Part 4

Hát vannak, a kik az almát ki nem állhatják; még ha hallják is, hogy valaki almát eszik, egyszerre elvásik tőle a foguk. Úgy vagyok én a spanyolmegygyel. Ránézni is irtózom. A nagybátyámnak a kertjében pedig teljes gyüjteménye volt ennek a nemes gyümölcsnek. Azoknak az érés-ideje pedig különböző. Studium és szájiz kell hozzá, hogy mikor leszedni valók. Ebben jeleskedett az Iringó; azért neveztetett ki a kalugyer által legfőbb spanyolmeggyleszedőnek. Minden délután hozott a kertből egy teletetéz kosárral. Engemet is megkinált vele. – Távozz tőlem sátán!

Egyszer aztán valami rendkivül finom ritkaságot hozott be a kertből. Első termése volt egy fiatal csemetének, melyre tülanglé krinolint húztak érés idején, hogy a madarak, cetoniák meg ne csipkedjék; csak egy tányérkával volt, szépen szőlőlevélre rakva.

Azt is odahozta a szobámba a kis leány s dévaj módon kinált meg vele: «no, ezt csak megkóstolja!»

– Nem én.

– «Izabella királyné.»

– Úgy meg már épen nem. Én spanyolnak republikánus vagyok.

– Csak egy szemet.

– Soha!

– Hát egy felet?

Hogy lehet egy szem spanyolmeggyet megfelezni?

Hát úgy, hogy azt az óriás meggyet odavette a szájába, úgy, hogy fele az ajkai közt kikandikált, úgy kinált meg vele. A meggy épen olyan piros volt, mint a száj. Nem is tudni, hol végződik a meggy, hol kezdődik az ajk.

Így persze hogy elfogadtam.

Hiszen nagyon jó az a spanyolmeggy! Így megfelezve.

De nem maradt abból az Izabella királynéból a tányéron kóstolónak való sem a kalugyer számára.

Ettül fogva aztán rettenetesen megszerettem a spanyolmeggyet. Nincs annál édesebb gyümölcs a világon. Még magam is segítettem szedni az Iringónak a magasabb fákról. Én tartottam a kettős lajtorját alatta, hogy el ne csúszszék.

Le is rajzoltam ezt a gruppot az albumomba.

Így lett a spanyolmeggyből alma: az a bizonyos alma, melyet Éva anyánk megosztott Ádám apóval, a gonosz kígyó (hegedü és ecset) rábeszélésére.

Egyszer aztán minket is kizártak a paradicsomból; (miféle angyal árulkodhatott ránk?) a kalugyer sejtett-e valamit, vagy Iringónak az anyja? a meggyet, cseresznyét eladták fáján mind egy vándor kofának s azontúl vége volt minden hanczuzásnak. Az Iringót többé takarítani sem eresztették a szobámba; az anyja járt be. Azt mondta, hogy a leánynak tanulni kell már a sütést-főzést; mert itt az ideje, hogy férjhez menjen; a házasságnál pedig fődolog a konyha. A mely asszony a rácz pitét meg nem tudja csinálni úgy, a hogy kell, azt az ura megveti és – megveri.

IV. A RÁCZ PITE.

Megvallom, hogy egy dologban chauvinista[1] vagyok: a magyar tésztanemüek appreciálásában.

Magyarországon túl még csak fogalma sincs senkinek arról, hogy miféle paradicsomi ételekké lehet átalakítani a boldogasszony képét viselő buzaszemet.

Az erdélyi levelensült, az aranygaluska, a kecskeméti túrós béles, a debreczeni fonatos, a túrós metélt, mind ideálszámba mennek; a szentmártoni mákosrétesről pláne allelujával végződő zsolozsma szól; de mind valamennyi elől elnyeri a pálmát a «rácz pite».

(Ne fintorgasd az orrodat, édes barátom, hogy annyi hetet-havat összedarálok; meglátod később, hogy ez is hozzátartozik az én fátumom auguriumaihoz.)

Tehát a rácz pite készítéséhez különös talentum, beható studium és szerencsés kéz kivántatik. Hogyan kell a gyurt tésztát fátyol vékonyságra elnyujtani; akkor nem úgy, mint a rétest, azon nyersen behinteni, összegöngyölíteni, hanem előbb félig megszikkasztani, azután mindenféle heterogén husnemüeket apróra összevagdalni, kemény tojássárgáját, meg nem tudom én még mi mindent közé keverni; az egyik tésztalapot ezzel behinteni, tollhegyével zsirt vagy talán tejfelt (tudja kő!) ráfecskendezni; a másik vékony tésztapatyolatot ráborítani; az elébbi manővert megismételni, mig véges-végül az összerakott lapokból egy brosür lesz; képzeld csak! egy brosür, mely megehető; még szép kötése is van, azzal együtt megehető; nincs benne semmi sületlenség; együtt a realizmus az idealizmussal. – Ez a rácz pite.

A feleségem öt esztendeig keresett egy szakácsnét, aki rácz pitét tud mívelni, míg végre talált egy igazit s azt szerződtette a millennium végéig nyugdijképességgel; – de erről majd később. Ne félj, még kapsz a rácz pitéből.

Tehát egy szép napon egy tál szépen fölvágott rácz pitét hozott föl az asztalra a gazdasszony, dicsőségtől ragyogó orczával hirdetve: «ezt maga csinálta a leányom!»

A kalugyer azt mondta rá, hogy fölséges! Megevett belőle tiz darabot. Kilelte tőle a hideg.

… No hát már most férjhez lehet adni az Iringót.

V. AZ ÉN DEVERSÉGEM.

No nesze! Megint egy szép új magyar szó: «deverség», a mi nem található a Magyar Tudós Akadémia nagy szótárában. «Devernyázás» az ismeretes; meglehet, hogy ennek a gyök-szava a «dever».

Úgy látszik, hogy török szó, ámbár a szerb irók az állítják, hogy rácz szó s jelent magyarul vőfélyt; de én kénytelen vagyok disputába elegyedni velük s a minősítésből leszármaztatni az igazi értelmet. A mi a magyaroknál a vőfély, a vendéghivogató, ételfölhordó, rigmus-reczitáló bohókás figura: az a ráczoknál a «csausz». Ez is török szó. A mi pedig a ráczoknál a «dever»: a vőlegény asszistense, a lakodalom rendezője, a menyasszonyvezető, a tánczkezdő, a vigasztaló, a ki rendszerint a vőlegénynek az öcscse, azt a magyar népajk úgy irja, hogy «kisebbik uram».

(«Nem szeretem az uramat, hajahaj! Csak a kisebbik uramat, hajahaj!)

Tudom én jobban, mint a filologusok, hogy mi a dever? (Voltam dever. Ámbátor vérségi rokonságban nem álltam a vőlegénynyel.)

Egy vasárnap délután két öreg matrona jött látogatóba a házhoz. Az egyik volt az Iringó nagyanyja. A rácz nők, ha megvénülnek, úgy bebugyolálják az arczukat, hogy csak a szemük látszik ki, s azt nagyon okosan cselekszik.

Hogy mi szándékkal jöttek, azt rögtön megtudtam abból, hogy az Iringó visítozva futott ki a konyhából, mely egyúttal a hölgyek hálószobája és elfogadó szalonja is volt, s fölszaladt a padlásra, magára zárta az ajtót; estig le nem lehetett onnan csalogatni.

Mikor vacsorára hittak (a konyhán kellett keresztül mennem) ott találtam egy ládán ülve a leányt, két karja a térdén s a feje a könyökére hajtva.

– Mi lelt, babám? – szólítám meg.

Nem felelt semmit, csak a megemelt könyökével utalt a sublód felé valami új tárgyra, amit úgy hínak, hogy «mátkatál». Himes tojások és csinált virágok közepett egy arany füsttel borított alma.

Abba az almába van beledugva egy arany pénz.

Ez a «susogó».

Ezzel kérdi a legény a leánytól: «jössz-e hozzám?»

Mikor másnap visszajönnek a matrónák, az a kérdés, hogy az alma ép-e, vagy kettémetsződött? Ha épen maradt, ez a visszautasítás, ha ketté vágva nyilatkozik, akkor jöhet a leánykérő háztűznézőbe.

Másnap ketté volt vágva az alma s még az nap este fejés után (most már ebben is részt kellett venni az Iringónak; négy riska volt a háznál) megjelent a két matrona s látva a symbolumot: a kettészelt «jabukát» a mátkatálon, örvendezve távozék el, értesítve a kapuzábé mellett settenkedő kérő legényt, hogy odamehet már az ablakra: kinyitják.

Az első ismerkedés az ablakon keresztül történik; még ez nem az eljegyzés; annak még sok előljáró teketóriája van.

Elébb kell találni egy sztári szvátot, meg egy vojvodát: amaz a menyasszony, emez a vőlegény násznagya; azután kell két debelikum: ezek a tanuk; két prikumák, a tanuk lóggósa, egy csausz, vőfély, ez a vőlegény bizalmasa, egy dever, ez meg a menyasszonyé, aztán két nyoszolyó leány a menyasszony mellé, a kiket megint szép török szóval úgy hínak, hogy «jengyebulik».

Hát az nagyon természetes, hogy a sztári szvát hivatala egyenesen a nagybátyámra nézett s következőleg a vőlegénynek öcscse nem lévén, a dever missziója én rám származott át.

Ezt az Iringó anyja előre közölte velem, lelkemre kötve, hogy másnap, a mikor a vőlegény hivatalos látogatást tesz nálam, azzal szépen csókot váltsak s bátyámnak nevezzem.

Megsugta, hogy az bizony nem valami világcsudája szép legény, de gazdag; van tornáczos háza, pajtája, góréja, hat ökre, négy lova, birkanyája, sertéskondája, szántóföldje, kaszálója, szőleje, szilvása; jó asszonytartó ember válik majd belőle.

Másnap csakugyan megismerkedtem a bátyámmal.

Hórihorgas égmeszelő volt, nálam félfejjel magasabb; pedig én sem szedem zsámolyról a málnát; – de a mellett szertelenül sovány és laza egy alak; a két térde megnyaklott alatta, ha ment, ha állt; a dereka előre görbült, a feje lehúzta a nyakát; ez pedig hosszú vala, ökölnyi ádámalmával; cserszinű arczbőre megfeszült a kiülő pofacsontján; nagy, görbe keselyűorra minden egyebet absorbeált, úgy, hogy állra alig maradt neki; a két szeme keresztbe kancsalított, mintha azok is arra bámulnának, hogy mekkora orr! S volt egy ritka különlegessége: az, hogy a sűrű, sarlóforma szemöldei szénfeketék voltak, a hosszú, vékony lelógó bajusza pedig savószinű.

Ehez kellett az Iringónak feleségül menni.

Kiegészítette a kellemetességeit az, hogy rendkivül sebesen hadarta a szót; hanem annál inkább borizü hangon s beszéd közben folyvást nevetett, úgy, hogy a nevetéstől csupa ráncz lett az arcza; különben egészen fiatal legény volt, úgy, hogy a keresztelőlevél döntötte el, hogy bátyám-e vagy öcsém?

Az ismeretséget nagyon hamar megkötöttük a Jóczával. (A kalugyernek igen jó baraczkpálinkája volt.) Nagy hamar kutyupajtások lettünk s kész volt közöttünk a szinczerizálás.

Azt kérdi tőlem a Jócza:

– No, bruderkám, te csak ismered jól azt az én menyasszonyomat?

– Hogyne ismerném? Egy házban lakunk.

– De azt mondám, hogy «jól» ismered?

– Hát jónak kell, hogy ismerjem.

– De igazán jónak?

A hogy a két keresztbeálló szemével rám nézett, el kellett értenem, hogy hova czéloz.

– Már annyira jónak nem ismerem.

– Eredj már! Hiszen sokszor láttam a kerítésen keresztül, hogy kergetőztetek a kertben. El is fogtad.

– Az csak ártatlan gyerekjáték volt. Arról biztosítalak, hogy én felőlem a jegyesed olyan, mint a mályvarózsának a bimbója.

A Jócza keserves grimászt csinált s a tarkóját vakarta. Majd meg fütyürészni kezdett. Nem tudta, hogyan magyarázza ki magát?

Egy kupicza pálinka tovább segítette a kifejezéseiben.

– Mert hát tudod, én nekem már volt egy szeretőm, a kivel jegyben jártam s aztán ott hagytam a faképnél. Annak az anyja pedig egy boszorkány. – Én azt gondolom, hogy minden asszony, a kinek eladó leánya van, boszorkány. Ha aztán férjhez adta a leányát, akkor átváltozik anyóssá.

(Sajátszerű szláv mythologiai adat!)

(Talán nem is specziális szláv?)

Meg kellett vallanom, hogy még ebben az egyben nincs tapasztalásom.

– Hát ez a banya boszuból azért, hogy a leányát ott hagytam; pedig nem is igaz, hogy otthagytam, mert én becsületesen elszöktettem a fonóból; tudod, ezt úgy híják nálunk, hogy «otmica». De ő vissza szökött tőlem. S én aztán nem mentem érte vissza másodszor, a hogy szokás.

– Egészen értem.

– No hát ezért az anyja összebeszélt azzal a vargával, a ki nekem csizmát szokott varrni s egy szárított békát dugott a csizmám talpába.

– Hát aztán?

– Nos, azt csak tudod, hogy milyen nagy baj az, hogy ha egy legénynek szárított békát dugnak a csizmájába s rajta jár, nem veszi észre?

Azt mondtam «tudom hát»; pedig ideám sem volt róla.

Erre a Jócza bátyám kihúzta az öve mellől a pipáját, dohányzacskóját s rágyujtott. Rézfödelü csibukja volt: török dohányt szítt, igazi «bokcsa-tütünt».

Mikor már jó nagy füstöt csinált maga körül, akkor kihúzta a csibukból a pipaszárát s marokra fogta.

– Látod ezt a pipaszárat? Ez igazi török-meggyfa. Hát mikor én úgy egy asszonyfélével összekerülök nyájaskodás végett, akkor az rendesen azon végződik, hogy én ezzel a török-meggyfa-pipaszárral jól végigverek a hátán.

– Az igazán különös formája a kurizálásnak.

– Az ám, olyan nevezetes meggyfa-pipaszár ez az enyim.

– No, csakhogy örömöd telik benne.

– Dehogy telik benne örömöm. Én csak akkor örülök igazán, ha az asszonyféle kikapja kezemből a pipaszárt s ő ver vele végig a hátamon. – Ez aztán gyönyörüség.

– Hát külömbözők a gusztusok.

Azzal a Jócza bátyám kiverte a csibukja hamvát a padlómra, s egész becsülettudással el is taposta, mert még tüzes volt s búcsút vett még egy kupicza pálinkával.

Én aztán azzal a jó tanácscsal bocsátottam el, hogy jövőre ne viseljen csizmát, a minek varrott talpa van, hanem opánkát, azaz bocskort.

– Hisz azt bolond nélkül is tudom, de késő már. A babona megfogott s azt senki sem veszi le rólam. No hát zbogom.

– Zbogom.

Azzal szépen dolgára ment.

Én pedig deveri hivatalom szabályrendelete szerint vettem a menyasszony számára nászajándékot: egy pár arany fülönfüggőt szép nagy csengőkkel, a milyent csak az úri kisasszonyok viselnek.

Az Iringónak azonban még nem volt kifúrva a füle.

S a népszokás azt kivánja, hogy a ki a menyasszonynak fülönfüggőt ajándékoz, annak a föladata, hogy maga fúrja ki az arának a füle gombját s illeszsze bele a függőt.

Én pedig mindenkor tiszteltem a hagyományokat. Mit meg nem tesz az ember az ősök iránt való kegyeletből!

Ámbár soha sem próbáltam még, szerencsésen végrehajtottam a műtétet. A függők be lettek kapcsolva.

S dicséretére mondhatom a szép arának, hogy meg se nyikkant alatta.

Odafordult a tükörhöz s tetszelegve mosolygott magára. Aztán egyet rázott a fején, hogy csak úgy csilingelt a két függő a fülében.

Természetes, hogy a nászajándékomat sajátajkulag megköszönte: – ezúttal spanyolmeggy nélkül. – Hiszen én voltam a dever.

VIII. AZ ÉN CZIPŐIM.

A rácz lakodalom leirását elengedem a tisztelt olvasónak. A ki nagyon kiváncsi rá, üsse föl az Osztrák-magyar monarchia VII-ik kötetét, abban igen szépen és körülményesen leirva megtalálhatja azt Hadzsics Antal költői tollából; ki azt a megjegyzést teszi a népies ünnepélyre, hogy példabeszéddé vált: «Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom». – Nem akarnám ilyennel jelen elbeszélésemnek eddigi ascetai tenorát alterálni.

Még kevésbbé ereszkedem azoknak a körülményeknek a részletezésébe, a melyek azután történnek a vőlegény házánál, a midőn a Develi Kum, a ki a menyasszonynyal kezdi a kóló tánczot, védenczét áttánczoltatja a nászszobába.

Csak arra az egyszerű adatra szorítkozom, hogy másnap reggel már a menyasszony hazaszökött az anyjához.

Ott volt biz az, már korán reggel meg is fejte a riskákat.

Még csak a polivacsinát sem várta be, sem a kravájt, a mi a nászéj utáni czeremoniákat befejezi, a mikor a vendég urak már minden tálat, kancsót összetörtek, tyukot, libát agyonvertek s a szekereket fölrakták a háztetejére. Pedig a polivacsinánál a menyasszonynak kell tartani a mosdótálat, melyben az urak megmosdanak (a hölgyek nem tehetik szinváltozás nélkül) s aztán egy ezüst pénzt hagynak a medencze fenekén. A kraváj pedig azokat az ajándékokat jelenti, a mikkel a hivatalosok és atyafiak a menyasszonyt megtisztelik.

Maga az örömanya jött be hozzám ezt az intermezzót bejelenteni. Én tudnillik abban a szerencsében részesültem, hogy már éjfélkor kidobtak a lakodalmas szobából; hazamentem, lefeküdtem. Magam is úgy akartam. Bántott valami, a mit nem akarok most elemezni.

– Otthagyta a polivacsinát, meg a kravájt! lamentált a mama kétségbeesve.

– Valjon mi történhetett vele?

Az örömanya bizalmas suttogással közlé a fülembe a titkot. Azt mondtam rá:

– Tudom, tudom. A vőlegényt megbabonázta a vila.

– Az ám, az ám. Aztán megverte a menyasszonyát. Az meg kapta magát, kiugrott az ablakon, hazaszaladt. A Jócza utána ugrott, de beleakadt a plundrája hátul az ablak kiakasztójába, ott lógott reggelig kalimpázva, míg a prikumákok le nem vették.

Ezen aztán nevettünk nagyot mind a ketten.

Ez alatt odajött az öreganya is.

Derék, okos, tapasztalt hölgy volt.

Azt mondta, se baj! Sűrűen megesik az ilyen dolog Delibácson. Hogy a menyasszony az első nászéj után kiugrik az ablakon s haza szalad az anyjához. Majd visszatérítik. Meg van annak is a maga babonája.

Szerencsére a rácz lakodalom nem tart csak egy napig, hanem egész hétig. Ha a menyasszony elfutott, ott maradnak a vendégek; esznek, isznak és tánczolnak. Tudják jól, hogy másnap vagy harmadnap a menyasszonyt majd visszahozza a dever. Annak a hivatala ez.

A devernek pedig olyan fajta legénynek kell lenni, mint az a bizonyos Potifárné kezéből elrugaszkodott József – lehetett.

(No ne taszigálj hát! Hisz a bibliai történetekből csak szabad idézni, a miket nyolcz esztendős leányoknak tanítanak az iskolában.)

Tehát a devernek föladata az, hogy «két csillag hajnala» között vigasztalja és engesztelje az elkeseredett menyasszonyt s birja rá a férje házához való visszatérésre.

A mi nem megy minden varázslat nélkül.

Ha a menyasszony a devernek a czipőit fölhúzza a lábára, azok oly csoda bűbájt gyakorolnak rá, hogy haza megy az urához.

Nem tagadhattam meg a hozzájárulásomat a kegyes föladat megvalósításához.

Pedig ebből a tudományból sem tanultam az iskolában.

Jól van: föláldozom a czipőimet.

A két csillag hajnala között hallgattam az elzüllött ara keserű panaszait, s kerestem számukra a vigasztalást, törülgettem a könyjeit s beszéltem neki az asszonyi kötelességekről. Ékesszóló rábeszélésem nem is maradt siker nélkül; csillag hajnalodtára rá hagyta magát beszéltetni, hogy fölhúzza az én czipőimet. Föntebb már említettem, hogy azok egészen rápászoltak az ő lábára.

A babona tökéletesen bevált. Szép Iringó engedte magát általam a Jócza házához visszavezettetni, a hol nagy derendócziával fogadta az egész násznép.

Útközben nem mulasztottam el némi informácziókkal ellátni. Többek között, hogy ha jövőben látja, miként a Jócza csavarja a meggyfa pipaszárat a csibukból, ne várja be, míg ez veri meg, hanem kapja ki a kezéből s rakja el jól a hátát vele; mert az kell annak.

No hát! Ezzel megalapítottam egy családnak a boldogságát. Ki tudja, mennyi időre.

Magamnak pedig csináltattam a delibácsi suszternél a kegyes indulattal föláldozott turista czipőm helyett egy másikat everlasztingból.

Hát biz az nem tartott tovább egy hétnél.

(Mi? Az everlaszting czipő?)

Dehogy az everlaszting czipő! A családi boldogság. Egy hét mulva megint otthon volt az anyjánál szép Iringó. Megint nekem kellett őtet kiengesztelni a goromba, nyámnyila férje iránt. Én voltam a dever. – Megint egy pár czipőmbe került a kegyes babona. Azok vitték haza az urához szép Iringót.

Akkor varrattam a suszterrel egy pár fénymázos czipőt.

Az sem állta ki nálam tovább egy hétnél.

Majdan szarvasbőr czipőre került a sor.

Követte társait az oldalt gombolt lábtyű, aztán meg a félvászon topánka.

De mikor már a hetedik pár lábbelinek a kontójával molesztálta a német varga a nagybátyámat, a kinek azt ki kellett fizetni, dühbe jött és nyakon fogott a kalugyer.

– Hát mi a hétágu ménkü! Eszed te a czipőket, vagy a pokolra jársz velük?

(Közel találgatta a dolgot.)

Én azzal vágtam ki magamat, hogy a suszter nagyon szűkre csinálja, mingyárt kidül az oldaluk.

Másnap aztán behivott a pipatoriumába.

– No fiacskám. Tudsz már magadtól is enni. Nem kell dajka. Elválasztalak. Itt van a számodra egy pár igazi jó lábtyű, a mi tudom, hogy nem szakad le egyhamar a nohikról.[2]

Az volt egy pár jó fisléder katona bakancs.

– Holnap viszlek a katonai akadémiába. Pakolhatsz, búcsúzhatsz.

Hát biz ezúttal utoljára láttam az Iringót. De szép tüskerózsa volt még akkor!

FRITILLÁRIA.

I. A TITKOS PATRONESSZ.

Fritillaria virágnév: nálam nőnév. Népies elnevezése «császárkorona». Megérdemli a nevét, igazán fejedelmi virág; sűrű pálmaforma levélkorona közül hat aranyszinü virágharang csüng alá, ezüst harang-nyelvvel. Diószegi azonban ezt a nevet adta neki «hatkotú». Hát már ezt a magyar nevet, daczára minden chauvinizmusomnak, nem adhatom a regény-hősnémnek: «Hatkotú asszonyság». – Azt pedig Diószegi azért cselekszi, mivelhogy a szép virág belsejében minden szirom alatt rejtőzik egy «kotú», amit a fűvész «mézgödör»-nek nevez.

No hát ennek a pompás virágnak a mézét nem hordják el a méhek.

No te hires botanikus vagy. Tudod, hogy mért nem kedvelik a fritillária mézét a méhek? – Nem tudod. – Hát majd megtanulod ebből az én elbeszélésemből.

Muszáj volt ám (ezerszer engedelmet kérek) ezt a botanikai bevezetést előre bocsátanom; mert ez a fritillária is egyike az én sorsomat intéző párkáknak, vagy walküröknek, vagy alirumnáknak, vagy hogy hivják azokat a félelmetes tündéreket, akiknek az a küldetésük, hogy az embereket gyönyörűséggel halálra kinozzák.

Azonban tartsunk rendet.

Az Iringó lakodalma miatt egy kicsit elkéstünk az akadémiából. A beiratkozás határideje elmult már s a bécsujhelyi akadémiánál numerus clausust tartanak; a határozott számon túl nem vesznek föl senkit. No de én előre jelezve voltam az igazgatónál, illetőleg a dékánnál s a nagybátyám bizott abban az egy gönczi hordó karloviczi ürmösben, a mit előre küldött a tanár úrnak kedveskedésül, hogy expiálja vele a mulasztásomat.

Ő maga is velem jött Bécsujhelyig. Jó ember volt a kalugyer, el kell ismernem aztat.

Mikor azon a hires nagy kapun behajtottunk, melynek boltozata egy egész templomot emel, épen mise volt; a növendékek mind a templomban voltak, egyet sem láthattam közülök.

Az ordináncz fölvezetett bennünket a dékánhoz.

Ott találtuk őt a chémiai laboratoriumban.

Nem jól mondtam, hogy mise volt; mert már annak vége volt; hanem a tanulóknak ott kellett még maradniok, gyónás végett, a min a tanév kezdetével át kell esni. A tanárok azonban már haza vonulhattak.

Az én professzorom alacsony termetü katonatiszt volt; fakó arczszinű, ritka haju, deres szakállu férfi (úgy a negyvenes évek derekán), szemüveget viselt; az egyenruhája őrnagynak vallotta.

Szárazon és hidegen fogadott bennünket, előreküldött névjegyeinket kezében tartva. Nagybátyám élőszóval is megmondta a nevét.

– Van szerencsém, mondá az őrnagy. Tegnap érkezett uraságod küldeményekép a czimemre egy hordó bor. De jobb lett volna, ha önnek a gyámfia előzte volna meg a becses küldeményt.

A kalugyer a kedvemért hazudni is kész volt.

– Mulaszthatlan családi ügyek tartóztattak vissza.

– Tudom. Lakodalom volt a háznál s neki ott kellett vőfélykedni.

(Hát már azt itt is tudják? Honnan tudhatták már azt meg, mikor én senkinek sem irtam erről, csupán csak a Nikkel pajtásomnak?)

– Itt pedig már minden szoba el van foglalva, minden alapítványi hely betöltve, minden ágy fölött ott függ a hozzátartozó nevével a tábla. Ha egy hatalmas szószólója nem lett volna az úrfinak, most szépen visszakocsikázhatna a bánságba.

Nagybátyám bizalmasan vigyorgott.

– Óh nem! Nem a karloviczi ürmös! szólt az őrnagy, el sem mosolyodva, de elértve a konfidens arczkifejezést; annál hatalmasabb befolyás őrizte meg az úrfit a hopponmaradástól. A feleségem kivánta, hogy fölvétessék.

(A felesége! A ki engem soha sem látott. Én sem láttam. Hogy nyerhettem meg eként a kegyét?)

Az őrnagy észrevehette, hogy micsoda ostoba pofát csinálok fülig elpirulva.

– Hát, nehogy soká törje a fejét ezen a talányon az úrfi, megismertetem a megfejtéssel. Az én feleségem szenvedélyes gordonkajátszó. Ez az úrfi pedig kitünően hegedül, képes lesz esténkint duót játszani vele. Remélem, elhozta a hegedüjét? Ha nem hozta volna, van nekünk egész hegedügyüjteményünk. Hát ennek az érdemének köszönheti, hogy szabály ellenére föntartottam az elkésett úrfi számára egy rezervált ágyhelyet, az úgynevezett Cannagatta szobában. Majd ebéd fölött elmondom önöknek, hogy ki volt az a Cannagatta? Ma lesz szerencsém önökhöz ebédre. A feleségem szivesen látja önöket. Csak magunkban leszünk. Rajtunk kivül csak önnek a szobatársa lesz még az asztalnál. Ismerni fogja az úrfi: Nikkel kadét.

Most már aztán olcsó volt a talány lehüvelyezése. Nikkel már itt van. Annak a révén aztán lehetett jól értesülni az én naczionálémról.

De hát még is érthetetlen marad, hogy miként lett Nikkel az első héten ilyen bizalmas embere a dékánnak? Hogy még én rólam is pletykázhatott neki. Ilyen konfidenczia nem szokott létezni egy katonai akadémia professzora és kadétja között.

Az őrnagy nem soká hagyott elmélkednem.

– A kadét keresse föl a szobáját, az ordináncz átvezeti, a holmiját utána fogják vinni. A tekintetes úrral majd elvégezzük a czirkumstancziákat. Pont kettőkor ebédelünk.