Part 20

(Hohohohó! Hiszen Viola megboldogult mamája még mindig ott énekel az operában.)

– Hiszen nem neked beszélem én ezt, hanem az asszonyoknak! Tehát ezzel az örökösödési pörrel paszpartum volt Violához minden órában. Szállásának két kijárata volt, egyik a lépcsőre, másik az udvari folyosóra, amaz az előszobán, emez a konyhán vezetett keresztül. Hölgylátogatók rendesen a konyhaajtóra kerültek, a jó Magdán keresztül, férfilátogatók ellenben csöngettek a főajtón. Az én jelzésem volt a háromszoros csöngetés. Azt persze a Magda nem hallotta meg, annálfogva Viola maga jött kinyitni az ajtót. Ott mindjárt megkérdeztem, van-e nála valaki? Megmondta őszintén. Ha volt odabenn valaki, vagy megfordultam a sarkamon, majd később jövök, vagy pedig bementem; nagyon örültem a szerencsének, s a látogató jelenlétében rögtön hozzákezdtem az örökösödési pör jelen fejlődményeinek ismertetéséhez, hivatkozva referádákra, tanuvallomásokra, semmiségi beadványokra, felülvizsgálatokra, míg a látogató megunta a dolgot és elkotródott. Akkor aztán azt a bizonyos bartvist a csöngetyü alá tettük a szakállas felével, több csöngetés nem volt hallható.

Eközben egy névtelen levelet kaptam, melyben egy jóakaróm arra figyelmeztetett, hogy a Viola házával átelleni lakások egyik ablakában egész délutánonkint fölváltva ül egyike az én házi barátnőimnek, a ki ott én rám spekulál. (Hát hiszen én abból nem csinálok titkot, hogy Violát meglátogatom: az az örökösödési pör!) Igen ám, de a ki spekulál, egyuttal kalkulál is. Azt is kiszámítja, hogy meddig maradok ott? Mert nincs az az örökösödési pör, aminek az előadására két-három óra volna szükséges.

Ez ellen én azt találtam ki, hogy vettem egy olyan divatos fehér nyári napernyőt, a mi esernyőnek is megjárja, a mit a szibarita férfiak a napsütés ellen használnak, annak a födözete alatt szépen elsurrantam a kémszemlélő ablak előtt. Nem jó gondolat?

Egy nagy pártlakoma után, mely délután öt órakor végződött, erősen fölpezsgőzve siettem Viola lakására (a fehér napernyő alatt), három lépcsőt ugorva egy lépéssel. A frakkom zsebében hoztam a számára a bankettről egy bonboniért, Sarazáte arczképével.

A hármas csöngetésre jött Viola az ajtót kinyitni.

– Nincs látogatója? – kérdezém.

– Van. – Olyan furcsán mosolygott hozzá.

– Kicsoda?

– Mosziő Antanfü…

– Micsoda? Az Entenfusz? No annak én kitöröm a nyakát!

– Ne törje ki, kérem, a nyakát.

Én berohantam a szalon-ajtón, marokra fogott ántukával.

Hanem aztán szépen visszahökkentem.

Az a mosziő Antanfü egy katonatiszt volt. Kék hajtókás hadnagy a sorgyalogságból.

No ennek a nyakát nem törhetem ki! Először, mert ő felségének az armádiáját egy hadnagyától megfosztani nem illik; azután meg, mert annál kard van, nálam meg csak paraplé.

Átkozott presztizse van annak a katonai egyenruhának. Egészen más ember benne minden ember. Én azt hiszem, hogy a kard a kiegészítő része a férfinak. Miért is nem hordunk mink valamennyien katonai egyenruhát? A férfi czivilruhában olyan, mintha az oroszlán csizmát húzna a lábára.

Látszott is rajta, hogy érzi a fölényét irányomban.

Még ő fogadott magas leereszkedéssel, mint régi «jó» ismerőst, kezét nyujtva elém lovagias parolázásra.

– Mennyire örülök önt ismét láthatni.

És aztán csak ismét leereszkedék a fotelbe, egyik lábszárát a másikra vetve, még szivarozott (a kupczihér!) Viola szobájában!

S mielőtt én kipakolhattam volna az örökségi proczesszussal, már az én hadnagyom nagy nyelvkészséggel folytatá az eddigi diskurzust az Uchátius ágyúkról, a miknek szerkezetével megismerteté Violát. (Ha ugyan ez is nem aféle örökösödési proczesszus.) S hogy én is megértsem a dolgot, ujra elől kezdte, hogyan öntik az Uchátius csövet, hogyan tágítják, hogyan fúrják bele a csavargó rovátkokat, a mik pergő irányt adnak a lövegnek…

Én meguntam az előadást, vettem a paraplémat s otthagytam a vitézt.

Viola utánam jött az ajtót bezárni.

– Egy óra mulva visszajövök! – mondám neki nagy boszúsan.

Azzal a fejem fölé tartottam a paraplét s mentem a klubba pikétezni. Nyertem. Az is boszantott.

Egy óra mulva visszamentem Viola szállására. Csöngettem. Viola kijött az ajtót nyitni.

– Egyedül van?

– Nem.

– Ki van itt?

– Antanfü.

– Hogy az ördögök vigyék el azt az Antanfüt. Még mindig ágyút önt?

Azzal megfordultam, lementem a lépcsőn.

Megint föl a klubba. Most már nem ültem le pikétezni, hanem letelepedtem egy tarokkista mellé kibicznek. Annak is őrült szerencsét hoztam. Nem telt bele egy óra, s három szólót, négy ultimót, és egy volátot csinált, az én befolyásom alatt.

Ez már megdöbbentő.

A másik három partner azzal fenyegetett, hogy kidobnak a klubból.

Megyek én magamtól is.

Megint csak kifeszítettem az esernyőt; pedig már se nap nem sütött, se eső nem esett.

Ismét ott álltam az ajtó előtt. Csöngettem. Viola kijött.

– Magában van?

– Nem.

– Hát most megint ki van itt?

– Antanfü.

Már erre dühösen futottam el s nem mentem többet semmiféle klubba, hanem nyargaltam végig az utczán, a korzóra, a Dunapartra, mint egy őrült.

– Nekem ezt az embert meg kell ölnöm! Milliom átok! Hiszen én is vagyok, a ki vagyok! Az én kardom sem gyékénykáka! Gulyáshúsnak aprítom ezt a ficzkót!

Hanem aztán a dunaparti szél kifujta lassankint a fejemből a borgőzt is, meg a szenvedélyt is.

Ugyan szép kis botrány lenne, ha egy széles körökben ismert jogtanácsos párbajt vívna egy hadnagyocskával, feleséges ember létére, egy kis zeneiskolai növendék miatt. Ez volna aztán a kövér falat a hirlapoknak! Majd hoznák a portrémat a lapok akaratom ellen.

– Nem! Nem fogok semmi bolondságra vetemedni.

Sötét este volt már, mire a sétámból visszakerültem. Egészen ki voltam józanodva.

Az utam megint Viola szállása előtt vitt el. Ezuttal az utcza tulsó gyalogjáróján haladtam végig. Föltettem magamban, hogy föl sem fogok tekinteni az ablakára.

Hanem aztán csak még sem tudtam megállni, hogy egy futó pillantást ne vessek arra a nagyon emlékezetes ablakra.

És hát csakugyan! Ott égett abban az ablakban egy szál gyertya.

Ez a gyertya egyenesen az én számomra gyujtatott meg. Ez jelezte azt, hogy engem várnak.

Egyszerre vége lett minden haragomnak, sértett önérzetemnek; megfordultam, harmadszor is fölmentem a fatális lépcsőkön.

Ezuttal nem kellett csöngetnem; a félig nyitott ajtóban állt a Magda s mutatta, hogy bemehetek a szobába.

Viola egyedül volt. Hidegen üdvözölt, széket mutatva. Nem ültem le.

– Magának nagyon hosszú értekezése volt a hadnagy úrral.

– Igen.

– És érdekes?

– Az. Antanfü hadnagy elmondta előttem az egész élete történetét. Mennyit küzdött, mennyit hányódott a világban, mennyit csalatkozott. Most mindez megváltozott. Egy gazdag nagynénje meghalt s minden vagyonát ő rá hagyta. Ekkor ő belépett a hadsereg tettleges állományába, ahol eddig csak tartalékos tiszt volt s komoly szándéka a katonai pályán karriért csinálni.

– S mennyiben érdekli ez magát?

– Annyiban, hogy egyuttal megkérte a kezemet. Régóta szerelmes belém. Én beleegyezésemet adtam. S ő eljegyzett engem menyasszonyául. Itt van a jegygyűrűje az ujjamon.

Mutatta az ujjára húzott gyűrűt; volt a közepében egy kicsi kis gyémánt.

… Ez volt aztán a hideg zuhany!

Teljesen eszemre tértem.

– Igaza van, édes Viola. Magának nem lehet czéltalanul ődöngeni a világban. Ha már megakadályoztam a művészi pálya megkezdésében, nem fogom a másik czéljának útját állni. Én lemondok. S ha a kérője csakugyan az a szolid ember, akinek ön bemutatta, akkor csak azt mondhatom rá, hogy beleegyezem. Legyen ön boldog.

Itt most következett volna egy érzékeny jelenet, aminőt egy valamirevaló drámairó el nem engedne a publikumnak. Viola e nagylelkü nyilatkozatra térdre omlik, csókokkal és könnyekkel árasztva el áldó jobbomat. Ami talán meg is esett volna, ha a jó Magda be nem dugja a fejét az ajtón ezzel a kérdéssel:

– Hány személyre hozzak a boltból parizert, meg szalámit?

Amire Viola nem mondhatott neki egyebet, mint hogy «menjen a pokolba!»

– Értem. Hát háromra, – mondá Magda és visszahúzta a fejét.

Én egyre nyugodtabban fogtam föl a dolgot.

– A katonatiszti házasságnál megkivántató biztosíték dolgát majd én elintézem. Azt az ön házára is be lehet tábláztatni; azonban önnek férjhez menetele alkalmával a biztosító társulat is fog húszezer forintot kézbesíteni s ha előbb lesz rá szükség, hát én azt majd előlegezem.

– Igen köszönöm.

– És azontúl is, a hogy önnek a háztartási költségeihez eddig hozzájárultam, úgy jövőre is ugyanennyit fölajánlok.

– Nem tudom, hogy a férjem elfogadja-e?

– Szintén a biztosító társaság útján, mint atyai alapítványt.

– Úgy talán igen.

– Még egyet. Mostanában háborús hirek járnak. Ilyen időben a katonai magasabb körök nagyon skrupulozusok a tisztek számára osztandó házassági engedélyek dolgában. – Ha netalán az ön vőlegénye ilyen akadályokkal találkoznék, én szivesen fölajánlom a jó szolgálatomat azoknak az elhárítására összeköttetéseim kapcsán.

– Ön nagyon lekötelez bennünket e jóságával.

– És már most minden jókat kivánok önnek s többé nem fogom megjelenésemmel háborítani.

Azzal meghajtottam magamat és mentem kifelé. Még csak kézszorítással sem vettem tőle búcsút. Nem lehetett, az egyik kezem tele volt a kalapommal, a másik az esernyőmmel. Amíg az előszobán végig mentem, úgy jött, mintha Violának utánam kellene futni, az ajtó előtt nyakamba ugrani, nagyot kaczagva:

– Óh te bolond! Hogyan felültél! Hiszen csak tréfa volt! Gyere vissza!

De biz az nem következett be. Engedtek eltávozni, egy Istenhozzád nélkül. Mikor leértem az utczára, átmentem a tulsó járdára, még egyszer föltekintettem arra az ablakra. Az egy szál gyertya akkor is ott égett. Meglehet, hogy ez a fárósz más hajónak is világított.

Én aztán hidegvérrel gondoltam végig a dolgon. Ennek a leánynak igaza van. Én is egoista voltam, ő is az. Ő nem tartozik nekem semmivel, én vagyok neki adósa elrabolt ifju éveivel, amiknek élményeiből neki sem marad, nekem sem, amit eltegyünk magunknak emlékül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azt a Sarazate képes bonbonniért a pártlakomából a feleségemnek vittem haza megemlékezésül.

A FELESÉGEM.

Hát bizony eszembe jutott, hogy feleségem is van.

Mikor kidobtak a hajóból, mint fölösleges terhet, akkor gondoltam rá, hogy van valahol az oczeánon egy csöndes kis zöld sziget, a mit úgy hinak, hogy «itthon».

Két délutánt már otthon töltöttem, este sem mentem föl a klubba. Találtam elég dolgot odahaza. A regénycsinálás mellett nagy volt a hátralék a hivatalos ügyekben. Annál buzgóbban igyekeztem a mulasztást helyrehozni. A kalandozás nem jogtanácsosnak való.

Otthon vacsoráltam s aztán ott maradtam még egy óráig a feleségem szobájában; ott eldiskurálgattunk kettecskén. Volt théma a közéletben elég. Tisza Kálmán miniszterelnökké lett. Ezzel a hírrel egy egész estén elhárítottam a fejem fölött lógó zivatart.

Mert, hogy ott lógott, azt, mint tapasztalt meteorolog, előre sejtettem.

Pálma oltárszőnyeget hímzett.

Aztán panaszkodott, hogy fájnak a szemei.

– Minek hímezel lámpavilágnál?

– El kell vele készülnöm október 16-ára.

Az volt a házasságunk évfordulója.

Aztán fölkelt, azt mondta, hogy aludni megy; jó éjszakát kivánt; neki korán kell fölkelni.

Tudtam, hogy mindennap öt órakor fölkel s még lámpavilágnál elmegy, akármilyen rossz idő van, a templomba, hajnali misére.

Szóba hoztam a dolgot.

– Te nagyon is szigoruan veszed az ájtatosságot.

– Hát uram, bizonyos korban egyedüli menedékünk a vallás. Az áhitatosság megnyugtatja a lelket.

– Hiszen én is nagyra becsülöm az áhitatosságot s egész tisztelettel gondolok a te hithűségedre.

– Szükségem van rá. Gyermekkorom óta a hitben nőttem föl. A szent képek, szobrok az én ismerőseim, akik előtt kitárhatom a lelkemet: meghallgatják. A liturgiának minden szava, az ének minden hangja átjár a szivemen, hazajön velem, visszhangzik az agyamban. A keresztre feszített Jézus, a szűz anya, tőröktől átszúrt szivével itt van előttem, a szobámban; éjjel-nappal velük beszélek. Ez az én üdvöm itt a földön.

Hiszen tudtam én azt jól. A feleségem épen olyan buzgó katholikus, mint amilyen skeptikus protestáns vagyok én.

Ekkor hirtelen szembe fordúlt velem az asszony s egészen átváltozott arczkifejezéssel, fölemelt hangon szólt hozzám, kezével megragadva vállamon az öltönyt:

– És én, uram, kész vagyok lemondani az én idvezítő hitemről, elfutni a templomom küszöbéről, megtagadni a szenteimet, eltávolítani a fekhelyem fölül a feszületet és a Mária-szobrot, áttérni az unitárius vallásra: – azért, hogy öntül elválhassak.

Meg voltam dermedve.

Ez nem az a Pálma volt, akit én ismerek: a szelid, jóságos, hidegvérű hitvestárs; ez egy boszúálló, harczoló ellenség!

– Ön engem megcsal! – kiáltá, mutatóujjával eltolva magától. – Évek óta megcsal és meggyaláz, következetesen, tervszerüen.

Én valamit akartam mondani.

– Ne szóljon ön. Ne alázza meg magát. Férfinak nem áll jól a hazugság. Ön engem nem szeret, nem becsül. Ön más nőnek adta szerelmét és becsülését.

– Ezt tagadom! (Ezt már egész bona fide mondhattam.)

Erre Pálma fölkaczagott.

– Ön azt hiszi, hogy az egész világ süket és vak, hogy ön bírja azt a varázssüveget, ami az embert láthatatlanná teszi. Én nem kémkedtem ön után soha. Járhatott, kelhetett a világban, utazhatott hivatalos ügyekben, nem kisértem önt. De helyembe küldtek minden adatot. Nézzen ebbe a szekrénykébe. Ez tele van tudósításokkal a világ minden városából, hol járt ön? hol szállt meg? hol tartott pihenőt? hová rándult ki? Mindenütt ott találkozott ön ezzel a leánynyal. Még az álneveiket is tudatták velem, amik alatt a vendéglői lajstromba beirták magukat. Grosz Sámuel, Bermini Salvator, Viardot Klemens! Nem az ön álnevei voltak Bernben, Brüsszelben, Prágában? A leányé pedig Amelotti Klára?

A világ forogni kezdett körülöttem, amint ezeket az adatokat magamra olvasni hallottam. Hisz én a legrettenetesebb módon vagyok elárulva! Engem egy detektivhálózat vesz körül. Hol a revolver? hadd lövöm magamat főbe.

Pálma megszánt. Látta az arczomon a fölháborodásomat. Elnevette magát.

– Ne jőjj zavarba, kedvesem. (Tegezésre fogta a megszólítást.) Látod, hogy mindent tudok. Évek óta értesülve vagyok minden titkos lépésedről. Ugy-e, nem vetted észre az arczomon, a magamviseletén soha? Mindig csöndesen tűrő voltam. Azt mondtam magamban, hogy hiszen megjósoltam én azt előre. Én már asszonynak vén vagyok, te még férfinak fiatal. Én már csak imádkozni tudok, te még élvezni tudsz. Nem csináltam neked házi jeleneteket, a hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz teszi. Nevettem rajta, ha mások dühösködtek. De most már mi rajtunk kezdenek el nevetni. Ezt nem tudom elviselni. Ez lehetetlen. Elviselheti az ember a vagyonvesztést, nagy szerencsétlenségeket; de azt, hogy nevetségessé legyen, arra nincs elég lélekerő. Bajból, nyomorból, gyalázatból ki lehet épülni; de a nevetségessé lételből soha. Seprőzzenek meg inkább, minthogy karikaturát csináljanak rólam. Ennek a helyzetnek véget kell vetni. – Más módját nem tudom, mint hogy váljunk el, becsületesen, törvényszabta szokás szerint, kölcsönös gyülöletet vallva, de nem érezve (inkább, mint érezve és eltitkolva) s akkor aztán vedd el azt a leányt, akit szeretsz, csinálj belőle becsületes asszonyt, légy neki becsületes férje. Én nem féltek mást, csak a te becsületedet. Hogy azt megmentsem, kidobom érte a hajóból a házi szenteimet.

Olyan puha lettem, mint az a gyurma, amivel a fogorvos mértéket vesz a machoirhoz.

Megfogtam Pálmának a kezét s végig czirógattam.

– Kedves Pálmám. Te azt mondád, hogy ennek a helyzetnek véget kell vetni. Én már véget vetettem. De más módon, mint te mondád. Én azt a leányt már férjhez adtam: tegnapelőtt történt meg az eljegyzése.

Most már Pálmán volt a meglepetés sora. Nagy szemeket mereszte rám.

– Igaz ez?

– Úgy éljek.

– Ki a vőlegénye?

– Egy katonatiszt a rendes hadseregtől.

– A neve?

– Entenfusz hadnagy.

Pálma összecsapta a kezeit.

– Te ahoz adtad a Violát, akit mint csalót kidobtál a házadból?

– Akkor imprezárió volt; de most hadnagy, szép vagyon örököse, és derék, jellemes ember. Vessünk fátyolt a multakra.

Pálma gyanakodóan rázta a fejét.

– Te! Ez az Entenfuszszal való házasság nekem gyanus dolog.

– Te azt hiszed úgy-e, hogy ez csak olyan takaróköpönyeg-féle férj akar lenni, – aminőre vannak példák. No hát megnyugtatásodra mondhatom, hogy a néhány nap múlva bekövetkezendő egybekelése után rögtön átteszik Entenfusz hadnagyot az ezredével együtt Budapestről Dalmácziába s viszi magával a feleségét. Egyébiránt akármi történik is: én többet Violának a küszöbét át nem lépem, s vele többet nem találkozom. S erre becsületszavamat adom.

Pálma a tenyerét a szájam elé nyomta.

– Nem! Nem! Nem! Ne mondd ki azt a szót! Ne fogadj semmit a becsületedre! Az nekem drága! Hát ha nem tartod meg?

– Arra meg már az összes bűneimnek az utálatára esküszöm, hogy meg fogom tartani.

Erre aztán szent lett a béke. Szegény jó Pálma odaborult a keblemre és kisírta magát. Én olyan büszke voltam, mintha valami hódítást követtem volna el.

Aztán ott maradtam késő éjjelig az ő szobájában s segítettem neki az oltárszőnyeget hímezni. Nem jutott eszembe az eretnek voltom.

Hanem arra gondoltam, hogy ugyancsak ez időben Viola is együtt himez, egy és ugyanazon rámán valamit a hadnagyával.

… No hát «birja békével».

(Ezt szokta mondani az én tarokkpartnerem, a főispán, mikor a játékvivő a talonból a hármas királya mellé még a dámát is megkapja.)

«Habeat sibi.» Diákul így mondják.

Hát bizony, ha huszonöt esztendővel fiatalabb lettem volna, ez a fordulat nem végződött volna ilyen polgáriasan. Viola szenvedélyem volt. S a szivem szív maradt. Hanem hát az életkor még az indulatokat is megváltoztatja. Az a szürke szakáll azt beszéli, hogy egy cserepár hadnagy többet ér, mint akárminő jogtanácsos túl a hetedik klimakterikus éven. Nem fogom festeni a szakállamat.

A CSODATEVŐ EREKLYE.

Most már én is kezdtem a csodatevő vizekben hinni.

Engem csak egyszer öntöttek nyakon egy ilyen zuhanynyal, s ime, milyen szépen kigyógyultam tőle.

Eddig nem tudtam a lábamnak egyéb hasznát venni, mint tilos útakon járni vele. Nagyon rossz volt a lábam: mindig görbe útakra vitt. Folyvást botlottam vele. Nagyokat estem. És ime, most milyen szépen járok az egyenes úton! Ezt mind az a gyógyerős zuhany idézte elő.

Milyen nagy boldogság az embernek megpihenni – a vétkezésből.

Nem kell többé azon törnöm a fejemet, hogy mit hazudjam?

Nem kell azt a fehér napernyőt mindig magammal hordanom.

A hivatalnokaim nem győzik lemásolni a sok firkát, amit egész nap halomra szaporítok. Még ilyen munkaszezón nem volt.

Amellett az étvágyam is megjött. Milyen jó az a házi koszt! Most még a pénteki ebédeket is otthon költöm el. A kedvemért extra rántott csirke jön az asztalra. De a hal is nagyon jó, úgy ahogy itthon csinálják. Fogas ajókával: ez a feleségem reczeptje után készül. Csak hiába, olyan konyhája, mint a feleségemnek, nincs senkinek a világon.

– Elmegyünk az idén, galambom, Sorrentoba; csak a dolgaimat befejezzem. Az őszt, meg a tél elejét Olaszországban töltjük. – Ezt mondtam a feleségemnek s egészen boldoggá tettem vele.

Violáról semmi hírt sem hallottam: nem is vártam. Nem voltam rá kiváncsi. Annyi büszkeséget tartottam meg magamnak, hogy mint a leskártolt kártya, ne törődjem a játék folyamával. Engem el nem ütnek.

Egy levelet még kell kapnom Violától: azt, a melyben tudtul adja, hogy a mai napon egybekelt Entenfusz csácsári királyi hadnagy úrral. Ezt megkivánja az etikett.

Mintegy két hét múlhatott el így szép csöndesen lemorzsolgatva, amidőn egy délelőtt, a hivatalomba kullogva, a házam mögött valami mazurka lépésben siető lábkopogás tesz figyelmessé. Hátranézek, hát a kis sánta hordár igyekezik utólérni, egyre piszszegetve. Nekem szól ez a titkolózó sziszegés? A sánta hordár kétfelé nézett óvakodva s azzal a sipkája belsejéből egy levelet vett elő s azt titkolózva a kezembe nyomta.

A zsebembe nyúltam, «várjon a dijáért!» De az én sántám úgy elsietett erre, hogy utól nem értem. Hátrafelé még jobban tudott futni. Talán a «pitts-pátts» jutott az eszébe.

A levél czímzéséről ráismertem az irójára.

Violától jön.

Ezért ugyan kár volt ez a titkolózó kézbesítés; a postával is lehetett volna küldeni. Nem voltam a tartalmára kiváncsi. Értesítés a végbement esküvőről. Felöltőm zsebébe dugtam a levelet. Rendes ember külömben sem szokott utczán jártában levelet olvasni.

Ott is felejtettem aztán a levelet.

Csak amidőn a hivatalból, a póstát aláírva, hazatértem, gondoltam rá, hogy elővegyem a Viola levelét s elolvassam a banális tartalmát.

Hát biz az a tartalom nem volt banális.

Ezzel a megszólítással kezdődött: «Mindenem!»

És aztán igen meglepő dolgok következtek benne.

… hogy az a hadnagygyal kötendő házasság tiszta-puszta komédia volt… a hadnagynak soha eszébe sem volt Violát nőül kérni… nem is tartott ama látogatása órákig, ahogy a háromszori visszatérésem alatt elhitették velem; mert utánam rögtön eltávozott: egy udvariassági vizit volt az egész, semmi más… az egész ember haszontalan baba, ha egyedül volna a világon, akkor sem kellene neki.

… azért volt pedig ez a komédia eként szerezve Viola által, hogy engemet «egy időre» alaposan magára haragítson.

… mivelhogy az egész világ irigykedik rá és kémkedik ellene.

… az volt a czélja, hogy engem magától elriaszszon, s hogy azután a feleségemmel kibéküljek, a pletykázás, kémkedés megszűnjék.

… ez mind eléretett; a városi mende-monda új irányt kapott. A legújabb karikatura az, hogy az Ariadne alól kiszaladt mándrucz hazafutott a mándrucznéjához.

… Violának a szive azonban most is változatlanul az, ami volt, amiről meggyőződhetem a legelső viszontlátásnál.

… ő tudja nagyon jól, hogy erre az alkalom igen meg van nehezítve. Az ő szállását éjjel-nappal éber szemekkel őrzik, ablakokból, boltajtókból, házmester fülkéjéből. Azt hiszi, hogy a cselédje, a hű Magda is meg van vesztegetve. De még nagyobb kémkedésnek vagyok én áldozatul hozva. Az egész világ egy nagy pókháló rám nézve. Akárhol ütődöm egy fonalszálába, a szögletben ülő pókok értesülnek róla.

… azért ő ezt a furfangos tervet fundálta ki ellenőrizhetlen találkozásunk számára.

… van Budapesten egy vendéglő, amit nagyon ritkán emlegetnek, a budai rakóparton van, ablakai a Dunára néznek. Ezt az átellenes pesti paloták ablakaiból nem lehet kémszemlélni. Ott fog ő ma délután három órakor reám várni az első emeleti 7-ik számú szobában. Hogy pedig én teljesen észrevétlenül jöhessek oda, ezt a fortélyt ajánlja. Ma lesz az árverése az erzsébetfalvai pusztatelkeknek, melyeket házhelyeknek parczelláztak. Én otthon azt mondom, hogy délután odamegyek árverezni. Az egész délutánom szabad, mivelhogy épen ma tartja a jótékony nőegylet a Margit-szigeten a népünnepélyt, melyen a feleségem valamennyi hozzátartozó hölgyekkel együtt tevékeny részt fog venni.

… én tehát a kocsisomat a város határáról visszabocsátom, magam pedig, ahelyett, hogy homokot vásárolni mennék, lekerülök gyalog a Dunához, ott fölfogadok egy révészt, aki átszállít Budára. Ott azután nem lát meg senki. Este aztán, a konczert idejére az ó-budai gőzössel szépen fölrándulhatok a Margitszigetre. Ha kérdik, mit vettem? – azt mondom, drága volt a homok, s inkább a jótékony bazárban vesztegetem el a pénzemet.

… tárt karokkal vár – a «hajdani».

Erre a fordulatra csakugyan nem voltam készen.

Ez a levél egész lelkemet fölzavarta.

Rossz az ember, kedves barátom, nagyon rossz!

Nem jól mondjuk azt: «homo sum!» Adjuk alább! «Animal sum!» Nem az, hogy «ember vagyok»; «állat vagyok».

A kutyát megverik azért, mert kilopta a húst a fazékból; a jövő órában megint ki fogja lopni, ha nem látják.

«Canis sum!»

Hogy becsületszavamat adtam? Az igaz. De hiszen titokban marad! Ez a fődolog. Minden kutyaság szabad, – ha titokban maradhat.

Eszembe jutott minden vérfölforraló, agyszédítő emléke a multnak.

Hát fölér-e egy órájával a gyönyörnek minden túlvilági üdvösség?

Blaszfémia!

Tudom, hogy blaszfémia; de nem merném szavazatra bocsátani a kérdést.