Part 19

És azután minden délután négy órakor elmentem hozzá. S rendesen nyolcz óra után kerültem haza.

Hiszen ez a rendes hóra kanonika.

Ez a tisztességes férjeknek, családapáknak a rendes ideje. – Mikor az asszonytársaság egybegyül a theánál, egy kicsit pletykázni, intrikálni, embertszólni, divatról, konyháról értekezni, néha-néha fölolvasásokat tartani, jótékony konczerteket rendezni, ritka esetekben lutrit, Hammer und Glockét játszani, olyankor a jámbor férj veszi a kalapját s megy a klubba, a kaszinóba, tarokkozni, pikétezni. Aztán nem csak egy klubb és kaszinó van Budapesten; én adófizető tagja vagyok hétnek. Ha történetesen kerestek és nem találtak az egyikben, bizonyosan ott voltam a többi hatban.

Pedig hát egyikben sem vesztegettem a pénzemet.

Egy új világot fedeztem föl.

Ez a leány valóságos Meluzine volt.

Mindig jó kedvü, mindig tréfára kész. Amitől én úgy elszoktam már húsz év óta. Akit csak magam körül látok, az mind komoly, szigorú, birálgató, csipkedő, éles, zsémbes, panaszos, unatkozó, kevély, rátartó, leskelődő, neheztelő, haragtartó, kényes, finnyás, begyeskedő, szórakozott, orroló, erkölcsbiró, szemérmetes, szeszélyes, fanyar, izetlen, fáradt, legjobb esetben czivakodó. – Én ezekből a virágokból birok egy egész üvegházat.

Nagy csoda-e, hogyha ebből az üvegházból kiszabadulva odabódorodok egy csalitba, ahol a viola nyilik s jól esik végig hevernem a pázsiton, a bokroktól beárnyékolva.

Hiszen hát azt is csak meg kellett tudnom, hogy a pártfogoltam mennyit haladt a művészi tanulmányaiban. Viola minden délután produkálta magát előttem a gordonkán.

Egyszer aztán eszembe jutott, hogy hiszen néhanapján én is tudtam hegedülni s a hegedümmel milyen szépen akkompanyáltam a bűbájos Fritilláriának. Hátha most is tudnék még valamit abból, amit bécsujhelyi kadét koromban tudtam?

Vettem magamnak Bécsben egy straduáriót s azt egyenesen odaküldettem Viola szállására.

És azután én kisértem hegedüvel az ő gordonkáját; – épen, mind hajdan; bécsujhelyi kadét koromban, a bűbájos Fritilláriáét.

Ettől kezdve én valóságos kettős életet folytattam. Egy szigorút és egy vidámat. Hivatalomban pontos, otthonomban rendes, rejtekemben élvezetes életet.

Viola meseszerűen ragaszkodott hozzám. Rajtam kivül az egész világ nem létezett ránézve. A zeneiskolában nem kötött senkivel baráti ismeretséget, még csak a szállását sem tudatta senkivel.

Az a szállás is a legczélszerübben volt kiválasztva. Átellenében egy templom, onnan senki sem láthatott az ablakaira. Szögletház volt, a mellékutczából egy percz alatt a kapuhoz lehetett jutni; a kapuboltozat alatt volt az ajtó, ami Viola szobájába nyilt. A másik szobából a konyhába lehetett jutni, annak az ajtaján át az udvarra, az udvarról a kertbe, a kert ajtaján át ki egy szűk sikátorba, melynek oldalait istállófalak és beszennyesedett ablaku házak képezték. Nekem minden ajtóhoz kulcsom volt. Ha a kertajtó felől jöttem, az utczaajtón távoztam, vagy megfordítva. Mindig gyalog jöttem ide. Lehetetlen volt utánam leskelődni bárkinek is.

(Te! Ez még mindig a «Pia fraus» fejezet alá tartozik?)

Még mindig. Csak te irjad, ahogy mondom.

A tanév szerencsésen lefolyt. A vizsgák megtartattak Fritillária zeneiskolájában; mi is jelen voltunk a feleségemmel együtt: no meg Amarillissel együtt; ott volt a miniszteri tanácsos, a zeneakadémia igazgatója, a filharmonikusok, a klakvehuteszek; mindnyájan el voltak ragadtatva Viola elegáns gordonkajátéka által. És mindnyájunknak a véleménye abban összpontosult, hogy e kiváló talentumnak mulhatlanul szükséges magasabb kiképeztetés végett Bécsbe, Berlinbe és Párisba kirándulni. Most úgy is két hónapi vakáczió kezdődik.

És csodálatosképen az általam jogtanácsolt társaságoknak is épen erre az időre akadtak olyan kiküldetései számomra, melyek utamat Bécs, Berlin és Páris felé irányozták.

(Megállj csak! Hadd nyissak föl új tintásüveget; mert a kalamárisomból kifogyott a «pia fraus»-hoz való tinta.)

Jól van no!

A DINAMITBOMBA.

Külföldi ekszmisszióimból én mindannyiszor a legértékesebb meglepetéseket hoztam haza a feleségemnek. Zafir ékszereket és gyémánt butónokat, keleti sálokat, brüsszeli csipkéket, csinkve csento bútorokat, tökéletesen beszélő papagájokat, kapuczinus majmokat, egész bundát kék róka prémből, amivel furórét költött a társaságban s a porczellánoknak mindenféle faját…

(«Megannyi tanújelek egy válóperre», mondá egyszer az ilyenekre egy delegátus kollégám.)

No de annyit elismert felőlem mindenki, hogy olyan generosus férj, mint én, nincs több Európában.

Idehaza, a honi fővárosban, a későbbi időkben már nagyobb elővigyázattal kellett élnem. Violának ismeretségei akadtak, részint az iskolatársai révén, részint a feleségemhez járó asszonyokból. Azt koczkáztattam, hogy mikor benyitok hozzá, ott találok egy ismerős vizitet nála. Ezen úgy, a hogy segítettünk. Egy leeresztett függöny a kapu felőli ablakon azt jelzé, hogy senki sincs ott, a fölhúzott függöny jelenté, hogy van benn valaki.

Ez később olyan alkalmatlanná vált rám nézve, hogy szállást cseréltettem Violával.

De ott megint csak rátaláltak.

Majd minden évnegyedben más szállásra költözött.

Akkor meg már épen előőrsöket állítottak föl, akik az átelleni ablakokból leskelődjenek rám.

A feleségem egy arczvonással sem árulta el, hogy sejt vagy tud valamit. Ugyanaz volt irántam, a ki mindig: nyájas, előzékeny és hideg. Egy csöppje a féltékenységi virusznak nem volt a vérében.

Egyszer-egyszer a lelkiismeret megszólalt bennem: hogy ez mégis kegyetlenség, amit Pálmával teszek; de aztán csak elaltattam azzal a zofizmával, hogy «nem fáj az neki». – Megmondta ő ezt ez előtt húsz esztendővel. De minek is hosszabb a kálvinista esketési forma azzal az egy sorral?

Mikor vettem észre, hogy az asszonyok formális kémhadjáratot folytatnak ellenem: akkor «dezden kon dezden!» azt a ravaszságot gondoltam ki, hogy csak azért is otthon maradtam a feleségem öt órai thea-ozsonnáira; magam is odaültem az asszonyok közé tereferélni, tartottam őket pletykabeszéddel s udvaroltam nekik sorba egész a szemtelenségig; azok majd megpukkadtak mérgükben. Ha nagyon vakmerően példálóztam a multakra: meg is vertek; én csak tartottam a hátamat.

Ez a legjobb methodus. Ha egy férjet azzal denuncziálnak a felesége előtt, hogy van egy főbenjáró bűne: akkor túlhajtani a vádat: «nem egy van, de hét!»

Hanem egyszer aztán beütött egy nem várt katasztrófa.

Hesperis már több nap óta nem jelent meg az öt órai ozsonnákon. Én azt hittem, hogy én rám les, a Viola szállásával átellenes ablakból; pedig hát nem én rám vadászott a derék hölgy, hanem a saját Nikkeljére.

Egy pénteknapon, (nagyon jól emlékszem rá, hogy péntek volt, mert az ordináriusom rendelete következtében a feleségem által szigoruan megtartott bőjtös ebédek kikerülése végett pénteken a házon kivül kellett étkeznem higiéniai szempontból. Violánál voltam; jó paprikás halászlével traktált meg.) Tehát pénteknap délután az ozsonnaasztalnál javában mulattatám a hölgytársaságot pajkos anekdotáimmal, amidőn hirtelen, minden kopogtatás nélkül, föltárul az ajtó s berohant rajta lélekszakadva a rég nem látott úrhölgy, a Hesperis. Már a külső fölszerelése elárulta szokottnál is nagyobb harczias hangulatát.

A fején volt egy lángvörös kalábriai kalap, egy margaréta bukéttal, meg két szál fenyegető fáczántollal; a nyakát Sarah Bernhard csipke-örv burkolá; narancssárga ruhája volt, fekete sávokkal, mint egy tigrisnek, kakadoa szinű övvel derékban átszorítva. Két keze csuklóját ezüst lánczok köríték, nagy lecsüggő golyókkal, emlékpénzekkel és egyéb relikviákkal, amik a beszédét kisérő taglejtés közben félelmesen csörgöttek. Azonkivül egy selyem ridikül is volt a karjára akasztva. Az arzenál!

– Itt van! Megfogtam valahára a semmirekellőt! A gyilkos gonosztevőt! – Mindig tudtam, hogy pokolravaló az átkozott; de hogy ennyire elvetemedett imposztor legyen, azt még álmodni sem mertem volna; a gyalázatos! – Ezt lihegé első beköszöntésül Hesperis.

– Az Istenért! Mi történt? Kiről van szó? – kérdé a feleségem. Magam is megijedtem, azt hittem, engem aposztrofálnak.

– Hát ugyan kiről volna szó, mint a Nikkelről? Mikor én azt mondom, hogy «gyalázatos», lehet-e az más, mint a Nikkel? Hisz a többi is mind czudar, csalárd, lator, de legalább iparkodik eltitkolni a gonoszságát; (itt nekem jutott egy jelentésteljes szemvágás) de ilyen nyiltan, ilyen vakmerően vinni a toronymagas gonoszságot, ez csak egy Nikkeltől telik ki.

E közben leült az asztalhoz s lehüvelyezte a hosszú fekete selyem keztyüit. Ellenben a ridikült odatette az asztalra, a két tenyerével lenyomtatva.

– Mindig gyanakodtam az átkozottra, hogy megcsal. Délután soha sem úgy volt a nyakravalója csokorra kötve, ahogy én reggel megkötöttem s gyakran rajtakaptam, hogy a «Fischerin, du kleine»-t danolja, mikor a szobájában van. Hol danolják ezt a nótát? Az orfeumban. Minden reggel, amíg a fürdőben volt, én megvizitáltam a tárczáját, mennyi pénz van benne? – Egy-egy napon azt mondta, hogy éjjeli inspekcziója van a hivatalokban. Reggel került haza. Az olyan inspekcziós éjjelek után rendesen tíz forint hiányzott a tárczájából.

– A vacsora… sipegtem én közbe.

– Csitt! Maga jobb, ha nem szól! Megállj! (Itt neki türközött.) Azt mondtam neki, hogy szeretném egyszer meglátni, hogy milyen az az orfeum? Vigyen el egyszer oda magával vacsorálni. Nagyon dicsérte az előadást. A kaucsuk-ember nagyszerű, aztán meg az éneklő malaczok, meg a néger bohóczok. Elmentem vele; végignéztem az egész előadást. De még inkább néztem a Nikkel arczát. De nem kellett annak se éneklő malacz, se tamburázó szerecsen; hanem amint egyszer kikalimpázott a szinpadra egy szemtelenül kurta szoknyás perszona; dehogy kurta, semilyen! s rákezdte a maga impertinens nótáit, lehetetlen mimikával kisérve, akkor a Nikkel majd kibujt a bőréből. Az a maskara is egyszerre rátalált a csókaszemeivel a Nikkelre s egész kihivóan kokettirozott rá. Ahán! Ez hát az a «Fischerin du kleine!»

– De barátném, – szóltam én közbe. – Kokettiroz az mindenkivel.

– Csak maga ne prókátorkodjék, drága barátom. Megállj! mondék. Majd végére járok én ennek. Másnap nagy sczénát csináltam a Nikkelnek, a fölött a théma fölött, hogy nagyon könnyelmüen bánik a pénzzel. Igazam volt, átlátta, kénytelen volt magát megadni.

Én elvettem a tárczáját: kiadtam neki belőle öt forintot. Ennyi elég véletlen kiadásokra. Majd a szivarokat is én vásárlom be ezentul.

(Hej, hogy áldottam magamban a sorsot, hogy nem nekem juttatta azt a bizonyos nászutazást Hesperissel.)

– A Nikkel átment a szobájába, a szolgálónak azt mondta, hogy hivjon neki egy hordárt. – Minek neki az a hordár? – Én a kulcslyukon keresztül benéztem a szobájába, hogy mit csinál a Nikkel? Az iróasztalnál ült és irt. Levelet irt. Az ostyával pecsételte le. Nem használt spanyolviaszkot a lepecsételéshez, mert annak a szaga elárulja a levélirást. Nem sokára belépett a külső ajtón a hordár. Ismerem. Sándor volt. Többször járt már Nikkelnél. – Én hirtelen kapom a kalapomat, kisiettem a folyosóra; az auszgusz nyilásánál meghúztam magam s vártam, míg a hordár jön nagy biczebóczázva. Mikor elejbém ért, kiugrottam a lesből, megfogtam a nyakravalóját a ficzkónak: «ide azzal a levéllel». Nem is vártam, hogy mit szól rá, hanem kirántottam a zsebéből a levelet hirtelen kézzel. «Alló mars!» – «Legalább a fizetésemet!» nyögte a nyavalyás. «Nesze a fizetés!» Azzal pitts, patts! Egyet jobbrul, másikat balrul. A posztilyon damur szaladt a másfél lábával, ahogy tudott.

A hölgyek mind tapsoltak az előadásnak: még magam is.

– No hát kezemben volt már a korpusz delikti! folytatá a hős amazon. – Hát nem jól sejtettem? Hát nem az volt az adressere irva «Fischerin-du-kleine». És aztán a szállása világosan kiirva: «Sertéshajcsár-utcza 26/B. II. udvar, 3. emelet, 47. ajtó».

Általános elszörnyedés moraja zsibongott végig a társaságon.

A ridikül megnyilt, Hesperis ujjai elővonszolták rejtekéből a bűntanujelt.

Itt van! Tessék a borítékot nézni! (Azt kézről-kézre adta.) De hát még a tartalom! (Azt nem bocsátá ki a kezéből.) «Drága angyal! Bocsáss meg, hogy ezuttal nem küldhetek neked pénzt; mert a tettleges hatalom zár alá vetette a kasszámat.» – «Tettleges hatalom?» Ez bizonyosan én vagyok! De hát hallott már valaha ilyet ember, hogy egy férj a feleségét «tettleges hatalomnak» nevezze? «De mihelyt megkapom a salláriumomat a mappázásért a bürótól…»

– Ahá! – kiáltott közbe Fritillária, – ezt úgy mondják a németek, hogy «ein Geld, wovon die Frau nichts weisz». Ugy-e bár, jogtanácsos úr?

Hesperis folytatá a levélolvasást.

«… azonnal sietek igényeidnek eleget tenni. Addig is 10000 cs. cs. cs. – A te elbűvölt Nikiczád.»

«Nikiczád!» Itt van! Tessék! Még egy poczát is ejtett a neve mellé.

S azzal odatartotta az orrom elé a veszedelmes levelet.

– Tessék! Tessék! Önnek a testi-lelki barátja! A gyönyörüséges mákvirág! Nos hát mit csináltam? Mit gondol, uram?

Minthogy kérdezett, felelnem kellett rá.

– Rohant kegyed a Nikkelre haragvolkánjának egész lávakitörésével.

– Azért sem találta el! Rohantam, de nem a Nikkelre, hanem a sertéshajcsár utczába, a Fischerin-du-kleinet fölkeresni.

– Vitt magával egy üveg vitriolt, meg egy staniczli paprikát.

– Azért sem azt vittem. Hanem elvittem magammal a Nikkelnek a lefoglalt pugyillárisát.

– Mit fogunk hallani?

– Igen is, a pugyillárisát. Itt van a ridikülben. (Azt is megmutatta.) Otthon találtam a frajlát. Bizony mondhatom, hogy nappal nem olyan szép, mint gázvilágításnál. Tele az arczbőre ebagákkal. (Mitfresser.)

– Ez a szinpadi festéktől van – szólt közbe szakszerüen Fritillária.

– Óh bizony attól nem támadnak ebagák az arczon, – protestált még szakértőbben Passiflora. – Nézzék meg az én arczomat. (Neki nappalra is ki volt festve az arcza.) Csakhogy nem szabad a festéket vizzel lemosni, hanem arczkenőcscsel kell ledörzsölni.

– De legkevésbbé szabad azt lenyalatni! – kiáltá mérgesen Hesperis, aki dühös volt a miatt, hogy az ő érdekes előadásait ilyen haszontalan intermezzóval szakítják félbe. Az öltözet is nagyon sófel volt. Hogy mondják azt magyarul, hogy «schofel»? (Ezt a kérdést hozzám intézte.)

– Sunda.

– No hát sunda volt. Arra is alapos oka volt. Az elegans toalettjei mind a tisztítóban voltak.

– Így hivják a fiókzálogházat, – magyarázám én.

– Tudom. Én hát rövid proczesszust csináltam vele. Megmondtam, hogy ki vagyok. Köszönöm, nem ülök le. Nem fáradtam el. Még csak ezután akarok elfáradni. Megmutattam neki a levelet, amit röptiben elfogtam. «Magának pénzre van szüksége, de az uramnak a tárczája nálam áll. Itt van, tessék! No hát adok én magának pénzt. Ha maga én nekem azokat a leveleket, amiket a Nikkel magához irt, mind egy szálig kiszolgáltatja, hát én magának adok rögtön húsz forintot».

– Ah! Ah! Húsz forintot! – hangzott az elcsodálkozás fölkiáltása minden ajkról.

– S nem utasította vissza a «drága» angyal ezt a kinálatot nagy indignáczióval? – bátorkodtam én a vért szagolt tigristől kérdezni.

– Mit? Indignáczióval? De a két füléig szaladt a szája örömében. «Itt van! Tessék kikeresni» – szólt nevetve s azzal fölnyitott előttem egy nagy bolond kuffert. Kérem, az telides tele volt mindenféle szinű levelekkel. Hiszen ha azokat mind eladhatná húsz forintjával, hát herczegnő lenne belőle. Szerencsére a Nikkel levelei mind legfölül voltak. Még is nem igen régi lehet a viszony. Összeszedtem valamennyit. Így is tíz darab volt.

– Két forint darabjáért! «Olcsó» angyal, – dörmögém oda.

– Odadobtam neki a pénzt – folytatá Hesperis. – Azt sem mondtam neki, hogy «szervusz». Hanem ő, a szemtelen! még azt mondta, hogy a «viszontlátásig!» Itt van mind a tíz levél! A tizenegyedik az elfogott. Én még a konfortébliben elolvastam valamennyit.

Ezzel előhuzgálta a leveleket a ridikülből s lerakta őket sorba az asztalra, mint mikor az ember pasziánszt készül játszani.

– Most csak a megszólításokat olvasom föl belőlük kegyeteknek. Tessék ide hallgatni. – «Imádott bálványom!» – «Ragyogó csillagom!» – «Egyetlen muczuskám!» – «Napok napja!» – «Bujdosó tündérem!» «Kicsikém.» – «Üdvem angyala!» – «Mennyei tünemény!» – «Királyném!» – «Majmocskám!» – Ez az utolsó, ami megöl. Így csak engemet szokott szólítani. Hát még a tartalom? – Azt majd máskor. Ezt egyenkint kell végig olvasni, hogy az ember alaposan megítélhesse, mekkora pokol lakik egy férfi szivében!

– Hát aztán mi történt? – rebegém én a félelem kiváncsiságával.

– No azt el lehet képzelni, hogy rohantam a levelekkel haza.

– S mit tett Nikkel?

– Hogy mit tett Nikkel? Hát azt tette, hogy a válla közé húzta a fejét s engedte a hátát üttetni. De attól is az én kezem fájdult meg, nem az ő háta.

– No én nem azt tettem volna az ő helyzetében.

– Hát mit?

– Hanem ezt ni.

Azzal fölugrottam a székemről s szaladtam az ajtó felé.

De ugyan megjártam vele; mert az ajtóban szemközt találkoztam Iringóval, aki egy theáscsészékkel tele tálczát hozott a két kezében; az elbarrikádozta az utamat s azzal a sok asszonyszemély visítva utánam rohant, csakugy csattogott a tenyerük a hátamon. Amarillis, Fritillária, Passiflora, Hesperis, kiki lerótta a régi tartozását, az utamat álló Iringó pedig kárörvendően nevetett, «üssék, üssék! úgy kell a gazdának». Végre én is megharagudtam, szembe fordultam velük s erőszakot használva erőszak ellen, sorba csókoltam valamennyit. Erre aztán visszavonultak. – Csak Pálma maradt az asztalfőn ülve, istennői flegmájával.

No hát tessék! A szegény Nikkelt megverik azért, mert kihagyja sütni magára az egész turpisságot, engem meg azért püfölnek el, mert nem hagyok magamra kisütni semmit.

Hesperis pedig az egész város békességét fölforgatta azokkal a szerelmes levelekkel. Járt velük házról-házra, ahol csak asszony ismerőse volt; elragályosította a féltést minden eddig békében élő házastársra; háborut indított a két nem között ezzel a csatajelszóval: «nincs hű férj a világon!» – úgy, hogy a szegény fenyegetett férjek már deputáczióba készültek járulni Csatári Grósz Lajoshoz, az országos egészségügyi bizottság elnökéhez, hogy vegye alkalmazásba a szükséges rendszabályokat ez epidemia ellen, ami úgy terjed, mint hajdan a konvulzionérek vitustáncza. Egy férj sincs biztosítva az ellen, hogy egy éjjel levágják az orrát s aztán szaladgálhat ezüst orral a világban.

A SZERZŐDÉS.

Hanem hát ez mind tréfa dolog és nevetni való. Apró sánzonett énekesnők, kicsi ballerinák utáni appetitus mind olyan muló baj, ami jóllakás (meg gyomorelrontás) után elmulik. Csak olyan kedélynátha ez, amit nem kell gyógyítani. Hányszor láttam én már budapesti városatyákat Bécsbe járni deputáczióba, akik estenkint összebeszéltek, hogy itt meg ott fognak mulatni (a Práterben); soh’sem mentem velük; nem szeretek a más poharából inni; aztán mikor hazakerültek, megint olyan jámbor családapák lettek, mint azelőtt voltak.

Hanem mikor valaki olyan helyzetbe jut, mint én, egy félretérés miatt az egyenes utról, az aztán a nehéz állapot.

Nekem az első lépésnél meg kellett volna gondolnom, hogy mi lesz abból idő jártával, ha én egy ilyen ártatlan léleknek a sorsát, mint Viola, a magaméval összekötöm?

Ez az egész lelkével csügg rajtam, egészen föláldozza magát értem. S mit adhatok én neki ezért cserében?

Pénzt?

Igaz, hogy az nekem van bőséggel. Pénz, amiről az asszony nem tud semmit. Pénz, ami nekem csak egy névaláirásomba kerül.

Komisz, alávaló lelkületü férfiak mondhatják azt, hogy hiszen ez az ekvivalens, de én nekem érzékeny kedélyem van. Rám nézve álomrontó az a gondolat, hogy én egy leányt föláldozok a magam gyönyörüségének, kilátás nélkül, hogy ezért valaha kárpótoljam, hogy valami czélhoz eljuttassam.

És amellett Violának nagy ambicziói voltak, amiknek ő előttem kifejezést is adott. Művésznő is akart lenni – és még más: «nő».

Három évig volt már Fritillária tanítványa; hangszerének minden művészetét eltanulta. Többször föllépett már nyilvános hangversenyeken, Budapesten és Bécsben s a zenekritika igen kedvezően szólt felőle.

Egy ilyen bevégzett művészi tehetség csak nem azért jött a világra, hogy én velem játszék duettet – hallgatók nélkül.

Nem szerettem róla gondolkozni.

Egy látogatásom alkalmával különös jó kedvében találtam Violát.

– Nézze csak, milyen Haupttreffert csináltam ma.

– Ah! A vöröskereszt sorsjátékon?

– Nem. Egy szerződést kaptam egy külföldi imprezáriótól, aki művészi körútra akar velem vállalkozni, Bécs, Berlin, Páris, London, Szentpétervárra; azután a tengeren túlra, Newyork, Chicago, Philadelphia, Boston, San-Francziscoba. A szerződés három évre szól, első évben hatezer, másodikban hét, harmadikban nyolczezer forintra, szabad utazás és élelmezés mellett.

Igazán meg voltam döbbenve. Hisz így egészen elveszítem Violát. Csak nem járhatok együtt vele a világot körülutazni. Pedig, hogy ez így fog következni, az előrelátható volt. Egy nagy tehetségű művésznő csak nem azért tanul gordonkázni, hogy egy pesti hölgyzenekarban állandósítsa magát, hanem azért, hogy a művészetét a kerek világ előtt ragyogtassa.

Főtt a fejem ettől a gondolattól.

– Hadd lássam azt a szerződést – mondám neki.

Kivette a szekrényéből s átadta.

Formaszerű szerződés volt, két példányban, közjegyző által hitelesítve.

Hanem aztán egyszerre visszakaptam a lelki ruganyosságomat, a mint a szerződést aláirt imprezárió nevét megpillantottam.

– Ah! Entenfusz uram!

Azzal az asztalhoz vágtam a szerződést.

– Ez az a bizonyos mosziő Antanfü.

– Ismeri őt?

– Hogy ne ismerném? Ez egy országos csaló, a ki a művésznőket behálózza, aztán kiszipolyozza. Én már egyszer kiverettem innét Budapestről csalárd manipulácziók miatt. Ezzel nem szabad magának szerződésre lépni, mert ez magát megcsalja, kirabolja, még a becsületétől is megfosztja. Ez egy swindler!

Viola sirva fakadt.

– Pedig én már úgy örültem ennek a szerencsének.

Szerencsének nevezte azt, hogy engem elhagyhat.

– De hát mi lesz így belőlem? örökké iskolába fogok járni? örökké az ön nyakán fogok élődni? Soha sem lesz nevem?

Nagyon megesett rajta a szivem.

– Várj egy pár napig; akkor megmondom, hogy mi lesz belőled? Addig tartsd függőben a szerződést.

E pár nap alatt likvidált a szindikátus egy kőszénbánya-vállalatban, melynél nekem negyvenezer forint nyeremény jutott. Olyan pénz, a miről az asszony nem tud semmit.

Harmadnap meglátogattam Violát a szállásán.

– Most én hoztam neked egy szerződést aláirás végett. Te megveszed ezt a házat, a melyben lakol, negyvenezer forintért. Akkor aztán lesz valami czímed. «Házbirtokosnő». Elfogadod?

Viola széttépte az imprezárió szerződését s aztán a keblemre veté magát és átölelt. – Hát mégis csak meg tudtam őt tartani.

AZ EGYENRUHA.

Ettől kezdve nagyon megváltozott Violának a társadalmi helyzete. A rendőri rovatban nem szerepelt többé, mint «zeneiskolai növendék», hanem mint «háztulajdonosnő». S ezzel meg volt előtte nyitva a világ. Fogadhatott látogatókat, köthetett ismeretségeket, adhatott estélyeket s maga is eljárhatott a barátnői estélyeire. Férfi ismeretségét képezték fiatal államhivatalnokok, orvosok, mérnökök, szinészek, rám nézve nem veszélyes emberek.

Eszemben sem volt, hogy ezek közül valamelyikre féltékeny legyek. Már egy vén szerelmes is nevetséges egy figura, hát még egy vén szerelemféltő. Csak az kellene még! Aztán teljesen megbizhattam Viola szilárd elveiben. Az az ő kettős ambicziója!

Otthon azt mondtam, hogy Violának az édes atyja csinált egy fényes üzletet, a miből annyit nyert, hogy a leányának azt a házat vehette ajándékba. (Szegény Nikkelnek még a mindennapi szivarpénzt is úgy adogatták ki piczulánként; váltig alkudozott a feleségével, hogy irni fog neki szerelmes leveleket két forintért, de Hesperis nem állt rá.)

Most már fényes délben is ellátogathattam Violához. Mint jogtanácsos. Minthogy Violának volt egy örökösödési pöre, a melynek vitelével engemet bizott meg. A boldogult édes anyjának az apja után maradt egy temesvári ház, földekkel együtt; a nagyapa végrendelet nélkül halt meg, az oldalrokonok igénypört támasztottak a hagyatékhoz, minthogy a nagyapa állítólag kitagadta a leányát az örökségből s holta napjáig nem is vonta vissza az átkát a fejéről.