Part 5

Én még nem tudtam, hogyan kell katonásan szalutálni, még czivilben voltam, az egyenruhám készen volt ugyan a bőröndben elpakolva, de míg föl nem vétettem, nem volt szabad kuszpitolnom; – annálfogva meglehetős balogsüti módon vettem búcsút az őrnagytól.

Még jobban éreztem a gyámoltalanságomat, mikor az udvarra kijutottam.

A laboratorium földszinten volt, fölötte az emeleten az őrnagy-professzor szállása, a tulsó traktusba voltak a tantermek, meg a kadétok hálótermei. A két szárny között egy nagy udvar. A professzorok lakásainak az ablakai kifelé a sánczokra nyiltak, azokra nem lehetett a diákoknak látni.

Épen szembe találkoztam a beözönlő kadétsereggel.

Közel négyszázan lehettek, de én ezernek láttam.

A gyónás után jöttek a kápolnából lármázva és kaczagva. Mindenik azt beszélte a másiknak, hogy miket gyónt meg a páternek.

Én még akkor czivilben voltam, a férfi felöltőt abban az évben dzsekknek hivták. Még gyerekebbnek nézett ki benne az ember. Ha nő viselte, akkor úgy hitták, hogy «szótánkanó» (csónakba ugró).

Persze, hogy belém kötött a siserahad, akárhogy igyekeztem előle a lépcsőbejárathoz jutni.

Előljött egy vén diák, a ki bizonyosan megrepetálhatta az iskolát, mert már bajusza is volt; széles vállu, czipóhátu ficzkó, csontos pofával, előre álló nagy masztodon állal.

– Hát ez kinek a csibéje? – kiálta rám vigyorogva.

Én, gondolva, hogy valami előljáró, levettem előtte szépen a kalapomat. Erre aztán valamennyi kaczagott rajtam! Milyen diga!

A masztodon baraczkot adott a fejemre, ez volt köszöntésemre a fogadj Isten.

Az ordináncz felelt a kérdésre.

– Ez az a másik a Cannagatta szobából.

– A Cannagatta szobából? Hisz akkor ez is valami leány.

(Hát akkoriban csakugyan az volt a divat, hogy a fiatal férfiak középen választották el a hajukat, a mi valóban leányos kinézést adott a szőrtelen arcznak.)

– No ezt megvizitáljuk elébb, – röhögött pimasz módon a vasgyuró, felém nyujtva hosszú karjait.

Nekem azonban volt egy jól betanult fogásom, a mit «Rappó-gambit»-nak neveztek akkoriban. Az ember az ellenfelének a két karját megragadja, birokra kelve, akkor a jobb lábát hirtelen a küzdő társa jobb lábán innen helyezi, a jobb kezével áttaszítja a térdén, az súlyegyent veszít s mire észreveszi magát, már ott hever a földön.

Ezuttal is bevált a Rappó-fogás.

A masztodon fölbukott. Maga is elbámult rajta.

– Ez istenucscse nem leány!

Én pedig hetyke henczegéssel mondám:

– Ejh, de megütötted a pondus speczificumoddal a földet, pajtás!

Ekkor a sok fiú közül kivált egy és odalépett közénk.

– Hagyjatok ennek a fiúnak békét, – szólt röviden, – én jót állok róla, hogy ő férfi. Itt viselem a homlokomon a stampigliáját.

Csak akkor ismertem rá. Ez az én pajtásom, Nikkel.

Hogy elváltoztatja az embert az egyenruha.

De az arcza, tekintete, mind úgy megváltozott.

Biz annak még látható volt a homlokán a hegedés, a mit tőlem kapott emlékül a vivóiskolai párbajban.

Én pedig szétnyitottam a mellemen a plastront odamutatva:

– Csak kölcsönbe esett, urak; nézzétek: én meg az ő emlékét viselem.

Ott is látható volt a sebhely.

Erre aztán vivátot kiáltottak a pajtások s maga a vén kadét nyujtá a kezét legelébb s megkövetett a sértésért; aztán kamerádok lettünk.

Nikkel pajtás karon fogott s vitt magával a közös czellánkba.

II. A FEHÉR ÉS FEKETE POR.

Az én Nikkel pajtásom még útközben, a hogy a két emeleten fölmentünk, fölvilágosított a helyzetről.

– A mi szobánk kiváltságos czella, a mit csak kitüntetésül osztogatnak. Protekczió itt nem használ. Császári királyi sarjadékok is ott laknak tizedmagukkal egy teremben. Hanem vannak a dékánnak kiválasztottjai, kegyenczei.

– Hát hogy lettél te egy ilyen rövid idő alatt a tanár kegyenczévé?

– Azért lettem kegyencze, mert én hiszek benne.

– Mi a manó? Tán Messiás ez a tanár?

– Persze, hogy Messiás. S én vagyok az apostola. Most nem érek rá mindent elmondani. Majd ebéd után. Én is híva vagyok hozzá ebédre. Megmutatta a nagybátyád levelét. Most siess az egyenruhádat fölvenni.

Eljutottunk a szobánkba. Legutolsó volt a folyosón.

Kicsiny volt, de csinos, tiszta, két ágy egymás mellett, egy pokrócz takaróval. Nagy örömömre szolgált, hogy az ágyak fölé akasztott táblák egyikére a Nikkel pajtásom nevét, a másikra a magamét láttam fölirva. Be voltam véve in absentia. Nagy kegyelem!

Hozzá fogtam a kipakoláshoz, átöltözéshez. Elébb megmosdottam. Külön mosdó medenczém volt, a mibe egy csapból lehetett ereszteni a vizet. A csap fölé az volt írva nagy betükkel: «ebből a vizből nem kell inni». Nikkel pajtás megmagyarázta. A vizvezetékhez a parkon átfolyó patak szolgáltatja a vizet; de az a sok fabrika salakjától, a mik mellett elfolyik, egészen telítve van már mindenféle csávával és érczméreggel. Ott áll a palaczk tiszta forrás vizzel, a kadétok italáról jól gondoskodnak itt. Azt a hegyek közül hozzák naponta frissen. Megkóstoltam, viznek elég jó víz volt.

Én azonban ahoz voltam szokva otthonról, hogy ebéd előtt szükségképen be kell hörpinteni egy kupicza pálinkát.

– Nincs egy kis gugyid?

– Gugyi? Annak a nevét se vedd a szádba. A kadétok nem isznak mást, mint vizet, az igaz, hogy fölséges jó vizet.

– Ej ha!

Ugyancsak elhültem, mert a pajtás kikaczagott.

– Bizony komám, a mai ebédnél sem kapsz te abból a drága karloviczi ürmösből, a mit a nagybátyád küldött a dékánnak. Nem látsz te mátul fogva jövő Szent István király napjáig mást, mint kristálytiszta vizet. – Ha néha «per fas et nefas».

– Hogyan «per fas et nefas»?

– Majd megtudod, – szólt Nikkel s olyan furcsán mosolygott hozzá.

Én aztán gálába tettem magamat. Mikor az a nyalka egyenruha rajtam volt, magam is úgy éreztem, hogy valami új ember vagyok. Ejh az a kardottartó szíj, hogy kiegyenesíti a legény derekát egyszerre. A bajuszom után kapkodtam, a mi még nem volt.

Czudar érzés! Hogy az embernek kardja már van, de bajusza még nincs.

No de itt a szivar, az kontesztálja a férfiasságot. Elővettem a szivartárczám.

– Hohohó pajtás! – akadályozott meg Nikkel. – Soh se fáraszd magad a rágyujtással. A kadétok föl vannak mentve a szivarozás kellemetlenségei alól. Majd István napkor délben, mikor az első pohár bort kapod, a búcsu pohárt, oda lesz téve a szalvétád alá egy virginia, arra majd rágyujthatsz, de csak akkor, mikor már fönnülsz a kocsin.

– Hát te sem szivarozol soha? Éjjel sem?

– Nekem meg épen nem lehet; éjjel pláne! A hol én a fél éjszakát töltöm, ott nem szabad tűzzel bánni.

– Hát hol töltöd te az éjszakádat?

– Odalenn a chémiai laboratóriumban az őrnagygyal.

– S mit csináltok ottan?

– A «fehér port».

– Mi a ménkű az?

– Ha nem is ménkű, de mindenesetre annak a sógora: fehér lőpor.

– Hát mire jó az?

– Még most a te paraszt eszednek hiába magyaráznám egész tudományosan, hogy mi az. Te biz a lyceumban is hátramaradtál a chémiából, míg én nekem az passzióm volt. Fizikus-inasnak csúfoltatok; de most ennek a tökéletességemnek köszönhetem, hogy rögtön a professzor kegyenczévé lettem, mikor bevallottam, hogy én hiszek a fehér lőporban.

– Ez egy uj krédó?

– Az artilleristák uj krédója. A mivel merőben szemközt áll az orthodox tüzérek egyedül idvezítőnek tartott fekete lőpora. Egészen jól mondtad, hogy ez a mi dékánunk egy új Messiás. Az ő fehér lőpora harmadfélszer messzebbre lő, mint a fekete lőpor. Tudod, hogy Magentánál meg Solferinónál csúffá tették a franczia vont-csövű ágyúk a mi sima-csövű lövegeinket; hát most ezek ellenében nekünk olyan lőport kell föltalálnunk, a mi a mostani ágyúcsövekből nagyobb lódító erővel taszítja ki a granátot. E fölött aztán egész árkoláj-harcz folyik a fehér por és fekete por hivői között. Mi a feketéket bonczoknak csúfoljuk, azok meg a fehéreket derviseknek.

Én pedig mindebből nem értettem semmit.

– Persze, te még pogány vagy! De majd ha keresztül mégy a tűzkeresztségen.

– Te tán már keresztül mentél?

– Keresztül ám. Nézd, hogy leégette a hajamat. Te is a miénk lész.

– De köszönöm! Akkor én megyek a feketékhez!

– Akkor egyszerre kiesnél a kegyelemből. Ez a két secta ad internecionem üldözi egymást. Siiták és szunniták úgy nem ungorkodnak egymással, mint a fehér és fekete por proselitái. Az egyik a lőport akarja átalakítani, a másik meg az ágyúcsöveket s mind a kettő a miniszterium alá fűti a poklot, a kinek nincs pénze hozzá. Legjobb lesz, ha neutrális maradsz; mondd, hogy szamár vagy, nem tudsz a chemiához, csak huszár akarsz lenni. Már az infanteristának szint kell vallani, vagy fehéret vagy feketét, mert a puskákról is szó van.

– Hát az természetes!

– Természetes? Mit értesz hozzá? Te zöld vagy még, az is maradsz. A fehér lőport már a francziák is, a poroszok is föltalálták, de majd az a hibája, hogy a legkisebb ütésre fölrobban, majd meg az, hogy a vas csövet oxydálja, csak réz csőbe használható. No hát az, a mit a mi tanárunk föltalált, eddig legtökéletesebb; mert nem robban föl, csak tűzszikrától, s nem oxydálja a vasat s perczenkint ezerötszáz lépésnyi sebességet ád a golyónak, a mi három ezer lépésnyire is Kernschusz. (Szeglövés? vagy inkább «széklövés?»)

– Hát akkor mért nem fogadják el azonnal?

– Azért, mert még az a kérdés, hogy az állásban nem veszti-e el a robbanó sajátságát? Ez a kriterium. Mert nagy készletet kell tartani töltényekben. Azért, a mi fehér lőport most fabrikálunk, azt raktározzuk s majd a nyáron a Steinfelden kipróbáltatik, hogy olyan jó-e, mint frissiben volt. No de most fogd a hegedűdet, menjünk az őrnagyékhoz.

Az őrnagy szállása ott volt az emeleten, a chémiai laboratorium fölött. Az őrnagyné boudoirja épen a puskaporfőző konyha tetejében.

Igazán boldogító érzést kelthet egy asszonyságnál az a tudat, hogy az ő alkovenje alatt főzi, darálja, keveri a férje a fehér lőport, a mihez csak egy üveg eltörése, egy reagens savany elcsöppenése kell s ő nyoszolyástul, zongorástul repül föl (ki tudja milyen társaságban?) az égbe vagy – körülmények szerint – a pokolba.

Mikor benyitottunk a folyosóról az őrnagy szobájába, mely egyuttal ebédlő is volt, már in medias res elmerülve találtuk a két urat: a gazdát, meg a vendéget, egy cognacos üveg mellett.

Természetes, hogy ők csupa lőporról beszéltek. Disputáltak.

A bátyám fekete lőporos volt.

Nem mintha valami sokat járt volna háborúba, hanem, hogy volt neki egy vasbányája Krassó vármegyében, a mit maga tartott üzemben, hát onnan voltak tapasztalatai mindenféle robbantó szerekről. Nagyon belevesztett az experimentumokba. Egyszer rádisputálták a bányamérnökök a lőgyapotot. Nem ér az semmit! Csak legjobb a régi becsületes lőpor. Az való a mi fegyvereinkhez. Külömben ezek sem érnek semmit. Montecuculi szerint annyi mázsa ólmot lövöldöznek el minden ütközetben, a hány halott ott hagyja a fogát a csatatéren. In ultima analysi legtöbbet értek a nyilak, a melyeket a mi szittya-őseink használtak, azokat nem puffogatták el találomra, mert mint Constantinus Porphyrogenneta följegyzé, egy ütközetben kilőtték Dárius Hystaspes bai szemét s a nyílvesszőre föl voltak vésve e szavak: «Dárius király szemébe.»

Nagybátyám ezzel bebizonyítva nagy olvasottságát, fölhagyott a további vitatkozással, nem akarva magát a kadétok előtt kompromittálni.

Véget vetett a veszedelmes disputának a házi asszony megjelenése közöttünk.

Fritillária valóban büszke szépség volt.

(De talán itt már végződnék a fehér por fejezete? Kezdhetnénk új szakaszt. Az olvasó alaposan megunhatta már a robbantó szerek themáját.)

Jaj, csak ne fuscherolj te bele az én historizálásomba. Nem olyan könnyü az, mint a regényírás.

Igen is, hogy van még a fehér porból.

Az őrnagyné büszke szépség volt; renaissancekori frizurával, dús szőke haja magasra föltornyozva és stylszerüen fehérre puderezve. No hát, ez is a tárgyhoz tartozik, mert fehér por.

A mit pedig a két szemeiben hordott, mondhatom neked, hogy annál veszedelmesebb gyujtószert nem találtak föl a pyrotechnikusok.

A két piros arcza, azokkal a gödröcskékkel, valóságos tűzakna; az egész alak egy dinamittal töltött mina: egy eleven torpedó.

Nagyobb veszedelem van itt, mint a lőporgyártó officzinában.

Mikor bemutatott neki a férje, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy leány?

A büszke delnő, úgy látszik, egy véleményen volt velem.

Elnevette magát, mikor meglátott.

– Nézz ide! Hisz ez a valóságos Cannagatta!

Ezt a férjének mondta.

III. CANNAGATTA.

Annyit hallottam ma már ezt a nevet emlegetni, hogy szinte kiváncsi lettem rá.

Azonban hozták a levest s ez a világon a legnagyobb úr, a ki még a királynak is parancsol. Sőt még a parlamentnek is parancsol. A leves a klotür. – Még többet mondok! A leves még a ferblikompániának is parancsol. «Czupász.»

– No csak tegye le a hegedűjét valahová a kadét, – mondá az őrnagy.

– Aztán ösmered az anekdotát öcsém; sohse keresd a helyed: a hová te leülsz, ott az utolsó hely, – elméskedék a nagybátyám.

– Hogy ne ismerném, már az öregapámat is ezzel traktálták patvarista korában.

A leves után sört hoztak az asztalra, nekünk is jutott egy pohárral.

– Kivételképen, – mondá katonás pedanteriával az őrnagy. – Ma és soha többet tíz hónapig. A kadétok vizet isznak.

Aztán kegyes volt az elejtett thémára visszatérni.

– Igaza van madám. Nekem magamnak is felötlőtt első pillantásra, hogy az új kadét mennyire hasonlít a Cannagattához. Mingyárt le is hozattam az arczképét a képes teremből.

Azzal intett az inasnak, hogy hozza elő a portrét.

Olajfestmény volt; egy mellkép: fiatal főhadnagyot ábrázolt.

– Majd meg fogja látni a kadét, – szólt hozzám intézve a szót. – Nekünk három nagy termünk van, tele hirhedett czelebritások arczképével, a kik nálunk lettek kiképezve. Úgy igyekezzék, hogy az ön képe is ide jusson.

(Már bizony nem jutott oda. Én vagyok a legalsó tizezerek egyike Magyarországon, a kinek az arczképe soha sem jelent meg, sem a Politisches Volksblattban, sem a magyar élczlapokban, még karikaturának sem; a mi elég nagy pironkodás.)

A Zsán odahozta az arczképet. Elég görbére volt festve. A jobb szeme a fülébe sugdosott, a szája meg utána sietett hallgatózni. Épen nem hizlalta a büszkeségemet, hogy köztem és ez arczkép között hasonlatosságot találnak. Az az egy, hogy annak is középen volt kétfelé választva a haja. – Elhatároztam, hogy holnaptól kezdve simára nyiratom a fejemet.

– Ez egy igen érdekes történetnek a hőse; magyarázá az őrnagy. Jobban mondhatnám: hősnője. Minthogy authentikus följegyzéseken alapszik, elmondhatom önöknek a történetet, a kik azt még nem ismerik. Cannagatta asszony előkelő milanói olasz hölgy volt. A férje Armeeliferant, a ki daczára ezen minőségének meglehetős korlátolt vagyoni viszonyok közt halt meg. Két iker gyermeke maradt. Franczesko és Francziska. Köznyelven: Cecco és Fanny. A Cecco nehéz fejü ficzkó volt, annál élesebb eszű a Fanny. A házi tanító oktatása közben a leány együtt tanult a fivérével, hogy kedvet csináljon neki a tudományhoz. Az lett belőle, hogy a fiú mindent rosszul tanult meg, a leány pedig jól. – Tizennégy esztendős korában Ferenczet felküldte Cannagatta asszony a bécsujhelyi katonai akadémiába. Az volt az özvegy vágya, hogy a fiából derék katonatiszt legyen. – De a Cecco itt sem igen akart tanulni; vívásban, testgyakorlatokban sem volt ügyes, úgy hogy egy ünnepi szünidő alatt haza küldték az anyjához pihenni. Ott a fiú maláriát kapott s nagyhirtelen meghalt. Az anya kétségbe volt esve, hogy nagyralátó terveit így el kell temetnie. Ekkor így szólt az anyjához a Fanny. «Hát majd folytatom én ott, a hol a Cecco elhagyta. Én is Ferencz vagyok.» Az anya beleegyezett a vakmerő vállalatba. A leány bámulatosan hasonlított az iker fivéréhez. A mint a bátya egyenruháját fölvéve, visszatért a katonai akadémiába, senki sem vette észre a cserét. Csak annyiban tapasztalták a változást, hogy a visszakerült Cannagatta Ferencz sokkal komolyabb volt az eltávozottnál; szorgalma, tanulékonysága által mindenkit meglepett, iskolatársait mindenben fölülmulta, úgy, hogy nem sokára mintaképül lehetett állítani a többiek elé. Előljárói kegyét megnyerte, azt a kiváltságot élvezte, hogy egy külön czellát kapott lakásul, a melyet egyedül foglalt el. (Ez az, a melyben most a két kadét tanyáz.) Így lehetett valószinüvé, hogy három éven át el tudta titkolni a nemét. A tanfolyamot elvégezve, azonnal áttétetett hadnagyi ranggal a hadsereghez. Ott is nagyhamar kitüntette magát bátorsága, vitézsége által. Kitört a franczia háború. Ferencz főhadnagy lett. Egy ütközetben, az ellenséget üldözve, megsebesült. Ekkor aztán nem lehetett a tábori orvos előtt eltitkolnia a nemét. Kitudódott, hogy a vitéz Cannagatta Ferencz – kisasszony. A dolog ő felsége elé került. Az udvarnál nagy szenzácziót keltett. Határos volt a mesével. Ő felsége teljes fizetésével nyugdíjazta a vitéz főhadnagyot, a ki azután ismét fölvette a szoknyát s nagy hamar férjhez ment egy őrnagyhoz, a kivel aztán évek hosszú során át boldog házasságban élt, s kisérte őt mindenüvé a napoleoni hadjáratokban. Végre özvegy lett, öregasszony lett. Levelében, mely az emlékezetes iratok közt látható odafenn a múzeumban, dátuma 1852, ezt a nevet látjuk aláirásul: «Cannagatta Ferencz, nyugalmazott cs. k. főhadnagy és özvegy őrnagyné».

Ezek mind authentikus adatok Cannagatta Franczeskoról.

Azért az előadás végén mégis azt mondá a bűbájos Fritillária német repülőszóképen:

«Und wer das nicht glaubt, der zahlt einen Groschen.»

(S a ki ezt el nem hiszi, az fizet egy garast.)

Úgy látszik, hogy a nagybátyám reszkirozni akarta a garast.

– Hihetetlen történet ez, őrnagy úr, – szólt egyet hörpentve a karlovicziból. (A miből mi már nem kaptunk.)

– Hogyan? ön nem hisz az irott dokumentumoknak? szólt fölfortyanva az őrnagy. – Az authentikus jegyzőkönyvnek? A császár Handbilletjének?

A nagybátyám meg volt szorítva, könyörgő tekintettel fordítá szemfehérig elveresült arczát az őrnagyné felé, mintha azt instálná, hogy ha belevitte ebbe a csávába, hát rántsa ki belőle.

Fritillária megtette neki e szolgálatot.

– A tekintetes úr bizonyosan nem abban kételkedik, hogy Cannagatta kisasszony mind e rendkivüli vállalkozást egész a csatatéri megsebesülésig valóban megtette hanem hogy női volta, az adott körülmények között, oly hosszú időn át fölfedezetlenül maradhatott, egy négyszáz diáktól lakott internátusban.

– Igen, igen, így értettem! – kapott a mentő kötélhez a kalugyer, a kinek külömben jól húztak a lovai, csak ha a kátyuba rekedt szekerét valaki onnan kiemelte.

– Hát először is, – magyarázá az őrnagy, – Cannagattának egy külön czella volt átengedve, kiváló szorgalma végett, a hol szobatárs nélkül lakott. Azonfelül pedig kulcsot ád ez a tény ahoz az absolut moralis integritáshoz, a miben a mi kadétjaink neveltetnek. Az a fiatal katona, a ki a bécsujhelyi akadémiából kikerül, mikor a hadnagyi kardbojtot megkapja, még nem ismeri a bort, a dohányt, a kártyát és az asszonyt.

– Ezt elhiszem, de a professzorok csak ismerik! – Erősíté a thémát a nagybátyám, a ki minden áron szeretett volna magánál okosabb ember hirébe keveredni.

– Nos aztán? – kérdezé az őrnagy.

– Hát – hát – hát, hogy is mondjam? Akkoriban a katonai egyenruha frakk volt és feszes nadrág. Hát már csak lehetetlenség…

Az őrnagyné tűkön látszott ülni.

A kalugyer még tovább feszegette a dolgot. Falusi rüpők volt. Nem tekintette, hogy asszony ül az asztalnál. A két diákgyerek pedig épen nem zsenirozta semmit.

– Hát – hát az asszonyi organizmusnak vannak bizonyos szabályai, a miket nem lehet eltitkolni.

Az őrnagyné már emelkedett a székéről, hogy kiszaladjon a szobából.

Én aztán megmutattam, hogy snájdig gyerek vagyok. Bátorságot vettem magamnak közbeszólni.

– Úgy tudom, hogy urambátyám nőtlen legény, honnan ismeri hát olyan nagyon az asszonyok szokásait?

Ez az ostobaságig naiv közbeszólás roppant hatást idézett elő.

Az őrnagyné visítva kaczagott föl; az őrnagy kholerikus nevetésre döczögtette a mellét; mi ketten kadétok is bátorkodtunk minden Vorschrift mellőzésével akkompányirozni a röhögésünkkel; csak a nagybátyám mérgelődött. Nem tudott egyebet mondani, mint azt a goromba frázist, hogy «pueri taceant in ecclesia». (Nem is «pueri»-nek szól pedig a regula. – Aztán ez nem ecclesia, hanem refectorium.)

Ezzel azonban szerencsésen agyon volt ütve a delikát természetű napirend előtti tárgyalás.

Én pedig egy csapással figyelemreméltó subjectté lettem.

– Ez egy Teufelskerl! – mondá az őrnagy. (A mi magyarul tán úgy mondható, hogy fenegyerek.) S aztán, hogy a bácsi vissza ne térhessen a kényes thémára, tartott neki egy tudományos disszertacziót a héber Sulchán Áruchból, melyben az parancsoltatik, hogy asszonyokról in natura csupán feleséges embereknek, vagy özvegy férfiaknak szabad szólni; ha nőtlenek cselekszik azt, szíjjal megkorbácsoltassanak.

A bácsi azzal akart rajtam boszut állni, hogy beárulkodott.

– No hát akkor csak tessék az öcsém uramat jól végig korbácsoltatni, mert ez már tudja, hogy mi az x + y? Azért kellett idejekorán azt a lakodalmat megtartani, a mi miatt elkéstünk. Hát aztán az a hét szűk czipő, a mi mind asszonylábra való volt! Te istentelen!

Én alázatosan húztam a fejemet a vállam közé, bűnbánó hangon rebegve:

– Ha tudtam volna, hogy kedves nagybátyámnál atyai érzelmeket érintek…

Erre a második erupcziója következett a közderültségnek.

Nagybátyám átlátta, hogy jobb lesz neki a bifsztekkel vesződni, mint velem.

Fritilláriának a szeme azonban egészen hozzám szegődött. Jól be voltam már nála aufführolva. Valahányszor rám nézett, elnevette magát, csipkekendőjét szája elé tartva. Azt is mondta, hogy «Dummer Kerl». – A mi húsz éven alul – hizelgő epitheton.

IV. HEGEDŰ ÉS GORDONKA.

Az egész ebédet nem irom le per longum et latum, a mire annál több okom van, mert itt az a szokás, hogy a kadétnak, még ha vendégül van is híva a tanárjához, nem szükséges végig várni az egész lakomát, a sült után az mondatik: «a kadétok fölkelhetnek az asztaltól.»

Három tál ételből jól lakhattak; édesség, fagylalt nem nekik való, kipotyogna tőle a foguk; a fekete kávé, chartreuse rájuk nézve épen méreg. Mehetnek labdázni.

Mi ketten megtörültük a szánkat és szalutáltunk. Nikkel ment előre.

– Ohó! Apropos! – kiálta utánam az őrnagy, mikor én is nyultam a hegedűm után. – Hiszen maga az a hegedűvakaró! No hát halljunk valami szép nótát. Mit tud? Valami szép magyar nótát.

Kész voltam rá.

Már akár hiszed, akár nem, én gyerek koromban valóságos csodagyerek voltam. Azt jósolták rólam, hogy második Reményi leszek. A velenczei karnevál variaczióit kotta nélkül tudtam végig játszani, egészen a la Reményi, arpeggióval, pizzicatóval, flageolettel.

– Bien! Tres bien! – mondogatá az őrnagy, rábólintva.

A nagybátyám is megdicsért.

– Hogy nagy czigány vagy, azt mindig tudtam; de hogy ilyen tökéletes czigány volnál, azt nem gondoltam volna.

Fritillária szakértő véleményt hallatott.

– Igen jó iskolája van. Tud ön hangjegyekből is játszani?

– Óh igen. Hangjegyből eljátszom akár Beethoven Ess-dur symphoniáját, akár Chopin étudjeit.

– Az már derék… az én kedvencz piészeim.

Nagybátyám jónak látta kellemeteskedni.

– Szabad volna meginstálni bájos nagyságodat, – hallom, hogy kitünően gordonkázik, – hogy ha ez olympi élvezettel koronázná be a mai lukullusi lakomát.

– Igen szivesen, – mondá az őrnagyné, – örülök rajta, ha közönségem akad; úgy is ritkán akad.

S kezdett az asztaltól fölczihelődni.

– Majd a Zsán kihozza a cellót, – monda az őrnagy, – tessék ülve maradni.

– A cellót kihozhatja a Zsán, – mondta Fritillária, de a hangjegyeket még is csak magunknak kell kikeresnünk a halmazból.

– Magunknak? Akadt fel e szón az őrnagy.

– Igen, nekem, meg a kadét úrnak. A hegedű partiturák is ott vannak. Tudja, tekintetes úr, a gordonka, hegedű kiséret nélkül, magában nagyon szomorú hangszer.

A Zsán pedig épen jött a mellékszobából, egy tálczán hozva a kávés findzsákat, meg a chartreuseös pohárkákat.

– Csak vigye még vissza! – parancsolá az őrnagyné. Nem szeretem, ha kávéskanalakkal csörömpölnek, mikor csellót játszom. Aztán hozza ki a csellót, meg a két hangjegytámlányt.

A Zsán visszavitte a tálczát.

Fritillária pedig kegyteljesen intett nekem, hogy menjek utána.

Engedelmeskedtem; tudtam, hogy itt ki viszi a kommandót.