Part 8

IV. KOMOLY SZÁNDÉKOK.

(Ugyan mik lehettek azok a komoly szándékok, a mik szoros kapcsolatba fűztek egy még gyámi hatóság alatt levő diákot, meg egy állandó angazsma nélkül való vidéki primadonnát?)

Olvasd csak el, a mit a megelőző fejezetben az aláhúzott sorokban megörökíték.

Igenis.

A filisztereknek, a mindennapi embereknek a vezércsillaga a «fixum»; a zseniknek a «fixa» (idea.)

Az én fixa ideám az volt, hogy Passiflorát elválhatatlanul magamhoz fűzöm.

Ennek pedig csak az az egy módja van, hogyha magam is szinészszé leszek.

Nincs ennél szebb életpálya a kerek földön.

Ehhez nem kell se kineveztetés, se megválasztatás; nem követeltetik se index, se érettségi bizonyítvány, se tesztimonium, se diploma, s egyéb fészkes fránya; az ember kinevezi maga magát művésznek, s az lesz. Ha van talentuma, beleszületik, ha van zsenije, felnő az égbe.

A ki szinész lesz, minorennisből egyszerre majorennissé lesz. – A szinész nem fizet adót. (Sem adósságot.) Mindig szabad vándorművészt értek alatta; mert a fix angazsált pesti szinész már glebæ (klebæ) adstrictus. (A második szó tótul van.)

A szinész, ha szerelmes lesz, semmi sem állja útját a boldogságának. Az megházasodik, a nélkül, hogy az impedimentumok, czeremoniák, dispenzácziók, dimisszorialisok, matrikulák, reverzálisok, moringlevelek labyrintusán keresztül törné magát; – ha kinyomtatják a teátrumczédulára a neveiket egymás mellé: ..y úr és ..y asszonyság, rendben van minden.

Aztán micsoda magasztos hivatás! Terjeszteni a magyar nyelvet és irodalmat; megküzdeni az idegennel, meghódítani Pozsonyt, Temesvárt. «Veni, dixi, vici!» Fentartani a lelkesedést a nemzetben! Minden újév napján előadni Bánk-Bánt, márczius 15-ikén Bem apót, Husvétkor a Peleskei Nótáriust, Pünkösdkor Rákóczyt, István napján a Szigetvári vértanúkat, Mindszentek napján a Molnár és gyermekét, Karácsonykor a Szökött katonát s látni a nemzetet, a mint sír és a mint kaczag?

Az írók elneveztek minket a nemzet napszámosainak! Mily fölséges czím! – Emlékeztet a fűrészporra!

És általjában ez az egész szinpadi társadalom, ez az exlex osztály, a mit semmi törvény nem reguláz, egymás között mily összetartó, csak a szeretet tartja őket össze. A világgal mindig haragban, de egymással mindig barátságban. Hulló csillagokat követelnek, de hulló morzsákkal is beérik. Egy krájczervirslivel, egy krigli sörrel, kvarglival mivel, meg az aranyos anekdotáikkal olyan lakomát csapnak, hogy Bontoux irigyelhetné őket. Soha sem fáj a fejük a miatt, hogy mit ad holnap a sors? Mit adunk mi? Ez a kérdés.

Aztán még egyet tegyünk hozzá.

Hiszen lesznek még sokan, a kik az 1861-től 1865-ig lejárt időt végig lépkedték lánczos lábbal, azok előtt még megrémlik, mint egy gonosz álom, hogy micsoda nyomorúságos elbusulni való állapot kisértett akkor itt nálunk végtül végig, alul-felül. Az egész ország egy nagy nyavalyában, a mit nem tud gyógyítani, szégyel bevallani.

Az egyetlen szabad ember az országban a kóbor komédiás, a ki még nincs megstemplizve, megfinánczolva, megmászrégelozva; a többi mind rabszolga, helóta, igavonó barom, dög!

Lehet-e csodálkozni azon, hogy akadtak hevesvérű suhanczok, kiknek fejükbe ment a multak dicsősége s aztán neki szaladtak a felhőnek, hogy ők azt majd másfelé hajtják a köpönyegeikkel?

Bizony el akartam én szökni az iskolából vándorszinésznek.

S aztán két szép szem is biztatott rá.

Csodálatos proteusai a szemeknek. Mennyi változatra tudtak alakulni. De hiszen azért volt szinésznő.

De még csodásabb adománya volt ezeknek a szép szemeknek, hogy az embernek a lelkébe tudott vele látni.

Ez a fődolog!

Mivelhogy van és lesz egy örökké tartó háború két ellenfél között, a kiknek neve «nő» és «férfi». Míg a világ világ lesz, ez a két ellenfél folyton hódító háborút fog egymás ellen folytatni. Szó sincs békekötésről. Dualismusról talán? Ha az egyik fél meghódol. Ezzel a princzipiummal: «a mi az enyém, az az enyém; a mi pedig a tied, – az is az enyém».

S ha épenséggel a nő szinésznő, akkor ez a háború valóságos várostrom természetét veszi föl.

Mi pedig a háborúban a fődolog?

Tudom, tudom. Az a banális frázis Montecuculitól: «pénz, pénz és megint pénz». Csak Montecuculi ne beszéljen. Ő értett ehhez valamit, a mikor harmincz esztendeig elpiszmogtak egy háborúval.

Láttunk mink már egy olyan háborút, a mikor az egyik félnél semmi pénz sem volt, a másiknál volt minden pénz, mégis az a fél, a melyiknek semmi pénze sem volt, maga alá kerítette azt, a melyiknél minden pénz ott volt. Nem is nagyon messze volt tőlünk.

A fődolog a háborúban megtudni azt, hogy mi szándéka van az ellenfélnek. A kinek legjobb kémei vannak, az a győztes. Albrecht herczeg is ezzel nyerte meg a custozzai ütközetet.

No hát ilyen spionjai voltak Passiflorának a szemeiben.

Az embernek a szive közepéig látott velük.

A hizelgés, az esküdözés, az igéret vagy igazi vagy hamis.

A sok hamis közül kiválasztani az igazit, ez a tudomány!

S ezzel birt Passiflora. Az igazi az enyim volt.

Én voltam az igazi bolond, a ki kész voltam beváltani azt, a mit igérek: hogy megválok az életpályámtól, áttérek a szeretőmére. A míg nagykorú nem leszek, élem a czigány életet, támaszkodva a jótékony Bärelékre, a tékozló fiúk gondviselésére. Ha pedig nagykorú leszek, megkapom a pénzemet, akkor magam leszek szinigazgató; én szervezek társaságot s abban aztán magam leszek a hérosz, primo amoroso, szinpadon és szinpadon kivül; ő pedig a primadonnám, a kit még a wiedeni szinház sem fog elszerződtethetni tőlem, mert túlliczitálom.

Ez volt a mindennapi álmom.

V. A PIÓCZÁK.

(Hiszen már beszéltél róluk!)

Nem az uzsorásaimról akarom én folytatni az elcsépelt thémát. Igazi pióczákról van szó.

Egy reggel, a mint a rendes olvasmányomat sietek fölkeresni a fekete táblán (nem az egyetem fekete tábláján, hanem a hirdetmény-táblán), nagy ijedelemmel látom a rózsaszinű czédulán, hogy a tegnapra hirdetett előadás megváltozott – Passiflora betegsége miatt.

Vágtattam komfortébli-halálában a szállására!

Csöngetésemre ijedt képü szobaleány nyitotta ki az ajtót.

– Hogy van?

– Fekszik.

– Szabad bemennem?

– A doktor van odabenn.

– Kérdezze meg.

Addig a konyhában hagytak állni.

Bebocsátottak.

Passiflora ott feküdt a csipkés vánkosok között, a doktor reczeptet írt az asztalnál; egy hosszút, egy rövidet, meg egy még rövidebbet.

Én köszöntem neki. Azt mondta rá «szervusz».

Félve lépkedtem az alkovenhez.

Passiflorának az arcza egészen veres volt a hőségtől Hogy ne?

Egy nagy zacskó volt kötve a nyakára, megtöltve bodzavirággal, olyan forrón, a hogy csak ki lehet állni.

– Nagyfokú torokgyulladás, – mondta a doktor.

Passiflora egy hangot sem tudott adni.

– Csak tessék föntartani a bodzavirágzacskót, s a mint kihül, másikat alkalmazni, a milyen forrón csak eltűrheti. Közben óránkint egy kanállal iszogatni az elixirt, a mit majd a patikából adnak erre a reczeptre. Azután majd jön egy kataplazma, lenmaglisztből és egy pár mustártapasz a pácziens talpára; de ha estig nem enyhül a baj, akkor okvetlen hat pióczát kell alkalmazni a torkára.

A doktornak még holmi titokteljes kérdezősködése volt Passiflorától, a mihez az én jelenlétem nem volt kivánatos. Én az alatt az ablakba álltam.

– Csak ki nem dugni a kezeit a paplan alól, még egy dunnát kérni a szomszédból. Ha szomjas, langyos mandula tejet inni.

A mint a doktor betette maga után az ajtót, Passiflora lerúgta magáról a dunnát, takarót; ledobta a nyakáról a forró bodzavirágos zacskót, a két karjáról felrántotta a hálórekli ujjait s fuldokolva rikácsolá «meghalok!»

Én rémülten ugrottam oda hozzá; akkor egyszerre átölelte a két karjával a fejemet és hevesen megcsókolt. Olyan forró volt a lehellete, mint mikor a szamovár tetejét felnyitják.

Még ilyen helyzetben nem találtam.

Egészen magánkívül volt. Az arcza lángolt, a szemei villámlottak. Meg voltam ijedve; nem magamért, hanem ő érte. Egészen komolyan vettem azt, hogy most mindjárt meg fog halni. Itt az én karjaim közt, engemet ölelve, csókolva.

Mert hisz az egészen természetes, hogy ha már egyszer meg akar halni, hát akkor legalább kiveszi az életből a maga részét, a miért érdemes volt ezen a planétán vegetálni.

Kértem igen szépen, hogy feküdjék vissza az ágyába, mezítláb van, meghűti magát; a rekliujjakkal is ujra betakartam a karjait.

Akkor aztán elkezdett sírni.

De meg a három reczept is a kezemben volt.

– Engedje meg, hogy elküldjem a szobaleányt a patikába a reczeptekkel.

(A doktor nekem nyomta azokat a markomba. Clairvoyant volt. Tudta, hogy én fogom kifizetni.)

Erre megint odahúzta a fejemet magához, valamit akart a fülemben súgni: «az a doktor egy nagy szamár!»[5] (Ezt ugyan fenhangon is mondhatta volna.)

Azzal a fülemnek adott egy csattanó csókot, majd megsüketültem bele.

– Ne sirjon, az ég áldja meg! Még jobban megfájdul a torka.

– Hadd fájduljon! – Lihegé. – Bár meghalnék.

– Meg nem hal, de elvesztheti a hangját.

Ez hatott rá.

– No hát csöngessen a szobaleánynak.

A szobaleány jól nevelt házi szellem volt, ha nem csöngettek neki, nem jött be az ajtón.

Én utasításokat adtam neki, hogy hol csináltassa meg az orvosságot: a király-utczai patikában, Török Józsefnél, ott kapni a legjobbat; itt a pénz rá. Aztán üljön fel az én komfortéblimba, hogy hamarább megjárja az utat. Majd én addig itt maradok, bezárom utána a konyhaajtót s aztán ha visszajön, háromszor egymásután húzza meg a csengetyűt; arról tudom meg, hogy ő van az ajtón. Siessen!

Hjuj, de mérges volt Passiflora, mikor visszatértem hozzá. A kis vánkost a fejemhez vágta.

– Maga ostoba! – hörgé reszelő hangon. – Miért mondta a szobaleánynak, hogy háromszor csöngessen?

– Hát hogy ráismerjek róla, hogy ő van az ajtón; ne nyitogassam az ajtót minden bolond embernek: szinházi szolgának, mosónőnek, ördögpokol kéregetőnek.

– Maga bolond! – dühösködék.

– Édes Passiflora! Maga deliriumban van.

– Az apja lelke.

– Nyujtsa a kezét. A balt.

A pulzusát akartam megtapintani s azt jól tudtam az orvosi tudományból, hogy az embernek csak a balkezén van pulzusa, mert azon az oldalon van a szive.

Ide adta aztán nem a balkezét, hanem a jobbot, de úgy, hogy a fülem is megcsendült bele.

A hölgytenyér bűnét aztán logice az ajaknak kell expiálni.

A pofonütés utalvány a csókra – a vista.

Passiflora alaposan félreértette a doktor utasítását; azt hitte, az én nyakamnak van szüksége a forró umschlagra. Paroxismusban volt.

Most aztán számlálhattam az érverését.

Én bizony nem tartottam a kezemben a zsebórámat, hogy megmondhatnám, hány perczig tartott a paroxismus?

Sokáig tarthatott, mert egyszer csak felhangzott a hármas csengetés a konyhaajtón.

Passiflora nem akart elbocsátani.

– Maradjon.

– A szobaleány jött meg a patikából.

– Hadd várjon.

– De az orvosságot hozta meg.

– Az is várjon.

A hármas csengetés azonban kétszer, háromszor is ismétlődött.

– Még a kezében marad a csengetyűhúzó.

– No hát menjen a pokolba, nyissa ki az ajtót.

Én siettem az ajtót kinyitni; de meg is lettem érte jutalmazva szép meglepetéssel. Nem a Katika volt a türelmetlen csengető, hanem a – Nikkel pajtás.

Olyan ostoba képet csináltunk egymásra, a milyent csak lehetett.

A Nikkel azt rebegte zavarában.

– A Katika…

A mire én visszakadencziáztam.

– A patika…

(Hát az ő jeladása a hármas csengetés?)

– Passiflora beteg?

– Az ám! beteg.

– Én most hallottam a lovardában.

– Én meg a Venczel professzor előadásán.

Olyan szemtelenül hazudtunk egymásnak, mint két, ugyanegy portékában utazó vigécz.

– Mi baja van Passiflorának? – kérdezé tőlem Nikkel.

– De ne állj itt az ajtóban, hanem gyere be. – Nógattam én.

De ő csak állt ott kint a gangon, mint egy tűzkárvallott kéregető.

– Te benn voltál nála?

– Hogy ne lettem volna? Csak nem ülök itt a konyhában a sparherd előtt.

– Beszéltél a doktorral?

– Ő beszélt; én hallgattam.

– Mit mondott a doktor?

– Azt mondta, hogy nagyfokú torokgyuladása van Passiflorának.

Erre a szóra a Nikkelnek az arcza olyan fakó lett, mint a csizmatalp. Hátrahőkölt.

– Torokbaj? Hisz az ragályos lehet. Te nem félsz?

– Én nem tudom. Mit értek én a nyavalyákhoz?

– De én tudom; mert én mingyárt megkapom a torokbajt, ha csak beszélnek is róla.

– Hát be sem jösz az ajtón?

– Nem én, ha Mahumed paradicsomának az ajtaja volna is.

– Meg sem nézed a Passiflorát?

– A míg meg nem gyógyul a nyaka.

– Hát visszafordulsz az ajtóból és elszaladsz?

– De még te veled sem szorítok kezet; hisz már te is megkaptad a bacillusokat.

S ugyancsak haladt a sarkával előre a barátom.

– Hallod-e te Nikkel pajtás; ha te katonának is olyan gyáva volnál ellenséggel szemben, mint a milyen vagy udvarlónak Passiflora ellenében, nem érdemelnéd, hogy egy napig egyed a császár kenyerét.

Nikkel pajtás a fülét hegyezte; mintha rá ismerne erre a czitátumra. Aztán a szája egyik szögletét félrehuzva, a másikon meg hegyesre pödörve azt a kis bajuszát, olyan furcsa-furcsa-furcsa mosolygással nézett rám.

– Hát csak eredj vissza pajtás; ápold a szép Passiflorát; ott egyikünk fölösleges.

Azzal egy gyors Flankenbewegunggal rükkvertzkonczentrálta magát a lépcső felé. Engem ott hagyott az ajtóban.

Bizony nem szaladtam utána; de az ajtóban sem maradtam.

Ez az átkozott hármas csöngetés nem ment ki a fejemből.

Valami furfangos stratagémát gondoltam ki.

Nem zárom be az ajtót.

A csöngetyüt pedig elnémítom olyanformán, hogy a hosszúnyelű seprűnek a szakállas keféjét beledugom a szájába. Most már rángathatják felőlem. Ellenben, hogy ha a Katika megérkezik, azt mégis megtudjam, fogtam két bádog kannát; az egyik tejes, a másik petroleumos volt, üresek; azokat az ajtó elé állítottam, egymás tetejébe; ha valaki az ajtón benyit, majd csinálnak azok zörgést.

Azzal visszamentem a szobába.

Passiflora türelmetlen volt már.

– Hol van az orvosság?

– Nem a Katika jött.

– Hát ki csengetett?

Nagyot nyeltem. Mit hazudjak, hogy fel ne ingereljem?

– A szinházi szolga volt.

– Ejnye, te hazug kutya!

Először szólított pertu; igaz, hogy nem igen szép czím kiséretében, de majd jön még szebb is. Folytatá a szép szót.

– Hát hol vette volna a jogot a szinházi szolga háromszor megrántani a csöngetyüt?

Észrevette, hogy elszólta magát s nekem már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy «hát ennek a kanonirnak van joga háromszor csöngetni?» Megelőzött. A kardvívásban úgy híjják ezt, hogy «elővágás».

– A Nikkel volt itt!…

Ezzel aztán föl voltam szabadítva, hogy a jó pajtásomat lepocskondiázzam. Nem én árultam el.

– Igen. Ő volt itt. A gyáva! A mint meghallotta, hogy magának a torka fáj, úgy elszaladt, mint egy szekerész.

Passiflora nem itélte el e megfutamodást, még pártjára kelt.

– Szegénynek gyakran szokott torokgyuladása lenni s azt idegen embertől könnyen megkapja az ember. Lehet ragályos.

– Hát ha én nem félek a ragálytól, hogy megkapom magától a torokgyikot?

Erre olyan ördögi kedvességgel mosolygott rám, halkan suttogva.

– Hiszen te nem vagy idegen.

Ezzel aztán lefegyverezte minden rebellis indulatomat; boszúság, féltékenység elnémult; csak a rabszolga szerelem maradt meg.

Megmutattam, hogy én nem félek a lélekzetét beszívni.

S erről igazán orvosi értekezést lehetne írni. Hogy az anginát hogy lehet kigyógyítani szájacskával. (Gondolom, így híjják a pharmaceuticában magyarul az «osculumot».)

A hol nem lehet hirtelen kapni kataplazmákat, vezikatóriákat, sürgős esetekben…

Egyszer aztán csak «drum-bum-csirr-csörr!» mintha a sistergő menkő ütött volna be, a konyhaajtóval fellökte valaki a bádog kannákat.

– Vénus anyám! sikolta föl szép Heléna: azaz hogy Passiflora; s valami más nevet invokált, de nekem úgy tetszett.

Szaladtam ki a konyhába. Persze, hogy a Katika jött meg a patikából. Épen jókor érkeztem, hogy röptiben elfogjam, nehogy kiszaladjon a gangra s fölordítsa a házat, hogy rablók vannak a konyhában. Megértettem vele a dolgot. Gyors fölfogásu személy volt. Egyszerre kapiskálta a causalis nexust a hármas csöngetés, a bartvis, meg a bádog kannák között. «Tudtam, hogy ez lesz belőle.»

Oda tette a kezembe a patikából hozott két orvosságos üveget.

Én siettem be Passiflorához.

– Itt a jó mediczina!

Magam siettem neki beadni az ezüst kanállal a gyógyszert.

Persze, hogy összetévesztettem a dekoktumot a gargarizáló lélötytyel. Az utóbbit adtam be neki az evőkanállal. Azt hiszem, mindegy volt az. De észrevette a zamatjáról s összeszidott. Azt mondta, hogy semmire sem vagyok használható. Kikergetett, hogy csináljam meg a kataplazmát.

Szót fogadtam.

Kimentem a Katikához.

– Hozott mustárt?

– Igaz! Itt van.

– Hát lenmaglisztet?

– A meg emitt van. – Szedte ki a zsebéből egyenkint.

– Hogy kell ezt megcsinálni? – Kérdezém.

– Az egyiket hidegen, a másikat melegen. – Felelt Kati.

– De ehez valami vászon is kell.

– Igazság az. Honnan vegyük?

– Rántson elő egy inget a szennyesből!

Azt széthasogattuk.

Én aztán elkezdtem a pépet fölkenni egy hosszún hasított vászondarabra.

– Az nem jó! az nem jó! az az alja! Kiáltott rám a szobalány.

– Hát azután?

– Az alja gyapotvászonból van. Az nem jó burkoláshoz. Csak az eleje van rumburgi vászonból, az jó flastromnak.

Még ezt sem tudtam. Mennyit tanul az ember prakszisból.

Aztán fölkentük a két csodaszert a vászonra. Hidegen a lenmaglisztet, melegen a mustárt. Azt is megfordítva kellett volna. Ezeket már a Katika vitte be.

Egy percz mulva bömbölve jött vissza. A fejéhez vertek mindent.

Pedig igazán mondom, jobb lett volna megfordítva.

Itt aztán az orvosi tudományom teljesen véget ért. Sohasem gyakoroltam magamat betegápolásban.

Eszembe jutott, hogy még nincsenek kimerítve a reczeptek.

Dekoktum – gargarizma, – kataplazma, – szinapizmus… még van valami hátra! A «hirudó».

– Elhozta a pióczákat? – Kérdém a szobaleánytól.

– Én? pióczákat? Hátha minden omnibuszkocsis egyszerre herczeggé lesz?

– Hiszen üvegben adják azt.

– De engem kitör a nyavalya menten, ha csak ránézek is! Aztán papirossal van az letakarva, keresztül rágja magát rajta.

– Hátha föl kell rakni a pióczát a kisasszony nyakára?

– Én ugyan hozzá nem nyulok…

No szépen vagyunk! Akkor ez a hivatal is az én nyakamba szakad.

Most aztán magamnak kellett elszaladnom a patikába, fölvásárolni a nadályokat. A patyikus utánam kiáltott:

– Aztán ne tessék elfelejteni a grájzlernél beszólni tíz krajczár ára taplóért.

– Mi a frányának?

– A vérzés elállítására.

Még egyszer visszakiáltott a patyikus:

– De ne bükkfataplót tessék venni! hanem zsidóbőrtaplót!

– Értem, értem.

Mire visszakerültem hozzá, már akkor tele volt a szobája részvevő látogatókkal. Szinésznő kollegái: a naiva, a komika, a kegyes anya, a rivális mind sorba ülték a pamlagot. Direktor, rendező, karmester egymásnak adták a kilincset. Azok mind tudtak valami csalhatatlan gyógyszert a torokgyuladás ellen. A komika hozott magával bürök-flastromot, a mi ő neki mindig használt, úgy hivják, hogy «minuten flaster» (a melilotisról); a második primadonna megajándékozta Morrison pilulákkal, a miknek a hatása csalhatatlan; a naiva pedig egy egész eleven homeopatha doktort hozott magával, a kinek a lapdacsaitól délutánra úgy elmulik a torokfájás, hogy este fölléphet Passiflora a «Tücsök»-ben. (Ez volt a force-szerepe.)

Ő azonban mind valamennyit biztosította, hogy holnap reggelre meg fog halni.

Engem szóhoz sem hagytak jutni a pióczáimmal. Kinéztek a szobából. A direktor hónom alá öltötte a karját.

– Gyerünk innen, amice. Itt mi alkalmatlanok vagyunk.

S elhurczolt magával. Nem gorombáskodhattam vele, mert nekem is præsumtiv direktorom volt.

De délután, a mint a Szikszaynál letettem a kanalat, rögtön siettem a Passiflora betegágyához.

Akkor meg csupa mosóné, putzwäsch-tisztítóné, varróné, zsidóné, kosztadóné, masamódné állta körül az ágyat; megint nem juthattam hozzá.

Öt óra tájt ismét szerencsét próbáltam.

Hát nem ott ült már valamennyi női tagja a társaságnak a kávés asztalnál? Nem kompromittálhattam Passiflorát.

Hét órakor aztán bizonyosra jöttem vissza. Olyan darabot adtak, a miben valamennyi mind szerepelt. Üres maradt a szobája.

De már akkor igazán halálán volt Passiflora.

Az arcza egészen ki volt kelve magából, a szemei lázban égtek; «megfulladok», lihegé, mikor odaléptem a fekhelyéhez.

– Mingyárt fölrakjuk a pióczákat, – mondám én, előhúzva a zsebemből a két üveget. Az egyikben voltak azok a vérszopó szörnyetegek, számszerint hatan, a másik pedig azoknak a fölrakására szolgált. (Napközben informáltattam magamat egy medikus kolléga által, hogy miféle sorkamorkái vannak ennek a műtétnek.)

Elébb meg kell a bőrt nedvesíteni czukros vízzel, hogy a nadály beleharapjon, azután egyenkint minden nadályt beletenni a szűk fiólába szájával fölfelé fordítva s akkor az üvegcsét precise a pácziens nyakára illeszteni.

Probavi et successit.

Rettenetes látvány, mikor egy szép hölgynek a tokáján így lóg sorban hat ilyen fekete szörnyeteg; vonaglanak, szivnak, poczakosra duzzadnak, kinyúlnak, meg összehúzódnak. Szörnyű egy collier!

Nem is azokat néztem én, hanem Passiflora arczát s nagy elégtételemre szolgált perczről-perczre láthatni, hogy változik az kedvezőbbre; a lázas veresség elmulik rajta; a szemek tüze lelohad, a szempillák álmosan lecsukódnak, az ajkak szétnyilnak; a pácziens szépen elalszik. Derék pióczák! Soha sem fogom többet az uzsorásokat pióczáknak nevezni.

Már most aztán igazán ott kellett maradnom, hogy a pióczákat strázsáljam; mert azok el nem távolíthatók onnan, a hová egyszer bekaptak, a mig maguktól le nem válnak. Aztán mikor egy-egy lekanyarodik, azt hirtelen el kell fogni, hogy a rekli himzett fodrait össze ne vérezze. A harapás nyilásán még folyik a vér magától, azt szivacscsal föl kell itatni; a lehullott vérszívót egy csészébe dobni. Néhány percz mulva aztán a vérző sebet egy csipetnyi taplóval betömni, a mi a vérzést elállítja s ezt öt izben ismételni.

Mit meg nem tesz az ember, mikor szerelmes? Máskor egy nadálylyal világgá kergethettek volna.

Passiflora pedig az alatt szépen aludt. Megtapintottam a pulzusát: egész rendesen veregetett. Megszünt a láza. Letörültem az izzadságot homlokáról a zsebkendőmmel. – Aztán hagytam aludni. – A gyertyát elvittem az asztalra, hogy ne süssön a szemébe.

Hát már most ezekkel a pióczákkal mit csináljak?

A medikus az mondta, hogy újabb használatra való képesség tekintetéből sót kell hinteni a hátukra: akkor kiadják magukból a vért. Azt is megtettem. – Milyen szép piros vére volt!

Egy gondolatom támadt.

Én ezeket a drága vércsöppeket nem hagyom elveszni: megörökítem. Találtam egy üvegcsét, a miben mandula olaj volt: még volt belőle valami a fenekén. Abba csorgattam át a halhatatlanságnak szánt drága kincset; az olaj felül marad: megőrzi az elpárolgástól; örökké cseppfolyó marad, miként Szent Januárius vére Nápolyban. – Sit venia verbo az analogiáért.

Ez az enyim; ehez nekem jogom van. Ezt én holtomig őrizni fogom. – Ez ő maga. – «Pars pro toto.» Ha a tenyeremre teszem ezt az üveget, mintha őt magát tartanám a kezemben; az alvó Hófehérkét üvegkoporsóban. – És ha valamikor hűtelen lesz hozzám, ezt el fogom temetni ünnepélyesen egy vad rózsa bokor alá. Az én halottamat.

Egészen szentimentálissá tett ez a gondolat.

Jó hosszú ideig alhatott már, mikor nyöszörgését hallottam. Odasiettem hozzá lábhegyen.

Meglepetve mosolygott:

– Te vagy itt?

– Hát ki volna más? Fáj még a torka?

– Nem érzek semmi szúrást.

– Aludt valamit?

– Nagyon jól.

– Kell mandulatej?

Megivott egy egész pohárral.

Azután arra kért, hogy emeljem föl, változtassam meg a vánkosát, a melyik alúl volt, azt tegyem fölül.

A betegápolással sok bizalmaskodás jár együtt. Ez benne a jó.

– Nem mégy még haza? – kérdezé tőlem.

– Nem hagyhatom magára. A szobalány be nem jön egy világért a pióczák miatt.

– Sok vért szívtak a nadályok?

Mutattam neki a csészét.

– Hisz ez nagyon kevés! Alig nehány csepp. Ez nem jól van.

Ekkor aztán csak előmutattam neki a zsebembe dugott fiólát. Nem haragudott érte, inkább elérzékenyült. Két tenyere közé fogta a fejemet.

– Kedves kis szamaram! Te meg akarod tartani emlékül az én véremet. Tartsd meg. A tied az. Mint a többi.

Ettől az órától kezdve aztán tegeztük egymást.

Megkaptam a czímemet: «kis szamaram».