Part 18

Azt hiszem, hogy a feleségem épenséggel parádézik velük. Ahogy más delnő fölrakja az antik ékszereit, a régi brüsszeli csipkéit, úgy rakja föl az én feleségem magára a praehistorikus vetélytársnőit. (Vagy ha jobban tetszik a klasszikus hasonlat, ahogy a Grakkhusok anyja mondá a fiaira: «ezek az én klenodiumaim».)

Aztán – van egy nagy igazság, amit nem hiszem, hogy a glosszák és kszéniák irói előlem elragadtak volna s ez az, hogy «idő jártával fiatalabbak nem leszünk». (Nem szedeted kurzivval ezt a remek mondást? – Legalább tedd macskakörmök közé.)

No hát így folyt az én életem kedélyesen és unalmasan a maga egyenes vágányában.

Egy napon egy erősen összegyürt levelet kapok hordárkézből, mely nem volt borítékba téve, hanem csak úgy összehajtva és lepecsételve.

«Tekintetes úr!»

(Ez még nem tudja, hogy Budapesten, aki nem méltóságos úr, vagy kegyelmes úr, az mind nagyságos úr.)

«Alólirott asszonyság sziveskedem tekintetes uraságodat meginstálni, hogy engemet bátorkodjék meglátogatni a szállásomon, igen sürgetős ügyben, amit lesz szerencséje általam azonnal megismerni. Pénz nem kéretik, nehogy azt tessék gondolni. Lakásom medve-utcza 16. szám, földszint, (mivelhogy a lábaim rosszak) nro 6 ajtó. – Jóakaró szolgája özvegy néhai Baracskai Lászlóné, akire tetszik jól emlékezni.

«Baracskai Lászlóné?»

Dehogy tetszik jól emlékeznem erre a névre.

Úgy rémlik, mintha valaha, az ősidőkben, hallottam, vagy olvastam volna ilyenforma névről valamit; de hogy hol, mikor és mit, arról még csak sejtelmem sem volt.

Melyik korszakból kerül ez elő?

Olyan kategórikus meghívás volt, hogy nem birtam neki ellenállani. Ebéd után, amint a kanalat letettem a kezemből, siettem az ismerős fiakkeremet fölkeresni. Tudja-e hol van a medve-utcza? Hogy ne tudná? Ott van egy budai külvárosnak a szélén. Hanem fiakkerrel nem lehet belemenni, mert zsák-utcza s megfordulni nem lehet benne.

Odahajtattam hát, a meddig lehetett, odább gyalog.

Aféle kis kapásház volt, aminek két szobája van utczára, a kapu által elválasztva; az egyikben a gazda lakik, a másikat kiadják bérbe.

Az udvaron épen szapulással, ruhateregetéssel foglalkoztak.

– Itten lakik Baracskainé asszonyság? – kérdém a mosóhölgyek legtekintélyesebbikétől.

Az a könyökével mutatott (a két kezével épen a nedves ruhát csavarta), hogy melyik ajtón kopogtassak.

A kopogtatásra fölnyilt az ajtó egy kissé. Az ajtónyiláson át valami fiatal leányarczot pillantottam meg egy perczre, mely azonban rögtön eltünt; az ajtót félig nyitva hagyva előttem.

Még egyszer kopogtattam, megvártam, míg egy hang azt mondta: szabad, azzal beléptem.

Olyan tisztességes tabáni házikó tiszta szobája volt az. (A gazda valószinüleg kapás, ez még a filokszéra előtt volt, a gazdaasszony pedig mosónő). A kanapé fölött tükör rámájába dugott szentelt bárkával, mellette paraszt majolika szent képek.

Az asztal mellett volt egy szalmafonatos karszék, abban ült egy éltes asszonyság; viselete, különösen fejkötője elárulta a római nőt (kálvinista rómait). Lábai egy nagy zsámolyra voltak fölrakva.

Körülnéztem; rajta kivül senkit sem láttam a szobában.

A szögletben volt egy nagy zöld cserépkályha, mély, fiókos koczkákkal, kávémelegítő tűzhelylyel, aminőket csak a veszprémi vásáron kaphatni.

– Baracskainé asszonyságot keresem, – adám elő megjelenésem okát.

– Én vagyok az, lelkem galambom, legyen szerencséje közelebb jönni. Tessék helyet foglalni ott a széken. Én mindjárt ráismertem az arczképéről, aki nálunk megvan.

Azt hittem, hogy valami csalóval van dolgom.

– Nem nagyasszony, az én arczképem nem lehet az ön birtokában; mert én elvből sohasem fotografáltattam le magamat, se a képes lapok nem közölték a képemet soha.

A nagyasszony kettőt legyintett a kövér tenyerével, nagyot hunyorítva.

– Nem is aféle mai világbeli húsz krajczáros potograpia az, lelkem adta teremtette galambom, hanem egy valóságos piktura; alá van irva a neve is; maga festette aztat tükörből. Igaz, hogy régecskén volt. De azért még most is hasonlatos.

Tyhü, teringettét! Most virrad meg egyszerre az agyamban! Tudom már, hogy ki ez a Baracskainé asszonyság? Az én tükörből festett képem!

Véletlenül a szemben levő tükörbe pillanték, s abból épen oda láttam a zöldkályha mögötti sutba. Az imént megpillantott ifjabb hölgyalak rejtőzött oda, hiányos toaletjét, melyben megleptem, kiegészíteni.

– Ott van biz ez az arczkép nálam, – folytatá a nagyasszony, – maga az hagyta ottan, akinek a számára tetszett pingálni emlékül. Nagy becsületben tartjuk. A kis leány is. No gyere elő onnan a sutból, kis leány.

Erre aztán, kissé durczás toppantással előlépett rejtekéből a kis leány.

Igazán kis leány volt; csupa gyermekes félszegség, negédesség, naivság, szemérem, aminőt csak egy két esztendős kis leánytól lehetne betanulni; nem lepett volna meg, ha azon kezdi, hogy «csecse baba – bebe bácsi – dádá».

Külömben magasra felnőtt karcsu alak volt, szépen fejlődött idomokkal; arcza hamvas piros, ajkai teltek, haja két tekercsbe fonva, le volt eresztve, sötétszőke, egy kis aranyveres csillámmal. Különösen szép homloka volt, s nem volt takargatva mesterséges frufrukkal.

– No nézze! Hát itt van a Viola!

(Ah! A Viola! Csakugyan! Ilyen virágnevet hallottam már valaha.)

– Ugy-e, hogy megnőtt! Hja bizony megnő a leány, ha az ágy alá dugják is. István király napján mult tizenhat esztendős. No hát csókolj kezet a nagyságos úrnak.

A leány vonakodott azt megtenni. Én protestáltam.

– Leány nem csókol kezet férfinak soha. Szorítson velem kezet s aztán üljön ide mellém, Viola.

A leány eltakarta az arczát.

– No azért nincs mit elpirulni, hogy egy idegen úr a neveden szólít. Ez az úr a te jóltevőd, akinek köszönhetsz mindent. Még azt is, hogy ilyen szép ruhád van. Ő neked atyád helyett atyád volt, születésed (azaz, hogy kereszteltetésed óta). Azért szeretheted ezt az urat, úgy, mint az édes atyádat. Óh én jól tudok mindent; nekem annak idejében elmondtak mindent. (Ezt az utóbbi mondatot egészen hozzám intézte a nagyasszony, a fél szemével bizalmasan hunyorítva.)

– Hát bizony csak megnőtt ez a leány az idők jártával, hála a nagyságos úr kegyes gondoskodásának. Minden hónap primáján ott volt az asztalomon a havi dáczia, ahogy dukált; semmi fogyatkozás nem volt. S én abból fölneveltem a leányt, tisztességesen, iskolába járattam, kitaníttattam. Tud varrni, himezni, sütni, főzni, úgy mint egy kisasszony. Mutasd csak azt a csipkekrézlit a nyakadon. Azt a csipkét is maga csinálta.

Én nem maradtam adós bámulatom kifejezésével.

– Hanem hát nem locsogni-fecsegni jöttem én föl ide olyan nagy messzeségből, hanem egyenesen a Violának a sorsa miatt; azt valahogyan dülőre kell vinni. A leány már tizenhat esztendős, én pedig már öreg test vagyok, a lábaimban csúz van, én nem hordhatom a leányt a világba, ahogy szokás, magában pedig csak nem szaladgálhat egy ilyen nagy leány.

Most valamit készült velem közölni a nagyasszony, amit a leánynak nem kellett meghallani.

– Eredj csak, kis leányom, fogd azt a vizes palaczkot, hozz bele friss vizet. A nagyságos úr szomjas. Jól kihúzd a kutat, hogy friss legyen a víz. Be ne locskold a czipődet.

Alig húzta ki a lábát a leány a szobából, a nagyasszony fülbe súgva mondá:

– A leány művésznő akar lenni. Ha ellenzem, elszökik. Hát inkább úgy teszek, mint Aranyi professzor uram tett az ablakkal, nehogy a macska törje ki, hát inkább maga ütötte ki a botjával. Fölhoztam a leányt Pestre. Eddig én neveltem hűségesen; nevelje már most tovább, akinek nagyobb jussa van hozzá. Vagy az eddigi jóltevője, vagy a vérszerinti édes apja. Annak is tudom ám én a nevét. Nekem mindent elmondott az illető annak idejében.

(Az illető!)

– Csak egy szót, nagyasszony, a míg magunk vagyunk. Ismeri ez a leány az anyját?

– Nem tud ez róla semmit. Az anyja nem kérdezősködött róla soha. Úgy elfelejtette, mintha nem is volna. De csak egy születésnapi ajándékot, csak egy kis fülbevalót sem küldött a leányának soha. Csak egy kis hajas babát, vagy egy szalagot a hajába, a miről ráemlékezzék. Soha. Aztán én sem irtam neki a leányáról soha. Nem is hiszem, hogy örült volna neki. Hiszen még a becsületes magyar nevét is elfordította taliánra, hogy a leánya még a matrikula után se találjon a nyomára. A Viola azt hiszi az anyjáról, hogy meghótt. Meg is hótt az ránézve valósággal. Nem is vinne rá a lélek, hogy az anyjához vigyem a leányt, inkább az apját keresem föl vele.

– No oda meg épen ne vigye. (Az kellene most csak épen a szegény Nikkel kopasz fejének!)

– Hát akkor?…

– No majd gondoljunk ki valamit.

VIOLA.

A leány visszajött a friss vizzel, töltött belőle egy pohárba s megkinált vele, én megittam. (Ejh, de régen ittam vizet szép leány kinálatára.)

Egészen gyereknek látszott a viselkedésében; az a félénken tolakodó mórikálás, azok az ügyetlen balogsüti mozdulatok, mint aki most került ki az elemi iskolából. A szemeit még nem mutatta meg.

– No csak ne féljen tőlem kis leány. Én nem vagyok zsettatóre, nem verem meg a rossz szemeimmel a kis leányokat.

– Óh, mi attól nem is félünk, – felelt meg a leány helyett a nagyasszony – attól, aki a szemével megver, akit minálunk prikulicsnak hínak. Mink nem vagyunk babonásak, mert mink kálvinisták vagyunk. Amint én azt látom, hogy valaki megverte a szemével a leányt, azonnal azt teszem, hogy eleven szénnel vizet oltok, abban megmosdatom a leánynak az arczát s azzal meg van törve a babona.

Viola ez alatt abban mesterkedett, hogy a kötényének a két szalagját a legbonyolultabb csomóvá bogozta össze.

– Hát figyeljen csak rám, kis leány, a jó nagynéni azt tudatta velem, hogy maga a művészi pályára szándékozik lépni. Úgy van-e?

A kis leány aztán azt tüzte ki feladatául, hogy az összeczorkázott kötényszalagokat megint szétbontogassa s csak úgy összefogott szájjal felelt rá: «Igen».

– De hát annak, aki művésznő akar lenni, nagyon sokat kell ám tanulni.

– Tudom. (Ezt már hangosabban mondá.)

– De hát van magának tehetsége a művészethez?

– Van. (Ennél a szónál fölnyitotta a szemét. A szemében volt a neve: igazi viola. S bátran a szemembe nézett; a kötényszalagnak is békét hagyott, öntudatosan fölemelte a fejét.)

– Van önnek szép hangja?

– Nincs. A hangom gyönge és hamis.

– Tehát énekesnő nem lehet. Azonban a szavaló művészethez is megkivántatik a terjedelmes hang.

– De én nem akarok színművésznő lenni.

– Hát mi?

– Hanem zeneművésznő.

– Ah! Úgy? – Én a tíz ujammal mutattam valamit az asztalon.

– Nem! Nem zongora-kalapáló.

Aztán más pantomiát jeleztem.

– Nem is hegedű-reszelő.

– Tán csak nem…?

– De igen; nekem a violoncellóhoz van tehetségem.

– S honnan tudja azt?

– Tanultam egy évig; a kollegiumi zenekarban volt egy theologus diák, hires cellista; attul vettem leczkéket. Kottábul a vista játszom; de hallás után is eljátszom akármit.

Nekem úgy tetszett, hogy emelkedik velem a szék. Átkozott violoncelló! Hát nem elég volt egyszer?

– A bizony lelkemadta teremtette galambom, – erősíté a nagyasszony, olyat csapva kövér tenyerével a czombomra, hogy csak úgy csattant. – Úgy játszik ez a leány a brúgón, mint egy valóságos czigány. Ha az ember behunyja a szemét, azt hiszi, hogy a Csicsa.

No ez nevezetes reproduktió a fátumtól! Ha az emberrel valami nagy bolondság történik az életben, rá kellene irni a hátára: «Gare au contrefait!» Tilos az utánzás.

Az pedig logikai következetesség a fátumtól, ha már ezt az utánzást elkövette, hogy még egy cellovirtuóznét hozzon a világra; azt egyenesen az én szárnyaim alá vezesse, mert hiszen én vagyok épen az a protektor, aki a miniszternél kieszközöltem, hogy Nro I-nek adja meg az engedélyt zenetanműhely fölállítására. Ha van egy csellót játszó leány a világon, annak okvetlenül én vagyok a védszentje, mint a tűzoltóknak Szent Flórián, a vinczelléreknek Orbán.

– Jól van, – mondám a leánynak. – Majd holnap próbát teszünk Viola kisasszonynyal a direktornénál.

– Hát hiszen azért is fáradtunk ide, – mondá a nagyasszony.

– Majd én elviszem magukat oda reggel nyolcz órakor; mert később a rendes leczkeórák folynak.

– Legyen szerencséje.

– Hanem maguknak át kell költözni Pestre, egy rendes vendéglőbe.

– Jaj lelkem, galambom, nem tudok ám én grádicson fölmászni, ezekkel a nohikkal. (Népies elnevezése a lábaknak.)

– Menjenek a Hungáriába; ott van lift, amin fölhúzzák az embert.

– Tyhü, dehogy merek én ráülni egy olyan pokolmasinára, akin élve szállítják az embert a mennyországba.

– Hát hiszen a nagyasszony kálvinista, aki nem fél a babonától. Tegyen úgy, ahogy én szoktam, mikor a fölhuzóba belépek. Nyomjon egy piczulát annak az ördöngős ficzkónak a markába, aki a gépet iszkurálja: meglátja, hogy semmi baja sem történik. Aztán a vendéglői költségekre adok magának egy kis pénzt, no meg bérkocsira, hogy a nohikat ne fáraszsza. A kisasszonynak is kell egy új ruhát venni; kapni készen; meg kalapot és kesztyüt, napernyőt.

Azzal a kezébe nyomtam egy száz forintost.

AZ ELSŐ SZÁZ FORINT.

Baracskainé asszonyság, mikor a százas bankót a kezébe nyomtam, közel volt hozzá, hogy azt a szimbolisztikus ráköpködéssel üdvözölje; mert igaz, hogy a kálvinisták nem babonásak, de azért megteszik azt, hogy mikor valami első pénz kerül a markukba, úgy tesznek, mintha megköpködnék «fthü-thü» s magukban mondják: «apád, anyád idejöjjön».

A leány azonban kerekre fölnyitotta a szemeit, amint a százast meglátta (eddig csak hiréből ismerte), az arcza egyszerre lángvörös lett, gyors mozdulattal kikapta azt a nagyasszony kezéből s visszaadta nekem, aztán a két tenyerével eltakarta az arczát.

– Ugyan, ugyan, te bohó leány – zsémbelt rá a nagyasszony.

Én pedig megfogtam a két kezét s kényszerítém azokat elpirult arczának elhagyására.

– Ne értsen félre, kedves Viola. Maga egy ártatlan gyermek. Tőlem orczapirulás nélkül elfogadhat mindent. Én az ön atyjának testilelki jó barátja vagyok. Ő az én életemet mentette meg egykor a bizonyos halálból. Még annál többet is tett velem. A becsületemet óvta meg. Hogy mi módon, azt én magának meg nem magyarázhatom. (Nem ám, azt csak nem mondhatom el neki, hogy «megóvott attól a szégyentől, hogy a te mamádat nőül vegyem».) Ezért én ő neki holtomig lekötelezettje maradok s csak egy nehéz adósságomat rovom le, amidőn egyetlen gyermekének sorsáról gondoskodom. Eddig is tettem azt, s ha a próba sikerülni fog holnap, azontul még nagyobb mértékben tenni fogom. S az én nekem nem lesz áldozat és kegyedet semmi háládatosságra nem kötelezi irántam.

Azzal visszacsúsztattam a ruhájának a fodrai közé a százast. Engedte.

(S eközben eszedbe jutott az automat, akinek egy négy krajczárost dugnak a szájába s arra kiugrik belőle egy skatulya gyufa).

Ej, ej! De rossz nyelve van az ilyen inkarnátus pszikológusnak!

Másnap fiakkerrel mentem a Hungáriába.

Csakugyan tudtak valahol egy földszinti szobát adni a nagyasszonynak, ahová nem kellett pokolgépen repülni.

Violának már új ruhája volt, amit nekem dicsekedve mutatott be. Az árát is megmondta, csak huszonhét forint volt.

A nagyasszonyt is elvittem Violával együtt a zeneiskoláig. Fritillária (már én csak maradok ennél a névnél) a harmadik emeleten lakott, ahová Baracskainé a Szent Dávid hegedüjeért sem volt hajlandó fölmászni; őt odalenn hagytuk a kocsiban.

Magam vezettem föl Violát a zenetanárnőhöz.

Az rögtön próbát tett vele. Előkeresett a számára egy gordonkát s leültette a hangjegytámlány mellé. Legelőbb is a kezdetleges skálatanulmányokat játszatta el vele hangjegyekből. Egy hibát sem ejtett. Azután egy nehéz szonátát tett eléje. A leány azt is végig játszotta a legnagyobb preczizióval. Utoljára fölszólította, hogy játszszon valamit könyv nélkül, valami magyar melódiát. A leány aztán elhúzta a Bihari kesergőjét, meg a «Szemembő könypatak csereg» melódiáját, de annyi érzéssel és bámulatra méltó technikával, hogy a tanárnő tapsolni kezdett neki.

– Igazán rendkivüli tehetsége van a kisasszonynak – mondá gratuláló kézszorítással fordulva hozzám. – Első rendű talentum.

– No hát! Elsőrendű talentumokat protegálni nemcsak jogunk, de kötelességünk.

Én megegyeztem a tanárnővel a leczkék díjában; holnaputántól kezdődik a rendes oktatás. Tetszik tudni, a mai és holnapi nap eltelik a szállás kereséssel.

Mert egy gordonkatanuló kisasszony számára nem olyan könnyű szállást találni a fővárosban.

Annak olyan elszigetelt lakás kell, ahol ő sem alkalmatlankodik a skála-tanulmányaival se a mellette, se a fölötte, se az alatta lakóknak; de viszont azok sem zavarják őt zongorával, énekszóval, lármás foglalkozással. Ilyen alkalmatos helyiséget csak a külvárosok valamelyikében lehetett kapni; két szoba, egy konyha, kettős kijárással. Az természetesen mind butorozatlan volt. Tehát butorokat is kellett bele szerezni egyszerüeket, de mégis elegánsakat; aztán meg konyha edényt. (Az első százast követte az ötödik, meg a hatodik.)

A leány csak egyre bámult; kiváncsi volt, de nem értett semmit. Annál szivesebben rendezkedett a nagyasszony.

Én röviden iparkodtam a helyzetemet tisztázni.

– Kedves Viola. Ez lesz önnek a szállása. A házbért kifizettem előre egész évre. Kegyed kap tőlem élelmezésre havonkint száz forintot, mind addig, amíg a művészete jövedelmezővé lesz. Abból kijöhet, még ruházatra is marad. Vettem önnek egy gordonkát, meg egy varrógépet. Azokkal fölváltva foglalkozhatik. A jó nagynéni lesz olyan kegyes, hogy felügyel kegyedre.

– Jaj, lelkemadta teremtette galambom, – szólt közbe a nagyasszony, saját térdeit ütögetve a tenyereivel. – Én bizony nem lehetek olyan kegyes, hogy itt maradjak leányőrzőnek; mert én nekem otthon gazdaságom van, amit nem hagyhatok ebadóba; nekem haza kell utaznom. Hanem van énnekem egy régi hűséges cselédem, a jó Magda; majd azt leküldöm a Violának, ő volt a dajkája kicsiny korában; ezután is hűségesen fogja őt szolgálni. Egy kicsit süket szegényke, de külömben áldott jó teremtés.

– No hát – úgy is jól lesz.

PIA FRAUS.

«Pia fraus»-nak nevezzük az olyan szelidebb fajta csalást, mely egy valakinek hasznára szolgál, anélkül, hogy más valakinek kárt okozna.

Idáig hát megvolnánk. Viola fölfedezve, Viola elhelyezve.

De mit szólnak majd ehez odahaza? A semmisítő törvényszék? A septemfœminalis tabula! Ez az igazi hétszemélyes törvényszék.

Annyi bizonyos, hogy amely napnak a reggelén én Violát bevezettem Fritillária zeneiskolájába, annak a napnak az öt órai thea-uzsonnáján ezt ki fogja hirdetni Fritillária asszony urbi et orbi.

Innen csak az egyenes út vezet ki. Még ugyanaz nap az ebédnél saját magam elmondok mindent a feleségemnek, ami igaz.

(Mindent? Te!)

No tudod, kilencz tizedrészt. Sokallod? Hát mondjunk tizenhét huszadrészt. Hát hiszen mikor egy kulánsan fizető férj a feleségének elmondja az igazat, magának is csak jár belőle provizió.

Tehát a következőket:

1. Van egy jó barátom, kinek nagy hálával tartozom.

2. Annak van egy titokban nevelt leánya, titkolt viszonynak a szülötte.

3. A leány egy jószivü nagynéne gondjai alatt nevelkedett föl.

4. A nagynéne lábai rosszak, nem járhat velük.

5. A leány életmódja biztosítva van rendes pénzügyi művelet által. A jóltevő neve eltitkolandó, állására és feleséges voltára való tekintetből.

6. A leány művészi tehetségekkel van fölruházva. Fényes jövendő várakozik reá.

7. A leány erényes, felügyelete szigoru.

8. Én bizvást apja lehetnék.

No hát olyan adat ez mind, amit el lehet hinni.

Pálma elfogadta azt en bloc, csak azt mondta, hogy szeretné azt a leányt megismerni.

Biztosítottam felőle, hogy be fogja mutatni magát, mihelyt rendben lesz.

Így aztán Pálma az öt órai theaozsonnán azzal vághatta ketté Fritillária szenzácziós hirmondását, hogy «mindent tudok, a férjem már elmondta».

Így szedik ki a kigyónak a méregfogait.

Az pedig, hogy Viola rendben lesz, azt jelentette, hogy amint a régi dajkája megérkezik s elfoglalhatja a nagynéne helyét.

Én azonnal, amint Magda (így hitták a dadát) megérkezett, hazabocsátám Baracskayné asszonyt, azzal a megvigasztalással, hogy azok a bizonyos husz forintok, melyek a biztosító társaság által eddigelé az asztalára havonkint leszámíttattak, ezentúl is meg fognak ugyanott jelenni. Fogadja el eddigi hű ápolása jutalmául. A Violának nem lesz már arra szüksége. Megértette a jó lélek s nagy könyhullatások között elbúcsúzott.

Viola pedig beszegődtette a Magdát az én segítségemmel, amire nagy szükség volt, mert a jámbor nagyot hallott. Különösen azt nem akarta meghallani, mikor Viola tíz forint havi bért kinált neki; hanem mikor én azt mondtam neki, hogy másik tizet én teszek hozzá, azt meghallotta. Meg hogy a fát, vizet a házi szolga fogja hordani a konyhára.

Az is tetszett neki, hogy egy öltözet új ruhát kapott ajándékba.

Erre a díszes jelmezre azért volt szükség, hogy a látogatás alkalmával, mint Viola kisérőnéje legyen bemutatható a feleségemnél.

Én ugyan a feleségemet eleve informáltam, hogy a kedves nagynéne lábai nem birják meg a lépcsőmászást; ő majd lenn fog maradni a hintóban az alatt, amig én Violát fölvezetem; de Pálma humanus lelkülete talált kedvezőbb megoldást. Odarendelt két hordárt egy karosszékkel a kapuhoz s mikor mi megérkeztünk a bérkocsival (a saját hintómon nem jártam Viola szállásáig), szépen kiemelték Magda asszonyt, karra véve, beleültették a zsöllyébe s így szállították föl a garádicson. Engedett magával mindent elkövetni.

A bemutatás megtörtént annak rende szerint. Pálma egyedül fogadta a látogatókat, leültette őket a karszékbe; nekem is helyet mutatott. Avval kezdődött a benevolum.

– Baracskay Viola a neve?

– A nevelőanyám után. Valósággal az anyám nevét viselem; de azt férjhezmenetelemig nem szabad használnom.

– Az atyjáról nem tud ön semmit?

– Azt tudom, hogy előkelő állásu hivatalnok és nős.

– Gondoskodtak önnek a megélhetéséről?

– Óh igen. Havonkint kapok életbiztosítási alapon száz forintot. (No, itt esett egy kis korrektura az igazságon.) – Az elég szép. Abból igen tisztességesen megélhet.

– Óh, én igen kevésből kijövök; a fölösleget félreteszem. Hogy ha itt kitanultam az iskolát, Párisba kimehessek, tovább képeztetés végett. (Második korrektura!)

Pálma intézett egynéhány kérdést Magdához is; amire azonban a tisztelt hölgy állhatatos némasággal válaszólt.

– Elégségesnek találja ön – szólt végre Pálma a leányhoz – a nagynénje felügyelését magára nézve?

– Még van azonkivül egy felügyelőm – szólt Viola, önérzetes fejfölemeléssel. A – saját ambiczióm.

– Ah! a művészi ambiczió!

– Nem csak az – folytatá a leány. – Még más ambiczió is. Nekem vágyam van társadalmi állást foglalhatni el. S ehez van jogosult reményem. Ugyanaz a jóltevő kéz, mely napi szükségeimről gondoskodott, szintén azon biztosító társaságnál huszezer forint kelengyét kötelezett le a számomra férjhezmenetelem esetére. Én tudom jól, hogy egy könnyelmü ballépéssel egy vagyont és egy társadalmi állást dobnék el magamtól. – Ez a tudat az én erényőröm.

Pálma úgy meg volt hatva ettől a szónoklattól, hogy a kezét nyujtá a leánynak, amit az háromszor megcsókolt.

Én pedig meggyőződtem felőle, hogy az én védenczem nagy szinművésznő.

Azzal Pálma elbocsátá a látogatóit, a hordárok ismét levitték karszékbe ültetve Magda asszonyt a hintóig, én odáig vezettem Violát s elbucsuzásunkkor azt sugám neki:

– Délután négy órakor meglátogatom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tehát volt már közöttünk valami közös. A közös hazugság. – Ez is egy neme a liézonnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pálma néhány nap múlva egy drága kerekes széket küldött a «nagy néni»-nek, amin az, saját kezeivel hajtva a kereket, tehetett nagyobb kirándulásokat az utczán. Eleinte Magda nem akart hozzászokni ehez a furcsa járműhöz; hanem aztán Violával addig biztattuk, míg kedvet kapot hozzá, hogy ezen járjon ki a piaczra, csirkét, uborkát bevásárolni. Annyira, hogy még az ujságba is bekerült; a «Neues Politisches Volksblatt» képben is megörökítette: «Die Haushälterin auf Rädern». Pálma büszke volt rá s eltette a lapot emlékül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Délután négy órakor elmentem Violát meglátogatni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –