Part 7

Mik voltak azok a merész tervek?

Hát már most mégis rátérek.

De kérlek, ne csinálj hozzá valami túlságosan fancsali képet.

Meg akartunk szökni együtt a nagyvilágba.

Ezt főztük ki azon a fiaskós napon, a hintóban és perronon.

Az volt a tervünk, hogy ketten együtt beutazzuk Európát, minden fővárosban konczerteket adva. Elkezdjük Schweizban. Azért ottan, mert nyáron az a tourista-nép gyülhelye s ott legkevésbé lehetünk holmi hivatalos üldözésnek kitéve. Elébb Varsóra gondoltunk. Fritillária orosz nő volt; de ott kellemetlenségeknek lettünk volna kitéve. Másutt pedig saison mort van ilyenkor. Párisban télen szándékoztunk fölmerülni.

Csoda sikereket jósoltunk magunknak! Sapristi! Sakinka! Teringette! Milyen plakátok! Egy orosz hölgy, meg egy magyar fiu. Amaz a violoncellon, ez a hegedün virtuóz.

Óriási nagy bolondság volt biz ez; – de hát mondtam én valaha, hogy nem voltunk tökéletes bolondok mindaketten?

Még rám nézve nem is elég a «bolond» jelző, én még azonfölül czudarságot is követtem el. Tönkre akartam tenni nem csak egy asszonynak a jó hirnevét, hanem még egy derék embernek az egész életpályáját is. Ebből olyan botrány kerekedik, a mi az őrnagyot lehetetlenné teszi. Velem nem duellálhat; egy őrnagy egy iskolás kadéttal. Kénytelen lesz állásáról, tiszti rangjáról lemondani.

Hogy ezt én nem láttam!

S az őrültségünkben volt systema.

Fritilláriának minden lépését őrízték. Lehetetlen volt a vele érintkezés. (Van is lehetetlenség a világon, ha egy asszony akarja.)

Először is a jó Venczel Fritillária zsoldosa volt. Húsz forint havonkint egy privatdinernek szép pénz! Azért érdemes egy kis perfidiát elkövetni. Tehát leveleket kaphattam Fritilláriától, a mikben arról értesített, hogy dolgunk a legjobb kerékvágásban van; részleteket élőszóval a tudvalevő helyen.

Az a tudvalevő hely volt a park végében levő kis temető.

Ott nyugszanak azok a növendékek és tanárok, kik a katonai akadémiában haláloztak el.

Fritilláriánál nagy volt a kegyelet.

Kalendáriumában minden gyásznap meg volt jelölve egy kereszttel, a melyen egy kedves ismerős elment abba a csendes iskolába – örökké tartó vakáczióra.

Azokon a napokon Fritillária koszorut kötött télizöldből s maga vitte el azt a kedves halott sírjára.

Kiválasztotta azt az órát, a melyen a növendékek a parkban gyakorlatokat tartanak.

E gyakorlatok között legnépszerűbb volt a szökevénykergetés. Erre pályadíj volt kitűzve – egy lázsiás tallér.

Ha nem akadt önkényt vállalkozó kadét, sorshuzás útján választottak egyet, a kinek három percznyi egérutat engedtek, hogy az alatt a parkban elrejtőzhessék. Van ott sok mindenféle menedék, palánkok, grották, bozótok, sánczok, terebélyes fák, rőzserakások, csatornák, a mik mögé el lehetett bujni. A ki legelébb fölfedezte a szökevényt, az kapta meg a tallért, a szökevény pedig kapott ütlegeket a pajtásaitól, a mennyi elég volt neki. Ha azonban egy óra alatt nem birták a buvóhelyét megtalálni, akkor a szökevény magától előjött, jelentkezett az auditornál s ő kapta meg a jutalom tallért.

Azokon a délutánokon, melyeken Fritillária a sírkertben lerótta a kegyelet adóját: én voltam rendesen az önkénytesen jelentkező.

Én pedig az ilyen alkalmat onnan tudtam meg, hogy ilyenkor a temető-őr, kinek a házikója a sírkertben belül volt, künn állt az ajtóban. – Strázsált. – Meg volt neki hagyva, hogy az alatt, míg az őrnagyné a temetőben jár, senkit be ne bocsásson; de mindenkinek a nevét följegyezze, a ki közeledik s netán be akar menni. A sírkertnek nyolcz láb magas fala van s másutt nincs bejárás.

Nincs ám rendes embernek; de egy dezentornak!

Volt eszem, hogy nem kerültem az ajtóra, hanem megkerültem a kert falát. Hátul nagy platán-fák voltak, a miknek az ágai áthajoltak a kertfalon. Hires voltizsirozó voltam. Egy ilyen platánról könnyű szerrel átjutottam a kertfalra; a belső oldalához a falnak egy fokozatos állvány volt támasztva, melyen a kertész apró cserepei voltak sorba rakva, a mikben ő árvácskákat, verbenákat s egyéb sírdiszítésre szánt virágokat tenyésztett. Ezen az állványon, mint egy kész lépcsőn szállhattam le a falról.

A sírkertben van egy szép nagy emlék, fehér és fekete márványból, egy hires igazgatótanáré; ennek az oszlopos fülkéje, a lépcsőzete egészen arra van teremtve, hogy azt egy titkolózó pár bizalmas suttogásaira fölhasználja.

Köröskörül hangzott liget, csalit az üldözők lármájától. Az alatt nekem elmondta Fritillária, hogy melyik impresszáriótól minő választ kapott a szándékolt vendégszereplésre, minő föltételek mellett konczertezhetünk és mikor? Egész programmot állított már össze a jövő saisonra. Még Amerikából is kapott kecsegtető ajánlatokat. Az egész tournéenk biztosítva van már.

Engem igazán csak a «miatyánk» őrzött, hogy most valami hires hegedű-virtuóz nem vagyok; – vagy, hogy agyon nem ütöttek. Mind a kettőhöz volt elég hivatásom.

Mikor aztán az óra letelt, az üldözés lármája elvonult, én megint ugyanazon az úton, a melyen idejöttem, szépen visszaszöktem s mentem jelentkezni az auditorhoz. Társaim faggattak, hol bujkáltam? Mondtam nekik mindent, csak az igazat nem. A jutalom tallért elkuráltam fagylaltra vagy dinnyére a pajtások közt.

Szép Fritillária pedig keresett négylevelű lóherét a sirok közt s azt hazavitte a férjének; azzal legitimálta magát.

XII. A BŐGŐ-VONÓ.

Annyi csepp józan ész maradt meg nálunk, hogy meggondoljuk, miszerint be kell várnunk a tanév lefolytát, a bizonyítványom kiadását, a hivatalos hazabocsátást; mert ha elébb találok elillanni, mint katonaszökevényt csipnek el s abból aztán majd olyan konczert lesz, a hol nem én fogom a hegedűt, hanem a hegedű fog engem.

Tehát ez volt az operette-tervünknek a fináléja.

A vizsgák befejezte után a hazamenendő katonatiszt növendékek este nagyszerű mulatságot rendeznek a parkban; mely végződik tüzijátékkal, melynek rakétáit maguk a kadétok készítették (a fekete lőporosok). Ezen szemvakító és fülsiketítő produkczió alatt én észrevétlenül elpárolgok a sokaság közül; egy ugrással átvetem magamat a harmadfél öl széles patakon (megtettem én azt elégszer salto mortaléval is, bukfenczet vetve a levegőben), hátul a kertajtót nyitva találom, azon kiosonok; egy fedett hintó fog várni a «Rákóczy torony» előtt, Venczellel a bakon, a ki az őrnagyné bőröndjét az enyémmel együtt és a hangszereket tokostul előre elhozta; benn a hintóban Fritillária. Én beugrom a hintóba: azzal «alea jacta est!» vágtatunk ki a vasuthoz. Ott fütve a mozdony. Előre megrendelt különvonat áll készen a rendelkezésünkre, s míg az illetők a római fáklyákban és tűzkerekekben gyönyörködnek, mi már a Semmering alagútjaiban bujkálunk, s aztán üthetik már bottal a síneinket.

Minden úgy klappolt, mint egy népszinházi prémieren.

Az utolsó napja a szemesztrisnek kánikula derekán a legpompásabb mulatság közt telt el. Elbúcsúztunk egymástól és a tanárainktól. De engem nem vitt rá a lélek, hogy az őrnagyhoz is fölmenjek. A tanteremben vettem tőle búcsút s a bezárt ajtajának a kulcslyukába dugtam be a két névjegyet (egyet a bárónő számára p. p. c.)

A megszökés is teljesen sikerült. A Stuweriád alatt észrevétlenül jutottam ki a hátulsó ajtón.

Minden ember az égre bámult, a rakétákban gyönyörködött.

Ott volt a Rákóczy-torony előtt az igért hintó.

A Venczel is ott állt, a felső kabátomat tartva a karján.

– No csak frissen! frissen! vegye föl!

Hirtelen rám segíté a felső kabátomat.

– Itt van ő? – kérdezém tőle.

– Itt hát. Odabenn ül már. Csak tessék beszállni.

– Hát a bőgő? – kérdezém én, nem látva a bakon a violoncellot.

– Az is benn van a kocsiban.

Azzal fölnyitá a kocsi ajtót és erővel betuszkolt.

Arra egy kellemetlenül ismerős borizű hang szólalt meg a hintó sötét odujából:

– Bőgő nincs, de a bőgővonó itt van.

Fritillária helyett a kalugyer ült a hintóban, aki egy kezével a köpönyegem gallérját ragadta meg, a másikkal pedig egy görcsös botot húzott elő maga mellől.

Én ki akartam magamat szakítani a kezéből, de akkor két hatalmas marok ragadta meg a karjaimat hátulról.

– Csak be a hintóba urficskám, szépen – dörmögé Venczel a fülembe. Erős ficzkó volt (s a tettenkapott gonosztevőnek nincs ereje), oda tolt a hátulsó ülésbe. Aztán maga is beült a hintóba, velem átellenbe.

– Te gazember! Te áruló! – ordítottam reá.

De már a kocsis becsapta a hintó-ajtót, fölugrott a bakra s hajtatott lóhalálában elfelé.

Én átláttam, hogy két erős férfi ellenében hasztalan a ficzánkolás s megadtam magamat. Csak szóbeli invektivákkal éltem.

– Hát áruló lettél, Venczel. Pedig olyan jól fizetett az úrnőd. Húsz forintot adott havonkint azért, hogy titkát megőrizd.

– De az uram még jobban fizetett, az harmincz forintot adott azért, hogy a báróné titkát eláruljam.

– Te gazember!

Erre közbe szólt a kalugyer:

– Ne szidd a Venczelt, öreg. A Venczel a valóságos őriző angyalod. Ő tégedet megóvott attól, hogy a magad életét tönkre silányítsd s azonfelül egy asszonynak a becsületét elrabold s egy derék embernek az egész sorsát fölforgasd.

Ennél igazabbat Socrates sem mondott soha.

– Ez az őrnagy te neked jóltevőd volt – folytatá a nagybátyám a bölcs korholást. – Ugy bánt veled, mint az édes fiával. S mikor már rájött a gonoszságaidra, a helyett, hogy kitörte volna a nyakadat, a hogy rászolgáltál, kegyesen elhallgatott. Mindent tudott a felesége leveleiből. A ti bolond világfutó plánumotokat. S aztán szépen kinyitotta előtted az ajtót, a min a magad ásta labyrintból kiszabadulhattál. Nem kergetett, hagyott futni. Már most neked az lesz az első dolgod, hogy a vasuti állomáson irsz az őrnagyodnak egy szép búcsúzó levelet, bocsánatot kérsz tőle a pajkosságaidért, megköszönöd számtalan jóságát, csókoltatod a méltóságos asszony kezeit. A levelet majd elhozza a Venczel; a derék, becsületes Venczel. – No, most aztán gyujts rá öreg; tudom, hogy tíz hónap óta nem szivaroztál.

Azzal előhúzta a szivartárczáját s megkinált egy regalitással.

Mit tehettem? – rágyujtottam.

A vasutig aztán egész tréfás kedvvel elmondá a Venczel, hogyan hordta ő a báróné leveleit, a miket tőle küldözött én hozzám meg az impresszáriókhoz, elébb a férjéhez. Azt is elmondta szakértő magyarázattal, hogyan tudta a tanár a lepecsételt leveleket elolvasni, anélkül, hogy az adresszátus észrevette volna, hogy az a levél föl volt nyitva.

Ezt a tudományt följegyeztem magamnak; de most nem mondom el, mert még magam is hasznát vehetem valaha.

Ekkép végződött a szép Fritillária novellája.

* * *

Már most tudod, hogy mért nem szednek a méhek a császárkorona harangkelyhéből mézet!

PASSIFLORA.

I. AZ ÉLETMEGHOSSZABBÍTÓK.

Hahhó!

(Ez már sensatiós fejezet-czím!)

«Életmeghosszabbítók!»

(Hát van ilyen a világon?)

Van hát. Én magam is éltem vele.

(De hisz annak, a ki az életet meg tudja hosszabbítani, okvetlenül milliomossá kell lenni.)

Azzá is lesz a!

Azonban tartsunk sort.

A mint a nagybátyám engemet a Circe tengeréből erőhatalommal (mint hajdan Odyszszeüszt az árboczhoz kötözve) a száraz földre kimentett, az volt a kérdés, hogy «quid nunc?»

A katonai akadémiából egy rezervlájtinánti pátenssel lettem elbocsájtva. A katonai pályával végeztem. Azaz, hogy a nagybátyám gondolta, hogy végeztem. Már a mi az ő fogalma volt a katonatiszti pályáról. Délelőtt rekrutákat abriktolni; délután kurizálni.

A helyett komoly életpályát választott a számomra; a juridikait folytassuk, a hol elhagytuk. Rájött, hogy az ilyen gonosz ficzkót, mint én, nem helyes dolog professzorok felügyeletére bizni; mert ott elcsábítja a professzorok leányait, feleségeit. Más systémát kell velem kezdeni. – Alló föl Budapestre, a világ közepébe! Beiratkozni az egyetemre.

Itt nem olyan könnyű a gyereknek asszonyokat, leányokat elbolondítani, mert nagy a konkurrenczia.

Nem volt ám akkor még Andrássy-út, tele sétáló istennőkkel.

Még Andrássy sem volt.

A mi szépség található a fővárosban, annak meg nagy az ára. Az a sok börziáner, a sok defraudans lehetetlenné teszi a diákféle embernek a versenyzést.

A diák kap száz forintot havonkint, abból élelmezi magát: azt a diák az első héten mind ellumpolja; a hónap három negyedrészében aztán kényszermértékletességre van utalva, kénytelen otthon maradni és szorgalmaskodni. «Sine Cerere et Baccho friget Venus».[4]

Több pénzt pedig nem kap! Punktum!

Én pedig már akkor az ujságokból értesültem arról, hogy a vasuttársaság az apám puszta telkét fölvásárolta kerek kétszázezer forintért. Az ott van az árvapénztárba letéve, ötös kamatra. Az nekem tizezer forintot jövedelmez évenkint. Azonkivül a földbirtokom, a mit örököltem. Minek bifláljam én az osztrák jogot? – Mikor azt a nélkül is a szegletbe vágjuk. Mihelyt egyszer a Garibaldi megjön.

De hát hiába remonstráltam: a kalugyer hajthatatlan volt a maga életnézeteiben.

– Még csak húsz esztendős vagy. Ilyen suhancznak nem kell pénzt adni a kezébe. Vársz, a míg nagykorú fogsz lenni, négy esztendeig.

Addig az örökségem jövedelmét a kapitálishoz csatolják.

Ezt így rendeli a törvény.

Valóságos Juszticzmord ez!

Az embert nem engedik huszonnégy esztendős koráig élni!

A törvény kényszeríti az emberi kukaczot, hogy mint a selyembogár mindennap rágjon meg egy csomó levelet, aztán kösse be magát egy selyemgubóba, lesse, míg azt fonálkint a vizsgán legombolyítják róla a rigorozumok motollájával; akkor még egy darabig pupa állapotban heverjen lábak és szárnyak nélkül, s csak a huszonnegyedik esztendőben pattanjon ki a bábhüvelyéből, mint himes pillangó! Ez erőszakoskodás!

No de szerencsére ennek is van ellenszere.

Vannak derék, jószivű emberek, a kik a korábban élni kivánó ifjakat megszánják s lehetővé teszik rájuk nézve, hogy az életet korábban elkezdjék. A közéletben úgy híjják ezeket a csodadoktorokat, hogy uzsorások.

Ezek azok a bizonyosok, a kik az élet meghosszabbításával foglalkoznak.

Mert hiszen a ki nekem hetven-nyolczvan esztendőn túl fölfelé hosszabbítja meg az életemet, az süsse meg a tudományát. Hanem azok az én jóltevőim, a kik a huszonnégy éves koromon innen lefelé segítették az életemet meghosszabbítani. Maig is örök hálával emlékezem meg róluk, – meg egy csomó tizenkétszer prolongált s négyszer kifizetett váltóval.

A kalugyer ugyan csalatkozott, mikor azt hitte, hogy én nem tudom a jövedelmemet elkölteni, azért, mert ő rajta ül a Wertheim-kasszán, a mibe az el van zárva.

II. SZINHÁZAINK ANNO EINSBÓL.

Azt a boldog korszakot, a melyben még nem voltak «átkos közös ügyeink» (Bécsnek volt minden, nekünk semmi), szoktuk egymás közt úgy híni, hogy «anno eins».

De kár, hogy ennek a mi Budánknak «és» Pestünknek az akkori képét meg nem örökítette a Vasárnapi Ujság.

Különösen a szinházainkét.

Ott állt a nemzeti szinházunk körül véve, oldalt fogva, szembe szállva a Zrinyivel, a Griffel, a Vörös ökörrel, három hires csárdával, a miknél modálisabbat Püspök-Ladánytól Füzes-Abonyig nem találni. Mostani oszlopos csarnoka helyén állt a Katona, Bánk-Bán szerzőjének szobra, melyet áldott emlékü Tomorynk öntetett Züllich Róbert, akkor még egyetlen hazai szobrászunkkal; a vasköltő merész poziturával lép előre, égfelé emelve a – pennáját. Némelyek úgy magyarázták azt a pózt, hogy most kiakarja fecskendezni a tintáját az égbe s csillagok lesznek belőle; mások ellenben azt állították, hogy de bizony bele akarja mártani tollát a holdvilágba, hogy fényes költeményeket irhasson vele. A mi azonban nem akadályozta a kerepesi-úton végig vonuló búcsújárókat, hogy körül ne térdepeljék és zsolozsmájukkal meg ne tiszteljék. Azt hitték, ez a szent Kajafás.

A lánczhid előtt Budán volt egy rengeteg nagy granárium, a minek a homlokára ormótlan nagy betükkel volt fölirva a dicsekvő mondat: «hazafiság a nemzetiségnek». Itt tánczolta a legszebb kánkánt (Dunanan apóban) a nemzetiség a hazafiságnak.

A harmadik volt a Borju-téren, vagy hol? Egy szóval az egyik körülhagymás piaczán a még-nem-fő-sem-szék-városnak. Itt röhögtem életemben legnagyobbakat a «Háromcsőrű kacsában».

Ezek a magyar muzsának szolgáltak.

Azután emlékezem még arra a gunyhók öreg apjára, a mi az új vásártéren tehénkedett: egy deszka Parthenon. Az volt a német szinház. Aztán még ott volt a krisztinavárosi arena. Az még most is uralkodik.

Mindezt pedig csak azért hordom elé, hogy a tisztelt olvasót megkonfundáljam vele, hogy ne találgathassa, hogy ki volt, mi volt, hol volt az a primadonna, aki az én negyedik novellámra tárgyat szolgáltatott. Ott volt a Thespis-szárnyékok valamelyikében.

Ezt a virágnevet választottam a számára: «Passiflora».

Universal genie volt.

Játszott mindent. Naivát, hősnőt, paraszt menyecskét. Énekelt népszinműben, operettben; még ballettre is vállalkozott. (Salambó szerepében.) És mindenben remekelt.

És aztán a színpadon kivül is annyiféle szerepet tudott játszani. A milyen a publikuma volt.

Idekinn is nagy publikuma volt.

És azokban a szerepeiben is remekelt.

Én nekem például a Kaméliás Hölgyben tetszett legjobban.

Többet jártam én a szinpadi próbákra, mint a leczkékre. Többet is lehet ott tanulni.

Még egészen tele volt a mellem a Fritillária reminiszczencziáival.

Még vissza-visszagondoltam azokra a szép álmokra, a mik a művész állványt trónussá magasztosítják.

De magamban nem hegedülök.

Ellenben most egy új Olympus nyilt meg előttem. A pieridák berke a maga egész pompájában. Istennők és nimfák, trikóban és tülangléban; éneklő, tánczoló szilfidek, najádok és hamadriádok.

Nekem is volt tehetségem e mámorító pályához.

Én is szavaltam egyszer egy verset «szükölködő horvát testvéreink» javára. S a közönség el volt tőle ragadtatva. Dicsérték (még a lapok is) a hangomat, meg a taglejtéseimet.

Ugyan kérem, van valaki a világon, akinek életében egyszer át ne villant volna a szivén az a vágy, hogy szinészszé legyen?

Én annál inkább elmondhatom ezt, mert a hegedűvirtuoztól a szinészig nincs több, mint egy lépés.

Kivált ha az ember szerelmes. Ugy, ahogy én voltam.

Őrjöngtem az én Passiflorámért.

Igenis: az «én Passiflorámért».

Én tartottam neki butorozott szállást.

Féltékeny voltam rá. Duelláltam érte.

Akkor még szabad volt párbajozni s nem intézték el az afféreket jegyzőkönyvvel.

III. A HŰ BARÁT.

Minden héten összevagdalkoztam valakivel Passiflora miatt.

Hol én kaptam egyet, hol én adtam egyet.

A Passiflorának nem udvarolt senki büntetlenül.

Grófocskák, bárócskák, bankárfiucskák tanulták respektálni a szerzett jogokat.

Passiflora természetesen ártatlan volt mindenekben.

Ő nekem hűségesen meggyónta mindig, ha valaki veszedelmesebb modorban udvarolt neki. Arra persze nem lehettem féltékeny, hogyha a szinésztársai a szinpadon ölelgették. Hát ez a szerepében van. Hát ha a szinpadon csókolóznak is, az ellen nincs törvényeinkben védelem. A szinpadi csók «egy szükséges jó» (annak, a ki kapja), «egy szükségtelen rossz» (annak, a ki nézi).

Ha egy férj, egy szerető féltékeny arra, hogy a feleségét, a szeretőjét a szinpadon mások megcsókolják, ez nagy nyavalya.

De annak csak egy orvossága van.

Lediktálhatom a reczipéjét.

Az ilyen féltékeny férj, vagy szerető álljon be maga is szinésznek, játszszon szerelmes szerepeket, akkor a szinpadon is maga fogja ölelgetni, csókolgatni a drága kincsét és senki más. (Ezt a három sort húzd alá (cursiv), mert ebből még lesz valami.)

Én azonban nem strázsálhattam egész nap a Passiflorát. Tanulni is csak kellett, pedig sokat.

Szerencsémre volt egy biztos jó barátom. Régi, kipróbált czimbora. A derék Nikkel.

Ő mint aktiv szolgálatban levő tüzérhadnagy került ki az akadémiából s ide lett transferálva Budapestre.

Átkozott kevés dolga volt. A gellérthegyi czitadellának az őrzése volt rá bizva.

Ördögöt strázsálta ő azt a czitadellát!

Maguk a katonák is mókát csináltak belőle. Hiszen senki sem lopja el azokat a mihaszna vaságyúkat.

Hanem a helyett valahányszor a Passiflora szobájába léptem, már rendesen ott találtam az én Nikkelemet, tiszteletteljes poziturában ülve a pamlag előtti fotelben, a csákója a kezében, a kardja a térde között.

Ez engem nagyon megnyugtatott.

Egy katonatiszt nagyon jó arra, hogy az orczátlan czivilista udvarlókat elriaszsza az embernek a felesége és imádottja közeléből. Ilyet minden okos embernek kellene tartani. Ha felesége is van, meg imádottja is van, akkor kettőt.

No! Magától a Nikkeltől csak nem félthettem a szép Passiflorát.

Szegény kis secondlájtinánt, a kinek hazulról alig van annyi apanázsa, hogy egy violacsokrot vehessen prezentbe. Az csak nem konkurrálhat az én thearózsa és kamélia bukéimmal!

Aztán Passziflora praktikus ész. Tud külömbséget tenni az udvarlók között. Ő olyan hűséges hozzám, mint Helena volt Párishoz.

(De hát tudja azt valaki, hogy Helena hűséges volt Párishoz?)

Egyszer ugyan már keményen összevagdalkoztunk egy szép leány miatt. De hát akkor még gyerekek voltunk. – Azóta csak megjöhetett az esze – a Nikkelnek.

Aztán micsoda ügyetlen udvarló volt szegény ficzkó!

Az én jelenlétemben egyébről sem tudott beszélni Passiflorához, mint a rengeteg sok strapácziákról, a miket egy szegény tüzérhadnagynak ki kell állni a mindennapi übungokon, vizben, sárban; meg hogy milyen rossz a koszt a kantinban, s hogy a privadinere hogy lopja a czigarettáit.

Nevetni való figura volt.

(Nono, majd aki legutoljára nevet!)

S aztán nem sok idő mulva, hogy én Passiflorához megérkeztem, fölkelt, fölhúzta a szarvasbőr-keztyüjét, ajánlotta magát Passiflora előtt. Passiflora odanyujtotta neki a kis ujját, melyet ő is az ujja hegyével érintett; megmondta, hogy rapportra kell neki menni; velem kezet szorított és eltávozott; nem akart bennünket zavarni a boldogságunkban.

Mikor aztán betette maga után a szőnyegajtót, Passiflora fölkaczagott hangosan s egész tréfát csinált belőle.

– Szegény fiú! Ön régóta ismeri? Mindig ilyen volt? Ilyen szemérmetes? Milyen kómikus figura! Mikor itt ül órahosszant, s csak a kalpagja lószőr-kokárdáját czirógatja s nem mer fölnézni a szemembe. Mindig az anyjáról beszél; más nő nem létezik ránézve. Aztán nagyokat sóhajt. Azt mondja, hogy nagyon boldogtalan. Ha kérdem tőle, mi baja, akkor elkezd arról beszélni, hogy ő milyen jó barátja önnek; hogy egymáshoz vannak forrva gyermekkoruk óta. Önért az üdvéről is képes volna lemondani. – Aztán, hogy ő meg nem házasodhatik soha. Katonatiszt csak olyan leányt vehet el, a ki kaucziót tud letenni. – Aztán beszél arról, hogy ön milyen gazdag fog lenni, ha nagykorúvá lesz. – Szerelmes belém nyakig, szegény fiú. De a világért el nem árulná előttem egy szóval, bármennyi avanszot adok is neki.

– De hát miért ád neki avanszokat?

– Ön azt nem tudja megérteni? Hogy milyen nagy kincs egy nőre nézve egy igaz jó barát, a ki csak jó barát és semmi egyéb.

– De az viszont nagyfokú kegyetlenség, egy jó barátot soha sem teljesülő vágyak fölkeltésével megkinozni.

– Ezt mondja ön másnak, ne egy szinésznőnek. Hát nem az-e nekünk a mindennapi hivatásunk, hogy minden érző szivet zsongásba hozzunk? Hogy minden fantáziát fölébreszszünk? Hogy varázsunkat éreztessük? Nincs-e a szerződésemben, hogy a szerepeimet hiven fogom eljátszani?

– De nem a szinpadon kivül!

Passiflora földuzta az orrát.

– Ha ön úgy kivánja, én megtehetem, hogy mától fogva úgy élek, mint egy apácza: elzárkózom a külvilágtól. Nekem ez nem nagy erőfeszítésembe kerül; hisz ön legjobban tudhatja, hogy még ön irányában sem voltam gyönge soha.

Ez előtt kapitulálnom kellett. Ez már igaz. Volt gyöngédség, ábrándozás, turbékolás, a mennyi elég; de annyira nem jutottam, hogy egymásnak azt mondtuk volna, hogy «te és te».

S a hány imádója csak azzal dicsekedhetett, hogy Passiflorával együtt szupirozott, az mind kénytelen volt bevallani, hogy a bizalmasságban soha sem mentek annyira, hogy a pezsgős poharakat egymásnak a fején összetörték volna. Passiflora sokat tartott a renoméjára!

Még azt a titkot is keblembe zárta, hogy egy szép délután Nikkel hadnagy ilyen nyilatkozatot tett előtte:

– Kisasszony! én vagyok a világ leggyávább embere! – Ha én olyan volnék az ellenség előtt, mint a milyen gyáva vagyok, mikor önnel szemben ülök, nem érdemelném, hogy egy napig egyem a császár kenyerét.

Ilyen respektust tudott ám tartani a Passiflora.

Megkövetelte, hogy a deklarált imádójának komoly szándékai legyenek vele.

Az voltam én. – Azok voltak nekem.