Part 15

– Az úr el akart szökni Pestről! Hallja az úr! Ha az úr denuncziál, akkor az úr tartsa itt a fejét s ne bujkáljon az úr! Mink az úr denuncziálására a fél országot föllármázzuk, s akkor az úr megfordul a sarkán, egyet ugrik: itt hágy bennünket, mint Szent Pál az oláhokat! Azt mondom az urnak, hogy otthon tartsa magát az úr, míg le nem bonyolódik az ügy, amit megindított az úr, mert ha még egyszer el próbál szökni az úr, vasra veretem az urat, s aztán szaladhat az úr Böszörményihez, Simonyi Ernőhöz panaszra. Amit kotyvasztott az úr, azt igya meg az úr! Hallja az úr!

No még így urrá nem voltam téve soha!

Örültem, mikor kiszabadúltam az oroszlán barlangjából.

Hát már a magyarnak még elégtételt venni sem szabad?

Ide jutottunk?

Ezalatt Nikkel és Hesperis élvezhették az ujmódi nászutazás gyönyörüségeit szakadatlanúl. A szobát, a vendéglőt egyszerre csak az egyiküknek volt szabad elhagyni, a másik azalatt rendőri fölügyelet alatt maradt a szobájában. Az erkölcsőrző konstáblert minden hat órában fölváltották az ajtajuk előtt; étkezniök csak a szobájukban volt szabad.

Nikkel dühös volt! Dinamitbombákkal fenyegetődzött. Protestált, rekurrált e hallatlan jogsértés ellen; leirta a vele történt rémesetet az ujságokba; peticziót küldött az országgyüléshez, rekurrált a belügyminiszterhez, igazságügyminiszterhez; azok intimálták az ügyét a főispánnak, a királyi ügyésznek; fölvilágosítást követeltek a polgármestertől, a rendőrfőnöktől; ediktaliter czitálták a káplánt a norvégiai követség útján; az egész adminisztraczionális apparátus mozgásba hozatott, de azért Nikkel és Hesperis csak nem szabadult ki a kontumácziából s a szerelmes tête-á-téte-nél ott volt közöttük a konstábler…

Egyszer aztán csak hazakerült a septemvir Pestre. Nem volt ő a világ végén. Itt ült Balaton-Füreden az egész idő alatt s minden délután ott tarokkozott a veranda alatt egy nagyváradi kanonokkal, meg egy trencséni szolgabiróval szinház idejéig. Talán ha ujságot olvasott volna, megtudta volna belőle a szeretett családtagjai esetét hamarább is.

Természetes, hogy amint értesült az egész hajczihőről, rögtön sietett a rendőrségre, megadni a fölvilágosítást, hogy a leánya valósággal törvényes felesége a báró Nikkelnek.

A rendőrfőnök aztán sietett értesíteni a pozsonyi rendőrkapitányt, hogy rendben van a dolog; a letartóztatott párt szabad egy szobába összeereszteni; törvényes a viszony.

Ezalatt lejárt Nikkelnek a szabadság ideje, fordulhatott vissza, mehetett Schweicz helyett a szép Erdélyországba, vasutat traszirozni.

Engem pedig fölczitáltak a rendőrségre, ott leszidtak tetőtül talpig, hogy máskor ha valakit bolonddá akarok tenni, arra ne válaszszam ki a pesti rendőrséget, mert az hazafiatlan cselekedet, s megfizettették velem a tetemes költséget, amibe ez a kriminális hajtóvadászat került. Még félév mulva is egyre fizettem erre a kontóra.

Ez volt az a bizonyos «mulatságos nászutazás!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem már most azt kérdezhetné tőlem valaki, hogyan lehet az, hogy ezen affér után, mi ketten Nikkellel, úgy meg nem ettük egymást az utolsó farkányi falatig, mint a mesebeli két oroszlán? Hát arra igen világosan megfelelek.

Amely nap Nikkelt fölszabadították a vesztegzár alól s nekem is megengedték, hogy már most mehetek hetvenhét felé: otthon már várt reám egy telegramm Karlsbadból, melyben a princzipálisom azonnal útra küld Amsterdámba, egy desperátus igénypörnek dülőre hozatala végett, ahol periculum in mora. Nekem ugranom kellett Hollandiába.

Ott pedig két hónapig ragasztott oda ez a furfangokkal tele proczesszus, ahol a legravaszabb ellenfél kifárasztott már minden hazai és külföldi ügyvédet. Nojszen emberére talált én bennem, amilyen kannibáli kedvemben voltam most. Utoljára maga könyörgött a mynherr, hogy menjek már a pokolba, fizet mindent, csak tőlem megszabaduljon. A hazai hajóstársaságnak elhoztam ötvenezer forintot, amit ők már régen a behajthatlanok közé rubrikáztak.

Ezalatt aztán kipárolgott a fejemből az egész Hesperissel való história.

Nagyon valószinü a mesének a megoldása.

Amint a septemvir hazaérkezett s megtudta, hogy én micsoda konfuziót csináltam idehaza, megijedt, hogy mi lesz ennek a következése? Duellum, életre-halálra! Azt sem engedhette, hogy én csináljak a leányából özvegy asszonyt, a Nikkelt megölve; de azt sem kivánhatta, hogy a veje kezdje el a polgári életpályát emberöléssel s obligát börtönbecsukatással, tehát megtáviratozta a dolgot a princzipálisomnak Karlsbadba; az pedig sietett engem keresztül dobni három ország határán. A Nikkel sem találhatott rám, akinek én épen úgy feküdhettem a gyomrában, mint ő az enyémben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Valami fél esztendő múlva találkoztunk össze egymással a Dorottya-utczában.

Ha áll az a közmondás, hogy a «nagy lelkek egy gondolaton vannak:» úgy mi bizonyára a nagy lelkek számába megyünk; mert a találkozónál egyszerre kiáltottuk egymásra ugyanazt az üdvözlő mondatot:

– Hogy a Kozarek kösse meg a te nyakravalódat!

(Kozarek volt a pesti hóhér.)

Mást nem mondtunk egymásnak; mentünk ki jobbra, ki balra.

* * *

És ezzel végződött az én hatodik novellám.

Következik a regényem.

Már most találd ki, hogy hogyan lesz e hat szál fonálból, egy hetedik, meg egy nyolczadik fonál közbevetélése mellett egy egész darab sávolyos vászon? – No majd azt is lediktálom. No de most eredj te is fürödni, mosd le a tintát az ujjaidról.

PÁLMA.

Mizogin lettem.

Gyűlölni akartam mindent, ami nőnemen van.

Az asszonytartáshoz berendezett szállásomat fölcseréltem garszonlakással.

Mindent elpusztítottam a kezem ügyéből, a mi csak asszonyra emlékeztet. Illatos levélkék, szárított virágok, négylevelü lóherék: autodaféba velük. Fotografiák? Ki a rámából! Majd vigyorogtok itt a szemembe az iróasztalomon! Nem ismerjük egymást!

Ahelyett szereztem az antikváriustól egy csontkoponyát. Azt helyeztem az iróasztalomra. Férfikoponya volt, kardvágás nyomával.

Az eddigi külső formámat is alaposan megváltoztattam. Az államat kiborotváltam, s akkora merev ingallért viseltem, hogy túlszárnyaltam vele Irinyi Józsit. (Azé pedig tipikus fátermörder volt.)

Az ajtómon réztáblába vésve volt olvasható, hogy mikor vagyok hivatalosan található, máskor soha.

Mert hivatalom már volt elég. Hogyan jutottam hozzá? Annak igen egyszerü a magyarázata.

A kétszázezer forintnyi örökségemet megkaptam, amint nagykoruvá lettem, kész pénzben, s ezen részvényeket vásároltam ugyanazon intézetektől, amelyeknél princzipálisom, mint jogtanácsos foglalatoskodott. Azoknál fogva bejutottam az igazgató-tanácsba. Jó hirem meg volt alapítva a külföldön elért tökéletes siker óta.

… A szürke ember bizony még szürkébben került haza Karlsbadból, mint odament. Az orvosok nem találták el a diagnozist. Az egyik egy bajról kurálta, a másik másról.

Ő maga is tudta jól, hogy számára nincs orvosság.

És a mellett irtóztatót szenvedett.

Csak a morfium befecskendés tette rá nézve elviselhetővé az életet. Aztán meg a folytonos munka.

Nem tudja azt, aki nem próbálta, hogy micsoda tónikus hatása van az emberi zsigerekre a szellemi munkának.

Ő csak azért élt még, hogy dolgozzék, hogy emelje, gyarapítsa azokat az iparral, kereskedelemmel foglalkozó intézeteket, amik keze alatt fölvirágoztak. Ebben a küzdelemben valóságos hős volt.

Nekem bevallá egy bizalmas pillanatban, hogy emberfölötti kínokat szenved.

– Régen leszámoltam volna az élettel, s ahoz igen könnyü módszerem volna, csak ezt a mérget, amit csöppenkint számlálva kell két óránkint bevennem, hajtanám föl egyszerre az egész üveggel, egy óra múlva már nem fájna semmi, de ezek a függőben levő ügyek nem bocsátanak.

És aztán sietett velem megismertetni a kezére bizott vállalatok bonyodalmas jogi kérdéseit. Tudatta velem, hogy engem szemelt ki hivatali utódjául.

… A füstbement házasságom óta nem nyitottam be többé azt az ajtót, amely a felesége lakosztályához vezet. Nem voltam már se kosztosa, se pártfogoltja. Beszéltem volna, ha arra a kérdésére kellett volna felelnem, hogy mi volt az oka annak a megfoghatatlan fiaskónak? – Nikkelnétől sem tudhatta azt meg; mert az az urával járt a keleti vaspályát traszirozni; ma itt volt, holnap amott.

… Egy délelőtt, mikor ismét meglátogattam a főnökömet, az ágyon kivül a karszékében találtam őt ülve; a felesége is ott volt mellette. Amint az asszonyt megláttam, visszahuzódtam az előszobába. Percz mulva csöngetés hangzott, az inas bement, rögtön kijött s ajtót tárt előttem; már akkor az asszony nem volt ott.

A szoba tele volt moschus és karbol illattal.

Én gratuláltam a betegnek, hogy elhagyta az ágyat és karszékben ülhet.

– Gratulálhatsz, fiacskám, – mondta a beteg, azzal a fanyar humorral, ami a legnagyobb fájdalmai között sem hagyta el soha. – Majd még az asztalra is kerülök. Az orvosok elhatározták, hogy operálni fognak. Holnap lesz a napja. Az én névnapom.

Én olyanformát motyogtam, hogy a műtétnek kedvező eredménye várható.

– Nagyon kedvező eredmény lesz, – mondta ő. – Az, hogy likvidálok s lezárom a mérleget. Én ebbe bele fogok halni.

Én biztatni akartam olyanformán, hogy magasztaltam előtte Balassa és Kovács Sebestyén doktorokat, no meg Lumniczert, aki még akkor csak asszistens volt.

– Csak hagyd el fiacskám. Nem értesz te ahoz. Én jól tudom, hogy más bajom van: majd holnap a doktorok is megtudják, hogy nekem volt igazam; de már az nekem egészen közönyös lesz. Az én bilánszom be van fejezve. Erről ne beszéljünk többet. Most elébbvaló dolgunk van egymással.

S azzal egész hidegvérrel mondogatá el előttem, hogy melyik ügycsomagot melyik szekrényben találom; az iróasztala fiókjából kivétette velem a lánczrafűzött kulcscsomagot: mind Wertheim-szekrények kulcsai voltak.

– Ezeket vedd magadhoz, a meghatalmazásom a végrendeletemmel együtt ott van a trezórban. Téged neveztelek meg testamenti exekutornak.

Közbe-közbe nagyot sziszszent, az öldöklő kíntól elfordultak a szemei, az ajkait összeharapta, az álla reszketett, a nyakán földagadt az aorta, a halántékain lüktettek az erek.

Megint csak folytatta tovább, amint a fájdalom szünetet tartott.

– Az igazgatóságokat már eleve értesítettem. Még tegnap beküldtem a lemondásomat a jogtanácsosságról s tégedet ajánlottalak utódomul. Azok még ma gyűlést tartanak s meg fognak téged választani. Amit különben az én ajánlásom nélkül is megtennének – saját érdekükben. Te igen jól fogsz engemet kipótolni.

Azzal azt a kiszáradt ideges kezét odanyujtá elém.

Én kénytelen voltam odatérdelni eléje, a könyeimet nem tudtam eltitkolni. Ő több volt rám nézve az életben az édes apánál.

Azzal csak ott tartá az ölében a megszorított kezemet, a másik forró kezét pedig a fejemre tette.

– Úgy-e, hogy jól fogsz engemet kipótolni? Ismétlé, még erősebben szorítva a kezemet. Ezeknél az én kedvencz alkotásaimnál, amiket én emeltem fokról-fokra, becsülettel, értelemmel, a közönség, a haza javára. Ami e nehéz órában megnyugvást ád a lelkemnek, az a tudat, hogy nem fognak ez alkotások összeomlani; lesz erős kéz, okos fő, becsületes sziv, ami azokat tovább építi. – Ugy-e fiacskám?

– Ez sok nekem, édes öregem.

– Megállj csak. Még több is jön. Még nem szabadulunk meg egymástól. Még van egy nagy közös adósságunk. Egy közös obligónk, amiben le van kötve testünk, lelkünk, örök idvességünk.

Valami bizonytalan sejtelem fogott elő erre a szóra.

– Mi tartozunk valamivel közösen? – kérdezém.

– Igen. Egy elrontott emberélet helyrehozásával. Mikor benyitottál hozzám, itt láttál valakit mellettem s azzal visszahuzódtál. Mikor meg én behívattalak, akkor «ő» sietett ki innen. Tinektek nem szabad egymástól elfutnotok többé.

Ezzel mind a két kezével megragadta a kezemet.

– Tudod most már, hogy ki az, akinek mi annyival tartozunk mind a ketten? Ez a szegény asszony, aki martyrja volt a női erénynek egy évtizeden keresztül. Ha annyit vétett volna egy nyomorult élettárs mellett, mint Magdolna, megbocsátana neki érte a megváltó. De ő jó volt mindig. Csak én hozzám volt jó. Föláldozta magát értem. Úgy olvasok a lelkében, mint egy kitárt könyvben. Ő szeret téged. Azért akart megházasítani, hogy a lelkét megvédelmezze e szenvedély ellen, nehogy bűnné fajuljon az. De te is szereted őt, – mert kerülöd. Hogy a kész házasságod így bomlott szét, annak semmi más magyarázata nincs, mint hogy magad akartad így; mert a szived mással volt tele.

(Még elhiteti velem, hogy az élhetetlenségem virtus volt!)

– Ő neki már szóltam erről a thémáról; épen ebben az órában, mielőtt ide jöttél. Ő persze hallani sem akart erről; biztatott, hogy a műtét után fel fogok épülni, ismét ember lesz belőlem, s aztán majd az őszszel elmegyünk együtt a La Cocumellába (ott Sorrento mellett) s ott elmondjuk egymásnak, milyen napokat éltünk ugyanott, ezelőtt tiz esztendővel, a nászutazásunkban. De én tudom jól, hogy ő özvegy fog lenni három nap mulva. Többet nem adok magamnak. Korábban is özvegygyé tehettem volna őt, mert halálos szer mindig van körülettem elég. De az öngyilkosságtól mindig visszatiltott a becsület. Egy biztosító-társaságnál nagy összeg van lekötve a halálomra. Itt az öngyilkosság lopás, csalás. De arra a holnapi műtétre maga az a biztosító-társaság kényszerített rá. Itt járt az ügynöke s olyanféle czélzást ejtett el, hogy a műtét még megujíthatná az életemet. Hát legyen az ő kivánságuk szerint. Megcsókolom a műtevő orvosnak a kését s azt mondom: «köszönöm.» Az én obligáczióm ki van fizetve. Most jön a tied. Hát te fizetsz-e? Ahogy becsületes adós fizet – irás nélkül – puszta szóra?

Nem tudtam neki mit felelni. A torkomat összeszorította a görcs.

Csöngetett.

– Kéretem a feleségemet, – mondta az inasnak.

Pálma bejött a mellékajtón.

Mikor meglátta, hogy én minő helyzetben vagyok, térdepelve a férje lába előtt, – elkezdett sirni.

– Semmi gyöngeség, Pálma! – suttogta a szürke ember. – Ezen ma át kell esnünk. Még ma. Holnap már se idő, se alkalom.

Azzal a másik kezével Pálma kezét ragadta meg.

A nő is odatérdelt eléje a tulsó oldalon.

Akkor aztán egymásba tette a kezeinket. Mintha ő volna az eskető pap.

– Jó kézben hagylak benneteket… suttogá. – Utolsó óráimat ez a gondolat megenyhíti. Úgy lesz minden, ahogy lenni kell… Úgy kivánja már a testem a megszabadító kést, mint az üdvösséget… Nem hagyom magamat elaltatni a műtét alatt; gyönyörködni akarok benne… De ne beszéljünk erről… Rövid az idő… Sok mondani valóm van: nem kell közbeszólni…

A két kezünket odaszorítá a melléhez; érezhettük, hogy lüktet a szive lázsebességgel.

– A végrendeletemről akarok neked beszélni: – végrehajtójához. Minden vagyonomban a feleségemet teszem általános örökösömmé, azzal a világos nyilatkozattal, hogy annak új házasságkötés esetén is birtokában marad. Egy csomó jótékonysági és kulturális czélra tett hagyaték terheli az egészet.

Itt pihenőt kellett tartania. Az az ismeretlen gyilkos démon odabenn olyant szorított vaskezével a szivén, hogy perczekig megszünt a verése. Az arcza eltorzult alatta.

– Nagyon szenvedsz? – suttogta a nő.

– Dehogy… mosolygok.

A szívlüktetés ujra megindult.

Pálma a digitalin-csöppek után nyult, a kis üvegcse ott állt a karszék alsó támláján.

– Hagyd el, már jól van minden.

Azzal ismét felém fordult.

– A mellékletben arról intézkedem, hogy milyen legyen a temetésem. A legegyszerübb. Fakoporsó, semmi selyem, semmi aranyozás, semmi koszoruk. Aztán egy rövid imádság. Semmi kenetteljes gyászbeszéd. Isten tudja azt, nem a pap, hogy áll az érdemeim és bűneim mérlege, majd ő itél. Nem kell kripta. Ott akarok a többi jámborok közt aludni. Hadd táplálja a porom a fa gyökerét.

Valami keserű mosolygás vonaglott végig az arczán.

– Frázis, frázis! Kár vele az időt tölteni. Hanem van közte egy komoly intézkedés is. Meghagyom, hogy engem a nőm hat hétnél tovább ne gyászoljon. Ennyi elég a kegyeletnek. Akkor tegye le az özvegyi fátyolt, s vegye föl a menyasszony-köntöst. Én akarom, én rendelem így! Az egyitek protestáns, a másik katholikus. Mind a két pap előtt megtartsátok a szertartást. És azután menjetek ki Belgiumba, s ott kössétek meg ujból az ottani törvények szerint a polgári házasságot, minthogy erre még nálunk nincsen törvény. Ennek az okát is közlöm veled. Te hivatalos minőségedben gyakran fogsz Frankhonba és Belgiumba utazni, természetesen az asszonyodat is elviszed magaddal. Ott megtisztelnek majd előkelő főurak, miniszterek, maguk az uralkodók is udvari estélyekre, elfogadásokra való meghivásokkal. Ily eseteknél aztán nagy keserüséget okoz a nőnek, ha a nevét kifelejtik a hivatalos meghivóból. Ha a meghivott férj nem röstell utána kérdezősködni az illetékes helyen a mellőzésnek: akkor egész udvariasan megsugják neki, hogy a franczia és belga törvények szerint a pusztán pap előtt kötött házasságot nem tartják érvényesnek, s az asszonyt nem nézik feleségnek. Tehát nehogy úgy járj te is, mint én jártam, mikor a nőmmel kinn voltam Párisban, s a császári estélyre meghivást kapva – egyedül – kénytelen voltam magamat betegnek jelenteni, hogy Pálmát meg ne keserítsem vele.

Nevetett ezen a szürke ember… nevetett! – Mi pedig sirtunk, mint két gyermek…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Minden úgy következett be, ahogy ő megmondta.

Másnap végbement a véres műtét. Rendkivüli, komplikált eset volt. Még a külföldi orvosi folyóiratok is körülményesen közölték a tanulságait. Én végig néztem; mert ő kivánta, hogy ott legyek; de a leirását elengedem magamnak. A publikum, tudom, hogy falná; nagyon szép az!

Negyednapra aztán meg volt a temetés, melyhez a pompát csak az utczarekesztő nagy sokaság szolgáltatta.

EGY KIS PROZÓDIA ÉS EGY KIS LITURGIA.

(No még csak ez kellett ennek a diktándó készült regénynek, hogy a tisztelt olvasó egy kis költészeti rántásillattal meg egy csöpp egyházpolitikai frissítővel regaliroztassék).

Már pedig ezt, kedves barátom, be kell venned, mert ez olyan, mint a tatárszósz: hozzá tartozik a menühöz.

Azt már elárultam az elején, hogy Pálma és Amarillis egymáshoz nőtt Dioszkurák voltak. Először is a költészet és a görög nyelv egyesíté őket.

A görög nyelv igen szép világ!

A poézis szintén igen szép provinczia!

Ok tehát együtt vállalkoztak Homér Iliászának a lefordítására. Nekem is adtak belőle egyszer-másszor kóstolót. Mint ahogy birsalma-liktarium-főzésnél szoktak a gyereknek adni a fenekén maradtból.

Amíg Pálma nem volt jegyesem, addig csak lenyeltem – no a birsalma-liktáriumot. Nem tettem rá észrevételt.

De a megboldogult princzipálisom halála után ebből nekem mindennap kijárt.

A gyászra szabott hat hetet valamivel el kellett faragni.

Én minden délutánt ott töltöttem a menyasszonyomnál.

Soha sem volt egyedül, mindig az apácza fejedelemnő társaságában.

Mikor jótékonyczélu hangversenyeket nem rendeztek, olyankor rendesen Iliászt fordítottak. Nekem szabad volt a szótárból kikeresnem, hogy mit tesz ez, meg amaz.

Aztán meg kellett hallgatnom a már lefordított verseket.

De már itt elhagyott az udvariassági kötelem.

– Tisztelt hölgyeim! ezek nem versek! Ezek hatlábu állatok ugyan, de nem hekszameterek. Önöknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a daktylus?

Pálma őszintén bevallotta, hogy biz ő nem tudja, mi az?

De Amarillis pulykavörös lett, s azt állította, hogy ő tudja.

Én aztán egyetlen egy hekszameter sorból háromszor kimutattam, hogy nem tudja.

– Daktylus görög-latin szó, azt teszi, hogy «mutatóujj», első ize hosszú, két másik rövid, ez a versforma szintén egy hosszú, két rövid izből áll; ha a szó végén magánhangzó van s utána a másik szó magánhangzóval kezdődik, akkor a végtag keménynyé lesz, a daktylus bukik s azzal oda a hekszameter. Ez nem hölgyeknek való! Hölgyekből lehetnek doktorok, lehetnek fiskálisok, de hekszameterirók nem lehetnek. Fordítsák le kegyetek az Iliászt alekszandrinusokban. Nézzék, milyen szépek Arany János hőskölteményei.

Pálma megadta magát. Belátta, hogy csakugyan nekem van igazam. Nagy áldozat volt tőle, de meghozta a kedvemért. Nem folytatja tovább a Homér-fordítást hatos versekben.

Ebből is látható, hogy milyen hű lelke van!

De annál jobban magamra dühítettem ezzel Amarillist.

Készen lehettem rá, hogy boszut fog rajtam állani.

Majd valami más téren, ahol készületlenül találhat.

A gyászhetek alatt askétákhoz illő életet folytattunk. Kézcsók volt a legnagyobb kegy rám nézve. Pálmának a boudoirjába még csak benéznem sem volt szabad.

A gyászhetek letelte utáni első napra volt kitüzve a menyegzőnk.

Én a menyasszonyomnál úti toilettben jelentem meg, rögtön a menyegző után megkezdendő a nászutazást, (miként Nikkel barátom tevé) egy nagy rózsacsokorral a kezemben.

Ezuttal szabad volt Pálma öltöző-szobájába berontanom.

Ő is fölkészülten várt rám.

Én azt hittem, hogy most már az a jelenés következik, ahol a vőlegény átnyujtja a menyegzői csokrot s aztán az első csókot kicseréli a menyasszonyával.

Pálma azonban rezervált állásba helyezte magát.

– Kedves barátom, mielőtt a végzetes lépést megtennők, még egy nagy kérdésem van önhöz, aminek a válaszára meggondolási időt ajánlok. Ez egy liturgiai skrupulus.

Azt tudtam, hogy Pálma hitbuzgó, de nem bigott.

– Mi lehet az?

– Én rájöttem, hogy az esketési formula a kálvinistáknál külömbözik a katholikusokétól.

– Az lehetetlen.

– Itt van. Elhozattam a préposttól is, a protestáns lelkésztől is a kézi könyveiket, olvassa el.

Én beletekintettem az elsőbe s olvastam a formulát.

«Én N. N. ezt a hölgyet, akit kezemen tartok, szeretem, szeretetből feleségül veszem; vele türök, vele szenvedek; sem jó, sem balsorsában hűtelenül soha el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen.»

– No hát a kálvinista esketési formula is szórul-szóra eként hangzik.

– Nem, kedves barátom. A kálvinista pap könyvében még egy sorral több van; nézzen ide: «vele holtomig beérem». – Gondolja meg. Az esküvő előtt a keresztleveleinket elő kell mutatnunk. Nem titkolhatjuk el az életkorunkat. Én huszonkilencz éves vagyok. Ön pedig huszonnégy éves. Még most szép vagyok, fiatal vagyok: egymásnak valók vagyunk. De gondolja ön meg, hogy húsz esztendő mulva én már éltes matrona leszek, ön pedig élte virágában levő férfi. Nem lesz-e önnek rabláncz akkor ez az eskü? Gondolja meg a választ.

De már ugyan jobbrul-balrul pofoncsapni való ficzkó lettem volna, ha erre mást válaszoltam volna, mint hogy mind a két karommal magamhoz öleltem, nem törődve a mellcsokra sorsával s annyi csókot nyomtam az ajkára, amennyi csak ráfért.

– Már most menjünk a paphoz; – még pedig az enyimhez elébb…

A NŐ OTTKINN ÉS OTTHON.

Hát biz azóta szép idők elmulának!

Az idén ültük meg az ezüst menyegzőnket.

(Látom, hogy vakarod az orrodat! «No ez szép kis regény lesz! Philemon és Baucis!» – No csak légy nyugton. Lesz itt meglepetés, cselszövény, nevetnivaló elég!)

Azt azonban el kell mondanom, hogy az én nőm minden tökéletességeknek a mintaképe. Még testi alakjában is az. Ennek nincsenek se migrénjei, se görcsei, se idegességei. Ennek nem kell se Marienbad, se Ostende: beéri Balaton-Füreddel. Ez nem használ se kozmétikumokat, se szépítő szereket; de még nem is tubákol, (ami csaknem hihetetlen).

Aztán nem féltékeny; soha sem is volt az. – Tudod, ezt meg lehet ismerni az arczon. A mely asszony féltékeny, annak az álla alatt tokája támad; minden féltékeny asszonyt elárul a kidülledő toka. Az én feleségemnek az álla most is szépen összefoly a nyakával szépségvonalban. Ez azért van, mert nem féltékeny. – No majd a tények próbákat fognak szolgáltatni erre.