy jövetele czélját szeretné kijelenteni.

A grófné őt meghallgatni késznek nyilatkozván Arthur ünnepélyesen kezdé.

– Nagysád! Klementina szabad; – a nevezett elpirult, Béla reszketett.

– Szeretném – mond a grófné – ha ön erről hallgatott volna.

Őszinteségemhez nem férhet sértés, tudja meg tehát én mint kérő vagyok itt.

– Kimélet az egekért kimélet! esdeklé a szép Klementina.

– A grófnét ha e nyilatkozat meglepte is, tetszését nem palástolhatá el, s feddőleg tekinte remegő lányára.

Béla ereiben a vér majd felhevült, majd jéggé fagyott; arcza majd halálsápadt, majd lángvörös lőn. Ajka elkékült, s görcsösen fogódzott székébe, mert feje szédült, szeme káprázott. Oh Arthur! gondolá magában, ha tudnád, hogy szavad ereimbe mérget csöpögtet, keblembe kétségbeesést hoz, s szivembe gyilkot döf, elhallgatnál.

Rövid csend lőn, mialatt Béla székéről fölvánszorga s távozni akart. Arthur kérése őt akadályozá s leült a kinpadot végig türni. Arthur, Arthur! – füzé gondolatit tovább Béla – tudtodon kivül mi drága árt szabtál barátságodnak.

– Nagysád! – mond Arthur – az ifju, ki Klementina birásaért esd, gazdag.

– És én – sohajta magában Béla – földhöz sujtott szegény.

A grófné kétértelmüen válaszolt.

– Mondom gazdag – folytatá Arthur gazdagabb mint én.

– Tehát nem te?! vága közbe őrült kitöréssel Béla.

– Nem, kinek nevében jövök, Klementinától is szerettetik Nagysád! adja megegyezését – Klementina s Bélára mutatva – s e két nemes kebelt boldogitandja.

Béla szoborrá merevült. Klementina zokogott s a grófné arczán haragpir ömle el. Arthur szelid mosollyal közelite a grófnéhez s halkan mondá:

– Béla nagybátyja gazdag, mig ő az örökség birtokába jut, javaim kölcsönözzenek neki fényt, Klementina sorsához méltót. Adja Klementinát Bélának Nagysád, sok kellemetlenséget fog elháritani. Szabad válaszát kérnem?

– Két óra mulva.

– De Arthur – kezdé Béla most föleszmélve – honnan?

– Pszt! – vága közbe a kérdezett – e levél? sokat fölfedezett.

– Mit? – riada a grófné – leányomtól levél! hah! minő lealacsonyitás.

– Hidje el Béla miatt soh sem lesz oka pirulni – mond Arthur a grófné szavait neheztelve.

– A tatárba! már annyit szaladgáltam s hasztalan – hangzott a belépő Gyulának ajkiról. – –

Ah bocsánat hogy ily szelesen rontok be. Üdvet barátim de mi oka hogy ily zavart helyzetben vagytok.

Klementina a kérdező karjai közé szaladt, s megvallá szerelmét, Arthur ajánlatait.

– Hogyan – csodálkozék Gyula – s ön kedves néném?

– Többé semmi kifogásom, – adá megegyezését a grófné, legyenek boldogok.

– Igy szeretem önt – mond Gyula nénje kezeit csókolva.

A szerelmes pár előtt a nem várt menny megnyilt. Béla Arthur kezét melegen szoritá, s az eszközölt üdvet megköszönni nem volt szava. Arthur! kezdé végre Béla, hisz multkori nyilatkozatod egészen mást gyanittatott velem, – Arthur mély lélekzetet vőn s egyik kezét Bélának másikat Klementinának nyujtva mondá.

– Láttam a szerelem országa nem az én országom, mert mig más virágos téren rózsát szed, engem tövisei marnak, de egy férfiunak nem szerelmi érzelgés egyedüli hivatása, s azért bánom hogy egy perczig kétségbe estem sorsomon. Más téren keresek gyönyört, szinte szellemit, más virág nyujtsa illatát, szinte kellemest; más istennő adja nekem ihletét, szinte fellengzőt, s én boldog leszek: ezentul napjaim müvészetnek szentelvék. Kedvesim én elhagylak, utamban kisérjen azon öntudat, hogy kiket forrón szeretek, boldogok. Holnap Olaszországba utazom, s onnan tovább.

– Tehát együtt mehetünk – kiállta közbe nagy örömmel Gyula.

– Legyen – fejezé be Arthur a beszédet – de előbb szent kötés egyesitse a boldog párt.

Kevés óra mulva kivánata teljesült.

EGY ÁLZOTT TRÉFA.

Reggeli kilencz óra mult; ez különben elég késő, de báléj után dicséretre méltó és példás szorgalomra mutat, ha valaki ezen időben foglalkozásai után lát. Én ásiték, szemeimet vörösre dörzsölém, s ajkim közé szivart gyujtva, kalapomat fejembe nyomtam. Ki valék menendő.

Ajtóm felpattan, s Házay Gyula ront be.

Nevetségesb alakot alig láték. Arczában különös vegyülete volt a boszankodás, gúny, álmatlanság és jókedv kifejezésének.

– Hova készülsz? kérdé, magát egy karszékbe vetvén.

– Dolgaim után látok viszonzám.

– Negyed órát nem szentelhetnél nekem?

– Szivesen.

– Először is adj reggelit.

– Azonnal.

A gép alá tüzet gyujték, s két percz mulva zamatos thea párolgott előttünk.

– Mit mondék neked teljes életemben? – kezdé Gyula iszonyu füstfelleget fuva a boltozat felé.

– Sok jót és roszat.

– Jót, rám vonatkozólag? csalatkozol, roszat? eleget.

– Most hát valami kedvezővel jösz?

– Ideje volna. Barátom! a mennyi apró boszantás, kellemetlenség és baj van a világon, az mind engem kinoz.

– Mint mást is, csakhogy te érzékenyebben veszed.

– Hidd el, ha én egy lányba szeretek, az három hét alatt okvetlen férjhez megy; ha pedig hölgy történetesen rám veti szemeit, az, ha nem világ csufja is, legalább irtózatosan szeplős, vagy sánta; ha az előadás vagy egy páholyi szép érdekel, s az egész szinházban csak egyetlen magas ember van, az okvetlen előmbe vetődik, hogy szemeim előtt azt, mit látni szeretnék, eltakarja; ha valaki titokban akar hozzám jönni, két dologtalan szolgaló ajtóm előtt kezd fecsegni, két óráig el nem mozdul, s a ‚légyott‘ elmarad; ha nővel, az előre kitervezett jel ajtóm előtt egy köhintés, hiába lesem, mert az udvarban elkezdenek fát vágni, hogy valamennyi ajtó és ablak rezeg belé; ha érdekem kivánja, hogy holdas éj legyen, előre fogadok rá, hogy beborul.

Tölts kérlek theát, s halld mi történt ismét.

– Kiváncsivá teszesz.

– Mint láthatád, tizenegy órakor oda hagyám a fényes bált.

– Vettem észre.

– Ah! pedig mennyi dicső alak, eszményi szépség, drága öltözék, ragyogó világitás, elragadó zene és eleven társalgás volt. Tündérországban képzelé magát az ember.

Öt gyönyörü teremtésnél mutattatám be magam. Mindegyiktől egy tánczot kértem, mindenre el valának igérkezve; a hatodiknál sikerült a harmadik négyest megnyernem.

Egy oszlophoz dölve az unatkozót játszám, pedig lehető legjobban mulaték; a terem hullámzott, az arczok mosolyogtak, itt-ott érdekes szembeszédeket tapasztaltam. Sohaj, bók, csipős megjegyzés, elmés ötlet és sületlenségek hangzának mindenfelől fülembe.

A zenészek négyest jelentének.

Siettem fölkeresni tánczosnémat. Majd elájulék, ő már körben állott egy ifju piperkőcz karán.

– Nagysád! – szólitám meg – ez a harmadik négyes.

– Igen – viszonzá egykedvűen.

Az ifju ajkán villámkint láttam egy mosolyt elvonulni.

– Feledé – kérdém a szépet – kinek igérte a tánczot?

– Oh nem.

– E szerint én leszek oly szerencsés…

– Ön téved – viszonzá sebes pillantásokkal, merően rászegzett tekintetem fulánkit nem birván el – önnek szünóra után igérém a harmadikat.

– Igen fogok örvendeni, ha az igért négyest jövő farsangon tánczolhatom el nagysáddal, ma csak részesitsen mást e kegyben, én várni fogok – ezzel balsarkamon megfordulék, s a ruhatárig meg sem álltam.

Ilyen kellemetlenség csak engem érhetett!

Ha dús örökség nézne rám, s nagybátyám haldoklanék, fogadom, engem a guta ütne meg halála előtt két órával; a csatában az első ágyugolyó, ha mindjárt nem az ellenség lőné is, okvetlen engem találna.

Köpenyemet vállamra vetém, s álarczos bálba sieték.

Emlitést sem érdemel, hogy a bérkocsi üvegtáblái csörömpölve hulltak a kövezetre, midőn az ajtót magam után bevágtam.

A tarkaság, zaj, fesztelenség s álzottak sivitó beszéde eleinte felvillanyozott; pezsgő segedelmével e hangulat mindinkább élesztve lőn bennem. Enyelegtem, mulattam, sőt szokásom ellenére elménczkedtem is, mint ki ügyeit roszul kezdé, de felségesen végezte, egész megnyugvással szállásomra sieték. Alvásra nem volt kedvem, tehát pongyolába öltözve karszékbe vetém magam s elmélkedtem az élet örömeiről, mulandóságról és…

– Kérlek csak nem akarod elbeszélni okoskodásidat?

– Nem, de most kezdődik regényem.

– Tehát regény?

– Figyelj csak. Merengésimből az előszobábani erős csengetés riaszta fel. Másodszor ismét. „Ki zavarhat éjfél után fél háromkor?“ gondolám, s a gyertyát kezembe ragadva, kimenék ajtót nyitni. Szemem szám elállott. Álzottan egy női teremtmény dőlt be. Kezemet hevesen megragadá; érzém, hogy egész testében remeg.

Karcsu derekát gyöngén átöleltem, s kifejezhetlen érzések között bevezetém a pamlagra.

– Ön férfi és lovag – kezdé ő – védjen.

– Ki ellen? – kérdém büszkén neki egyenesedve.

– Mindenekelőtt kérem – esenge – intézkedjék, hogy üldözőim itt ne találjanak.

– Azonnal. – A lépcsőkön lerohanék, a házmesternek öt forintot nyomtam szurkos markába azon utasitással: hogy idegent semmi ürügy alatt a házba ne bocsásson, s kinek keresni valója van, engem reggel is megtalál.

A házmester előbb a bankjegyre pillantott, azután rám, végre karait mereszté ki annak jeleül, hogy ő kész értem birkozni.

– Aludjék nyugodtan – mondá – jót állok, nem fogja önt s kedvesét háborgatni senki.

Alig végzé szavait, midőn a kapuostrom megkezdetik.

– Ha ügyesen végez – biztatám a ház cerberusát – reggel két annyit kap.

– Bizza csak rám – ezzel a kapu felé lépdelt s én visszasieték.

Ajtómhoz érve kissé megállapodám, hallgatandó a szóvitát. Egy percz mulva a kapu becsápódék, zárjában a kulcsot nyikorogni, s rá mindjárt a házmester lábcsoszogását hallám. Vidor tekintettel léptem az ismeretlen elé.

Ő nyájasan nyujtá nekem kezét. Minő kéz volt az! parányi, puha és meleg. Ajkimhoz vonám.

Darabig szünet volt, keze kezemben pihent. – Érzém a villányszikrákat, mint szöknek át ereimbe. Egy percz alatt vérem forrt, fejem lángola s lélekzetem rövidült.

– Ah! – gondolám – a balsors elég soká üldözött, de én kitartartó valék, s valahára feltünt szerencsecsillagom.

Ismeretlenem hirtelen felugrék, az ablakhoz rohant, homloka körül két tenyerével a gyertya világa ellen árnyat képeze, s szemeit az utczai sötétbe mereszté.

El valék ragadtatva! a gyönyörü termeten festői redőzettel hullámzott végig egy fehér atlasz bő köntös, melyet a karcsu derékhoz kék selyem vastag zsineg szorita, s elől két nagy bojtban végződék, a nyakcsigánál pongyolán visszaesett fejtakaró hegyes végén háromszinü és nagyságu bojt fityegett. A mérséklett magasság, széles váll, karcsu derék a legkecsesb termetet árulák el; a tömött fekete haj, kék szemek, parányi kéz és láb meggyőzének a nő szépségéről; tüzes tekintete, a rózsaajkak s eleven mozdulatai fiatalságát bizonyiták. A köntöst diszitő széles bruxelles-i csipkék izletes használata némi elegancera mutatott.

– Szerencse fia! – kiáltám.

– Gondolod? én ís gondoltam, először életemben czikázott át agyamon e merész gondolat.

– A mennykőbe! álzottad csak nem volt boszorkány?

– Több volt.

– Nos, nos?

– Hirtelen megfordul, engem kézen ragad, s egy átelleni ablakra mutatva kérdé:

– Mit lát ön ott?

– Gyertyavilágot – viszonzám.

– Hát még?

– Két árnyat.

– Nézze jól, nem vehetné ki?

– De igen, az egyik férfi a másik nő.

– Tehát nem csalatkozám! – zokogá fejét tenyerére fektetve.

Én siettem őt vigasztalni, magam se tudtam miért.

– Uram! – kezdé szinpadi állásából neki egyenesedve – én önnek sokkal, felette sokkal tartozom.

Én szerényen bókolék.

– Férjem zsarnok, kedvesem hűtlen, láthatja hogy igen szánandó vagyok.

Én fejemet lógázva sohajték.

– Ön férjem boszuja ellen megvéd, s ön által kedvesem hűtlenségéről meggyőzödöm. Az ott – monda a világitott ablakra intve – ő.

– A boldog! – sohajtám.

– Hogyan? – kérdi álzottam egy lépést előre téve – ön boldognak nevezi azt, ki nekem ily pokoli helyzetet szül.

– Irigylendő boldognak – mondám kézen ragadva őt, – ki ennyi szépséget, ily bájt csak egy pillanatig is sajátjának neveze. Legyen könyörületes, s csak egy perczre tegye le álarczát.

– Az lehetetlen.

– Bizott védelmemben, lovagiasságomban, bizzék hát hallgatásomban is – ezzel bársony álarcza után nyultam.

Ő arczához kapott, egy lépést tőn hátra, feddőleg mondván:

– Ön visszaél helyzetemmel. Illik ez?

Válasz helyett karszékbe vetém magam, tenyeremet égő homlokomra nyomtam s hullámzó keblem indulatival küzdék.

Teremtettél valaha magadnak eszményképet? bizonyosan, hisz túl vagy az első ifjuság évein, pedig e nélkül a férfikort elérni lehetlen. Ideálod a legjobb esetben csak félig hasonlithata az enyémhez. Remek festő ha képzelődés után teremt, soh sem adkat oly sikerült müvet, mintha gyönyörü minta áll előtte. Én ideálom termetét, ajkait, szemeit láthatám, kezét érintém, s hallám csengő hangját; mi több, hatalmamban volt! de ő helyzetére és lovagiasságomra hivatkozék, ez engem lefegyverze. Mennyi indulatroham viharzott át keblemen!? mennyi költői eszme hasogatá velőmet!? azt hivém, megőrülök.

Harmatos puha kezét homlokomon végig simitám. Sajátszerű érzés futá el idegeimet, s delejes álom környeze.

– Megjelenésem s e viselet – kezdé kedves hangon – nemde rejtélyes ön előtt?

– Megvallom, igen.

– Eloszlatom kételyeit. Férjem mogorva, hideg, vén és számoló; őt soh sem szeretém. Családi vagyon-állapot miatt nejévé kelle lennem, mint nő szánandó valék; szerelmemet egy férfi birá, az megcsalt, mint kedves szerencsétlen vagyok!

– De bizonyos arról? – kérdém részvéttel.