Part 2

Az igaz, hogy nem is neki való volt a balmozás.

Manapság már ezt a szót is alig ismeri valaki. Az én diákkoromban pedig ez volt a mulatságok koronája.

A magyar «balom» szó valószinüleg a franczia «ballon» – ból származik, külömben Kollárék azt is a szláv nyelvnek reklamálnák.

Egy roppant nagy lapda volt az borjubőrből, melynek töltelékét egy fölfujt marhahólyag képezte. Ezt ököllel kellett fölütni a magasba; mentül erősebb volt a legény, annál magasabbra repült a balom; – és ennek azután többet nem volt szabad a földre leesni; a körben álló fiúknak a leszálló balmot röptében kellett ismét ököllel fölcsapni a levegőbe; a ki elhibázta, az maga kapott ütleget a többiektől. Gyors láb, ügyes kar, biztos szemmérték kellett hozzá; játék után föl volt dagadva az embernek az ökle. Ez volt a magyar laun-tennisz.

Hát ez persze nem volt a ficzkónak való mulatság.

Én sem tudom, hogy nekünk mire használt; ma már kiment a divatból.

Hanem, hogy a ficzkó jól járt a muszkanyelv tanulásával, azt már bizonyosan tudom.

Minthogy ez az alak az elején túl nem kerül elő ebben az én történetemben, mindgyárt abfertigolom, elmondva röviden a curriculum vitaeját. Poprádi Agesilaus mindenféle iskolákon keresztülvágva magát, végre bejutott a bécsi hadügyminiszterium valamelyik bransába, főhadnagyi sarzséval. Új korszak, új kormány előálltával, a szentpétervári nagykövetség is új diplomatával lett betöltve, aki egészen a maga izlése szerint kivánta a hivatalos személyzetét megalakítani. Olyan katonai attasét kivánt maga mellé, aki tökéletesen birja szóval és tollal az orosz nyelvet. A hadügyminiszterium lámpással kereste a muszkául értő tisztet. Nem talált mást, mint a főhadnagy Poprádit. Azt rögtön kinevezték katonai attasénak a nagykövetséghez. A mint megérkezik Szent-Pétervárra s bemutatja magát a főnökének, az méregbe jön: azonnal telegrafáltat a hadügyminiszternek, hogy mit küld ő mellé egy hadnagyocskát katonai attasénak? Egy nagykövetnek legkevesebb őrnagyi rangu attasé kell! Nosza fölhajtják az őrnagyokat, sorba kérdik: «Ki tud oroszul?» – «Hát az ördög!» (Az tud; de nem vállal attaséi hivatalt.) «Ki tanul meg rögtön oroszul?» – «Hiszen Kolumbus tojása ez!» Ki kell nevezni főhadnagy Poprádit őrnagynak. S főhadnagy Poprádi megkapta az őrnagyi rangot, a pléhgalléros uniformissal együtt, persze egy utászezrednél. Akkor jött aztán még csak dühbe a szentpétervári nagykövet, mikor az új őrnagy bemutatta magát a molnárszinü őrnagyi uniformisában. Hej, de összetelegrafteremtette az egész miniszteriumot: «Hát egy pionérrel parádézzak én az orosz czár udvari báljaiban? Rögtön tegyétek át az attasémat egy huszárezredhez hasonló rangminőségben, még pedig az orosz czár nevét viselő huszárezredhez!» No hát ezt is meg kellett adni neki. A huszármente is utána küldetett. S így lett a mi hajdani iskolatársunkból fél eszdendő alatt pionérhadnagyból huszárőrnagy. Ennél gyorsabb káriért, úgy hiszem, még senki sem csinált. És mind ezt azért, mert ő az alatt, a míg mi ebéd után balmoztunk, a muszka grammatikának feküdt neki. – Most már úgy tudom, hogy alezredes. S ha még soká tart a béke, bizonyosan ezredességre viszi. A hogy előre megjövendölte magának, mint kitüzött életczélt.

Én pedig maradtam főhadnagy (többet nem is érdemeltem), de a másik pajtásom, a báró, a ki jól kitanult zsenikari tiszt volt, három háboruban részt vett, mint tüzértiszt, az ütege élén Königgräcznél bravurokat követett el, új puskaport is talált föl, nem vitte följebb a dolgát a kapitányságnál.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Üss hátba, kérlek! Hisz én azt igértem, hogy regényt fogok neked diktálni s most veszem észre, hogy interpellácziót szuggerálok kezdő delegátusok számára. Hát én nem értek a regényiráshoz, (ketten együtt se sokat); azért, a mint rajta érsz, hogy divagálok, csak te üss hátba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát ott hagytuk el, hogy valjon a magyar «cs» betü, melyet a német négy betüvel tud csak nyélbesütni (tsch), melyik irásjegygyel azonosítható a görögben, a Χ-vel e, vagy ξ-el?

Azon függ, hogy lesz-e ebből regény vagy nem lesz?

Az ám! Csakhogy mielőtt a fogadás kétséges tétele az illetékes biró elé terjesztetett volna, Amarillis kisasszony biztosítékot kivánt letétetni: zálogot.

No, az ő zálogát nem kellett birói kézbe deponálni.

Hanem az enyimet. – Az volt halhatatlan költőnk, Dombiratosi Kázmér (most már Kázmér?) nagybecsü autogrammja. Elébb az legyen biztos kézben.

Megszereztem. Hogyan jutottam hozzá?

Levelet irtam a nagy költőnek, melyben úgy mutattam be neki magamat, mint orientálistát, azt a kérdést intézve hozzá, hogy valjon a legújabban megjelent remek népballadája: «Jóska és Sárika» nem utánzata-e a hirhedett persa költő, Firduszi «Josszuf és Zulejka» költeményének, mely ugyan még európai nyelvre nincs lefordítva, de a melyet ismerhetett kedves barátja, Lisznyay Kálmán palócz dalaiból, a ki szintén írt hasonló balladát?

No már egy ilyen kérdésre csak kell választ adni a legmegátalkodottabb czelebritásnak is.

Pár nap mulva kezemben volt a felelet.

«Vigye el önt az ördög a Firduszijával együtt. Én nem olvastam soha azt a persa balladát; Lisznyay Kálmán pedig nekem nem volt kedves barátom; – hisz én nekem még akkor hátul gombolták a ruhámat, a mikor az már meghótt. Én nem lopok mástól, csak magamtól. Dombiratosi Rafael!»

(De sok keresztneve van!)

A drága zálog tehát már kézben volt.

De nem olyan könnyü volt ám a pert levátába bocsátani.

Mert a tanár úrnak az a szokása volt, hogy ha kérdeztünk tőle valamit, akkor ő a helyett, hogy válaszolt volna, visszakérdezett.

– Tanár úr! Én egy kérdést volnék bátor megkoczkáztatni.

– Elébb majd én kérdezek tőled valamit.

– Tessék.

– Mit szoktatok ebéd után csinálni?

– Balmozunk.

– Hogy híjják görögül a balmot?

– «Szfaira.»

– Igen, ha labda. – De hát ha ballon?

– Akkor «Ochrezisz.»

– A macska egyen meg! Az a «ballet». A léggömböt kérdeztem.

– «Thülákósz.»

– Hát a gólyát hogy hivják görögül?

– Pelargósz.

– Már most a kettőből hogy csinálnál egy szót?

– «Pelargothülákosz.»

– Nagyon jól van. Már most fogd ezt a könyvet s fordítsd le belőle ezt a mesét. Majd azután add elő a magad dolgát.

Valami kis tömzsi könyvet húzott elő a zsebéből kutyabőrbe kötve; abban meg volt jelölve fogpiszkálóval a lap, amivel nekem el kell bánnom.

Egy régi görög mese volt a lefordítandó föladvány.

Amarillis kisaszony segítségével diadalmaskodtam fölötte.

A görög mese maczedoniai Nagy Sándor utazását írja le, a hogy a nagy hódító a Khokonoor hegységen keresztül átszállt Kelet-Indiába.

Hozatott magának egy óriási nagy saskeselyüt. Annak a hátára fölült, mint egy nyeregbe. A sas fölszállt vele a magasba. És ekkor nagy Sándor egy hosszú dárda hegyére föltüzött egy ürüczombot s ezt előretolta a sas orra elé; abban az irányban, a merre Keletindia feküdt. A sas elkezdte üldözni az izletes falatot, neki eresztett szárnyakkal. S minthogy azt sohasem érheté el, tehát egyenesen elszállítá a királyt a hegyek fölött Keletindiába.

– No látod! mondá Esdrás úr, mikor a penzumot átadtam neki. Most már érted a hüszteron-proteront? Ezen a nagysándori tradiczión alapul az én találmányom, a mit nem adok alább egy milliónál. Mióta keresik már a léggömb kormányozhatóságának titkát? – Nem ér semmit az okoskodás. – Gázmotor, villanygép mind haszontalanság. Én azt teszem, hogy fölviszek magammal a léggömb kosarában négy anyányi gólyát. Azokat hámba fogva odakötöm a kosárhoz. Ki lesznek jól éheztetve. Akkor előre tolok egy nagy gereblyét, a melynek a fogaira hosszú zsinegre kigyók, békák és apró kacsafiak lesznek fölakasztva. Arra a négy gólya fölrebben, utána száll a csaléteknek s hatalmas szárnycsapásaival irányt ad a léggömbnek; nekem aztán csak az a föladatom, hogy a gereblyével kormányozzak bölcs belátásom szerint. Ezt a találmányomat én a muszka kormánynak fogom eladni.

Én el voltam ragadtatva e zseniális eszmétől.

– Van-e nálatok otthon gólya?

– Százával, mikor kiárad a Béga.

– Hozass nekem négy darab gólyát.

Megigértem, hogy hozatok; de hazafiui indulatom kiköttette, hogy elébb az osztrák miniszteriumot kinálja meg a találmányával.

Elvégre hozzá tudtam jutni a kérdés föltevéséhez.

– Azon disputálunk a kisasszonynyal, hogy valjon a görög betük közül melyik használható a magyar «cs» kifejezésére: a «chi»-e, vagy a «kszi»?

– Szeretem, hogy ilyen tudományos kérdések iránt támad érdeklődés az ifjú szivekben. Erre a kételyre világos konkrét adattal felel meg a történelem. A görög krónikairó igy ír egy magyar nevet Χαβυξινγιλας (Chabukszingilász), a mit filológusaink aként olvasnak «Csabacsüdgyula.» És így mind a chi, mind a kszi használtatott a görögök által a magyar nevekben előforduló cs betü helyett.

Mi egymás szemébe néztünk Amarillissal.

– De én ebben az itéletben nem nyugszom meg! henczegtem én. Mi fogadtunk a kisasszonynyal. Az nem járja, hogy mind a kettőnknek igazat adjon a döntő biró. Mi legyen akkor a fogadás dijával, ha mind a két fél párin marad?

– Igen! igen! segített Amarillis. A dijnak ki kell adatni! (Ő sem akarta engedni a költői autogrammot, a mit már magáénak hitt.)

– No hát az attól függ, hogy micsodák a fogadók? vegyeskereskedők-e, vagy szportmenek? Ha vegyeskereskedők, akkor azt cselekszik a kölcsönös igazság esetén, a mit a nürnbergi szivar-exporteur, meg a pesti patyikus. A szivar-exporteur küldött a pesti patyikus nyakára egy ládika portoricot, harmincz márka utánvétel mellett; arra a pesti patyikus meg fogta magát, küldött a nürnbergi szivarosnak harmincz márka utánvét mellett egy nagy doboz bajuszkenőcsöt. Kölcsönösen megadják a dijat. Ha pedig szportmenek a fogadók s egyszerre érnek a lovaik a jelpóznához, akkor azt mondják: «todtes Rennen!» s nem fizetnek semmit.

– De én ez ellen kifogásolok. Én fél lófejjel elébbre vagyok. Mert én bebizonyítom a magyar heraldikából, hogy cs betü helyett mindenkor ch használtatott: a Zicsi és Pécsi neveket mindig így irták: Zichy, Péchy, és soha sem irták Zixinek, Péxinek.

– No hát elismerem, hogy fél lófejed van, szólt papa Esdrás. Amarillis fizeti a dijat, föltéve, hogy nem kerül pénzbe.

– Dehogy kerül.

– Akkor vedd meg rajta.

IV. AZ ELSŐ CSÓK.

Másnap korábban fölkeltem, mint a két szobatársam. Azt hittem, hogy azok még alusznak. Még nem ütött a görög leczke órája.

Kimentem a kertbe. Szép tavaszi reggel volt. A verebek csiripeltek. A jáczintok, tulipánok piros csiráikat dugdosták elő a virágágyakból. Fürge veres bogárkák szaladgáltak a földön, egymás ismeretségét keresve. A nyárfák rügyeinek balzsamától csupa ambraillattal volt tele a levegő. Az ifjú szivben is ilyenkor támad valami megzsendülés, a miben ott van a tavasz melege. Bogár volna: fölébredne, csira volna: kibujkálna, balzsam volna: illatoznék.

Jól sejtettem. Ő is ott volt. Amarillis.

A jáczint ágyat porhanyította kis gereblyéjével, neki térdelve.

Nekünk szabad volt a kertbe járnunk, a leczkéket könyv nélkül tanulnunk.

Én egyenesen oda mentem hozzá. Kivülünk nem volt ott senki.

– Kisasszony! Én jövök a fogadásom dijáért.

Erre ő fölállt, a ruháját rendbehozta, a mi föl volt tűzve míg térdelt, leverte a port két tenyerével magáról, s azzal a karjait hátratéve, odaállt elém: «tessék.»

Semmivel sem volt több élet az arczán, mint egy alabástrom szoborén.

Megcsókoltam az ajkát. Hideg volt, mint a kő. Nem pirult el utánna. A szempillája sem mozdult meg. Tudta, hogy mit csinál; fizeti a vesztett fogadást.

Én úgy éreztem magamat e csók után, mintha uzsorás adósság fejében koboztam volna el egy árvaleánynak az utolsó vánkosát.

Magam pirultam el.

– No hát, kisasszony, ne higyje azt, hogy én olyan czudar önző vagyok. Legyen úgy, hogy én vesztettem el a fogadást. Itt van nézze; odaadom magának a dijat, a költő levelét, s aztán nem bánom, ha visszaveszi is tőlem azt a szomorú csókot.

S odaadtam neki a nagybecsü autogrammot.

Erre rögtön kétfelé nyilt az ajka; az arczán kisütött a mosolygás, a keze reszketett a kezemben, mikor a zálogot átvette, s azzal egyszerre a nyakamba borult, átölelte a fejemet – s ez már aztán igazi csók vala. Csók, a mely leszalad a szivig; – még annál is odább; fölgyújtja a vért és az istenné tevő balzsamokat az idegekben.

Soha sem felejtem el, a míg élek, ezt az első csókot.

IV. ALFA ÉS OMEGA.

Ezzel a két egybekötött betüvel jelezi a szent szimbolisztika a világföntartó lényt. Úgy is van.

Az alfa és az omega a szerelem.

A ki a szerelemben az alfát kimondta, annak az omegáig nem lehet megállni.

Azért vigyáztam én magamra a későbbi dolgaimnál; vagy nem mondtam ki az alfát, vagy mingyárt az omegánál kezdtem.

Attól a percztől kezdve, a melyben én az első «cs» betüt megmagyaráztam a görögöknek, nem volt nyugalma tőlem az országban lakozó czelebritásoknak. Csűstül kényszerítettem őket autogrammok kiállítására. Nincs a svihákságnak, a schwindlinek, az imposztorságnak az a fajtája, a mit alkalmazásba ne vettem volna ellenük, csakhogy a névaláirásukat megkapjam. Legtöbbször sikerült. Bennem egy nagy világcsaló veszett el, a mennyi talentumot ki tudtam fejteni e zsánerben. Valóságos hochstaplere, szélhámosa voltam az autogramm-szerzésnek. Az álorczásságot sem vetettem meg. Egyszer rajongó kis leány voltam, ki festett nefelejts koszoru közepébe kivánja iratni a hires nevet; máskor boldog családapa, ki engedelmet kér, hogy új szülöttét a nagy férfiú nevére kereszteltesse. – Memmeg gazdag tőzsér, ki testamentumot akar tenni s azt kérdi, hogy minő hazai czélokra hagyományozza a százezreit? Egy regényirót azzal rohantam meg, hogy a regényében előforduló félkézkalmár neve az enyimmel azonos: nyilatkozzék iránta.

Egy szatmármegyei czelebritást azzal interpelláltam meg, hogy ez a fogadás eldöntendő, miként mondatik helyesen: «csikaja», vagy «csikója»? Megkaptam rá a választ; helyesen mondjuk: «csikaója.»

S ezeket én mind beváltottam aranyra, – annyi csókot kaptam értük, – mikor már a jérikói rózsa-lugas lombja olyan sűrű volt, hogy nem lehetett keresztül látni rajta.

Oh, alfa és omega!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Van egy szép tengeri csiga, a neve «conus litteratus» (betüs kup.) Ennek a talapján köröskörül tökéletesen rajzolt káldéi betük vannak, egymás mellett a kezdő és végző betük. – Még ez a tengerfenéken lakó csiga is tudja azt!

VII. A GÓLYÁS LÉGGÖMB = PELÁRGOTHÜLÁKÓSZ.

Nagyon indikálva volt részemre, hogy Esdrás úrnak a neutralitását föntartsam. Erre legjobb strategema volt a kedvencz rögeszméjének a táplálása.

Mikor egy tudósnak valami fiksza ideája van, akkor ha azt előhozzák neki, se lát se hall, mint a süketfajdkakas dürgéskor.

Hozattam neki a pusztánkról két fiókgólyát; azok megszoktak a háznál. Nyers húst, paczalt kaptak; később az egeret is elfogták.

A hím komoly természetü uraság volt: ezt elneveztük a kontempláló magaviseleteért Hamletnek. Az Oféliája ellenben minden jó és rossz tulajdonságaival birt nemének. Sokat kelepelt, nyalánk volt, kiszedte a moslékból az izletes hulladékot, sőt a szomszédból áttévedt kis kacsákat is elkapkodta; kutyát, macskát üldözött, a professzorhoz járó diákoknak a fejére röpült s a kalapjaikat kilikasztotta az eltávozóknak jót csipett a lábaszárába a hegyes csőrével; graciöz tudott balletet tánczolni.

Ez volt Esdrás úrnak a kegyencze. Ennek a tehetségeire alapította léghajózási rendszerét.

Legelső dolog volt hozzászoktatni a gólyát a hámhoz.

A hámot először szironyból készítették. Azt a gólya rövid időn megette; azt hitte kigyó. Azután bőgőhúrból próbáltak rá kantárt rakni. Az meg épen delikatesz volt neki; földi gilisztának nézte: lenyelte. Végre sodronynyal körülfont húrral szerszámozták föl; azt már nem tudta elrágni.

Azután kipróbálták, hogy mennyi tehernek felel meg a gólya húzóképessége.

Egy kosarat kötöttek a hámhoz s aztán repülésre birták a madarat. Megfelelt a várakozásnak.

Most aztán komolyan hozzáfogott Esdrás úr a találmánya létrehozásához.

Hazafias kollekta útján beszereztetett a léggömb előállításához megkivántató összeg. – Szakértő kezek szabályszerüen elkészíték tafotából a ballont, behúzva reczével. A gimnáziumunk vegytani laboratoriuma szolgáltatta hozzá a szükséges könléget.

A kisérlet sikerétől függött a korszak átalakulása.

Ha sikerül a léggömböt betanított madarak segítségével útba irányítani, mint a hogy lehet a földi jármüveket oktalan barmokkal, ökrökkel, lovakkal mozgásba hozni, utaztatni, gyorsítani, akkor az egész hadviselés megváltozik s azzal együtt a politika, nemzetgazdászat, kereskedelem, – sőt az egész társadalmi rendszer.

A kisérlet iránt megyeszerte nagy volt az érdeklődés

Faluról begyültek a czelebritások. A városház előtti tér átengedtetett a hatóság által a kisérlet számára. A notabilitások és úrhölgyek számára tribünök állíttattak. A helyben állomásozó lovasság és szekerészet főparancsnokai is megigérték megjelenésöket.

A nevezetes napot megelőző huszonnégy óra alatt az Ofélia nevet viselő gólya minden ételben való részesüléstől visszatartatott, hogy annál bizonyosabban beváljon a czélzatos furfang azzal a bizonyos póznára tüzött csalétekkel.

A léggömbhöz tudniillik egy fűzfavesszőből font csónak volt csatolva, melynek hátulsó részére (puppis) egy tollseprükből alkotott kormány (timon) alkalmaztatott, az orrára (prora) pedig egy haránt fekvésü pálcza helyezteték, melynek végén zsinegre kötött kigyó ficzkándozott.

Csalhatatlan volt a számítás.

A mint a csónakban elhelyeztetett gólya megpillantja a ragadozó kigyót, azonnal föl fog repülni és utána eredni. A begyéhez kötött hámnál fogva magával ragadja a csónakot, a csónak a léggömböt s eként «ad hominem» (azaz «ad ciconiam») be lesz bizonyítva a tétel, hogy ha a léghajó csónakjában egy lelkes állat, (például egy ember) fog ülni s a léggömböt négy, vagy tiz gólya röpíti tova, akkor azt tetszés szerint lehet a szélrózsa minden irányában kormányozni.

Pünkösdi szünidő volt; a szyttyáknak nem volt iskolájuk; mind kijöhettek a hecczre.

Én voltam a professzor úrnak a Handlangere, vagy, a hogy magyarul hivják: fizikus-inas.

Óriási közönség gyült össze a városháztéren. A főiskolai fiatalság tartotta fönn a rendet.

A városi közkutnál töltöttük meg könléggel a ballont

Szépen földuzzadt s büszkén lebegett a magasban.

Nagy betükkel volt az oldalára festve miniommal a világra szóló «PELARGOTHULAKOS.»

Mikor a léggömb lengő állapotba volt hozva, belekapcsoltuk a kötelékeibe a vesszőből font csónakot, a melynek az orrán ott ficzánkolt egy nagy coluber nájász madzagra kötve; a kasban pedig ott gunnyaszkodott a nap hőse: a vezérszerepre szánt eszterág.

Mikor Esdrás úr vezényszava elhangzott, természetesen görögül: «afürein!» (elereszteni!) a tizenkét szyttya, a ki addig a léggömb köteleit fogta, egyszerre kibocsájtá a magáét a kezéből s arra az elszabadult ballon nagy sebességgel lódult föl a felhők országába, a néző-sereg éljenrivallása közben.

Hanem a gólya nem repült ki a csónakból.

A léggömb ment föl egyenesen az ég felé. Tökéletes szélcsend volt.

A csónak pedig lóbálózott, mint az óra perczingája.

Egyszer csak kidobta a gólyát a párkányán keresztül.

A nyomorult eszterág azonban mindenhez értett inkább, mint a repüléshez. Azt tökéletesen elfelejtette. A mint azt érezte, hogy hozzá van kötve valami légbenjáró szörnyeteghez, elvesztette minden madártalentumát; bukfenczeket hányt a levegőben, lábbal fölfelé, fejjel lefelé vergődött s hagyta magát hurczolni az erősebb léggömb által, a merre annak tetszett.

Távcsövekkel néztünk utánuk.

Egyszer aztán elérte a ballon a magas régiókban azt a légréteget, a hol a könlég fajsulya összetalálkozik az atmoszféra légnyomásával. Itt meg szokott pihenni a léggömb.

Ekkor azonban az eszterág is visszanyerte a lelki ekvilibriumát. Észrevette, hogy most már ő az úr a levegőben.

Most azután, nemhogy arra használta volna föl a szupremacziáját, hogy a pálcza végén fityegő kigyót üldözze, hanem elkezdett a maga tudományával még magasabbra repülni.

Ennek aztán az lett a következése, hogy a léggömb, a ki egy ilyen ellenmanőverre nem volt készen, fölfordult s a nyitott felével tátongott az égre. A hidrogén természetesen kiillant a fölfordított szájpadláson keresztül s arra a léggömb kezdte a sulyát érvényesíteni s megint a gólyát rántotta alá, míg ismét olyan légrétegbe jutott, a hol a maradék könlég ujra föntartotta. Innen megint a gólya czibálta fölfelé. Utoljára a lottyadttá lapult ballon ráesett a gólyára, mint egy repülő palacsinta, a spárgaháló belekeveredett a madár szárnyaiba, lábaiba, csőrébe s együtt mind a ketten spirál-oszlopban kanyarogva beleestek valahol egy távol fekvő morotvába. Soha sem talált rájuk senki. Bizonyosan morkoláb lett belőlük.

A pelargothülákosz kisérlete gyalázatosan megbukott; oda az egy millió rubel!

Aztán a Hamlet is megszökött. Egy délután, hogy megunta várni az Oféliáját, fölnyujtotta csőrét perpendikulárisan az ég felé; tizet kelepelt, hármat ugrott s azzal szétcsapva a szárnyait, elrepült boldogabb hazák felé.

Biz azt soha sem küldte vissza «India cum donis», miként hajdan a «Ciconiam Polonis».

S ennek az æronauta kudarcznak az én első szerelmem is nagy kárát vallotta.

VIII. ÉLETRE-HALÁLRA.

Az a jerikói rózsa (a mi különben nem is rózsa, hanem «loncz») még sem eléggé sűrű. Az a ficzkó egyszer ránk lesett, mikor szép hajnalban az autogrammot az autotyppal kicseréltük a lugasban.

Elárult a ficzkó! De nem az apja előtt. Tudta, hogy az nem fog rá hederíteni: még akkor nagy kegyében állottam; (a gólyásballon bukása előtt volt); hanem a pajtásomnak sugott be. Az pedig titokban vágytársam volt.

Eddig még keveset beszéltem a báróról, csak a külsejéről. Hallgatag fiu volt; mintha csak pénzért adná a szót. Az iskolában is ilyen volt. A szöveget nem tanulta meg könyv nélkül szó szerint, hanem kivette a való tartalmát s a saját szövegezésével mondta el lassan, ovakodva; de azért helyesen. Szépen jártak nála Pulszky Guszti frázisremekei jogász korában. Mint katona is ilyen volt: kiszámító, de kiszámíthatatlan. Soha sem árulta el előttem, hogy ő is szerelmes a szép Amarillisba. Még az udvarlástól is tartózkodott. Én sem dicsekedtem el neki a szerencsémmel. Titkoltam előtte: tudtam, hogy ez gonosztett.

Mikor az embernek még gyermekszive van, olyan helyesen meg tudja azt érezni, hogy mi az a gonosztett, a mi eltitkolni való. Mikor már dicsekszik vele, akkor már pimasz. Vénségünkben aztán (azaz, hogy «vénség» nincs: másod fiatalságunkban) ismét visszatérnek a kedély stádiumai. Bizonyos korban az ősz ifiu titkolja, sőt eltagadja a gonosztetteit: csak mosolyog, csak hunyorít, ha példálóznak rá s a jogosult szemrehányások ellen komolyképü hamis igazsággal mossa magát: ez a naiv öregurság; az utolsó stádiumban aztán már ismét dicsekszik a gonosztetteivel (a miket el nem követett). Ez a pimasz öregurság.

No majd meglátod, hogy én tisztára mosom magamat. Még abban a stádiumban lélegzem.

Nyugodt lehetsz. A mit én neked lediktálok, egészen denaturalizálva van már. A milyenre az egyszeri backfisch azt mondta, hogy «ez olyan ártatlan regény, hogy ezt még a mama is elolvashatja».

Az én Nikkelem, mint mondám, soha sem magolta be könyv nélkül a leczkét. Elég volt neki azt egyszer elolvasni, az értelme a fejében maradt s azt elmondta a saját fogalmazása szerint.

Egyszer csak hirtelen megváltoztatta a rendszerét. A mint virradni kezdett, fölugrott az ágyból, felöltözött, kapta a könyvet, kiment a kertbe biflálni. Mire én megjelentem a légyotton, már akkor ő ott lépte a nagy lábaival a száztűhoszszát.

Amarillissel aztán, a ki szintén odatévedt, én egy bizalmas szót sem válthattam többé, ha csak ribizlit nem segítettem neki szedni.

Világos volt a kabala. Ez az ember engem kontrakariroz.

No megállj Nikkel! Ha még piczulát nem vertek belőled!

Egy reggel azt mondám a bárónak:

– Hallod-e te báró; te mostanában nagyon korán kelsz.

– A nap is korán kel. Ha az orromra süt, nem tudok az ágyban maradni.

– No hát én majd teszek róla, hogy az ágyban tudj maradni.