Part 9

Ezentul mindig úgy szólított, – ha egyedül voltunk.

Ez a legmagasabb titulus a világon.

Hittak már téged «kis szamaramnak?»

(Kicsinek nem.)

Passiflora is kapott tőlem ez órában egy emléket, – a mit holtig fog viselhetni: annak a hat pióczacsipésnek a helyét. Az ott marad, mint hat szem igaz gyöngy, a nyakán, a míg csak él.

VI. AZ ÉDES TITOK.

Ez az idyll tartott egy darab ideig.

Boldogságom még azzal is meg lett tetézve, hogy ezt az impertinens «szekerészt» (így csufoltam a Nikkelt) valahára még is csak elvitte az ördög a láthatáromról. A tüzérezredével együtt fölkommandirozták a legsötétebb Csehországba. Többet nem kellett rá féltékenykednem.

Egy szép napon aztán Passiflora egy édes titkot sugott a fülembe. Azt a titkot, a mi egy szerető férfinak a lelkét üdvadó büszkeséggel tölti el egyszerre. De egyúttal arra is inti, hogy most már komolyan kell gondolni a jövendőre.

Passiflora nagyon meghalaványult. Néhány nap mulva nagy leczkét tartott nekem.

– Kis szamaram, most már elő kell venned a jobbik eszedet. Járj az egyetemre szorgalmasan s a hosszú estéket szenteld a könyveidnek; tedd le a vizsgákat. Én már úgysem soká maradok Pesten; mert ezt a rozoga barakot itt a piaczon lebontják; elég szép volt tőle eddig is, hogy mindnyájunkat: szinészeket, publikumot agyon nem ütött. Ide a mi Thespis kordénk vissza nem nyikorog többet. Utánam pedig nem jöhetsz, mert én karriért akarok csinálni s ahoz egy deklarált imádó csak czölönk s majd magamnak is egy időre vissza kell vonulnom csöndes magányba a szinpadról. A magyar publikum nagyon prüd; megköveteli az erkölcsösség látszatát. Engem nem szabad kompromittálnod. – Arról is tégy le végkép, hogy szinészszé légy. Úgy is csak az én kedvemért tennéd. Őszintén megmondom, hogy nincs rá hivatásod; láttalak műkedvelői előadásokban; kulisszenreiszer voltál. Kitapsoltak; de az csak alkalmi tetszés volt, jótékony czélra összeverbuvált ismerősök részéről. Vidéken nincs jótékonyczélu publikum, nincsenek jó pajtások ingyen klakőröknek. Semmi képzettséggel nem birsz. A szinpadon sok a kezed, kevés a lábod. Legföljebb másod-, harmadrendű szinész válna belőled, a ki az első szerelmest csak a feleségénél játszsza. Az lehet becsületes férj, hanem az czudar szerepkör. Hidd el nekem, hogy annak a pudlinak, a ki a szakácsné után viszi a kosarat a szájában, külömb állapotja van, mint annak a segédszereplő szinésznek, a ki egy primadonnának a férje. Aztán nekem is vannak ambiczióim, a mik a vándor művészi élet horizonján túlterjednek. Azért láss utána, hogy komoly, derék embert csinálj magadból. Akkor jöjj elém, a mikor azt monthatod, kész ember vagyok.

S a többi, s a többi!

Egy szóval úgy lehütött ilyenfajta okos beszédekkel, hogy tökéletesen megkocsonyásodtam s fogadást tettem neki, hogy komoly tanulmányok után látva, igyekezendek magamat méltóvá tenni a szerelmére.

Addig is azonban, mint komoly emberhez illik, gondoskodtam róla anyagi tekintetben, hogy a Passiflora el legyen látva a szükséges költséggel. Kivált arra az időre, a midőn a szinpadról félre kell vonulnia.

Hogy ezt miként intéztem el, kiskoruságom daczára, annak is elmondom a methodusát, a mire Pinkász úr tanított meg.

Pinkász úr nem ordináré uzsorás, ő előkelő ékszerárus. A gavallér ember odamegy hozzá: ékszereket akar vásárolni. Kitárja kincseit; enged válogatni belőlük. Nincsen pénze az ifjunak? Van hitele! Óh a Pinkász nobel firma! Elvárhat két esztendeig is. Összevásárolhat nála a fiatal dzsentlmen négyezer forint ára schmukkot. Beirják a nevét a főkönyvbe. Nem kérdezik hány esztendős? Mi köze a juvelirnek ahoz, hogy van-e már bajusza a vásárlónak vagy nincs? A négyezer forintos ékszert aztán elviszi a gavallér az országos zálogházba; ott megbecsülik; megér kétezer forintot, adnak rá kölcsön ezeret. – Mikor aztán megint szorul a kapcza, akkor a gavallér előveszi a zálogházi czédulát, fölkeresi a Nyakigláb zugzálogüzletét, ott meg a czédulát vágja be, ott megint kap rá ötszáz forintot, a miből százat kamatul ott fognak, megint marad négyszáz. – Ilyen a kétnyiretü birka!

Mikor vége volt a szezónnak, érzékeny búcsút vettünk egymástól Passiflorával. Hónap primája lévén, nagy úr voltam. Elkisértem Passiflorát Püspök-Ladányig. Ott kiszálltam, a társaság tovább ment. Egy hétig tanulmányoztam a fölöttébb érdekes Püspök Ladányt, minden délután a kalarábé vonattal lerándulva abba a vidéki metropolisba, a hol Passiflora játszott, azért, hogy esténkint egy bukétot dobhassak neki az első fölvonás után: míg aztán össze nem szidott s haza nem kergetett Pestre.

Első sétám a szinház-tér felé vitt.

A szinház nem volt már sehol. Azt már lebontották az alatt.

Egy nagy szérü volt a helyén, terítve dicsőséges szeméttel, a miben rongyászok turkáltak kampós botokkal.

Oda mentem közéjük; hátha azok között a rongyok között, a mik a világot képviselik, találnék valami emléket. – Csakugyan! Egy rongyász előkapart a szemétből egy atlaszczipősarkat. Emlékeztem rá. Egyszer Passiflorának odaszorult a kulisszahasadékba a czipősarka és leszakadt. – Nevezetes eset volt az, mert úgy kellett neki végig játszani a fölvonást, hogy az egyik lába három hüvelykkel rövidebb volt mint a másik. Kináltam a rongyásznak a leleményeért egy dupla piczulát. Ide adta. Meglehet, hogy hamis volt. A czipősark is, meg a piczula is. De mi boldoggá voltunk téve. A rongyász is, meg én is.

Még azután másnap is, meg harmadnap is elvándoroltam a lebontott szinház helyére; a rongyászok nem voltak már ott, magam turkálhattam a szemétben. Az értékes tárgyakat: tüllangle-rongyot, tapacziros-szeget, füles-gombot, mider-füzőt, czipő-csattot, arczfestékes-tégelyt, frufrufésüt, chignon-hajtűt már mind elhordták belőle, csak az eltépett papirosok hevertek még ott, bizonyosan szerelmes levelek, a miket a kulisszák hasadékain le szoktak dobálni.

Azt kutattam, nincs-e azok között olyan levél is, a mi ő hozzá iródott?

Ugy-e bár, ez már-már annak a jelensége, hogy meg voltam gyöngén gárgyulva?

Majd jövök még erősebbekkel is.

Mikor elbúcsúztunk egymástól, szent esküvéssel fogadtuk föl, hogy mindennap fogunk egymásnak levelet irni. Én meg is tartottam a fogadásomat. Mindennap fölvittem a levelemet a postára magam. (Még akkor levélszekrény nem volt, úgy voltunk megegyezve, hogy a leveleink poste restante érkeznek.) Minden istenáldotta nap megkérdeztem a Schalterlöwétől, hogy nincs-e poste restante levelem? – Nix iszt ta! volt rá a felelet.

Nix iszt ta!

Egy hétig folyvást azt hallani, hogy nix iszt ta! Hisz ez egy szentet is kihozna a türelméből.

Mi történhetett vele, hogy nem ír?

Talán csak nem halálos beteg?

Vagy elfelejtett volna?

Hűtelen lett hozzám?

Minden újabb levelemben hevesebben unszoltam, hogy írjon már, mert engem a kétségek Euménidái marczangolnak. Nem felelt rá.

S az alatt minden nap eljártam a borjutérre, a lerombolt szinház helyére, turkapiszkálni a szemétté vált biledúk között.

Egyszer aztán ezt a mulatságomat is megirigyelte a magisztrátus.

Nem tudom mi ütött hozzájuk? (Még akkor nem voltak «városatyák», csak «városdajkák».) Egyszer csak összeseperték a borjutéren a szemetet és elhordatták.

Most azután egészen elvesztettem a lábam alól a földnek a czentrumát.

Elővett a melankólia.

Szerelmes voltam.

A lelkiismeret furdalt.

A kétségek marczangoltak.

Gyülöltem a világot.

Nem állhattam tovább ezt a torturát.

Hát hiszen ha a mártirokat máglyán megégették, a még egészen kompatibilis állapot volt nekik; de hogy egy árva mártirnak mindennap reggeltől estig sütögessék tüzes harapófogóval a szivét, az mégis túlságos pretenzio!

Én azt tovább nem türöm!

«Aut Caesar, aut Tóth Pál!»

Leszek Tóth Pál.

Vigye el az ördög az egész osztrák jogot! Hét ördög a római jogot! Hetvenhét ördög az egyházjogot! Én nem ismerek más jogot, mint a jus naturaet!

Levelet irtam a nagybátyámnak.

Nagyon szép levél lehetett. Nagyon sajnálom, hogy párját meg nem tartottam. – Abban kifejtettem összes világnézeteimet.

Az összesége az volt a levelemnek, hogy én nem maradok többé a jogászi pályán, hanem átmegyek a művészi pályára; mert én nekem semmi vokácziom nincsen az elébbihez, de annál nagyobb misszióm van az utóbbihoz. És hogy engemet ettől az elhatározásomtól semmi földi és égi hatalom el nem tántorít.

Ezt a blaszfémiát én valósággal irásba is tettem.

A nagybátyámhoz írt levelemet magam vittem el a postára.

Mi előtt föladtam volna, elébb ismét kisérletet tettem annál a ketrecznél, a melynek a rácsa mögött a poste restante levelek őriző sárkánya tartózkodott.

– Nincs poste restante levelem? – kérdezém dobogó szivvel.

– Ugyan csak van! Tessék!

S azzal odadobott elém egy gyanús hosszúságú paksamétát.

Az a sunda szürke papiros, de még inkább a macskakarmolta czimezés megdöbbentő volt rám nézve; véglegesen gondolkozóba ejtett a reverz oldalán levő pecsét, mely ostya minőségben egy ormótlan nagy kétfejü sast reprezentált. Ez nem a Passiflora czímere.

Siettem fölszakítani.

Nagyon rövid epistola volt; a bécsi főhadparancsnokságtól.

«N. N. rezervista hadnagy, e levél vétele után 24 óra alatt siessen magát az ezred parancsnokánál jelenteni – Pardubitzban.»

Erre az egyre nem gondoltam; hogy rezervista hadnagy is vagyok. Még pedig huszárhadnagy – és terepfuttató.

Hát mégis csak van még a világon magasabb hatalom, mely megtiltja a meggárgyult diákoknak, hogy a fejükkel keresztül törjék a falat!

Nekem be kell rukkolnom huszonnégy óra alatt!

… Ausztria mobilizál!

Ez olyan jó volt, mint mikor valakit azal költenek föl a mély álmából, hogy egy egész lavór vizet a nyakába öntenek.

Engem már visznek.

A nagybátyámhoz irott desperátus levelemet azért csak föladtam a postára. Ha már megírtam: élvezze is az öreg.

Hanem aztán siettem a táviró hivatalba.

Nem volt ám még akkor a pompás postai palota a világon; hanem a levélposta ott rejtőzött a hatvani utcza sarkán, egy Mária Therézia korabeli ócska házban földszint; éjjel-nappal égett benne a gáz. A távirda pedig kinn volt a Dunaparton, a mit még akkor senki sem nevezett Ferencz-József térnek.

Ott megirtam a telegrammot a nagybátyámhoz.

«Berendeltettem ezredemhez Pardubitzba. Háboru küszöbön. Táviratilag küldendő ötszáz forint Tiller Mórhoz, uniformisra.»

A telegramm hamarább fog érkezni Delibácsra, mint a levél. Elképzelhető a hatás.

A kalugyer, mikor a táviratot elolvassa, hogy fogja szidni öblös basszus hangon az oberste Kriegskommandót.

Mikor aztán az utána sántikáló levelemet elolvassa, hogy fogja vékony fisztula hangon magasztalni az oberste Kriegskommandót, az ilyen meggárgyult suhanczok földi gondviselését.

Én pedig azonnal fölvásároltam Tiller Mórnál a huszárhadnagyi uniformist. Azzal futottam haza bepakolni a bőröndöt.

Otthon várt egy levél, a mit a rendes postakihordó hagyott ott. Passiflora irását láttam meg rajta. Elébb a pakolást végeztem. Csak azután olvastam el. Persze, hogy semmi sem volt benne. Olyan levél, a mit azzal a gonddal irtak, hogy ha eltalál tévedni, senkit se kompromittáljon. A megszólítás: «Tisztelt barátom.» Semmi «Kis szamaram.»

Nem értem rá válaszolni.

VII. A BISMARCK PÁNCZÉLINGE.

A háboru a levegőben lógott.

Mindenki beszélt róla.

A bécsi állambölcsek (Bécs mindig tele volt bölcsekkel), miután segítettek a poroszok számára kikaparni a forró gesztenyét a parázsból Schleswig-Hohlsteinban: megérték azt az elégtételt, hogy a porosz kikomplimentirozta őket Németországból, azzal a jóakaró utasítással, hogy keressék a monarchia súlypontját Magyarországon.

Ezen aztán a két német összeveszett egymással a fölött, hogy ki a nagyobb német?

A magyarok persze azt vallották, hogy bárcsak jól megverne a nagyon-igen-nagyon-német minket még-nem-igen-nagyon-németeket.

Hát, hogy rusztikus példával éljek, a kendert meg kell előbb tilolni, a szőlőt meg kell taposni, hogy rendeltetésének megfelelő valami legyen belőle; s a ki ezt elköveti, az a kendernek és a szőlőnek a jóltevője.

Ilyen jóltevője volt Ausztriának Bismarck.

Erről már előre beszélt minden ember.

Sőt még az is köztudomásu dolog volt, hogy vannak fanatikus konspirálók (nem magyarok! németek,) a kik Bismarckot meg akarják ölni orozva, mint a kit a két német állam között kitörni készülő testvérháboru dæmonának tartanak.

A régiek emlékezni fognak még báró L–i Árpádra.

Ez volt az egyetlen egy praktikus forradalmár a magyarok közt. A többi mind theoretikus volt.

A külseje is elárulta. Zömök, izgékony alak volt, aczélizmokkal. Ha szóba állt veled, ha kapaczitált, úgy meglökdösött, úgy megmarkolászott, hogy kék foltokat vittél haza a diskurzusból.

Egy szép áprilisi napon beállít L–i Árpád Bismarckhoz Berlinben, a ki a magyarokat mindig vendégszeretően fogadta, elmondva látogatója előtt, hogy őtet is milyen szivesen látták a magyarok hajdanában Kecskeméten. Hosszú pipaszáru szipkából szitta a kegyetlen brandenburgi termésü szivart.

Rövid bevezetés után rátértek a készülő háborura.

L–i Árpád arra kérte Bismarckot, hogy csak jól dömöczkölje ki a hátunkból a csömört, mert ez a legjobb kúra a világon. A mire Bismarck azt felelte neki: «Ja, seiens beruhigt; wir werden sie schon hauen». (Nem állíthatom egész preczise, hogy nagy S-el mondta-e a «Sie» t, vagy kicsinynyel.)

L–i Árpád erre még jobban kigombolkozott Bismarck előtt; tudniillik a mellényét is kigombolta. Az alatt volt látható egy pánczéling. L–i Árpádnak a saját találmánya.

Nem titok; elmondhatom. Hat sor atlaszselyem, sűrűn összevarrva keresztül-kasul selyemczérnával; ez képezte a pánczélt.

Ezt hozta ajándékul L–i Árpád Bismarck grófnak. (Még akkor csak gróf volt.)

– Háboruban puskagolyó ellen ugyan nem véd meg; de pisztolygolyót, revolver-löveget visszautasít. Jó lesz ezt a testén hordani; mert orgyilkosok kerülgetik.

L–i Árpád fölszólítá Bismarckot, hogy próbálja ki ezt a pánczélinget ő rajta magán egy revolverrel.

Bismarck a próbát nem tette meg: de azért elfogadta az atlasz-pánczélt az exaltált magyartól.

És néhány nap mulva csakugyan megesett rajta, hogy az utczán egy elkeseredett német diák három lépésnyiről rálőtt revolverrel háromszor. Bismarck (így irták a lapok) a szeme közé nevetett a merénylőnek. A golyók lepattantak az atlaszpánczélról.

A diákot, a ki Bismarckot le akarta lőni, Kulmannak hitták.

A «vas gróf» még akkor csak ötven esztendős fiatal ember volt. – Bizonyos tekintetben kollégám. – Én is megtettem azt, hogy a pesti vígszinház primadonnájával együtt egy lapon lefényképeztettem magamat; – ugyanabban az esztendőben, a melyben «Ő» Biarritzban járt Napoleont lekenyerezni; mely inczidensről Andréhoz írt levelében azt mondja: «De azért bizonyára gondom lett volna rá, hogy kivül maradjak a ránk szegzett üveg hatáskörén, ha nyugodt pillanatban meggondoltam volna, mily botrányt okozhat e gyerekség sok jó barátom körében.»

Csodálom, hogy olyan genialis, ötletdús embernek, mint Bismarck, nem jött kapóra az a magyarázat, hogy az attentátumoktól féltében vette maga mellé azt a társat. Egy fotograf-masinával a legszebben lelőhetik az embert. Biarritzban annyira óvakodott az orgyilkosoktól, hogy egyedül soha ki nem ment az utczára s az ablak elé le nem ült.

Csakhogy az én páros fényképemnek még azután folytatása is lett.

Egy szép juniusi napon levelem érkezett egy nagy magyar alföldi városból, per avia et devia, az állomáshelyemre.

Passiflora irta hozzám a levelet, melyben értesít bizonyos fölöttébb örvendetes családi eseményről, ezzel a megszólítással: «Egyetlenem». Mellékelve volt a borítékban egy fénykép, az ő saját arczképe, egy bepólyált babát tartva az ölében, aláirva: «a mi kis Violánk». – Violának keresztelték szegénykét. – Ott volt a keresztlevele is, juniusi kelettel, az üresen hagyott rubrikába, plajbászszal beirva az én nevem, Passiflora kézvonásaival. A kisérő levél a legmelegebb ömledezésekkel s a legőszintébb nyiltsággal volt fogalmazva. És aztán mellékelve volt még egy nyugtatvány húsz forintról Baracskayné asszonyságtól junius hónapra, ki a keresztlevélben, mint keresztanya volt megnevezve.

Passiflora leveléből értesültem, hogy a gyermek ott marad a keresztanyjánál. Passiflorának szerződése van Aradon. Egyelőre eltünik szem elől, úgy is szinház-szünet van.

Természetes dolog.

Ez a levél igen komoly embert csinált belőlem.

Rögtön küldtem Baracskayné asszonynak száz forintot. Legyünk előre.

Passiflorának nem irhattam, nem tudtam az adreszét.

Nekem nem volt szinházszünet. Az ágyúk megkezdték az ouverturát.

MIRRHA.

I. HÁBORU, MEG MINDENFÉLE.

Hogyan is szedjem csak össze a gubanczba szakadt fonalakat?

Mert hát én nem értek a regényiráshoz; soha sem próbáltam. Csak úgy historizálom a történt dolgokat, a hogy egymás után következnek.

De hát azt nem tudom épen, hogy miképen következnek egymás után?

Azon végeztem, hogy háboruban vagyok; ágyu moraj hangzik.

No de mielőtt a nyeregbe fölkapnék,… hadd kezdjem ott, hogy egy levelet kaptam az ideálomtól egy kettős arczképpel.

(Ugyan mi köze annak a háborúhoz.)

Nagy köze van hozzá.

A katonáknak babonáik vannak.

Mikor hadjáratba mennek, a dolmányuk balzsebébe egy női arczképet szoktak rejteni talizmánul. Ha nem szent kép, annál hatályosabb talizmán. Ez távol tartja tőlük a szanaszét repkedő golyókat. Én azt a kettős arczképet s a hozzátartozó levelet rejtettem a szivem fölé.

Ezzel ugyan el is hallgathattam volna; mert nem válik valami különös dicséretemre, hogy féltem a golyótól; de hát megvallom őszintén, hogy fél attól minden katona, amig benne nincs a hajczihőben.

Azután még egyet.

Mielőtt csatába indulnánk, elébb minden huszárnak megvizitáltattuk a patrontását, hogy nincs-e bele pipa dugva? Az őrmester vizitált. Benedek tábornagy szigorú napiparancsban tiltotta meg e kihágást. – Persze, hogy mindenkinek ott volt a patrontásában a pipája. Az őrmester egyet sem látott meg. A huszártiszteknek is van patrontása. Az meg a pisztolytöltények számára való. Az őrnagy azoktól is megkérdezte: rendben van-e a patrontás? – Persze, hogy mind rendben volt. – Persze, hogy mind tele volt szivarral. – A huszár nem gondol a lövöldözésre. – Csak az én tölténytartómban nem volt szivar. Hanem abban volt elrejtve az én legdrágább ereklyém: az a bizonyos üvegcse, azzal az emlékül megtartott isteni nedvvel, melylyel egykor Cythere fölkarczolt lába a rózsát pirosra festette. Ezt mindenütt magammal hordoztam.

Hiába nevetsz ki, kérlek! Ezek az én amulétjeim engemet az egész csehországi hadjárat alatt csodamódon megvédelmeztek. Nem fogott rajtam ellenség golyója. – Amit főképen annak tulajdoníthatok, hogy az egész hadjárat alatt a szadovai napig nem láttam ellenséget. – A lovasság egyátaljában kevés alkalmazást nyert; az én svadronyom pedig csupa ujonczokból és tartalékosokból állt; azt ágyúfedezetnek használták. Mikor előre mentünk, akkor én a hátvédet képeztem; ha pedig hátráltunk, akkor az előcsapatot. Így sohsem kaptam az ellenségből még kostolóra valót sem. – Igazán lett volna időm és alkalmam ezt a hadjáratot leirni.

Mert hát egy regényiró, aki sohasem volt háborúban, valami szépen le tudja irni azt, hogy milyen az a háboru; de aki maga benne volt a melegében, az ugyan nem tudja, hogy volt, mint volt?

Én ugyan még annyit sem tudtam soha, hogy a lovamnak a feje felé van-e előre, vagy a farka felé?

Mindig elfut a méreg, mikor azt olvasom, hogy hadi léggömböket fognak használni a jövendő háborúkban; ennyi meg ennyi millió kell ballon captifokra, kormányozható léghajókra. Mire legyenek ezek jók? Az ellenségre granátokat hajigálni az égből? – Hisz innen a földről sokkal jobban oda tudunk egymásra czélozni a mostani ágyúkkal, míg egy haladó léghajóról lefelé czélozni, iszonyú komplikált föladat. – Hát, hogy az ellenség hadiállását kikémleljék onnan a magasból. – Ugyan mit akarnak meglátni onnan a háromezer méternyi távolból? Hiszen minden katonaköpenyeg szürke, onnan nem látnak egyebet, mint egy boly hangyát. Ha pedig alább szállnak, onnan lepuskázzák őket a mostani rettenetes fegyverekkel. A mostani puskagolyó izzó, az fölrobbantja a ballon gázát. Aztán a legtöbb csapatmozdulatot éjjel hajtják végre. A sadovai ütközet fátumát a swiebi erdőben harczolták végig, ahol tizennégy porosz zászlóalj tartotta magát fél napon át s ura maradt az erdőnek negyvenkilencz osztrák zászlóalj ellen, pedig ezek oroszláni bátorsággal harczoltak s fele elhullott a küzdelemben. Se Benedek, se Bismarck nem tudta, mi történik az erdőben; pedig ott volt az orruk előtt. Nézték a távcsővel. A porosz király már nyugtalan volt délfelé s odaküldte Bismarckot Moltkéhoz, hogy kérdezze meg tőle: «mi lesz már?» De Bismarcknak nem volt bátorsága meginterpellálni a jégembert, hanem ahelyett megkinálta a szivartárczájával és Moltke végig ropogtatta a szivarokat s a melyik legjobb volt, azt kiválasztotta. Bismarck visszalovagolt a királyhoz és referált: «Jól vagyunk már. Moltke megropogtatta a szivarokat előbb, mi előtt egyre rágyújtott».

Maslovédnél a nagyváradi ezredet félóráig lövette a szomszéd osztrák dandár tüzérsége; nem ismert a saját katonáinkra ezer lépésnyiről, a sík földön, fényes nappal.

Mi pedig Chlumnál gyönyörüségesen belementünk vállra vetett puskával, hüvelybe dugott karddal egy porosz hadtestbe, amelyet a magunkénak néztünk. Ez az egy eset az, amit a saját tapasztalatomból el tudok mesélni, meg a pajtásaim utólagos tudósításából.

Hát amit mink ki nem tudunk venni ötszáz lépésnyiről a sík földön, hogyan tudhatná azt meg az a Mongolfièr ott a felhőben három kilométernyi magasságából?

Hogy történhetett meg ilyen tévedés?

Hisz ez az egész szadowai ütközet a valóságos «tévedések vígjátéka» volt (a mi részünkről), hogy mikor visszagondol rá az ember, a fejét szeretné a falba verni s úgy kaczagni, míg bele nem őrül.

Vakon mentünk neki erdőnek, mélységnek, mocsárnak, ellenségnek; generálisaink, dandárnokaink, főtisztjeink derék emberek voltak, hősök voltak, elől rohantak; ott hullottak el a szemünk előtt, a Festeticsek, Brandensteinok, Groebenek; de senkinek sem használtak dicsőséges halálukkal. Élniök kellett volna inkább!

Az ellenség láthatatlanul csúszott közelünkbe. Itt egy csöndes bozót előttünk; amott egy hullámzó rozsvetés az oldalunkban, egy kanyargó patak folyása, nefelejtses, rekettyés parttal s mikor odaérünk, megelevenül bozót, vetés, rekettyés s emberirtó golyózáport zúdít reánk. Amott jön mögöttünk egy kis köpönyegnyi felhő; esik belőle a pásztás eső, aztán mikor közel jön hozzánk, villámlani kezd, hull a zápor; igen, ágyúk villáma, golyózápor. Annak a kis felhőnek a takarója alatt egy ellenséges dandár jött a hátunkba.

Mit segíthetne itt az égbenjáró æronauta, mikor maguk a mennybeli hatalmak is ellenünk fordulnak?

A «chlumi köd!» A mire a fővezér hivatkozik az ütközet utáni jelentésében. Magam is láttam azt, ami az ellenséget láthatatlanná tette: a ködöt. (Junius harmadikán ködöt!) Csak akkor vettük észre, hogy a kiket utolérni sietünk, nem az osztrák sereg dandára, hanem a poroszé, mikor azok arczvonalba fordultak felénk s elkezdtek minket lőni.

Rettenetes zürzavar támadt e gyilkos meglepetésre.

Azt már tudtuk, hogy a hátunk mögött a poroszok nyomulnak előre. – Azt sem a kémeink által tudtuk meg, hanem maguk a burkusok izenték meg a közénk röpített granátjaikkal. Kár, hogy vizitkártyát is nem ragasztottak a granátokra, hogy megtudhattuk volna, kihez van szerencsénk? Ki kopogtat odahátul? – Az a porosz trónörökös volt.

Mi hosszú marschoszlopban haladtunk előre az országúton; elől három üteg nyolcz fontos ágyu.

A negyedik üteg a hátvédnél volt a tartalékos huszár svadrony fedezete alatt, melynek én voltam egyik hadnagya.

A porosz lovasság tömegben közeledett a vetésen keresztül.