Part 17

Hesperisnek a találkozása Pálmával a könyek libáczióinak volt szentelve. Zokogva borult az asszony nyakába s három verset sírt. Az egyiket bizonyosan a derék szürke emberért, a kinek soha sem kellett volna meghalni, a másikat kétségtelenül Pálmáért, hogy ilyen emberhez kellett férjhez mennie, a harmadikkal valószinüleg saját magát siratta el, a miért Nikkelhez került. – Mert hát a férfiak mind rosszak. – Ha két nő viszontlátja egymást, igazán nem is tehet egyebet, mint hogy sirjon.

– Hát mi ne sirjunk egy kicsit? dörmögé hozzám Nikkel.

– Hallottam! szólt oda a fátyol alól Hesperis, s aztán csak megtörlé a zsebkendővel orrát, szemét, – mindig a fátyol alatt.

Mikor Nikkel pajtás fedetlen fővel mutatkozott, akkor tünt csak fel a nagy változás, a min az idő (a nagy öltöztető) keresztül vitte. Szakállt nem viselt többé, csak bajuszt; a haja egyik fülétől a másikhoz volt átfésülve, hogy a fensíkot fedezze, s haj és bajusz fekete volt; holott nekem úgy tetszik, mintha a legutolsó búcsúvételünk alkalmával szőke lett volna. (Persze, Dácziában nem árulnak szőke melanogént.) Az arcza is rezes lett egy kicsit. S az egész modora valami kedélyes sunyiságot árult el, mint a ki tudja azt magáról, hogy őtet mindig szidják a háta mögött valami bűneért, a mit ő vagy elkövetett, vagy nem követett el; szemben pedig mindig vallatják érte, de a mit ő bizonyosan le fog tagadni.

A felesége nem is titulálja a barátnéi előtt máskép, mint «ez a rossz ember». Ezt neki ép úgy meg kellett szokni, mint nekem azt, hogy a feleségem úgy szólít, hogy «fiacskám».

Azonban még Hesperis hozzá sem kezdhetett, hogy oly hosszú távollét után kipanaszolja magát hajdani kebelbarátnéja előtt, a midőn az előszobában kedélyes vita hangzott fel két hölgyajakról, kiknek mindegyike áterőszakolni igyekezett az ajtónbelépés elsőbbségét a másikra. Nehéz is azt eldönteni: az egyik «diva», a másik «beata».

– Amarillis és Passiflora… Súgám én hirtelen Nikkel fülébe.

A mire ő olyan hunyász pofát csinált, mint egy ártatlan kandur, a ki még soha madarat el nem fogott.

Csakugyan Amarillisnek kellett elébb belépni.

Mikor Nikkel pajtást meglátta, egyszerre összehúzta a szemeit laposra, mintha csak apródonkint akarná átereszteni az alakját emlékezete retinájára. (Ez a másik!)

Egészen ellenkező hatása volt Nikkel meglátásának a második hölgyre. Passiflora szeme szája tágult, s egy pillanatig az az ötlet volt olvasható az arczán, hogy az ajtóból visszaforduljon, elszaladjon, itt hagyjon konczertet, jótékony nőket, s meg se álljon Amerikáig.

Hogy ezt Hesperis szemei ott a fátyol alatt észre ne vették volna, alig hihető.

Én azonban siettem (váltóőri ügyességgel) a vasuti összeütközést elhárítani, azzal, hogy odavetettem magamat a sinekre, s tárt karokkal fogtam el egyszerre, mind a két delnőt.

– Diadal, hölgyeim! Jegyeink az utolsóig mind elkeltek. Az utczákon ázsióval kinálják az elővásárlók!

– No, no, fiacskám! – szólt közbe a feleségem. – Engedd meg, hogy hadd mutassam be elébb a hölgyeket egymásnak.

S azzal megnevezte őket fejenkint, mire azok kezet nyujtottak egymásnak előirt mosolygással. Hesperis és Passiflora még újak voltak egymásnak: Nikkel pajtásnak pedig valóságos «új kapu» volt az Adelphe Philine fejedelemasszony czím, a mi alatt Amarillist viszontlátta.

A két utóbb érkezett hölgynek valami rövid közlendője volt Pálmával, félsuttogás mellett. Nikkel a tükör felé fordult s bajuszát igazgatta. Hesperis odalépett hozzám s egyet csipett a karomon, odasúgva:

– No ha maga így tud hazudni egyszerre két hölgynek…

– Hogy tud még akkor háromnak!

Amarillis meg akarta mutatni, hogy ő itt is ura a helyzetnek. Maga jött oda Nikkelhez, őt megszólítani.

– Hiszen mi már találkoztunk az életben.

– Igen, a klasszikus görög földön! a Pieridák berkében.

A bordóvörös fátyol csak úgy libegett Hesperis kalapján e szóváltásra.

Siettem interveniálni.

– Jer velem, pajtás, a szobámba, – mondék Nikkelnek, azon törekedve, hogy őt valahogy kihúzhassam a karjánál fogva a tükör és Amarillis közül, a hová be volt szorítva. Te szeretted a régi pénzeket: énnekem igen szép gyűjteményem van.

Amarillis rám nézett.

– Úgy? Nem is tudtam, hogy ön oly szenvedélyes régipénzgyűjtő!

(Nem is voltam én az; hanem azért ritka szép nummismatikai múzeumom volt, a mit a megboldogult elődöm gyűjtött össze).

– S ön is úgy szereti az antikokat? – kérdé Amarillis Nikkeltől.

– Imádom.

– Akkor ebben a szalonban is találhat eleget. A mit itt lát, az mind antik.

(A feleségemnek ez volt a főszenvedélye: butorokban, képekben, porczellánokban: vieux Sèvres, alt Wien, vieux Saxe, old-Chine, Szaczúma japán).

Nikkel bámulva nézegetett széjjel s elragadtatással mondá:

– Nagyszerű! Pompás! Csupa antik. (S az alatt hol az egyik, hol a másik hölgyre tekintett.) S milyen jól vannak konzerválva!

Amarillis baziliskus-szemeket vetett rám. (Hiszen nem én, hanem a Nikkel!) – (De csak nekem kell ezért majd meglakolnom.)

– No, ha ön olyan nagy kedvelője a régi pénzeknek, én majd rávezetem önt egy olyan kútforrásra, a hol ön a legritkább példányokat kaphatja.

– Háládatos leszek érte.

… Hej de jól éreztük magunkat Nikkel pajtással, mikor ebből a tündérbarlangból az én pipázómba átszabadulhattunk.

– Te pajtás! – könyörgött Nikkel, – az Isten szerelméért, el ne mondd a feleségemnek, hogy én Passiflorát ismerem valamiképen.

Nagyot kaczagtam rajta.

– Féltékeny a feleséged?

– De még mennyire! Azzal fenyeget, hogy ha én őt megcsalom: bizony levágja álmomban az orromat. Már pedig nem szeretnék ezüst orral sétálni a világban, mint a «Georgiai nők» férjei az operettben.

– De hát nem is csalod meg?

– Tudod, pajtás, a szerzetesek által letett «votum castitatis»-ban is ott van a mentő «quantum possum» (a mennyire tehetem) formula.

Az inas jött be.

Nagyságos Nikkel úrnak adta át a feleségem meghivását a mai ebédre. A nagyságos asszony addig is itt marad.

Itt marad?

Akkor azután is itt marad.

Ő lesz az ötödik!

Uram segíts! Ki van még hátra?

Én ezt az ebédet négy hajdani lángom világítása mellett költöttem el; az ötödik lángomnál főtt az ebéd.

Ezt nem csinálja utánam Edison!

HERR VON ENTENFUSZ.

Ebédről beszélek; pedig hát az a mai napról kimaradt.

Ma dezsönéroztunk. Így volt a muszáj.

A művésznőre való tekintetből kellett ezt a franczia étkező szokást elfogadnunk. Föllépésük napján a művésznők nem ebédelnek. Korán egy dezsőné, előadás után aztán majd lesz egy banket a művésznő tiszteletére, ez aztán nagyszerű lesz!

A villásreggelihez be kellett még várnunk mosziő Antanfüt. Ez volt a diva imprezáriója. Imprezárió nélkül a divák nem utaznak.

A nevét többször hallottam már emlegetni az asszonyoktól: «itt volt mosziő Antanfü»; de az ortografiájával csak akkor ismerkedtem meg, mikor a névjegyén leirva olvashattam: «Alfred Entenfusz».

Impertinens kis németbe ójtott franczia volt. Mindig kalatyolt, senkit szóhoz nem hagyott jutni. Elmondta egy szusz alatt, hogy ma délelőtt milyen óriási munkát végzett: tizenkét hirlap szerkesztőségeit szaladgálta be, kellő informácziókat hagyva hátra; egyebekről is gondoskodott, a mi ilyen barbár országban nehezen megy; másutt ez mind magától kinálkozik.

Ez alkalommal az ebédnél a hölgyek letevén a kalapokat, Hesperist is láthattam fátyol nélkül. Bizony nagyon megsoványkodott a jó teremtés. S a sovány nőknél a féltékenység a nyak-inak merevségében nyilatkozik.

Ej haj!… de kár megvénülni.

… Denique az esteli konczert fényesen sikerült. A vigadó megtelt. Jelen voltak a főváros celebritásai. Ott volt Rózsavölgyi és Társa is. A fiatalság kitett magáért; volt taps és eléhivás elég; kivált midőn a diva a cavatinák után rágyujtott egy magyar népdalra: «Ugyan édes komám asszony, Mért kend olyan sovány asszony? Hogy tudott így elfogyni? Lám én milyen kövér vagyok, Mint a háj, majd elolvadok, Ebben a nagy melegben». – Ezzel a magyarok tökéletesen le voltak főzve.

Kapott a diva nagyszámu bukétokat és koszorukat és azután egy lantot csupa kaméliákból, azután meg egy virágkosarat rózsákból, meg egy életnagyságú hattyut csupa tubarózsából kiformálva; végül egy diadalszekeret, mely elé fehér galambok voltak fogva. A bámuló közönség közt az a hírszellő járt, hogy mindezen nagyszerű ajándékokról egy titokban maradni kivánó mæcenás gondoskodott. (Nem mertem a tükör felé fordulni, nehogy föl találjam fedezni ezt a rejtőzni kivánó anonimust.)

Annyi igaz, hogy én adtam – a feleségem kezébe – a diva által igényelt fölléptidijat: egy lepedőt.[7]

A nagy bankett alatt, a diva toasztjaira szolgáló pezsgőt is én tartottam szerencsémnek kifizethetni.

Mondtam is a feleségemnek – másnap, – hogy remélem, a diva meg van elégedve az eredménynyel.

Pálma a vállát vonogatta.

– Alig maradt neki valami belőle.

– Az ezer forint föllépti-dijból?

– Az imprezárió annyi mindent fölszámított neki.

– Ugyan miket?

– Hát a sok reklám; azok a virágok, hattyuk, lantok, virágkosarak, azokat mind Bécsből hozták. Azután az itteni hirlapok, a reczenziók, mind véres nagy pénzbe kerültek.

De már erre a szóra bennem is lobbot vetett a nemzeti büszkeség.

– De már akkor szemtelenül hazudott az a svihák imprezárió. Magyar kritikust még nem vesztegettek meg soha. Ebben a mi hirlapirodalmunk még szűz!

– Mosziő Antanfű azt mondta. A számlát is megmutatta Angiolinának.

– Dobja a szeme közé a számlát a ficzkónak, magát meg dobja ki az ajtón.

– Hiszen ő maga is szeretne már tőle megszabadulni, de nem bir.

– No hát majd megszabadítom én a divát mosziő Kacsalábtól.

Könnyű volt azt elkövetnem.

Az irodám fiatal személyzete között mindig szokott lenni egy-két poéta. Nem, mintha az én hivatalomnak lett volna szüksége a poétákra, hanem inkább, mert a poétáknak volt szükségük az én hivatalomra.

Hát biz a versírásból nehéz megélni a fiatal, kezdő tehetségnek; kapóra jön mellé egy kis biztos alkalmazás valami fővárosi intézet irodájában. Csaknem minden hitelintézetnek, biztosítónak, iparvállalatnak van egy poétája, «levelező» czím alatt, a ki délig korrespondencziákat üt nyélbe, délután meg verset, humoreszket, szinbirálatot cselekszik.

Nálam épen volt kettő.

– No ti derék gavallérok vagytok! – ezzel a szóval ronték az irodába – ti pesti hirlapirók! Hát mikor egy ilyen czelebritás, egy honunk szülötte csillag a művészet egén leszáll a hazai földre, ti azt levetkőztetitek ad peram et saccum.

– Ki meri azt mondani? – kiáltott egyszerre az én két poétám, leugorva a levelezői srófos székről.

– Hát maga mosziő Antanfü. Ő maga!

Erre az én két poétám otthagyott kopirtintát, hektográfot, szandarakát; ugrott a kalapjáért, futott ki az irodából.

Két óra alatt föllármáztak minden szerkesztőséget.

Két óra mulva hétrendbeli párbajra kihivás volt Entenfusz tisztelt barátomnak az asztalán, a becsületükben megsértett fővárosi hirlaptudósítók részéről.

Entenfusz úr természetesen egyet sem fogadott el. Erre aztán a fölingerelt múzsafiak galléron ragadták, odaczepelték Angiolina d’Istria asszonyság szine elé, s ott kellett neki, tanuk jelenlétében, polgári becsületére bevallani, hogy ő tőle magyar és német-magyar budapesti hirlapiró se forintokban, se frankokban, se dollárokban, se márkákban, se rubelekben, se sterlingekben, se lirákban, se drachmákban egyetlen egy piczulát sem kapott, s az egész elszámolása falzum! S ennek a korolláriumául kényszerítették a művésznőtől e hamis czimen elharácsolt összeg azonnali leszámítolására. Végül pedig vitték a vasutra, s a melyik vonat legelőbb indult, arra felültették s ellódították innen Tarnopolba, vagy hová?

No ettől az imprezáriótól hát alaposan megszabadítottam a divát.

De vajjon nem volt-e neki egyebe is, mint imprezáriója?

Hüh, teringettét! Erre nem gondoltam.

Csak a fait accompli után kezdtem hátratekintgetni, hogy mi volt ez?

Hisz én most megint valami nagy bolondságot míveltem.

Hát minek volt nekem beleavatkoznom egy világhirű vándor-primadonna, meg az imprezáriója ügyébe? Mi közöm nekem ahoz, hogy ők hogyan osztoznak meg a zsákmányukon?

Hogy azt a föllépési dijat én magam spendiroztam? Hát mi gondom nekem arra a pénzre, a mit már kidobtam az ablakon?

Hogy nem tűrhettem el a magyar hirlapirók rágalmaztatását?

Ez is bolondság! Hát mi jót teszek én a magyar hirlapirókkal azáltal, hogy elhiresztelem róluk: milyen megvesztegethetetlenek? Hogy a dicséretet ingyen osztogatják? Ád valaki a magyar hirlapirónak egy új kalapot – azért, hogy ő olyan becsületes?

De a legnagyobb bolondság volt tőlem ennél a beavatkozásnál az a ferde helyzet, a mibe saját magam kerültem Passiflorával szemben.

Ez a drága hölgy most szentül azt hiszi, hogy én a Cicisbeoját azért ugrattam el mellőle, mert féltékeny voltam rá. A tizenhat év előtt kialudt láng újra föllobbanását látja benne.

Ezt a meggyőződését észrevehető módon engedi sejtetni velem.

A jótékony hangverseny után semmi előkészületet nem tesz a továbbutazásra, nagyon jól érzi magát a házunknál, derült kedve van, az egész társaságot elmulattatja. Maga kinálkozik közreműködéssel jótékonyczélú hangversenyekben – minden föllépti díj nélkül. Egyszerre meglepte a honleányi érzület. Szépnek találja a fővárost, kedvesnek a közönséget, érdekli a nemzeti politika.

Már látom: ez nekem itt marad a nyakamon.

El voltam szánva, hogy védelmezni fogom magamat.

Nagyon sok dolgom lett egyszerre a házon kivül, alig találkoztam naphosszant az asszonyokkal. Az a sok gyűlés!

Egyszer mégis sarokba szorított az Amarillis.

– Megálljon csak! Ne szaladjon még el az asztaltól. Ön jó lábon áll a nemzeti szinház intendánsával, ugy-e?

Aha! Kezdődik már.

Parirozni akartam a prim-vágást egy fintával.

– Az az, hogy én a magam lábán jól állok; de az intendáns biczczent.

– No no, uram! Ne utazzék ön kalauerekben; mert ott nagy konkurrencziát talál maga előtt. Önnek nagy befolyása van a szinházi igazgatóságra.

– Abból áll a befolyásom, hogy első emeleti páholyt tartok s a bérletszüneteket is megváltom.

– Ön mindennap találkozik az intendánssal.

– A pikétasztalnál. Csak krajczárba pointjét. Hol ő nyer, hol én; nem tartozunk egymásnak.

– Ön előhozhatná neki egyszer Angiolina ügyét.

– Ügyét? Hát van neki valami ügye?

– No igen. Elhatározta, hogy művészi tehetségeit ismét hazájának fogja szentelni.

– Az nagyon szép tőle.

– Hisz ön ismeri Angiolina tehetségét.

– No de mennyire.

– Milyen regiszter! Milyen iskola! Mekkora repertoár! Milyen trillák! És aztán az a művészi játék!

– Ez mind köztudomású dolog.

– Ilyen tehetséget kár volna elszalasztani.

– Kétségtelen.

– No hát fog ön szólni az intendánsnak Angiolina érdekében?

– Nem én.

Amarillis fölnézett a magasba, aztán az asztal alá, meg két oldalt, mintha keresné azt, aki így szólt:

– Ön mondta ezt?

– Saját szájammal.

– Hogy ön Angiolinát nem fogja ajánlani az intendánsnak.

– Tudja, szent barátném, én szivesen előmozdítom az ajánlásommal bármely fiatal tehetségnek a pályafutása kezdetét, protegálom is, amíg a siker stádiumába el nem jut; de bevégzett művésznők szenzálja nem akarok lenni; ha a hazai operához akar szerződni a diva, ezt végezze a karmesterek útján. Ebbe én nem avatkozom.

Ezzel a szóval úgy megharagítottam Amarillist, hogy Adelphe Philine fátyolába burkolta az arczát és ott hagyott.

De hát Adelphe Philine is mit avatkozik profán dolgokba, mint a szinház?

Ez órától fogva azután Passiflora is olyan képet csinált, mikor eléje kerültem, mintha ő is apáczafejedelemasszony volna.

De a többi asszonyok is mind éreztették velem a szolidarításukat. Még a feleségem is. Valóságos hideg sugárzott ki belőle. Betegséget szimulált.

Hát ti engemet boycottirozni akartok.

No megálljatok!

Azt tettem, hogy hivatalos kiküldetést adattam magamnak – Amszterdámba.

«Másutt is Edison napja süt!»

Ezt ugyan Shakespeare idejében úgy mondták, hogy «másutt is Isten napja süt!»

De hiszen a bölcs Ben Akiba sem mondta volna, hogy «semmi új sincs a nap alatt», ha ismerte volna a «villanyos napot». Az alatt még sok új dolog terem.

Először utaztam egyedül, amióta feleséges vagyok.

De azért ennek ne szenteljünk új fejezetet.

Szégyenszemmel vallom meg: kaptam rajta, hogy a feleségem gyöngélkedik.

Meg is vert érte az Isten!

Az útban olyan grippét szereztem magamnak, hogy amint haza kerültem, rögtön ágynak estem; három hétig meg nem szabadultam ettől az akczióképes nyavalyától, amelyben az embernek az összes életczélja az orrában összpontosul, annak van alárendelve minden egyéb életműszere. Gyomor, tüdő, szív, mind azt lesi, hogy mit mond hozzá ő nagysága: az orr? Az ember mindig alhatnék és soha sem tud aludni s úgy szeretné a fejét valakivel elcserélni.

A feleségem nagyszerű volt az ápolásban. De a többi hölgyek is hűségesen segítettek neki. Vagy az egyik vagy a másik ült az ágyam mellett. Mindegyik más meg másféle gyógykezelést kisértett meg rajtam. Ahol fájt, ott megmassziroztak, sósborszeszszel bedörzsöltek; a fülem dombjára spanyollégy flastromot ragasztottak; az egész idő alatt ujságot nem olvashattam, mert a szemem fájt a világosságtól; csak az asszonyi mendemondákból éltem. Különben sem értettem volna belőle semmit. Buta voltam. Az eszem pauzált. Azt tudtam, hogy «hatan» vannak. De akárhogy számláltam, nem tudtam reggeltől estig többet összehozni ötnél. Sorba szedtem a neveiket: «Pálma, Amarillis, Iringo, Fritillária, Hesperis». Ki lehet a hatodik, aki nincs itt? S miért nincs itt? Nem birtam kiokoskodni.

Egyszer aztán a grippének is csak vége szakadt, a gyógyulás abban jelentkezett, hogy megkivántam az ujságolvasást. Kezembe adták a Vasárnapi Ujságot (ezt az én kedvencz lapomat, aminek minden évfolyama itt áll bekötve a könyvtáramban!) Hát amint fölnyitom, mit látnak benne a szemeim? Passiflora arczképét egész féloldalon.

«Passiflora»! Ez a hatodik ni! Most már eszembe jutott a neve.

A kép alá ugyan «Angiolina D’Istria» volt jegyezve.

Most már aztán arra is rájöttem, hogy miért nem látogatott meg a betegségem alatt, ahogy a többi jó lelkek?

Azért, mert haragszik rám.

Haragszik rám, mert nem ajánlottam az intendánsnak a szerződtetését.

Amint azonban a képhez csatolt életirását olvasni kezdtem, mindjárt az elején ezen örvendetes hirrel találkoztam: «Angiolina D’Istria» világszerte ismert művésznőt sikerült az intendaturának a magyar dalszinház számára előnyös föltételek mellett szerződtetni.

No hát! Megvan! Szivem, mi kell még?

Épen Amarillis volt a virrasztóm.

Mutattam neki a képet, nagy diadalommal.

Nem volt tőle meglepetve.

– No hát Angiolina D’Istria szerződtetve van az itteni operában.

– Igen, – mondá nagyon fanyar képpel.

– A saját tehetségeiért, az én ajánlgatásom nélkül.

– Az ám.

– Akkor hát nincs neki oka többé rám neheztelni.

– De nagy oka van. Mert ha ön puszirozta volna a szerződtetését az intendánsnál, akkor az intendáns fogadta volna el az Angiolina föltételeit: héthavi szereplés, háromhavi szabadság, négy föllépés havonkint, azontul külön föllépti díj, tizezer forint gázsi, – míg ellenben az ön segítsége elmaradván, Angiolina volt kénytelen elfogadni az intendáns föltételeit: kilencz havi szereplés, egyhavi szabadság, nyolcz fellépés havonkint, négyezer forint gázsi, annak is fele játékdíj, ami levonatik, ha a föllépés az ő hibájából elmarad. – Hát ez a külömbség a dologban, uram. Érti ön?

Hogyne érteném? Tehát nekem kellett volna az archimedesi csavarnak lennem, aki az intendánst rákényszeríti az előnyösebb szerződésre.

És ezt Amarillis egészen összeférhetőnek tartotta az ethikával. Épen úgy, mint szent Krispin a lopott bőrből csizmavarrást mezítlábas emberek számára.

Azt már most a grippés fejemmel is megértettem, hogy emiatt bizony Passiflorának van oka rám neheztelni.

De annak az okát nem birtam kitalálni, hogy miért fogadott el egy világhirü művésznő, aki egy hangversenyi föllépteért ezer forintot kap, egy négyezer forintos szerződést háromnegyedévre? Ez még sublimior mathesis volt az én beteg agyamnak.

Pár nap mulva aztán, hogy a fejem is tisztább lett, napilapokat is kezdtem olvasgatni, rábukkantam a szinházi kritikák rovatában a tudósításokra, melyek Angiolina D’Istria első szinpadi fölléptére vonatkoznak. Hát biz ezek nagyon langymelegek voltak. Nem olyan tüzesek, mint a konczertreferádák.

Még megjegyzéseket is tettek holmi elkopott középhangokról. Nem volt már itt mosziö Antanfü, a ki szuggrálja a lelkesedést.

Hogy azt elugrattam a művésznőtől, az már csakugyan az én bűnöm.

De még nagyobb az, hogy Entenfusz úr hivatala ekként vakancziába kerülvén, azt nem siettem betölteni.

Ez a mea maxima culpa.

… Amíg a grippém tartott, a sok konfuzus álom között azok a vizióim is voltak, hogy én vagyok az Entenfusz. De megizzadtam bele!

Soha többet, csak most kigyógyuljak valahogy!

… Aztán utoljára mégis csak meglátogatott Passiflora, s úgy tett, mintha nagyon örülne a fölgyógyulásomnak.

Vajjon mit forralhat ellenem?

NACHTIGALLNÉ ASSZONY.

Régóta hallottam én ezt a nevet emlegetni a házunknál, de nem sokat ügyeltem rá.

Gyakran, mikor egyedül voltunk a feleségemmel, jött az inas, vagy a szobaleány jelenteni.

– A Nachtigallné van itt.

– Vezesd az öltözőmbe.

Néha az is megtörtént, hogy a feleségem ilyenkor távoztában azzal vett búcsút tőlem, hogy «adj egy ötvenest: majd elsőben beszámoljuk». Amiből azt sejthettem, hogy Nachtigallné asszony is egyike azoknak a házi szellemeknek, akik nélkül a feleségem nem tud meglenni.

Pálma soha sem vásárolt semmit a boltokból, mindent a házalók útján szerzett be. Az igaz, hogy olyan szenvedélyei voltak, amiket a boltosok nem tudtak volna kielégíteni. Mindenben az antikot kereste. Még az öltözeteinek a kelméi is vagy a renaissance, vagy legalább a directoire korból valók voltak. Hát én ebbe nem szóltam bele; nem értettem hozzá. Az antik históriák nekem magamnak is tetszenek. Például a tajtékpipák. Egy Apafi fejedelem korabeli buzogányért is képes vagyok áldozatot hozni; kiváltképen, ha még az azzal kiporolandó selyemtóga is kapható volna, (a benne levő fürmenderrel együtt).

Hát mikor már annyira helyreépültem a bajomból, hogy a fekete kávét a karosszékben költhettem el, a nőm segédkezése mellett: jön az inas jelenteni a Nachtigallnét. A feleségem azt mondja neki: vezesse ide, ezúttal az uramnak hoz valamit. Nekem megsugta: «igazi Attila aranypénzeket».

Igazi Attila aranypénzeket! Ez nagyszerű!

Lábbadozó betegeknek így szoktak kedélyemelő meglepetéseket szerezni.

Hol van az a Nachtigallné azokkal az Attila aranyakkal?

Az Attila aranyak azonban korántsem leptek meg annyira, mint maga a velük kereskedő Nachtigallné.

Hisz ez is egy antik.

– Nini! Hát maga az Mirrha!

A Nachtigallné az én königgraeczi zsidóleány ideálom volt.

Pálma erről sem tudott semmit.

Azzal odaültette közénk a házalónét s elmondatta vele az élettörténetét, amiből én is értesültem Mirrha sorsfordulatairól. Ő férjhez ment egy börzeágenshez, a férje elköltözött Amerikába, az atyja meghalt; az antikvárüzlet ő rá maradt, a miből ő nagynehezen tudott megélni, míg végre a mennyei gondviselés eléje hozta ezt a boldogtalanok őrző angyalát, az áldott Adelphe Philine fejedelemasszonyt, aki őt rábeszélte, hogy tegye át az egész antikvár-üzletét Budapestre; azóta igen jól mennek a dolgai.

Ebből aztán megtudtam, hogy még Mirrhát is Amarillis vezette a nyomomba. No most már együtt vannak mind a hatan!

BARACSKAINÉ ASSZONYSÁG.

Még eddig semmi baj sincs.

Hát mi kárt tehetnek mind a hatan?

A multakra senki sem féltékeny.

Azaz, hogy nem jól mondtam, hogy senki sem; csak az én feleségem az, aki nem féltékeny.

Bizonyosan informálva van már. Mert, hogy amit hat asszony tud egy férjről, azt a hetedik, a feleség meg ne tudja, az ellenkezik az akusztika törvényeivel.

Ő nem csinál belőle semmit; összegyüjti őket maga körül, traktálja, ozsonnáztatja őket, a szakácsnét ajándékkal tartja, a zsidóasszonytól vásárol, a többiek kedvéért zsur fikszeket ád; nekem csak a férfiakról kell gondoskodnom, asszony van elég.