Part 21

Most tudtam meg, hogy milyen közel van hozzánk a pokol. A hátunkon hordjuk. Álmunkban rátalálunk s benne ébredünk föl. És aztán ott maradunk.

Hogy elfelejtettem egyszerre a bölcs életnézeteimet, nem csak a becsületszavamat, de még a megszégyenülésemet is. Két hétig úgy jártam a világban, mint az a kutya, akit a szomszéd konyhájában leforráztak; most egyszerre visszanyerte a kedélyem a ruganyosságát. Ejh hiszen te még kapós vagy! Nézd, hogy bolondul utánad a világ szépe!

Nehéz küzdelem volt saját magammal; őszintén megvallom.

Nem mertem a tükörbe nézni; attul féltem, hogy az a másik magam összegazemberez, vagy legalább is a szemem közé nevet: «hát nem megmondtam már neked egyszer, hogy szürke a szakállad? Festeni fogod? Aztán parádés napokon fölveszed a hadnagyi uniformisodat, s pályázol a szekondlájtinántokkal? Fűzöd magadat, hogy karcsu légy? Parókát viselsz? A szarvaid kilátszanak alóla! Vén szamár!

Az ebédnél csak ketten voltunk a feleségemmel. A mi hölgyeink már délelőtt kimentek a Margitszigetre. Pálmának egy kis változása volt, (az okát is megtudtam később).

Ha csak egy szóval mondja azt a feleségem, hogy gyöngélkedik, a feje fáj; én bizonyára azt mondom neki: «no hát maradj itthon; az a népünnepély végbemegy nálad nélkül is; aztán én is itthon maradok, előveszszük a kártyát s elpikétezünk estig; akkor majd együtt átmegyünk a szigetre, vagy itthon maradunk, ahogy neked jobban esik».

De hát Pálma erőltette a jó kedvet; nagyon mutatta, hogy a rokokó ruháját milyen szörnyen szeretné bemutatni a társaságnak. Ebéd után egy kissé majd ledül szunyókálni, három óra tájon aztán megy a gőzhajóhoz, s ki a szigetre.

– Sajnálom, hogy nem kisérhetlek el; de ma van az erzsébetvárosi parczelláknak az árverezése, oda kell mennem. (Volt pofám azt elmondani.)

– No csak valami drágán ne hagyj rád veretni valamit.

– Eszemen járok. (Hol van az?)

Aztán megint azt mondta Pálma, hogy még sem fekszik le ebéd után; inkább rögtön kikocsikázik a gőzhajóhoz; a friss lég a Dunán jót fog tenni a fejének.

– Aztán majd kérlek küldd vissza a kocsit, hogy elvigyen Erzsébetfalvára.

Azzal megcsókoltam. És ő nem viszonozta azt egy megérdemlett pofonnal, s nem vágta a szemem közé ezt a szót: «te Judás!»

Utána néztem a hintónak az ablakból; Pálma a napernyőjével intett üdvözletet.

Már most hol van az én napernyőm? Az a bizonyos. Az a fehér.

Két óra volt délután.

Még egy órát kell várnom.

Gyerekkorom óta még így nem környékezett félelem, mint e perczben.

Az inasom bejött jelenteni, hogy itt van Nachtigallné asszonyság, valamit akar nekem mutatni.

Ejh, de jókor hozza ide a – fátum! Jöjjön be! Megveszem, akármit hozott.

A kis fürge zsidó asszony bependeredett az ajtómon, jónapot kivánt és szokás szerint nyájasan mosolygott. Ezeknek a házalónőknek már oda van fagyva a mosolygás az arczukhoz.

– Nos, Nachtigallné, hát mit hozott?

– Egészen önnek való dolgokat. Legelőször iz ezt.

Azzal kivett a kézi táskájából egy kis nyeles tükröt, elefántcsont rámája volt; de egészen egyszerű. Azt mondta, ez a Cagliostro tükör.

– Hát mi különöset látok én ezen a tükrön?

– Nézzen csak bele.

– Magamat látom benne.

– Egy holt embert lát ön benne, akit maholnap el fognak temetni, – suttogá, de erősen hallhatólag.

– Madame!

– Ön útban van, hogy magát semmivé tegye. Én azért jöttem, hogy önnek a kezét megkapjam, mielőtt az örvénybe lezuhanna.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy a Violával való dolga mind tudva van. Tudja a felesége. S tudják ezek az asszonyok valamennyien.

– Ezek mind túlhaladott álláspontok. Multak dolga, a mi ki van egyenlítve, – mondám én, leülve a karszékembe anélkül, hogy az asszonyságot megkinálnám, hogy foglaljon helyet.

– Értem. Az üzletvilágban úgy hivják azt, hogy «Kiegyenlítési eljárás». A hitelezők beérték a kinált perczenttel: a kridát megszüntették! ujra lehet kezdeni az üzletet. De ugyan nem ütött önnek szeget a fejébe, hogy ki lehetett az a kém, aki mint az árnyék követte önt mindenüvé s a legpontosabb értesítéseket küldözé a világ minden részéből az ön nejének?

– Nem értem rá ezeken törni a fejemet.

– Most pedig még kevésbbé ér ön rá, mert az idő drága. Két óra már elmult s önnek három órakor új légyottja van Violával! Budán, a Széchenyi hotelben.

De már erre a szóra fölugrottam a székemből.

– Ki mondja azt?

– Egy levél, melyben az ön nejét előre értesítik erről a légyottról, s amit nekem is megmutattak.

Elállt a szavam.

– Nem akar ön nekem hinni? Hát győződjék meg róla a saját szemeivel. Az ön neje vett tőlem egy antik kasszettet bösztörzárral, amihez nem szolgál kulcs; fortélylyal nyilik föl. A szekrényke itt áll a neje szobájában; én tudom a nyitját. Ott vannak e bizonyos levelek.

Azzal megfogta a kezemet Mirrha s áthurczolt a nőm szobájába. Percz alatt kinyitotta a ládikó tetejét s a legfelső levelet kivette a halmazból.

– Itt van, olvassa ön,

A levél görög irásjegyekkel volt irva, ami a kézvonást fölismerhetlenné teszi. Ez állt benne.

«Önnek férje ma délután 3 órakor találkozni fog Violával Budán a Széchenyi vendéglőben a 7. számu szobában.»

Meg voltam dermedve.

Honnan jön ez az árulás?

Nem mondtam ki, de az arczomról lehetett olvasni.

Mirrha összecsapta a kezeit.

– És ön még most sem találja ki, hogy ki az a rejtélyes detektiv, a ki önnek minden lépését a tilalmasban elárulja?

A fejemet ráztam. Fogalmam sincs róla.

– No már igaz az, hogy a jogtudósoknak nincsen fantáziájuk. Hát ugyan ki irhatta volna ezeket a tudósításokat más, mint maga Viola?

– Viola? Badarság! Hogy ő maga magát rágalmazza? Miért tenné ezt?

– Azért, hogy önt elválaszsza a nejétől, s aztán felegül vétesse magát önnel.

Ez megint egyszerre olyan világosságot gyujtott körülöttem, hogy egészen elvakultam bele. Hisz ez egyszerű és világos dolog!

– Hallja csak, mi van ön ellen mai nap készülőben? Az ön neje nem ment a Margitszigetre, hanem kiszállt a gőzösrűl a várbazárnál s fölment a vendéglőbe. A 8-as számú szobában már ott vár rá a két tanuja: az egyik Angiolina D’Istria, a másik Nikkelné asszonyság. A pásztoróra közepén, amit az ön számára rendeztek, fölnyilik az oldalajtó, s önnek a vétke két tanu által hitelesen bizonyítva lesz. Nyilvános botrány lesz belőle; a válóperhez kész az alap. Nem lesz nagy baj. Ön is jól jár vele, a felesége is, meg Viola is. Már addig, a meddig. Csakhogy egy olyan alakra nézve, mint ön, a kinek az állása a renomméjával együtt emelkedik, vagy elbukik: egy ilyen botrány egyértelmű az eltemettetéssel. Hát nem jól mondtam-e, hogy egy holt embert lát ön abban a tükörben, akit ma temetni visznek? A nevetséggé lett ember: mumia, ön pedig az fog lenni: egy bácsi, aki fiatal feleséget vesz – a hadnagyoknak.

Nekem a veríték csorgott a homlokomról. Lázban voltam a fölháborodástól. Hát azok mind, a kikről azt hittem, hogy szeretnek, összeesküdtek-e ellenem, hogy elbuktassanak? – De hát nem megcsaltam-e valamennyit? – Csak ez az egyetlen lény, ez a Mirrha, ez a házaló zsidóasszony volt hozzám könyörületes. – Igaz, hogy azt nem csaltam meg soha.

Letörültem az arczomról a verítéket, keserűn fölkaczagva.

– De hát én nem fogok odamenni.

Erre aztán a Mirrha diadalmasan nevetett fel.

– Dehogy nem fog ön odamenni? Ezt tudva, fog ön csak igazán elmenni a légyottra. Nézzen csak ide. Én a régiségeimből nem csak azt a Cagliostro-tükröt hoztam el az ön számára, hanem ezt a tárczát is.

Azzal a kézitáskájából kihúzott egy kopott pénztárczát.

– Ismeri ezt?

– Igen. Ez az én katonakorombeli bugyillárisom.

– Ezt ott hagyta ön nálam emlékül. És még holmi apró-cseprő ereklyéket, amikről ön rég megfeledkezett, de a miket én gondosan megtakargattam. Tudja, az ilyen régiségkufár mindent megtartogat, míg eljő rá a kedvező idő. Most itt van. Nézzen ön csak abba a tárczába. Találni fog benne valamit. S abból a valamiből kitalálja, hogy mi módon vágja ki magát ebből a kelepczéből?

Én fölnyitottam a tárczát. Láttam, mi van benne. Azzal elkezdtem nevetni, mint aki az eszét vesztette. Azzal végeztem, hogy kezet csókoltam a Mirrhának. Még soha kézcsók jobban meg nem volt érdemelve.

– El fogok menni a légyottra!

S azzal zsebembe dugtam azt a kopott tárczát. Kincsek voltak abban rám nézve!

A kocsim visszaérkezett a gőzhajótól. Dehogy csináltam én azt a nagy teketóriás útat, ki a Rákosra, aztán csónakkal át Budára! Egyenesen áthajtattam a lánczhidon, a budai vendéglőig. Lásson meg akárki! A kocsisnak azt hagytam meg, hogy várjon rám, amíg visszatérek, a szögleten. Rátaláltam a 7. számu ajtóra.

Viola előre sietett azt kinyitni előttem. Hüledezve kérdezé:

– Ön egyenesen jött ide a saját kocsiján? Láttam az ablakból.

– Láthatta más is.

És aztán figyelmeztettem rá, hogy ne igen közelítsen hozzám, mert borzasztó náthám van: ráragad.

– Félek, hogy elárulnak bennünket.

– Bánom is én.

– A világ nyelve rossz.

– Majd teszek róla, hogy megjavítsam. Nem fogok titkolózni többé.

Viola összeborzadt.

– De én félek a botránytól.

Úgy tettem, mintha elhinném. Aztán rátértem a tulajdonképeni érdemleges tárgyára az idejövetelemnek. Mert, hogy nem enyelegni jöttem ide, azt az első rámtekintésből megértette. Mi volt az a komédia azzal az Entenfuszszal? Ez a kérdés.

Ő aztán a karomba fogózott s elkezdte mesélni a dolgot, alá s föl sétálva velem a hosszú szobában; tele volt a kompozicziója ellenmondásokkal, képtelenségekkel. A vége az a megnyugtató adat volt, hogy a hadnagyot tranzferálták már Kninbe, valahová a morlákok közé, ahová csak gyalogút vezet. De hogyha tele volna is Budapest házasulandó hadnagyokkal, s azok mind ő érte epednének is, ő engem föl nem cserélne egygyel is közülök, mert én vagyok ránézve minden: mult, jelen és jövendő.

Ezt olyan hangosan mondá, hogy a szomszéd szobában is meg lehetett hallani. Én gondosan megóvtam a számat attól, hogy valamit közbeszóljak.

Nekem éles hallásom van. Észleltem, hogy a szomszédban suttogás, tipegés, selyemruhák ismeretes frufruja kisért.

A két ellenséges asszony azt akarta, hogy be kell várni, míg egy gyöngédebb természetű jelenet fejlődik ki közöttünk; de Pálma nem egyezett bele; neki elég volt az is, hogy én, a becsületszavamat megszegve, eljöttem a Viola találkozójára. Sietteté a katasztrófát.

A két szobát összekötő ajtó zárjában egyszerre csak kulcsnyikorgás hangzott.

– Szent atyám! – sikolta föl Viola. – El vagyok árulva! Ránk törnek! – S azzal a két kezével a szivéhez kapott s odaájult a karjaim közé. Az ajtó ki volt már nyitva; de még egy pamlag állt az útjában.

Én szépen elhelyezém az alélt hölgyet egy karszékba s aztán elhúztam a pamlagot az ajtó elől, hadd táruljon az föl egészen.

A három hölgyalak ott állt egy csoportban. A wallkürök!

Passiflora büszkén, fölemelt fővel, karjait mellén összefonva, lehunyorított szempillákkal, Brünhildi pózban állt előttem; Hesperis ellenben kárörvendő vigyorgással mutatott az elalélt leányzóra, a szemének a fehérét lehetett látni, amint lefelé forogtak, maga volt a boszuálló Erynnis. Csak Pálma tartotta meg szelid, méltóságos nyugalmát.

– Uram! – szólt hozzám reszkető hangon. – Ön nekem azt mondta, hogy ezt a hölgyet férjhez adta és soha többet vele találkozni nem fog. Becsületszavára mondta.

– Úgy van – szóltam én teljes nyugalommal. – De ez egyszer mégis kellett vele találkoznom, hogy tudassam vele a szülőinek a nevét, amire szüksége van – az egybekelésnél.

– No! És hát kik a szülői Viola kisasszonynak? – kérdé Pálma.

Én szépen kihúztam a zsebemből azt a kopott pénztárczát s kiszedtem belőle a Mirrha által megőrzött ereklyéket.

– Az anyja Viola kisasszonynak ez az asszonyság itt: (Passiflorára mutattam) – az atyja pedig én vagyok; – ahogy meggyőződhetel róla ebből a hozzám irt levélből, ebből a kettős arczképből s ebből a keresztlevélből, melyben az üres rubrikába e tisztelt hölgy sajátkezüleg irta be az én nevemet.

De nem a feleségem arczára voltam én kiváncsi, amíg az ereklyéket átnyujtottam neki; hanem a Passifloráéra. Az egy percz alatt hétféle szint és kifejezést váltott; elsápadt, elvörösödött, ijedtség, boszuság, szégyen és düh váltakoztak rajta; egyszer csak kitört az ajkain ez a mondás:

– De hiszen nem…

De mielőtt tovább mondhatta volna, összetalálkozott a tekintete Nikkelnéével s a torkába fagyott tőle a folytatás. Az a Meduza ábrázatja volt.

Nikkelné odaugrott hozzá s megkapta a kezét.

– Mit akar ön azzal mondani, hogy «de hiszen nem…?»

Hesperisnek nagy ösztöne volt a találgatáshoz.

Pálmának az arcza pedig egészen kiderült a három ereklyének a megszemlélése után. Mind a hármat a keblébe dugta s aztán felém nyujtá a jobbját, e rövid szóval: «jól van!»

Erre a fordulatra Viola is egyszerre magához tért az elájulásból. A szerepe megváltozott.

Pálma odajárult hozzá, megcsókolá a leánynak a homlokát s megfogta a kezét.

– Hát te az én uramnak a leánya vagy, akkor ott van mellettem a helyed. Ezentul az én házamnál fogsz lakni.

Viola térdre esett és csókolta Pálmát, ahol érte.

– Itt van a kocsim! Mehetünk együtt, – mondám én.

Mikor Violának föladtam a vállára a lebernyeget, azt súgta:

– Nekem így még jobban tetszik. – Szépen kezet csókolt – nekem.

S aztán kocsikáztunk végig a városon együtt hárman. A leány a szemközti ülésen, ahogy a családi regula elészabja.

A két, tanunak hozott, hölgyet ott hagytuk; azoknak még nagy vitájuk volt egymással azon kérdés fölött, hogy «mit akart ön azzal mondani, de hiszen nem…?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány nap mulva nagy családi ünnepet ültünk.

Ott voltak valamennyien.

A toasztoknál még Iringót is behivtuk, ő is koczintson velünk. A Mirrhát extra én magam sajátkezüleg irt levélben hivtam meg.

Mikor aztán a jókedvű asztaltársaság szétoszlott, magam is a szobámba mentem, utánam jött Adelphe Philine: az áldását rám adni.

– Nos uram, hát most már van önnek nyolcz hölgy a házánál; azok között egy felesége, egy leánya, hét szeretője és hat Swiegermuttere.[8] Hát meg van ön velem elégedve?

E szerint ezt a regényt Amarillis csinálta nekem!

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kérek minden fő- és felelős és segédszerkesztőt, korrektort és revizort, inkluzive metrompázsot, ki ne korrigálják ezt a szót «sóvinistának»: mert Chauvin tulajdonnév, s azoknál meg kell tartanunk az idegen betürakást: nem irhatjuk Cassagnacot Kasszanyaknak, Lady Macbethet lédi Mekbesznek.]

[Footnote 2: Igy hivják tréfásan a lábakat.]

[Footnote 3: Máig is nevethetném rajta, mikor ezt a szót leirom. A magyar lapok egy akkoriban megjelent katonai brochuret, melynek az volt a czíme «Arkolay», kegyetlenül leszidtak. Egy magyar nevű ember! Ilyen schwarzgelb munka szerzője. Pedig hát ez a név Arkolay nem egy tekintetes úrnak a neve, hanem egy minden tüzérségi tudományt magában foglaló kollektiv czím.]

[Footnote 4: Ceres és Bacchus nélkül fázik Venus.]

[Footnote 5: (Betüszedő úrnak: Kérem a felkiáltójelet lefelé fordítani, hogy suttogó jel legyen belőle.)]

[Footnote 6: Én mind ezt nem fantázia után diktálom; nekem (később) úgy pipaszónál, kedélyes ebéd után maga a septemvir mondta el az egész történetet minden párbeszédestől.]

[Footnote 7: «Lepedő» = 1000 frtos bankó.]

[Footnote 8: Van erre magyar szó kettő is, de egyik sem csikorog ilyen szépen.]

TARTALOM.

Előszó 1 «Iringo» 33 Fritillária 57 Passiflora 96 Mirrha 131 Hesperis 163 Pálma 212

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

175 |zsebében |zsebében)

188 |mozdítaní |mozdítani

189 |kífejezhető |kifejezhető

229 |En abszolválni |Én abszolválni

244 |megszabadítottem |megszabadítottam

248 |kiokoskodní |kiokoskodni

284 |félíg nyitott |félig nyitott]