Part 3

Leczke után nehányan, válogatott legények, össze szoktunk gyülni a vivóiskolában. Így hittuk a gimnazium nyáron üres fáskamráját, a hol karddal, rapérral hadazni szoktunk. Egy dragonyos őrmester volt a professzorunk, a kinek havonkint egy forintot kontribuáltunk; kardot, fejés karvédőt kiki maga szerzett magának.

Ha csak mancsettáztunk, akkor nem kötöttük föl a plasztront, s a béllelt sapak helyett is csak a rostély maszkot tettük föl.

Az összeszólalásunk utáni délután, mikor a klasszisból lementünk a vivodába, oda sugtam a bárónak:

– Ma plasztron nélkül fogunk vivni – egész testre; aztán egész a fegyverképtelenségig.

– Állok elébe.

Természetesen vivásleczkénél nem lesik szekundánsok a harcz kimenetelét; az őrmestertanár is rábizza a felekre, hogy ott üssék egymást, a hol érik; a kardok ugyan nincsenek kiköszörülve s a vivókat takarja egy vékony gyapot jankli; de mi ketten ez alkalommal úgy helybehagytuk egymást a tompa élü kardokkal, hogy ha az Pesten történt volna, vezérczikket irtak volna róla a Nyilt-Térben. Én kaptam a karomra, a mellemre, a vállamra olyan hurkákat, mint egy kolbász; bőrrepedést, a miből kiserkedt a vér; a fejemre is egy daganatot; ellenben a Nikkel viselt tőlem egy emléket a nyakán, a mitől berekedt, egy kup-dő-Zsarnákot a térdére, a mitől megsántult; meg egy veszedelmes csapást a könyökére, a mitől fegyverképtelenné lett.

«Urak, ez már nem tréfa!» mondá a vivómesterünk. Ki kell békülni rögtön! Ez a regula. Kezet is nyujtottunk egymásnak s «pardon»-t mondtunk.

No de én czélt értem. A magam sebeit megkuráltam ötven krajczár ára arnikával, meg vattával s eltakarhattam a ruhámmal; de a báró a megsántult lábát nem tagadhatta el, neki csakugyan felcsert kellett hivatni, a ki ágyba fektette, beflastromozta, bekötözte, mint egy igazi párbajban megsebesültet.

De másnap nem jöhetett ki az én találkozómat elrontani a kertbe. Én kimehettem; mert nem vallottam be semmit. A jobb karomat ugyan nem tudtam megemelni; de hiszen félkarral is lehet ölelkezni.

IX. A KATASZTRÓFA.

A gólyás-ballon bukása a mi regényünk bukását is maga után vonta.

Esdrás úr lelkét betöltötte a világfájdalom, Europa-unalom és gólyagyülölet. – Rossz kedvét alattvalóival éreztette. Agesilaus csak úgy tudta magát a szuverén atyai zsarnokság ellen megvédelmezni, hogy kurtára lenyiratta a haját. Nem lehetett megczibálni.

Esdrás úr katalogust olvastatott és examinált. Kapcziózuskodott. (Ez is régi szó, de örökké új).

A gyászos kimenetelü vivóiskolai párbajunk már a bukott gólya után következett. Az ágybanfekvő kosztos historiáját bizonyosan a borbély fedezte föl a professzor előtt. Hanem az indító okot, a miért ez a püfölődzés végbement, másnak kellett elárulni. Soha sem beszéli ki a fejemből senki, hogy ez a Judás a szentpétervári katonai attasé volt.

Egyszerre csak az jutott eszébe a professzor úrnak, hogy bekövetelte tőlünk az irásbeli görög gyakorlatainkat.

Én azt a negativ igazságot mondtam neki, hogy elvesztettem a magamét. Vigasztalhatatlan vagyok.

– No hát csak vigasztalódjál meg, mert én megtaláltam. Mondá Esdrás úr.

S odatartotta az orrom elé. Szép kis exercicium volt. mondhatom.

Senki sem disputálja ki belőlem, hogy a szentpétervári nagykövetség révén jutott hozzá.

Nojszen szép konzekvencziákat vonhatott le belőle!

Ott volt a mi egész ideális korrespondencziánk görög betükben kifejezve.

A sajnos fölfedezés legelső eredménye az volt, hogy Amarillis kisasszonyt elküldték kolostorba; beadták apáczának.

Nekünk pedig, t. i. nekem és báró Nikkelnek, az examen napjára odacsődítették a sorsunk intéző zsarnokait: Nikkelnek a nyugalmazott alezredes édes apját, nekem meg a mindig nyugalmi állapotban levő tútoromat, a nagybátyámat. Azok még láthatták a kék-zöld foltokat a drága magzataik élő pergamenjén, a mit azok egymásra fölrúnáztak – egy pár szép szem miatt.

A két zsarnok kölcsönös eszmecserék utján abban állapodott meg, hogy két ilyen veszekedő ficzkót lehetetlen más irányba terelni, mint ha mind a kettőt beadják jövendőben a bécsujhelyi katonai akadémiába.

Akkor még az a meggyőződés uralkodott a magyarok között, hogy ha van a familiában egy olyan rossz kölyök, a kiből semmi rendes embert nem lehet formálni, azt be kell adni a «Stiftbe».

Ez volt a műneve annak a rettegett intézetnek, a melyben katonatiszteket nevelnek.

Közbeesett azonban a bevégzett gymnáziumi tanév s a kezdődő katonai akadémiai kurzus közé a szokásos vakáczionális két hónap.

S ennek a két hónapnak ismét egy új fejezetet kell szentelni.

Az első novella ezzel be van fejezve. (Egyelőre.) Már most kérek egy pár napi haladékot, hogy a második novellához összeszedjem az eszemet. – Mert ez az én historiám hét különböző novellából fog állani, a mik végül egy nyolczadikban mind összekerülnek s egy kerek egész lesz belőlük.

Furcsa lesz az nagyon!

«IRINGÓ.»

I. A KALUGYER.

A nagybátyámat hitták az ismerősei odalenn a Bánságban «kalugyernek». Egész helytelenül; mert a kalugyer jelent orosz papot, a kinek a felesége meghalt s a kit a dogma kényszerít azontul nőtlennek maradni és száját a husevéstől megtartóztatni. – Már pedig az én nagybátyám soha rácz pópa nem volt, soha feleséget nem vett, és így özvegy nem lehetett, a mi pedig a vegetarianismust illeti, attól olyan messze állott, mint az a debreczeni diák, a kinek a dárdása hozta a czivától az ebédet fazékban s keletkezett közöttük a következő szóváltás: «Quid tulisti?» – «Brassicam.» – «Est ne sus intus?» – «Minime gentium.» – «Tundas ad eperfám!» Ezt az anekdotát a vakáczió alatt nekem minden héten kétszer kellett a bácsitól bevennem, vasárnap, meg szerdán, a mikor a töltött káposztát fölmelegítve adták föl az asztalra; hát csak vegye be a tisztelt olvasó is, ha már ismeri, fölmelegítve s ha új volna, fogjon magának egy gymnazistát s magyaráztassa meg, mit tesz?

Azért híhatták így a bácsit, mert egészen visszavonulva élt. Ő sem járt mások nyakára, őtet sem látogatta senki. A kaszinóba is csak pipázni járt; nem kártyázott. Hivatkozott a nagy emberek példájára. – Deák Ferencz, Kossuth Lajos, Nyáry Pál notorie nem vett kártyát a kezébe soha. Valamennyi czelebris politikus mind «achartista». (Lásd, milyen szép új szóval gazdagítottam az irodalmat!) Hej, ha most látná a Ferraris históriai tarokkpartieját!

Szép nagy ősi háza volt; nagy kertje, külső, belső gazdasága. A külső árendába volt adva mindig, a belső fölött pedig korlátlanul gazdálkodott a Flóra asszony.

A Flóra asszony valamikor tüzes szépség lehetett, a szerecsikáról és az ólomfehérről ugyan előhaladt korában sem mondott le. Az arczát divat szerint csak a füléig zománczolta be, azontul aztán kőbarna volt a bőre s a fogai megfeketültek a festéktől. Az öltözete zsiros volt, de selyemvirágokkal és skófiummal himezve s a fején arany-ezüst fejkötőt viselt; az aranycsipke már egy kicsit zöldes volt, az ezüst pedig gyöngén vereses. Irással, olvasással soha nem vesztegette az idejét; de azért a számadásokat úgy kitudta a fejében kálkulálni, hogy mikor a bácsinak egy forintból beszámolt, száztiz krajczár került ki belőle.

Ennek az érdekes hölgynek a társaságában töltötte el az én nagybátyám az egész életét.

Mert hát a cœlibátust nem csak a papok jóvoltára találták föl. Akadnak az eklézsián kivül is okos emberek, a kik ennek az előnyeit fölismerik és magukra alkalmazzák.

Nem volt a bácsi életében semmi tragikus sorsfordulat, holmi poétás szerelmi csalódás. Ő egyszerüen kommodus ember volt, a ki nem akart senkivel bajlódni. Asszony! Gyerek! Minek az?

Mikor lejött értem Esdrás úr vészharangozására, hogy hajamnál fogva kirántson az enyvből, kegyes útmutatásokat adott:

«Édes öcsém, ha bolondságokat csinálsz, úgy csináld, hogy mást tégy bolonddá, ne magadat. – Magadra vigyázz. – Hidd el nekem, hogy a házasságoknak fele vigyázatlanságból származik. Valamint hogy a lábtöréseknek is száz eset közül ötvenben vigyázatlanság az okozója.»

E szerint ő a lábeltörést, meg a házasságot egy kategoriába sorozta.

Óh, be mély belátásu és látnoki eszű politikus volt az én Kalugyer bátyám! Ha az ő elvei szerint komponálná magát a társadalom, most nem volna egyházpolitikai hercze-hurcza. Az volna egyszerüen a jelszó: «Keresztények, vigyázzatok, hogy házasságba ne bukjatok.»

Az is igaz, hogy ezzel az életnézettel nem állt egyedül a bácsi. El volt az terjedve magában a népben is. De biz a legszebb petrezselyem teremhetett volna ott az ő mezővárosában a plébános és a pópa házának a küszöbe előtt, a házasságra lépni kivánó párok miatt. Bevett népszokás volt, hogy vőlegény és menyasszony egy félesztendeig kitanulják elébb, hogy egymásnak valók-e? S ha a praxisban arra a meggyőződésre jutottak, hogy nincs meg köztük a kellő harmónia, akkor szépen elbucsuztak, szélyel mentek. Az új menyecskének egy esztendeig föl sem tűzték a kontyát s nem tették föl a fejkötőjét s egy évig szabad volt neki tánczolni a rodinában és eljárni a fonókába.

Aztán volt vajákos asszony elég, a ki kényes természetü helyzetben készen állt a segítséggel. Nem történt ott szerencsétlenség soha. A pap stólája többet látott a temetések, mint a keresztelések alkalmából.

De már most üss hátba, kérlek: hiszen csaknem beleestem a moralizálásba.

Hát bánja a szösz, hogy milyen volt az én nagybátyám, gazdasszonyostul; meg az ő egész háza tája? Hanem beszéljünk már egyszer a szép Iringóról.

Iringónak hivják a virágzó korában (eringium) csodaszépségű burjánt; levele, szára kék mint az indigó; csupa tövis, még a virága is, megszúrja a hozzányulókat; mikor azután megszárad, a szél letöri a száráról; megkapja, végigkergeti a fenyéren, akkor már úgy hivják, hogy «ördögszekér, ördögborda».

II. A HIDEGÍTŐ CSÓK.

Mikor a delibácsi kastély udvarára behajtattunk, a nagybácsi saját négyes fogatán, a pitvarból egy leány jött ki elénk, aki a bátyámnak kezet csókolt, a hogy a bricskából leszállni segített neki, amire a bátyám azt mondta: «jól van no!»

Azután nekem is segített leszállni a leány a hintóból s nekem is kezet csókolt.

Nem is igen néztem rá, csak azt láttam, hogy katrinczát visel.

Nekem ugyan még soha senki sem csókolt kezet, először esett meg rajtam. Nem tudom, más ember úgy van-e vele? De nálam még óra mulva is érzik a hidege annak a kezemet ért csóknak; olyan, mintha valami érczdarab volna oda téve. Később (plane most!) gyakran volt már ehhez az amfibium-csókhoz szerencsém.

Mi volt ez, szolgáló? Hogy kezet csókol a hazaérkező gazdájának; meg még a vendégének is.

Még sem szolgáló, mert ő parancsolgat a bátyám hajdujának, hogy szedje le a bőröndöket, utitáskákat s melyiket hová, melyik szobába vigye.

Mint minden régi ház, úgy volt a bátyámé is berendezve, hogy a konyhán keresztül kellett a szobákba menni. Nagyon raczionális beosztás. A konyha egyuttal cselédlakás is. Az az egy darab nőszemély ott a tüzhely mellett egy személyben portás, szakácsné, bejelentő komornyik, gazdasszony; – meg még ki tudja mi?

Ott találtuk a nyitott tüzhely előtt.

Megmagyarázzam neked, hogy mi az a nyitott tüzhely? Neked nem magyarázom; mert magad is olyan mellett nevekedtél föl. A mai generácziónak pedig hiába elemezném, hogy mi az a «vaskutya», «ludlelke», «lábos», «tévő», «pemete», a kik sohase láttak ilyent.

A bátyám gazdasszonyát már a föntebbi fejezetben szinskizzeltem (no nézd, megint egy szép új szóval gazdagítottalak). Hát ez most nem fogadhatta az érkező uraságot, mert ott ült abban a négyszögletü sülyesztőben, mely a sütőkemencze barlangjának oduját előzi meg s abban serénykedett, hogy a tévőt felyül vizes rongyokkal tapasztotta be, alul pedig a kemenczéből kihúzott parázszsal halmozta félmagasságig. A tüzhely előtt, zsámolyon állva, forgatta a nyársra kényszerített pulykát egy kis tömpe «szuka». Tudod, hogy a diákok között ez a titulusa a fiatal vászoncselédnek.

E szerint az a másik leány még sem szolgáló.

A házi doromb fölnézett rám onnan a sugólyukból.

– No hát! Ez az a hires gólyás úrfi? Kiáltott rám familiáris komázással.

«Gólyás-úrfi!» Hisz itt már mindent tudnak.

Majd letapostam a bácsinak a lábát, úgy siettem a konyhából a szobába eloldalogni.

A benyiló volt az én leendő garszonlakásom. Egy ágy, egy bőr kanapé, egy asztal, egy sublód, egy csukható tükör, egy pipatartó, meg egy köpőláda. Teljes komfort. Nem! Az nem volt… A mire a gyertyát szokás tenni lefekvéskor.

Hozzá jött az én bőröndöm. Azt a hajdu meg a hetes letette az ágy elé.

Nyomban utánuk bedugta az ajtón a fejét az – Iringó.

– Nos! Be lehet magához jönni? – kérdezé kiváncsi képpel.

Ekkor aztán jobban megnéztem.

Kapitális kis leánydarab volt.

Olyan gömbölyü rajta minden, mintha esztergából került volna elő.

Ezt ugyan ti ritmuscsinálók szebben tudjátok kifejezni, például Csokonai:

«… úgy domboroda ki,

Mintha birsalmából harapták volna ki.»

Piros két pofácskája, akarta nem akarta, mindig nevetésre állt, a szája meg épen csupa gúnykaczaj volt a szegleteivel fölfelé huzódva; egy kis gyenge pihécske hamvadott a fölső ajka két végében, a mi annak még hamisabb kifejezést adott; a két szemöldöke olyan volt, mint két eleven csík; sűrű fekete haja egy vastag czopfliba fonva. Piros korall volt a nyakán. Aztán a két karja egész vállig csak egy nagyon átlátszó reczeficzével nem takarva, de elárulva. Egy katrincza elől, a másik hátul s a hol azok elváltak, meglátszott a házi csipkével diszitett fersing; rózsaszinü harisnya volt a lábán aranypillangós piros szattyán papucscsal.

Ezt az én szemem egyszerre mind lemomentfotografálta.

– No adja ide frissen a kupferje kulcsát; (így mondta) hadd rakjam ki belőle a czókmókját.

Kezébe adtam az óralánczomon függő kulcsot. Odaguggolt vele a bőröndöm elé s fölnyitotta a tetejét.

Az első beletekintésre összecsapta a két kezét.

Legfölül találta a két vivókardot. Kezébe vette.

– Hát ilyenekkel kaszabolják maguk egymást össze? szólt oda hozzám, azzal a feddőző fejbólintgatással, a minőre csak valami közel atyafiságos viszony jogosíthat föl. – No ezeket jó lesz, ha a szalmazsák alá eldugja; mert ha a nagybácsi meglátja, beledobatja a kutba; az ám! Azt mondta. Csitt, patt! Azzal a két kezébe fogva a két kardot, egymáshoz verte őket. – De szeretnék én is ilyen karddal vivni.

– Majd én megtanítom magát.

– Óh persze, hogy jól rám huzogasson.

– Nem. Én csak védekezni fogok: maga üthet, ha tud.

– Dejszen, ha én egyszer ráhuzok magára, tudom, hogy megemlegeti. Nézze, milyen karom van! – S föltürte a reczeficzét vállig. Látja?

Ugyan láttam.

A nagybácsi lépései hangzottak a mellékszobában az ajtóm felé.

Iringó hirtelen eldugta a vivókardjaimat az ágyterítő alá.

– Siess! Ne trécselj annyit! Krákogott a kalugyer. Láss az asztalterítés után.

Iringó kettőthármat rázott a vállán. Szép a parancsosztogatás, csak legyen, a ki megfogadja.

A leány még nem fejezte be a fölvett thémát.

– Aztán olyan igen nagyon szép volt az a leány, a ki miatt maguk úgy összekaszabolták egymást?

Ohó! Hisz ez mindenről jól van értesülve.

Ez nem cseléd.

Ez a familiához tartozik.

Hogyan? miképen? Azért hárítsuk a felelősséget a kalugyerre.

– Bizony szép volt.

Ez a válasz megnyujtá az arczát.

– De azért lehet szebb leány is a világon, mondám.

Erre megint mosolygásra gömbölyültek az orczái.

Iringó folytatta a kipakolást.

Szép kis zsémbelés lett belőle.

Hát bizony mikor egy diák elpakolja a czókmókját, ott nincs valami pedáns rend.

– Hát már a szennyest ide kellett begyürni a tiszta közé? Legfeljül meg az opánkákat?

Volt egy pár ficsúros czipőm sárga bőrből; azt ő opánkának nevezte. Megnézte nagyon.

– De furcsa czipellő! Nem is férfi lábára való ez, olyan kicsiny. Ez női czipő!

S azzal lerántotta a pillangós papucsot a lábáról s egy húj alatt az ő lábán volt a sárga lábtyűm. Akkurát rápászolt.

– Ezt maga attól a bizonyos frajlától hozta el emlékül; ezt nem a maga lábára szabták!

Úgy rám támadt, hogy kénytelen voltam védekezni.

Persze az útra a hosszúszáru vadászcsizmámat húztam föl, abban nagy volt a lábam.

Addig nem hagyott békét, míg le nem húztam a csizmámat (ő is segített) s a sárga czipőket föl nem erőtettem a lábamra. Az igaz, hogy szűken jártak. «Nem szégyenli, hogy ilyen kicsi lábai vannak?»

Azzal folytatta a rakosgatást; az öltönyöket a fogasra akasztotta, előbb kikeresve a zsebeiket; talált is bennük egyetmást; a tiszta fehérnemüeket a subládba rakta. A szennyest egy zsebkendőbe csomagolta.

Mindig alább hatolva, egyszer csak megint talált valami megcsudálni valót.

– Hát abban a kis koporsóban mi van?

– Nem koporsó az, hanem hegedütok.

– Hát maga szokott hegedülni? Hiszen maga nem czigány.

– A guszliczások sem czigányok.

– No hát akkor én majd tanítok magának szép nótákat; azokat húzza el, ha tudja.

– El is huzom.

Legalul voltak a könyvek.

– Ezeket magának mind meg kellett tanulni? – Huh, de nem szeretnék diák lenni!

A könyvek alul előkerültek a rajzoló eszközeim, festéktokom, meg a rajz-albumom. Mikor azt fölnyitotta, egyszerre nagy respektusa támadt irántam.

– Hát maga festeni is tud? Ezt mind maga rajzolta? Aztán szabad kézzel? Le tudna egy embert is festeni? Élő embert.

– Az az én mesterségem.

– Engem is le tudna festeni, így, ahogy vagyok?

– Nagy gyönyörüséget találnék benne.

– Menjen már! Aztán mit kell érte fizetni? Van ám pénzem!

– Magát szép kis leány ingyen festem le.

– A – á! Az nekem nagyon drága…

(Van ennek már esze!)

A bőrönd fenekén volt még egy nagy skatulya, papirból. Hogy össze ne törjön az oldala, bele volt csavargatva abba a gyapot trikó-zubbonyba, a mit a vivásnál szoktunk fölvenni. Azt le kellett a dobozról göngyölíteni a leánynak.

Hogy elszörnyedt, mikor ennek az öltönydarabnak a mivoltát meglátta. Hosszú hasítások, szögletes repesztések rajta, itt-amott barna foltok a szöveten. Egyszerre kitalált mindent.

– Ugy-e? Ez az a vivó-zubbony, a miben verekedett? Hogy összehasogatta az a csunya kard! Ezek itten vérfoltok mind? A maga saját vére? De így összeveretni magát!… Szegényke!

S mikor azt mondta, hogy «szegényke!» a szemében valami nedvesség ragyogott.

A legveszedelmesebb bakterium a világon! Asszonykönny! – De sokszor voltam a betege. – S hogy ennek még nem találták ki a serumát a doktorok!

Hanem aztán szépen megjárta vele az Iringó, mikor a kiváncsisága rávitte, hogy a dobozt fölnyissa.

Abban volt, gondosan vatta közé elpakolva a gipszmodellem, a mi minden rajztanodában otthonos: a küzdő gladiátor. Ezen természetesen nem csak hogy semmi öltözet sincs, de még az epidermis is el van távolítva róla, hogy az izmok fekvése teljesen tanulmányozható legyen rajta.

– Juj de csunya portéka! – szólt összeborzadva Iringó.

– Tegye csak oda a sublód tetejére.

Dejszen hozzá nem nyult volna egy világért ehhez a szörnyű alakhoz. – Hanem egyet gondolt. Volt a nyakán egy himzett fulárd kendő, mely csücskéivel a keblébe vonult le; azt leoldotta a nyakáról s aztán odakötötte a gladiátor derekára.

Persze a gladiátornak több szüksége volt arra a takaróra, mint az ő nyakának.

Így aztán kezébe merte venni s oda tette a tükör mellé.

– De le ne vegye róla; – szólt megfenyegetve az ujjával, – mert különben soha sem mernék bejönni a szobájába.

Lármázhatott ez alatt a kalugyer, hogy miért nem jön asztalt teríteni a fruska? Én magam is figyelmeztettem e fölhivásra a leányt.

– Ejh! Hisz ott van az anyám, majd megterít.

Ebből aztán megtudtam, hogy az Iringó a gazdasszonynak a leánya, ő pedig a ház elkényeztetett zsarnoka. Eszmetársulat útján innenstul azt is megtudtam, hogy hát a kalugyer kicsoda?

III. A HEGEDŰ MEG A PEMZLI, MINT KIGYÓ.

Hát bizony fiatal koromban bennem is megvoltak a bohemien hajlamok.

De ugyan minek czifrázzuk a szót? Mire való nekünk az a «bohemien» kifejezés? Az csak a francziának jelent «czigányt»; nekünk pedig csehet. Mondjuk magunk magunknak őszintén «czigány».

Poéta, piktor, muzsikus, képfaragó, szinész: az mind a nömös czigány nemzetséghöz tartozik. Büszke lehet rá. Még tán a katonatisztnek is szoríthatnának helyet maguk között.

Én is irtam zöld koromban verseket, novellákat; virtuózul hegedültem, festettem arczképeket; deklamáltam és énekeltem. A mellett vivni, lovagolni is tudtam. Akármelyik fajtájában a czigányhivatásnak hires emberré lehettem volna. Neki is rugaszkodtam hol az egyik, hol a másik «göröngyös» pályának; s csak az Isten őrzött, hogy végig nem futottam rajta, és most babér koszorúval a homlokomon, de csizmatalp nélkül, ott volnék a végczélnál: – valamelyik rokkant táltos-ápoló intézetnek a nyakán.

Hát biz a mennyei gondviselés őrzött meg tőle, hogy nagy emberré nem lettem. Mert nem szorultam rá. Tény az, hogy az éhség a legjobb Maecenas, az csinálja a hires embereket. A legtöbb zseni annak köszönheti a dicsőségét, hogy az uzsorásai folyvást rángatják alóla a gyékényt. A lyukas csizmatalp a legkitünőbb közlekedési eszköz az Olympusra.

Az apámnak volt a pesti határban egy rozzant vityillója, nehány hold telekkel, a mi konkurzuális masszából maradt neki veszett fejsze nyeléül. Fizetett érte egy milimári száz forint haszonbért. Egyszer aztán a vaspályának új magazin kellett; útjába esett az én örökségem, kaptam érte kétszázezer forintot.

Akkor aztán nem versifikáltam, nem muzsikáltam többé, vért sem ontottam a hazáért, szegre akasztottam a kardot és hegedűt, azt sem tudom, hová lettek? A feleségem bizonyosan fölvitette a padlásra, a rajzolást pedig, a hogy a német mondja «zeichnen», csak részvényeken gyakorlom.

Hanem hát még anno boldog-idők, akkor még remekül tudtam hegedülni. Ha kinyitottam az ablakomat s elkezdtem a száraz fát ríkatni a nyirettyűvel, rögtön visszhangot adott rá egy édes csengő leányhang a kertből. A nagybátyámnak hires gyümölcsös kertje volt, (a kalugyerek mind szenvedélyes kertészek) akkor érett épen a cseresznye, meg a meggy, annak a leszedésével foglalkozott az Iringó, az anyja meg befőttet csinált belőle.

Hol ő dalolta el az én hegedűszóm után a nótát; hol én hegedültem utána az ő népdalát. Ez a banális kezdete a falusi idyllnek.

Így lesz a hegedüből kígyó.

A második stádium az volt, hogy (felsőbb beleegyezéssel) lefestettem az Iringót.

Ott ült a leány előttem egész hosszú délutánonként, ünneplő jelmezében, melyen én igazgattam valamit, festői műérzékkel. Vállat mit – ki kell szabadítani a hüvelyéből; – s aztán hogy derült arczot csináljon, bohókás tréfákat mondtam neki, némelyikért durczás is lett. Utoljára is a festő a modelljével lehetetlen, hogy meg ne ismerkedjék. Bókokat is csak illik neki mondani.

Így lesz az ecsetből kigyó.

Azt azonban kikötötte az Iringó, hogy a kész arczkép az ő tulajdonába menjen át s én azért a festői honorariumot elfogadjam, szép fényes koronástallér képében.

Ez volt az egyetlen pénz, a mit ezzel a tudományommal kerestem.

Sokáig hordtam az óralánczomon.

Az Iringóval lassankint valóságos játszópajtások lettünk. Két pajkos gyerek, aki egymást kergeti, tépászsza. Csináltunk bodzafából fecskendőket, azokkal permeteztük egymást nyakon. Az Iringó megtette azt a tréfát, hogy éjszaka, mikor az előálmomat aludtam, odalopózott az ajtómhoz (a szobám a folyosóra nyilt) s elkezdett rajta két ököllel dobolni. Én fölriadtam; azt hittem zsiványok törtek ránk. Kirohantam az ajtón, vadászpuskával a kezemben; senkit se találtam. Alig aludtam el ujra, megint feldörömbölt. Most már karddal, puskával rohantam ki az ajtón; minden zeget-zugot összekerestem, sohol sem találtam a koboldra.

Reggel aztán jól kinevetett.

«Itt voltam elbujva a fülkében.»

«Kaphattalak volna csak meg!»

Hogy a vadászcsizmámba tojásokat dugott, a vánkosom alá skatulyába zárt szarvasbogarakat rejtett, hogy guzsalyszárból kisértetet csinált s azt az ágyamhoz támasztotta; meg hogy a viselő ruháimnak egyik szárát kifordította, arra mindennap el lehettem készülve. Ha rajta kaptam, rávertem.

S ez nekünk mind jó mulatság volt.

A kalugyer nem törődött velünk.

A mámi pedig nem ért rá.

Aztán hát mi baj?

Gondolom, hogy a te csikó-korodban is így volt

III. HOGY LESZ A SPANYOLMEGGYBŐL ALMA?

Már erre magad is csak kiváncsi vagy ugye, mint incarnatus kertész?