Part 16

Hogy pedig a jellemét mindjárt egy nagy vonással vázoljam, azon kezdem, hogy Pálma a megboldogult férje után örökölt tetemes életbiztosítási összeget egy emberbaráti intézmény alapjául szentelte. A nyilvánosság nem beszél róla, mert titokban működik. Az a föladata, hogy a rejtőző nyomort enyhítse, fölkeresse azt az inséget, mely nem jön ki az utczára; hajdan boldog élethez szokott családfők, akik most a napszámbajárás és öngyilkosság között válogatnak; szép leányok, kik a válaszúton állanak, ahol az éhhalál és a bűn ösvényei keresztezik egymást ezeknek utána járni, sorsukat kipuhatolni, azután kiokoskodni, hogy miféle munkakör, foglalatosság által lehetne számukra állandó jólétet eszközölni. Ez egy igen szép intézmény, magam is működő tagja vagyok.

De azt is el kell ismernem, hogy a siker oroszlánrésze soror Amarillist illeti meg. Ő volt ennek az intézménynek az igazgatónője. Kifáradhatatlan buzgalom, éleslátó itélőtehetség, lelkiismeretes pontosság. Ő volt valóban a pedanteria istenasszonya.

(Ennek van ám tokája, de azt én csak most vettem észre. Ki gondolna az ő világi állásában a tokára?)

No de amellett aztán, hogy a nőm ideje egy részét az emberiség javára szentelte, a többi része mind az én boldogságomnak tökéletes kimodellirozására volt fordítva.

«A szerelem mindent pótol!» azt mondja Petőfi és nekünk volt mindenünk, s még azon fölül «ez» is. Csakhogy ebben is hygieniai szempontok uralkodtak. Nem tudom, Pálma Platot olvasta-e, vagy Gibbonból Zenobia és Odenatus történetét, de annyi bizonyos, hogy a bittsei várban Thurzó püspök nászfülkéjének homlokára vésett aranybetüs mondatok senkire úgy rá nem illettek, mint mi ránk.

És aztán, ami a boldog házaséletnek a fundamentuma: a konyha! Ebben az én feleségem felülmulhatatlan. Mindig azt kereste, hogy mik a kedvencz ételeim; azoknak a készítésmódját maga tanította be a szakácsnénak. Te bizonyosan tudod apprecziálni, hogy mi az? Az a riskása leves lúdaprólékkal, az a bableves disznókörömmel, azok a tüdőstáskás levesek, gulyás levesek; aztán azok a pörkölt malaczok tarhonyával, zöld paprikával; azok a kolozsvári töltött káposzták; azok a tárkonyos bárányok; azok a spékelt vesepecsenyék, a vadak mindenféle nemei, meg azok a drága dorongos fánkok, farsangi fánkok, barátfülek; bőjtösnapokon a ráklevesek, halászlevek, töltött csigák, irósvajas túrós csuszák. Aztán, amit csak a föld megterem ritkaságképen, az a csemege mind oda lett hordva az én asztalomra: az erdélyi baraboly, a lengyelországi rizikegomba, spárga az esztendő minden szakaszában, végre a gyümölcsök, befőttek és liktáriumok sokasága. Fekete kávét pedig úgy nem tud a világon senki főzni, mint az én feleségem.

Mondanom sem kell, hogy Amarillis mindennapos vendég volt az ebédünknél. Délelőtt konferencziáztak a feleségemmel s aztán ott marasztották.

Egyszer azt találtam mondani az ebédnél:

– No már így a kinai császár sem él, mint én.

– Pedig annak az asztalára bizonyosan a legjavát válogatják a mopszli-pecsenyének – mondá Amarillis, emlékünkbe idézve azt a jól ismert adomát, melyben a kinai császár díszlakomáját élvező angol nagykövet, az aranytálon fölhozott pecsenyére mutatva, azt kérdi a császártól: «Miau, Miau?» – «Nó, felel a császár: bau bau».

Azután azt a kérdést intézte hozzám:

– Hát vallja meg ön, van-e a kerek földön még valami kedvencz étel, amit ön nagyon szeret s amit még Pálma az ön kedvéért meg ne csináltatott volna?

– Igen is, van – feleltem én. – A ráczpite.

Ennek csakugyan soha a nevét sem hallotta a feleségem.

A RÁCZ-PITE.

(De most már csakugyan az asztalhoz csapod a tolladat; ki fog regényt irni a rácz-pitéről? Jól van no, öreg; adjunk neki más czimet, törüld ki a föntebbit. Jó lesz ez: «Amit Amarillis főzött?» No hát beszéljünk Amarillisról).

Az már való szent igaz, hogy az a czirkuszi bűvész, aki azt produkálja, hogy a nagy boa konstriktort a dereka, meg a nyaka körül tekergeti, minden nap azt koczkáztatva, hogy ha egyszer az a nagy szörnyeteg megharagszik, egyetlen szorításával kiszoríthatja belőle a lelket, hát az nem követ el akkora vakmerőséget, mint mikor én Amarillist otthonossá tettem a házamnál.

Felejtheti ez el valaha, hogy mit tettem vele? Nekem ifjukori pajkosság volt az, de neki az egész életét megfordította. Kiszakította az ő csillagát a zodiakusból, s kilódította üstökös csillagnak a nagy világürbe. Én miattam lett belőle apácza. Vajjon az apáczák nem ismernek boszúállást? vajjon az aszkezis, mely a teremtő szenvedélyeket eloltja, a romboló indulatokat is el tudja-e oltani? Az ő egész élete egy végig árkolt egyenes út, melyen nincs kitérés, nincs megpihenés, a végén egy kereszt.

Nincs zárdába csukva, szabadon jár-kel a világban; annál rosszabb reá nézve; látja az örvendezőket – és kerüli. Látja, hogy pompázik a nővilág; minden évben új divat, csak az övé nem, az apácza kantus.

És ez minden nap lát engem, beszél hozzám s magában átkozza azt az órát, melyben nekem görög betűk kimondását tanította.

És nap-nap után kell neki látni, hallani! hogy én milyen boldog vagyok. Mert ámbátor jóizlésű ember nem szokta a mások jelenlétében családi gyöngédségeit kimutatni, de hallhatja a feleségemtől minden nap, hogy mennyire szeret – ez hagyján! – de hogy mennyire becsül! A férjek mintaképének tart. De elmondja neki ezt a terített asztal; elmondja a velős koncz, milyen nagyra van velem a feleség. Hja bizony, a velős koncz, és hozzá a pirított kenyér; ezt csak olyan férjek kapnak, akik rá szolgálnak s ha még hozzá az asszony egy kis gyönge hagymát is nyújt mellé! Hány asszony van a világon, aki ezt megcselekszi? Az a zöld hagyma a hitvesi törhetlen hűségnek a szimboluma!

Az után a multkori ebéd után, amint beakartam nyitni a feleségem szobájába, rám kiáltottak belülről, hogy «nem szabad».

Ahán! Fontos tanácskozmányok folynak Pálma és Amarillis között.

Valami egy hét mulva aztán egyszer csak föltesz a fölszolgáló inas az asztalra egy teletetéz tál – ráczpitét.

Ime, itt van!

Ami eddig a boldogságomból hiányzott, az is megkerült.

Pálma diadalmasan kaczagott.

Én – in medias res – hozzá láttam. Épen olyan volt, mint amilyen az emlékemben meg van örökítve. Az az íz, az a zamat, az az illat, az a ropogós, foszlós rétegesség. Ez az! Ez az igazi rácz-pite.

– Új szakácsnét fogadtam! – mondá a feleségem.

– Híja be azt a szakácsnét! – mondám az inasnak, – meg kell őt ünnepélyesen dicsérnem.

Percz múlva visszajött az inas, kezénél húzva a szakácsnét.

De az utolsó falat majd a torkomon akadt.

Az a rácz-pitékben remeklő szakácsné nem volt más, mint Iringó.

Iringó volt biz az! de nem az én hajdani Iringóm. Hanem az, amelyiket a szél, tövéről letépve, végigszekereztet az aszú fenyéren.

Amióta nem láttam, kész vén asszony lett belőle. Arczbőre megbarnult; szemei mély ólomkarikákba sülyedtek; szemöldökei erősen előrenőttek, s az ajkán olyan csinos kis bajusz ékeskedett, amely becsületére vált volna akármelyik egyéves önkénytesnek. Én bizony, ha véletlenül találkozom vele az utczán, rá nem ismerek.

De annál jobban rám ismert az Iringó. Sírt és nevetett a jó teremtés, mikor meglátott; odarohant hozzám, elkapta a kezemet, összecsókolta, drága uracskájának nevezett, áldotta a védszentjét, hogy ismét hozzám vezérelte, akinél jobb ura nem volt, amikor még csak kis gazdája voltam.

Mikor nevetett, akkor még csunyább volt: feketék voltak a fogai.

Szerencsémre nagyon keveset tudott magyarul. Soha sem voltam chauvinista, beszéltem a szeretőimnek a nyelvén s nem iparkodtam őket nemzetem számára elhódítani.

De annál inkább értette a rácz nyelvet Amarillis.

Mikor eltolmácsolta Pálmának a hallottakat, a feleségem nyájas leereszkedéssel kinálta meg Iringót, hogy üljön le közénk egy székre, húzza a széket az asztalhoz; az nagyon kedves meglepetés, hogy ő már volt egyszer a mi házunknál.

– A kalugyerénél… szóltam közbe.

És aztán elmondatta vele az élete történetét. Iringónak volt annyi esze, hogy onnan kezdte, amidőn már férjhez ment, én pedig elhagytam a nagybátyai házat; az ura részeges, kártyás volt, mindenét elitta, elvesztegette, utoljára részeg fővel belefulladt az alibunári kokojszásba; a hitelezők elkótyavetyélték a házát; Iringó kénytelen volt szolgálatba állani. De hát jót tett vele a csodatevő szent Szűz, mert idevezérelte az áldott soror Amarillis közelébe, aki őt aztán ide beszerezte, ahonnan ő halála napjáig meg nem fog válni; lesz olyan hűséges szakácsnéja, gazdasszonya, ápolója az ő hajdani kis gazdájának, amilyen volt az anyja a nagybátyámnak, a kalugyernek.

Az én feleségem ezen a csodálatos intézkedésén a gondviselésnek egészen el volt érzékenyülve; biztosította Iringót afelől, hogy az ő házánál holtig elmaradhat, eltört edényeket soha be nem számítanak neki, s a havi bére öt forinttal megjavíttatik.

Én pedig megtudtam, hogy Amarillis volt az a kegyes, aki ezt az én hajdani szívlángomat fölkutatta és a háztartásomhoz annektálta.

Már most vannak ketten, akik rólam tanúbizonyságot tesznek.

Azzal ugyan meg voltam nyugtatva, hogy a feleségem össze nem ül cselédekkel pletykázni; de ellenben bizonyosra vehettem, hogy Amarillis kigyóntatja Iringóval a csiklandósabb tartalmú részleteket. Azokat a menyasszonyhazavivő czipőket! És a többi…

Nos aztán? Ha megtudja is mindezt a feleségem?

Nagyot fog rajta nevetni, s azt fogja rá mondani, amit mondanak ilyenkor a magyar asszonyok:

«_Elvágta, ameddig megsült._»

MARCHESA VIOLETTA DI GAMBA.

Egy napon a feleségem egy folyamodást hozott be hozzám azzal az utasítással, hogy ezt személyesen kell átadnom a kultuszminiszternek. Magával hozta asszisztencziának Amarillist.

Ez volt az én hivatalom. Folyamodásokat közvetíteni minisztereknél, bankoknál, vasutaknál, igazgatóknál; néha sikere is volt; többször pórul jártam vele, azért csak megtettem.

A kezembe adott folyamodás (olasz nyelven) a kultuszminiszterhez volt intézve s abban Marchesa Violetta di Gamba kér engedélyt a magyar fővárosban általa berendezendő nyilvános jellegű magán-zeneiskolához leányok számára.

– De kedvesem, én nem ismerem marchesa Violetta di Gambát, se híréből, se személyesen.

– Amarillis ismeri.

– Ön ismeri? De hát ért ön valamit a zenéhez?

– Hogyne?

– Ugyan mikor szerezte?

– Legyen ön megnyugtatva.

– És hátha a miniszter úr azt kérdi tőlem, hogy hallottad te azt a marchesát valaha muzsikálni?

– Mondja ön, hogy hallotta.

– Hazudjam egy nagyot?

Amarillis kenetteljes mosolylyal mondá:

– Én abszolválni fogom önt ezen bűn alól: – aztán hirtelen más hangba csapva át, azt mondá: biztosíthatom önt a felől, hogy a miniszter úr nem fogja azt öntől kérdezni.

Mit tehettem? Megadtam magamat.

Elmentem a marchesa folyamodásával a kultuszminiszterhez. Kedves embere voltam; (ami csak ingyenhivatal van a vallás és közoktatás mezején, azt én mind viseltem az ő megbizásából). Korán reggel mehettem hozzá, a hivatalos órák előtt. Még öltözködés közben elfogadott; megmosdott, megtörülközött, inget váltott s mikor készen volt, elvette tőlem a folyamodást.

Amint belenézett, mosolyogva csóvált fejet. Mosolygó fejcsóválás? Mi lehet ez?

– Tudom már! – mondá aztán nagyot hunyorítva. – Jól van, meglesz.

Azzal valamit írt a folyamodás szögletére vörös plajbászszal s az iratot összehajtva, odadugta az íróasztalán levő broncz krokodilusfejnek a fogai közé. Ez jó előjel. A krokodilus a kedvező numenek közé tartozik.

– El lesz intézve kivánságod szerint – mondá ő kegyelmessége s kezet nyújtott.

Én valami hála formát rebegtem. Tudom is én, hogy mért hálálkodtam?

A miniszter még egy perczig fogva tartá a kezemet s az alatt, folyvást azzal a szemöldök rángató mosolygással, azt mondá:

– No hát mégis csak igaza van annak a német közmondásnak, hogy van valami a világon, ami a régiségtől nem rozsdásodik meg.

Azzal megrázva a kezemet, kegyesen elbocsátott.

És csakugyan nem kérdezte meg tőlem, hogy hát mit tudok én marchesa Violetta di Gamba zeneismeretéről.

Én aztán törhettem rajta a fejemet, hogy mi lehet az az izé, ami a német közmondás szerint nem rozsdásodik meg? – Bizonyosan a gumilásztikum.

Pár nap mulva aztán örömrepesve tudatá velem a feleségem, hogy ő kegyelmessége által a marchesa folyamodványa egészen kedvező válaszszal érkezett vissza; a marchesa délután vizitet fog nálunk tenni, a közbenjárásomat megköszönni: el ne menjek addig hazulról.

Örülni fogok a szerencsének.

Délután a feleségem át hívatott a szobájába.

Ott volt már akkor a látogatónő. Hogy valósággal marchesa, azt bizonyítá a sok szalag, csipke, dudor, amivel az öltönye túl volt ékesítve; hanem a Viola di Gamba, az hiányzott nála.

Hanem azért mégis ráismertem. Hisz ez az én hajdani Fritilláriám!

No ha erre mondtam volna azt a miniszternél, hogy ismerem a zenetehetségeit, az nem lett volna valami főbenjáró hazugság.

Most is elég szép volt még, bár egy kicsit molletté lett.

A feleségem ennek is nagyon megörült, hogy olyan régi ismeretségünk újult meg vele. Ő aztán hozzá kezdett a historizáláshoz, hogy miként lett őrnagynéból markinővé; én bizony nem vártam be a végit: «igazgatósági ülésem van, sietek». Ott hagytam a feleségemnél, beszélje el neki a multakat, Amarillisnek pedig a még multabbakat.

Most találtam már ki a miniszternek a kharádáját azzal a német proverbiummal: «Alte Liebe!» Ez az, ami «rostet nicht». Ej, ej, kegyelmes uram! mingyárt rosszat kell gondolni az emberről?

… No hát most már vannak hárman.

ANGIOLINA D’ISTRIA.

Remélem, hogy magadtól is kitalálod, ki legyen e névnek viselője.

Nemcsak a világtörténetnek van logikája, hanem az egyes emberek élettörténetének is. Ahogy kezdődtek a regényem elején a fejezetek, úgy kell azoknak folytatódni is.

De meg aztán aki a 60-as, 70-es években ujságolvasással foglalkozott, annak minduntalan kellett találkoznia a szép hangzású «Angiolina D’Istria» névvel, melyet egy kitűnő énekesnő viselt, nagyon viselt! Elhordta azt a világ minden fővárosába; minden lapnak a művészeti rovatában olvashatók voltak az elismerő referáták művészi vendégszerepléseiről. Még Amerikába is átvitorlázott s ott is felül mult minden eddig ott járt művésznőt – reklámcsinálás dolgában.

Magadtól is kitaláltad, hogy ez volt az én Passiflorám. (S a többié.)

Még az én házasságom előtt kivándorolt az eléggé nem méltányolt művésznő a hálátlan hazából, mely nem tudta eléggé megbecsülni (osztrák értékben) művészi tehetségeit. Olasz nevet adoptált, amihez joga volt, mert csakugyan Istriában született; Passiflorának csak én bérmáltam el.

Nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a külföldön úgy ünnepelik. Rettegtem attól a gondolattól, hogy ha egyszer eltalálja veszíteni a hangját, akkor haza jön s szülötte nemzetének fogja szentelni tehetségeit; itthon okvetlenül barátságot köt a feleségemmel s akkor az én jó hírem kártyavára menten összeomlik.

Azonban hát sorsát senki sem kerülheti el.

Egyszer csak feltűnt a művészet csillaga Szentpétervárott. Ez a művészkarrierben az ultima Thule. Onnan aztán lassankint szállt lefelé; Varsóba, Krakkóba, majd Prágába; utoljára Bécsbe. Én ahoz hasonló rettegéssel olvastam a vendégszerepléseiről szóló tudósításokat, mint a kholera híreket. (Tán csak huzatott a kormány kordont a magyar határon?)

De hát ami már egyszer a «kizmet»-ben meg van irva!

Egy napon soror Amarillis hiányzott az asztalunknál.

Én szimulált részvéttel kérdezém a feleségemtől, hogy talán beteg a tiszteletreméltó úrhölgy?

Erre Pálma suttogva mondá:

– El ne áruld senkinek. Mi egy nagy konczertre készülünk, az ápolóintézetünk gyarapítására. A programm már kész, csak a piész deö rezisztansz van még hátra. Amarillis azért ment föl Bécsbe, hogy a hangverseny számára megnyerje a világhírű D’Istria Angiolina közreműködését.

– Amarillis hozza ide?

– Igen. Én fölajánlottam neki a saját szállásomat ittléte alatt.

– Hüh! Teringettét! Ez nagy…

– Micsoda, édesem?

– Azt mondom, hogy nagylelkűség. (Akartam mondani: nagy bolondság!)

Aztán Pálma körülczirógatta a pofámat a síma tenyerével.

– Ugy-e bár, helyesled, hogy én Amarillisnak azt adtam utasításba, hogy ha a híres művésznő valami exorbitans föllépési díjat talál igényelni, csak egyezzék bele, majd az uram kifizeti.

– Már mint én?

– Hát te vagy az én uram.

Mit tehettem? Olyan szépen mondta azt, hogy «te vagy az én uram». Bele kellett nyugodnom, hogy «úr» vagyok.

Igaz, hogy azzal az összeggel kilencz inséges családapának az évi házbérét kifizethettem volna rövid kézből.

D’Istria Angiolina csakugyan beleegyezett a közreműködésbe.

Két nappal a konczert előtt már lejött Budapestre.

Úgy illett, hogy a perronon fogadják a dívát a jótékony hölgyek, rózsabukéttal, riporterek kiséretében. Az én hintóm várt reá.

És aztán nekem kellett őt fogadnom odahaza a lépcsőtornáczban s karonfogva vezetnem a számára rendelt apartmába.

Még most is szép asszony volt. Hiszen csak tizenhat év mult el azóta, hogy utoljára láttuk egymást: legfeljebb harminczhat éves lehetett. Aztán a szinésznők nem vénülnek.

A feleségemnek azonnal elfecsegte, egész dicsekedéssel, hogy mi jó ismerősök vagyunk, s még most is veszedelmes lehetnék rá nézve, ha olyan «jól őrzött vár és jól táplált őrsereg» nem volnék, (a hogy a német közmondás kifejezi).

Vacsoránál egymással átellenben ültünk s akkor még jobban szemügyre vehettem. A termete kissé nagyon megerősödött; az arcza azonban semmit sem vesztett hajdani derültségéből. Hosszú csigába csavart hunczutkái voltak (à la Mars kisasszony) amikről azt rebegi a fáma, hogy két keskeny sebhely eltakarására valók. Nehány év előtt a diva azt a kellemetlen fölfedezést tette, hogy az orczáin időjelző vonalak (magyarán «ránczok») kezdenek otthonosulni. Egy amerikai műtő aként segített ezen a hátrányon, hogy a fül közelében egy-egy vékony szijacskát kihasított az arczbőréből s azzal a solutio continuitátist szépen összevarrta; az által a ránczok elsímúltak. Csak szinésznők képesek ilyen heroizmusra.

Egy másik emlékének pedig csak én tudom a titkát, Junói nyakán egy két ujjnyi széles bársony szalagot visel, egy sor gyémánttal. (Igazak-e? azt nem tudom.) Ez a bársony szalag annak a hat pióczacsipésnek a nyomát takarja el, amik soha el nem mulnak.

Egyébiránt olyan pompás jó kedve volt, miként hajdan és kitünő étvágya hozzá.

Hivatalos volt a vacsorához Violetta di Gamba asszonyság is, mint szintén résztvevő tag a holnaputáni konczertben. Mind a három hölgy el volt ragadtatva a negyediknek a szeretetreméltóságától. A pezsgőnél te-s-tu-t ittak vele s bizony fölhajtogatták a poharaikat, csak Amarillis nem. Ő csak az ajkát értette a pohárhoz. Ő józan akart maradni. – Engem tanulmányozott.

… Tehát már vannak négyen!

Valjon – rendszer van ebben?

NÉGY UTÁN – HAT.

Van ugrás a logikában is.

A négy után következik az öt, de itt elejbe ugrik a hat.

Az utczák teleragasztva a mai konczert rózsaszínű plakátjaival, melyeket mind a négy oldalon szegélyez a főfő vonzerő: «Angiolina D’Istria» mindenféle lehetetlen alakú betűk verszáljaiból kiformálva; nekem pedig tele a két zsebem zártszékjegyekkel, amiket estig el kell adnom a velem üzleti összeköttetésben álló egyéniségeknek. Minthogy azonban én az útonállásnak ezt a nemét a szegénylegénykedés legutolsó fajtájának tartottam, hát az ilyen rámbízott üzletnek rendesen az szokott a végeredménye lenni, hogy rálesek, mikor a diákok az egyetemből kijönnek seregestől; egy ismerős fiút elfogok, annak a kezébe nyomom az egész csomó jegyet; «nesze pajtás; oszd ki a kollégáid között, aztán majd tapsoljatok». (A jegyek árát megfizetem magam.)

E miatt ott kellett a múzeum előtt alá s föl lőgéreznem.

Egyszer-egyszer be is tértem a nagy lélekszállítóba, megnézni, hogy nem készül e még rajzáshoz a köpü.

Amint megint kijöttem a gyalogjáróra: épen egy karonfogott pár haladt el előttem; kétségtelenül férj és feleség. Az asszonyságon csokoládébarna posztó öltöny volt, elől, a vállán kezdve egész csipőig, hosszú egyenes fehér zsinórokkal ellátva, hátul pedig szintén mindenféle fehér sújtásokkal kiteremtettézve, amik nagyobb távolságból tökéletesen hasonlítottak az epitáfiumokon látható emblémához. Halálfej és karcsontok.

Mintha én ezt a divatot már valaha láttam volna!

A fején óriási Rembrandt kalapot viselt a hölgy, melynek karimájáról bordóveres fátyol volt lehúzva az álláig, úgy, hogy az arczát nem lehetett meglátni. De arra is használatos volt ez a hatalmas kalap, hogy a párját képező férfinak az arczát is eltakarta. Jobbjában japáni napernyőt viselt a hölgy, bambusznád nyéllel s ugyanarra a karjára vetve viselt egy lebernyeget, mely tele volt hímezve kicsiny és nagy zsett gyöngyökkel. Meleget nem tarthatott az, de ha verekedésre kerülne a sor, kegyetlenül helyben lehetne vele hagyni valakit, – aki engedi magát.

Pedig úgy látszott, hogy most mingyárt arra kerül a sor.

Czivódtak egymással. A hölgy hangosan, a férfi csak mormogva.

Egyszer-egyszer a hölgy a könyökével nagyot taszított a férfi bordáiba.

Kiváncsi voltam rá, hogy ugyan min veszekesznek? A sarkukba nyomultam.

– Mit? Te még most is azt mered állítani, hogy azt a nyakravalót magad kötötted így föl? – Így nem tud férfi nyakkendő-csokrot kötni. Így csak a kávéházi pénztárosnők tudják megkötni a csokrot.

A férfi morgott rá valamit.

– No vagy az orfeumi ballerinák! Illik az ilyen feleséges embernek? Hisz ez valóságos madár-csalogató!

Mikor aztán a Nemzeti szinház Szikszay-kapujához értek, akkor betuszkolta a férjét a kapu alá; napernyőjét, lebernyegét kezére bizta, ő maga fölbontotta az inkriminált nyakkendőt és megkötötte illedelmes máslinak, a hogy az rendes életet folytató férjekhez illik.

Mikor aztán kifelé jöttek a kapu alól, akkor végre mégis csak meg kellett látnom a férfinak a képes felét.

– Ezt a pofát én már láttam! – mondám doktor Bartolóval.

Mire a pofa tulajdonosa ugyanazon tónusból énekelt vissza Almavivával: «Sok szerencsét én kivánok…»

Hisz ez Nikkel pajtás.

De mi lelte ezt? Hisz ez most fél fejjel kisebb, mint volt hajdanában!

Nem nőtt ez visszafelé, csak a fejét tanulta meg a válla közé húzni a felesége jelenlétében.

Ez a saisi fátyol alá takart hölgy tehát Hesperis!

Bizony régen nem láttam.

S ma sem lesz a napja, hogy meglássam, úgy látszik, hozzá van esküdve az a rókaszinű fátyol.

Ő is rám ismert és megszólalt. (A hangjáról sem ismertem volna rá: olyan szőlőrekettye-izű hang volt.)

– No ez derék! Mi épen önökhöz indultunk látogatóba.

– No annak fölöttébb örülök. A feleségem el lesz ragadtatva.

– Mehetünk együtt.

(Hogy én ezzel a figurával menjek végig a városon! Meglűnek!)

Jó ürügyem lett volna ugyan az elmenekülésre, hogy tele a zsebem konczert-jegyekkel s azokat értékesítenem kell statarialiter. De aztán valami ötlött az eszembe; «no hiszen jó helyre hozod az uradat most mi hozzánk; ott van Passziflóra». – Nem! azt a jelenetet, amikor ezek egymásra bukkannak, nem engedhetem el magamnak; azt nekem élveznem kell.

Tehát azt tettem, hogy odaintettem az ismerős hordárt onnan a szegletről; kezébe nyomtam a hangversenyjegyeket azzal az utasítással, hogy szerezze el, ahogy tudja, a mit kaphat belőlük, azt vigye haza a feleségének; nekünk pedig hozzon egy jó nagy csukott négy ülésest. Férjet felesége mellé helyeztem a hátulsó ülésben, magam az első ülésben foglaltam helyet, háttal a kocsisnak. Itt nem látnak meg.

Hesperis lamentált, hogy minek ez a költekezés? Én megnyugtattam, hogy igen messze lakunk, aztán sáros az út. Aztán nekem is sietnem kell: referálnom a feleségemnek, hogy a mai konczertre a jegyek már mind elkeltek; most már ázsióval árulják őket; majd ettől a mai nap «Star»-jának is jobban megnyilik a hangja, ha ezt meghallja, mivel, hogy az isteni Angiolina d’Istria a mi házunknak a vendége.

Megszántam a szegény Nikkel pajtást; figyelmeztetni akartam az ámbüszkádra.

Nikkel e szónál meg akarta nyomni a lábamat. Ámde Hesperis lábacskája ott detektiveskedett mellette s ő hágott a férje lábára.

– Most mért akartad a barátod lábát megnyomni?

– Én? Dehogy akartam.