Part 6

Az a szoba szalon is volt, boudoir is volt, mindenféle izlésü butorzattal. Zongora is volt benne. A zenevirtuózra vallott minden.

A Zsán, mint rendtudó ember, odatette a tálczát a zongorára. Mi elkezdtünk a hangjegyek közt válogatni.

Én nagy hamar rátaláltam a hegedű számára irott Chopinváltozatokra.

Fritillária nem akadt a magáéra.

Nem ám, mert mindig én rajtam volt a szeme.

Micsoda szemek voltak azok! Az éhes párducz szemei, amikkel az argalit nézi. (Nem tudom, birka-e az vagy kecske?)

– No hát – nem fog ön gyantázni? – kérdé tőlem dévaj mosolygással.

– Gyantázni? (Hiszen nem volt nálam a hegedűvonóm.)

Fölkaczagott.

– Soh sem hallotta még ezt a műkifejezést? Nem iszik egy pohár chartreuset? (Persze, hogy persze. Arra mi felénk is ezt hivják gyantázásnak.)

– Szabad? – rebegtem én hülye módon. (Bizony csak birka az argali.)

Erre Fritillária fölvett egy pohárkát a tálczáról s elsőbb a saját ajkához vitte; egy kicsit szürcsölt belőle, piros nyelve hegyét megnedvesíté a likőrrel, aztán odanyujtotta nekem.

Én hirtelen felhörpentettem a chartreuset.

(Még is csak kecske az argali.)

Most aztán tudtam, hogy mit tesz az a «per fas et nefas».

Én a gordonkát tartom a legrokonszenvesebb hangszernek a világon; ennek a zenéje hasonlít legjobban az emberi tüdő hangoztatta dalhoz. (Nem a brugót értem, a mi már bassus hangon bömböl, hanem a bariton hangon éneklő violoncellót.)

A gordonka azonban épen azért, mert a zenéje olyan nagyon hasonlít a bariton férfihang dalához, magában játszva, tulságosan melancholikus hatású; – hogy tökéletes legyen a hatás, szelidítő közbenolvadással kell melléje csatlakozni a hegedű kiséretnek. A violin hangja aztán megint közeltalál a női sopran énekhez.

A duo együtt egy pár: nő és férfi.

Most azután képzeljük a helyzetet épen megfordítva, hogy nő játszsza a gordonkát s férfi a hegedűt.

Nem is szólok a pózról. Az olasz úgy nevezi a gordonkát, hogy «viola de gamba», a játszó térdei közt tartja a hangszert. Az embernek az esze zavarodik, ha rágondol.

Az első produkczió után meg volt velem elégedve az őrnagyné. Az őrnagy is.

«Bánja a szösz!» – dörmögé vállatvonva a kalugyer.

Nekem már akadt hivatalom.

Ezentul minden este, mikor vége volt a tanóráknak, a tornázásnak, vivásnak, lovaglásnak s vacsora után fölszabadították a növendékeket, hogy választásuk szerint mehetnek a játszóterembe, sakkot, dominót, ostáblát játszani, vagy pedig a hadjátékasztalhoz, a hol (a mappán) ütközeteket gyakoroltak, vagy a rajzoló iskolába: mi ketten Nikkellel más nemes szórakozásban részesültünk.

A Nikkel ment az őrnagygyal a chémiai laboratoriumba fehér puskaport főzni. Nyakig bele volt bolondulva a pyrotechnikába.

Én pedig mentem duót játszani Fritilláriával.

A gordonka és hegedű melódiás harmóniája folyvást lehangzott az épen alattunk levő vegytani műhelybe. Az őrnagy folyton hallhatta, hogy a feje fölött szól a zene. Egy perczre sem szakad félbe, sem egy taktus el nem hibáztatik.

Ez épen olyan biztosíték, mint volt azé a földesúré, a ki azt követelte a hajdujától, hogy folyvást fütyüljön az alatt, a míg a pinczében bort ereszt a csapról.

Mikor mi abba hagytuk a hegedűszót, az őrnagy rögtön sietett föl a puskaporok konyhájából.

Némelykor nagyon sokáig eltartottak a zenegyakorlatok, késő éjfélig is. Én olyan passzionátus zenevirtuóz lettem, hogy semmi más mulatságra nem gondoltam. Még azt is eltitkoltam, hogy rajzolni tudok.

Egykor az őrnagy mégis azt a megjegyzést koczkáztatta Fritillária előtt:

– Önök nagyon is hosszú zenegyakorlatokat tartanak.

– Igen, mert egy új hegedűvel tanuljuk be a duót, a mit úgy hínak, hogy «violon d’amour».

– Potz Teufel! – mondá az őrnagy. S mért hivják azt violon d’amournak? (Szerelem hegedüje).

– Azért, mert nem négy húr van rajta, mint a rendes hegedűn; hanem hét.

– S mire jó az?

– Majd meg tudja ön, ha egyszer hallani fogja; annak a hangja még jobban összeolvad a viola de gambáéval.

– Nagyon jól van.

S nyugodtan főzte tovább a fehér puskaport.

Egyszer megint elkezdett okvetetlenkedni.

– De sokszor ismételnek önök egy idő óta egy nótát; már magam is utána kezdem danolni: «lalla, lalla, lalla».

– Az egy igen mesterséges darab.

– Mi a neve?

– Ez az Arditi «Csók keringője».

– «Csók keringője?» De furcsa nevet választott magának!

– Igen; mert így kezdődik: «Sul le – sul le labbre».

– De a szöveget csak éneklik hozzá.

Fritillária nagyot nevetett.

– «Telles choses se font, mais ne se chantent pas.»

A dicső föltalálója a fehér puskapornak nyugodtan ülhetett a lombikjai között.

A mikor «chantent», akkor ne «font pas».

De már most komolyan mondom ám, és «hony soit, qui mal y pense», hogy remekül összetanultuk a duókat Fritilláriával. Még nyilvános konczerteken is fölléptünk együtt. Nagyon kedvező esztendő volt. Volt egy országos fagy, egy tartományi árvíz, egy nagy tűzvész, inség mindenfelé. Megannyi kedvező alkalom jótékony hangversenyekre. Mindig tele volt a terem, mikor mi együtt fölléptünk. Még Bécsből is rándultak le egész társaságok, a mi hirhedett celloviolino előadásainkat élvezni.

Furcsa érzés volt az! Mikor én a nevemet a Fritillária nevével egy szinlapra nyomtatva olvastam. Aztán meg az a közös partitura. Ugyanazon hangjegyek. Ez egy neme a a fakultativ polgári házasságnak. A Kapellmeister taktusverője adja rá az áldást. (Lám, még a «kápolna» szó is előfordul benne.) Mikor azt az Arditi «Csókkeringő»-jét végigjátszottuk, a művészi exaltaczió közepett úgy tetszett, mintha a közönség tapsai, brávozásai biztatnának, hogy azt megismételjük, egészen más regiókba, más tengerekre repülve és evezve át, az az átkozott nyirettyű szárnynyá, evezővé lett metamorphosiálva. – És aztán a közös dicsőség!

(Látom a képeden, hogy te azt mondod magadban, hogy «jól van jól, Herr Kadét; de hát aztán a tanulás, hogy mint ment? A bécsujhelyi katonai diákoknak rengeteg sok tudományt kell beszedni a fejükbe, ott csak jól tanuló egyéneket türnek meg, a gyöngéket kimustrálják).»

Ne félts te engem. Minden jól ment.

Mondtam már, hogy a magasabb katonai körökben, különösen az «arkoláj»[3] terén, nagy volt a küzdelem két ellenkező systéma között. A pattantyusok egyik tábora új lőporral, a másika új ágyúkkal akarta reformálni a régi schlendriánt. A hadügyminiszterium rájuk hagyta az experimentálást.

Az új ágyúk eszméje Uchatius ezredesé volt. (Még akkor csak ezredes volt.) Ő gondolta ki a hátultöltő aczélbronz ágyúkat.

Az volt a terve, hogy az ágyúcsövet nem egészben kell önteni s azután üreget fúrni bele, mint eddig; hanem követni kell a népies utasítást: «veszünk egy nagy lyukat, azt körülöntjük rézzel s kész az ágyú». Azt az ürt azután keresztül préselt aczélkupokkal addig tágítjuk, a míg a cső belseje a mechanikai sajtolás által a réz lágyságából az aczél keménységébe megy át. Így lesz belőle aczélbronz; ebből aztán dupla adag lőporral lehet lőni. Itt azonban az volt a legnagyobb kérdés, hogy honnan vegyük azt a lyukat, a mit körülöntsünk bronzzal?

A laikus ember neveti ezt a gondot. Hát hiszen a lyuk nem kerül semmibe. Dehogy nem kerül!

Először úgy próbálták meg, hogy az öntő minta közepébe lebocsátottak egy bronz csövet, az képezte a kalibert, ezt a csövet pedig megtöltötték egy Celsius fokra lehűtött vízzel, hogy majd az megakadályozza az olvadt érczet, hogy magát a csövet elolvaszsza.

Hát aztán az lett belőle, hogy a mint az olvasztó-kohóból azt a 300 hőfoku érczfolyamot beleereszték az ágyúmintába, az egy pillanat alatt forró gőzzé alakította át a csőben talált jéghideg vizet s ez a gőz oly elementáris erőszakkal tört ki az öntő-tárnából, hogy az öntőműhely vas tetejét földobta az arzenál tetejére s agyonütött egynehány kanonirt.

Hát ez a baleset nagy örömére szolgált a fehér puskaporosoknak. Annál nagyobb elkeseredést szült az aczélbronz ágyúsoknál, a kik a balsiker daczára sem hagytak föl az eszméjükkel s most már azt tervezték, hogy a lyukat képviselő csövön nem hideg vizet, hanem jéghideg levegő-áramlatot vezetnek keresztül folyton működő fujtatóval, a hogy csakugyan sikerült is később az Uchatiuságyúk öntése. – De egy időre le voltak pipálva.

S minthogy valamennyien ennek az új ágyúnak a hívei voltak, annálfogva engem különösen protezsáltak, aki abszolute nem értettem semmit a fehérpuskaporhoz; én könnyen csusztam át minden fogas kérdésen. Ellenben a Nikkel pajtásom, a ki a fehér lőporos dékánnak bevallott Handlangere volt, a legkeményebb examenekben részesült.

Ha valaki az indexeinket nézte, azt hihette, hogy én vagyok az iskola czímere s a Nikkel a sereghajtó.

V. A LŐPOR PRÓBÁJA.

Nem akarlak zavarba hozni, kedves barátom.

Ismerem a methodusodat.

Te úgy irod a regényedet, hogy azt ne csak zárt ajtóknál olvassák a backfischek, hanem még a mamák is olvashassák – nyitott ajtóknál.

Hja, biz a franczia regényirónak jó a dolga. Számára nyitva áll a «félvilág». Az osztrigát eszik s pezsgőt iszik. – De a magyar regényiró kénytelen a tisztességes emberek számára irni; mert ezekből telik ki a publikum. – Aztán eszik pörköltet és iszik vinkót. De azért is ezer hála! – S végtére is nagy kérdés, hogy nem jobb-e a malaczság villával a tányérból élvezve, mint könyvből falva? – Én az előbbit szeretem.

Azért nem szuggerálom se neked, sem az olvasóidnak a mi violoncello-violon tanulmányaink misteriumait. Annyit sejteni engedek, hogy egészen belebolondultam (már tudniillik a violoncellóba). Képes voltam rá, hogy valami nagy bolondságot kövessek el, a mi rám nézve végzetes lehetett volna. Az őrnagynak messzelátó tervei voltak.

Ha a fehér puskapor beválik, akkor ő nem csak ezredesi rangra emelkedik (a professzorság nem irigylésre méltó állapot), hanem félmillióval kecsegtető vállalathoz jut. Az járt a fejében, hogy ha az ő szisztemája győz, ő lesz a hadsereg megmentője. Aztán hull az égből az aranyeső, csak a tollaskalapját kell alája tartani. Szerencséje, hogy megbukott a puskaporával, Uchatius lett a győztes az aczélbronz ágyúkkal.

Láttad a pompás síremlékét ugy-e, a bécsi Centralfriedhofban, az Uchatius tábornokét, a mindeneknél tökéletesebb ágyúk létrehozójáét. El kell ismerni róla, hogy ennél pompásabb síremlék kevés van a világon. Meg lehet vele elégedve, a ki alatta fekszik. Csak azt ne kérdezze valaki, hogy hogyan jutott oda?

A mi barátunkat megőrizte a jó sors ettől a fényes kimeneteltől azzal, hogy a lőpora csütörtököt adott.

Egy nyári napon általános próbát tartottak az új tüzéri kisérletekből az ismeretes Steinfelden.

Derék egy darab föld! Mértföldnyire köröskörül semmi egyéb, mint kavics, terméskő, békasó, kova. Egy szál fű sehol. Csak itt-ott tör elő egy sárgavirágú «királydárda»; népiesen «ökörfark-kóró».

Itt tartják a mi tüzéreink a lőgyakorlataikat. A mennyire a kilőtt golyó eltévedhet, élő lényt nem talál sehol, a kiben kárt tehessen. A sikon palánkok vannak keresztül húzva, ezer-ezer lépésnyire egymástól, az első palánk két ezerre az ágyúteleptől.

A lőpróbára a növendékek is meg voltak híva.

Hölgyek is jöttek ki hintókon. Fritillária is ott volt és számos tábornoki hitvestársak és egyéb herczegasszonyok. Nikkel meg én az őrnagy hintóján jöttünk ide, az első ülésben elhelyezkedve.

A lövészterepen megállapodva, leugráltunk, az őrnagyné a hintóban maradt ülve. Onnan legjobban láthatott, jó tábori látcsővel fölfegyverkezve.

Megkezdődött a czéllövés.

Először a fekete lőporral tettek próbát. A kilőtt golyók kétezer lépésen innen már ricochettiroztak, alig talált minden ötödik teke derék-lövéssel a czélpalánkba. – Egy ágyúcső, a mit erősebb adag lőporral töltöttek meg, széjjelszakadt s ternónak lehet nevezni, hogy senkit sem ütött agyon. Ekkor aztán a fehér lőporral tettek kisérletet. Ennek az elsütéséhez egészen e czélra készült gyutacsokat használtak, mert ez a közönséges kanócz tüzétől föl nem robban. Még akkor csak elültöltő ágyúink voltak.

Frissen készült lőpor volt.

Az őrnagy Nikkel pajtást bizta meg az ágyú elsütésével; ő maga czélozott. A kétezer lépésnyire húzott palánkra nagy czélkarika volt festve.

«Feuer!»

Az ágyú elsült; sokkal kisebb dördülése volt, mint a másiknak s alig adott valami füstöt, az is egy percz alatt eloszlott a levegőben.

«Bravó, bravó!» hangzott a Generalstab csoportjában; a tábori látcsövek mutatták, hogy a kilőtt golyó egy hármast talált a czélkarikán. Gyönyörű egy Kernschusz volt!

A fekete lőporral nem lehet ily preczizióval czélozni.

Egy második, egy harmadik megint a karikát érinté.

No most próbáljuk a háromezer lépésnyi távolban levő palánkon.

A cső száját följebb kellett emelni.

Háromezer lépésnyire is bevált a lövés. Ívet képezett már, de még is a palánkba furódott.

Újabb hangos tetszés-nyilvánítások.

Most négyezer lépésnyiről tettek kisérletet a fehér lőporral.

Ott már háromszoros palánk volt fölállítva, vastag deszkákból s a mögött még egy golyófogó téglafal.

A kilőtt golyó keresztültörte mind a három palánkot, de még a téglafalon is rést ütött.

Ezt csinálják utánunk a fekete lőporosok!

Magam is megtértem fehér porosnak.

A generálisok siettek a mi őrnagyunknak gratulálni.

– Függeszszük föl még egy kicsit a véleményadásunkat, – mondá egy pápaszemes főtiszt. – Ezek a lövési kisérletek mind a frissen fabrikált fehér porral történtek, a mi csakugyan csodaeredményeket mutat föl. De meddig tart ez a csodaerő? az a kérdés. Mert a lőpornak raktáron kell állni, hogy a háború kitörésekor egész hadjáratra való készen legyen.

(Ismételem, hogy még akkor az armádiánknak semmiféle hátultöltő fegyvere nem volt, az ágyúkba a cső száján dugták be a lőport és a golyót azzal a bizonyos tömőruddal, a végén kefével, a mivel minden lövés után kikefélték, mint a kéményt).

A mi fehér lőporunk összesajtolt állapotban dugatott be az ágyúcsőbe.

Előhoztak egy lőszekérrel olyan fehér lőpor tömecseket, a mik már egy év óta hevertek a raktárban. Egyet azokból beletoltak az ágyúba.

Most is emlékezem azokra a gunyosan mosolygó arczokra, a mik az ágyú mellett egy csoportba verődtek.

Az őrnagy irányozta az ágyút. Czélzott, föltette a gyutacsot, aztán félre állt. «Feuer!»

Nikkel megrántotta a csappantyu zsinórját. Az ágyú elsült. Nem mondhatom, hogy eldördült; sőt inkább valami csunya serczegő-szortyogó hangot adott s nem tűz és füst lövelt ki a száján, hanem valami hosszú fehér lövet, mintha nem is ágyú volna, hanem fecskendő. A kilökött golyó pedig ott gurult valami ötven lépésnyire a kavicsokon ugrálva, hogy azt csupa tréfa volt elnézni.

Egy tüzér utána szaladt a golyónak, elfogta, visszahozta.

Nagy volt a gaudium fölötte – bizonyos körben.

Annál nagyobb a boszuság az ellenpártban.

Másik próba következett.

Azzal is oly pórul jártunk.

A pápaszemes főtisztnek most már nagyon megnyilt a szája; eddig csak dohogott.

– Megmondtam előre, hogy a fehér lőpor egy év alatt elveszti a robbanó erejét. Most az egész lőpormagazinnal gulyáshúst lehet főzni.

Ez a sottise egészen kihozta az őrnagyot a csigaházából.

– Gulyáshúst? – rivallt mérgesen a pápaszemesre.

– Igen is! Gulyáshúst, a hogy a figura docebit.

A tüzéreknél volt tábori bogrács, szolgafa; azt a szabadban fölállították, a bográcsot megtöltötték conservvel, akkor a pápaszemes odahelyeztetett a bogrács alá egy egész töltésre való összesajtolt régi fehér lőport; kivett a zsebéből egy viaszkos gyufát, azt meggyújtotta s égve beledugta a lőpor-pogácsába.

Minden ember szétriadt e merénylet előtt, mely, ha «ne adj Isten» rosszul üt ki, mindenikünk ott hagyja a szeme világát, csak a pápaszemes maradt ott a bogrács mellett, egy nagy főzőkanállal a kezében.

Mikor aztán a gyufa odáig égett, a hol a lőport érte, az bizony csak nem pukkadt szét, hanem elkezdett szép csöndesen serczegve égni, azután lángra is kapott, égett fényesen lobogva a bogrács alatt; az volt a jó, hogy nem volt füstje; nem kozmásította meg az ételt. Ez bizony kitünő helyettesítője lesz a hadjáratban a – tőzegnek; meg lehet mellette főzni az egész menázst.

A pápaszemes még olyan malicziózus volt, hogy a hosszúnyelű főzőkanállal egyre kavargatta a bogrács tartalmát s mikor egészen elégett alatta a fehér lőpor, levette a szolgafáról és sorba kinálta vele az ismét visszasomfordált illusztris társaságot: «méltóztassék, pompás jó gulyáshús!» – Az őrnagy engem keresett a szemével. Mikor meglátott, egy intéssel maga elé hivott.

Még sápadtabb volt az arcza, mint máskor.

– Menjen ön a feleségemhez s mondja meg neki, hogy távozzék el innen. Kisérje ki a vasuthoz. Aztán jöjjön vissza a kocsival azonnal. Megálljon! Madame utazzék vissza Bécsujhelybe.

– Egyedül?

Ettől a kérdéstől egészen megvadult az őrnagy. Úgy prüszkölt, mint egy hörcsög.

– Hát mi az ördög menykő?

– Úgy értettem, hogy a Venczel. – Az volt a Privatdiener, a ki a bakon ülve maradt.

– Úgy? Az mehet vele.

Én odasiettem Fritilláriához. Mondtam neki, hogy kudarczot vallottunk a lőporral.

A madame vállat vont kedvetlenül s francziául beszélt hozzám.

– Je le savais bien. Je l’ avais lui dit, moi. Ça ne vaut rien. J’en étais sur.

(Hogy ő azt tudta előre? hogy előre megmondta neki? hogy ez nem ér semmit? Valjon honnan vette a tudományát?)

Én aztán átadtam neki az izenetet, a mit a férje küldött általam, hogy kocsikázzon rögtön a vasuthoz, majd én odáig elkisérem, onnan aztán a legelső vonattal Bécsujhelybe. A Venczelt viheti magával.

– No hát üljön föl. Én mehetek.

Én fölhágtam a csézába; – az első ülésbe ültem, a hogy dukál a kadétnak, mikor őrnagynéval kocsikázni van szerencséje. Szemközt ültünk, a térdeink egymáshoz értek.

Aztán, a mint a Steinfeldet elhagytuk, Fritillária a napernyőjét a kocsiülés felé fordította. Nagy terebély napernyője volt, aféle en tout cas. Mind a ketten elfértünk alatta.

– Az nem baj, hogy a fehér lőpor megbukott, – suttogá hozzám, – hanem, hogy a mi cello duóink is megbuktak, az a csapás.

Arra én is gondoltam már.

– Ez után a fiaskó után előre látható, hogy mi következik. A hadügyminiszterium abba hagyat minden további experimentálást a fehér lőporral; az őrnagy nem fogja a fél éjszakákat a chémiai laboratóriumban tölteni, hanem otthon marad, beül az én szobámba, pipázik és altvatert iszik.

– Rosszul alszik tán?

– Nagyon rosszul. Aztán mentül többet pipázik, mentül több altvatert iszik, annál álmatlanabb. Én a cellomat az almáriumba zárhatom.

– Én meg a hegedűmet akaszthatom szegre.

– Nem is ér a cello hegedű nélkül semmit.

Azzal a két térde megszorította a térdemet.

Fatális állapot.

– A mi duóinknak vége!

S két könnycsepp gyült a szemébe.

(Nagyon szerethette – azt a hegedűt).

Magam is meg voltam rőkönyödve.

Egészen közel hajolt hozzám, úgy hogy a forró lélekzetét éreztem, mikor suttogott:

– De én nem fogok lemondani… én találok ki valamit… nem nyugszom bele… ha az ördögökkel kötök is szövetséget…

Én kértem, hogy lassabban beszéljen; az inas meghallhat valamit a bakon.

– Ejh, mit! Az az én emberem. Tőlem kap havonkint húsz forint extra-fizetést. Olyan hűséges, mint a kutyám.

S aztán folytattuk tovább a páros suttogást.

Az az eddigi biztos módja a találkozásnak, valószinü, hogy a mai naptól kezdve el lesz előttünk zárva.

Mit tehetünk ezentul?

Őrültnél őrültebb terveket gondoltunk ki.

Egy sem vált be.

Az őrnagy nem zárkózik be többé a vegytani terembe; nappal engem strázsál az iskolában, este meg Fritilláriát a szobájában.

Eddig minden gondja a fehér lőporra volt, ezentul a rizsporra is gyanakodni fog.

Abban a nagy kaszárnya-akadémiában minden találkozás lehetetlen. Annak ezer szeme van.

De talán a parkban lehet.

A katonai akadémiának van egy hetven holdas parkja.

Abban van egy szép temető. A hová azokat helyezik el, a kik időközben a nagy katonai intézetben elhaláloznak. A halottak siremlékeit megkoszorúzni kegyeletes kötelesség. Vannak közöttük, a kiknek emléke Fritilláriára nézve kedves. Szokott nekik virágokat hordani. – Az a temető olyan kedves hely. – Azokra nézve, a kik még örülnek az életnek!

A Venczel közvetíteni fogja az izeneteket.

Ezt az életrevaló eszmét tovább fejlesztettük, a vasuti perronon sétálva, a míg a vonat megérkezett.

Forró kézszorításokkal vettünk egymástól búcsút.

Engem ez persze sokkal jobban érdekelt, mint a világ minden puskapora. Lőhettek a Steinfelden miattam, a hová akartak.

Pedig bizony mondom, hogy az az egyszeri tengerész, a ki a lőporos hordóba dugott égő gyertya lángjánál gyújtott pipára, nem követett el olyan eszeveszett bolondságot, mint én ebben az órában; majd elmondom később, hogy te is megitélhesd: föl lehet-e ezt venni egy regénybe? nem mondják-e rá azt az olvasók, meg a kritikusok, hogy ez hihetetlenebb a háromszinü kandurnál is?

Mikor aztán a vonat tovaragadta előlem Fritilláriát, én is visszatértem a Steinfeldre.

Ott már akkor vége volt minden lőkisérletnek; a főtisztek csézái már robogtak az országúton; a laffeták szekereikhez voltak már csatolva; az őrnagy is készen volt, Nikkellel egyben; csupán csak én rám vártak. Nem azért, mintha én lettem volna a legnagyobb úr a társaságban, hanem mivelhogy elvittem az őrnagynak a kocsiját.

Fogadtak is szép heilige Kreuz Donnerwetterrel! «Hol járt ön?»

Mondtam, hogy a bárónét kisértem, utasítás szerint, a vasuthoz, s ott őriztem, míg a vonat megjött.

– Ezer milliom mennykő! Önnek nincs semmi dolga a professzorné mellett, hanem a professzora mellett!

Hát ezt én eddig nem tudtam.

No de már most megtanultam.

A professzor mérges volt az egész úton. Nem tudtam már hová dugni a lábamat, hogy össze ne tapossa. Szemben ültem vele.

S a rossz lelkiismeret azt sugdosta a belsőmben, hogy azok a haragos csizmasarkok igazán meg vannak érdemelve.

XI. «60.»

Másnap, mikor a tanterembe fölmentem, ezt a számot találtam az iskola nagy számvető fekete táblájára kolosszális jegyekkel fölkrétázva:

«60».

Nikkel pajtás megmagyarázta nekem: ez a szám azt jelenti, hogy még mátul hatvan napig maradunk az intézetben. István király napján végződik a szemesztrisz, akkor aztán szabadulunk haza, kivéve azokat, a kiket itt hagynak, vagy grácziából, vagy büntetésből. Ezt a 60 napot tehát, mely a vizsgákkal végződik, ugyancsak föl kell használni s neki feküdni egész szorgalommal a tantárgyaknak.

Ezentul minden nap egy számmal kevesebb lesz fölirva a táblára, egész az 1-ig. A 0-t már nem irja föl senki.

Nekem is hozzá kellett (volna) látnom a könyvekhez. E miatt «is» pihenhetett a hegedű.

De más okból is.

Az őrnagy határozottan tudtomra adta, hogy nála semmi keresni valóm nincs; ott már minden hivatal be van töltve. A Nikkel sem járt többé a chémiai laboratóriumba. Az őrnagytól elvették a kulcsát. Megsütheti a fehér lőporát. Az most tetszett magának a Jónás próféta szerepében a töklevél alatt. A tantermen kivül sehol sem volt látható. Ott pedig igen kellemetlen examináló kedvében volt, különösen én irányomban. Mintha csak kiválasztott kegyencze lettem volna, engemet maczerált legjobban a physikából, chémiából és mathematikából, a miket ő tanított. Tőlem akart megtudni olyan dolgokat, hogy hogyan támad a jégeső? Mi okozza az északifényt? Mi lehet a holdnak tulsó oldalán?

Én persze nem tudtam kielégíteni a kiváncsiságát.

Olyankor aztán komoly dorgatoriumot tartott.

– Ön hibás utat választott szellemi tehetségeinek kifejlesztésére. Ön a fantáziáját raffinirozza, holott az elismert thezis, hogy a képzelőtehetség túltengése mindig az emlékezőtehetség rovására történik. A poétáknak erős fantáziájuk van, azért gyönge a memóriájuk. Ez a két tehetség olyan, mint az ellentétes szinek, a ki folytonosan veres szinre néz, ha fehér papirra tekint, zöldet lát; ha feketére néz, fehéret, vagy hogy ad hominem szóljak, a memoria és a fantázia olyan két egymást absorbeáló fogalom, mint a tankönyv, meg a hangjegy.

Nekem kapóra jött a felelet.

– De hiszen akkor, nagyságos tanár úr, nekem mindig a tankönyvet kellene magam előtt látnom, mikor fehér papirosra nézek.

– Üljön le! – riadt rám mérgesen. – A tanárnak felelni kell, de nem visszafelelni! Ha ön a tudományos kiképződésben ily retrograd progressziót fog tanúsítani én kénytelen leszek önt a tanév bevégezte előtt a gondnokához hazaküldeni.

Ettől a fenyegetéstől ugyancsak megszeppentem.

Hazaküldetni! most!

Hát akkor a mi merész terveinkből Fritilláriával mi lesz?