Part 14

Azonban az én nagynevezetességű 25-ik születésnapom is elmult s az én levelem még sem jelentkezett.

És azután még egy hét elmult s levél csak nem jött.

A septemvir egyre iparkodott vigasztalni nyugtalankodó leányát, hogy nekem most véghetetlen sok a dolgom. Egy ilyen örökség átvevés komplikált história. A közjegyzői intézmény még nem volt behozva. Mindent ex praesidio kellett elintézni. Fürdőidény van. Viczispán, árvaszéki elnök, bizonyosan ki Buziáson, ki Mehádián, ki Monyászán áztatja fáradt tagjait, azokat most nehéz kihúzni a kádból. Az is nagyon valószínű, hogy az árvapénztár nem képes olyan rögtön liquidálni a kapitálisomat. Sőt föltehető, hogy én most abban fáradozom, hogy a szülői kastélyt helyretataroztassam; oda szándékozom vinni a mézes hetekre a menyasszonyomat. De már azért csak irhatnék egy rövid levelet. Csak annyit, hogy mikor térek vissza. Végre már nem maradt más, mint az a föltevés, hogy a postás, aki a levelemet szállította, postaszekrényestől együtt belefulladt a legutóbbi felhőszakadás okozta árvizbe; vagy pedig a Macsvánszky bandájának a kezébe került.

Én pedig az egész levélnemirást egy idétlen theáterkup kedvéért rendeztem. Úgy akartam beesni a szinpadra, ahogy azt a vigjátékokban láttam s addig nem szóltam senkinek egy szót sem a házasulási tervemről, a míg az örökségem birtokába nem jutottam s az apai házat lakható állapotba nem helyeztem.

… Egy szép (azaz, hogy csunya) reggelen aztán bekopogtat a septemvirhez Nikkel.

Az én kedves barátom, akit eddig folyton az örök uniformisában lehetett csak látni, ezúttal koczkás czivilruhába volt öltözve; Bismarck-án-colére szinű nyakravalóval, májszinű kalappal, turista bakkancs a csánkóin, a mancsai vörös keztyükbe hüvelyezve. Még fehér szegfű is volt a gomblyukában.

A septemvir szobájában volt épen a leánya is, aki a látogató érkeztével el akart tünni a mellékszobába.

– Kérem kisasszony, maradjon itt, – instálta Nikkel – kegyednek is meg kell hallani azt, amit ő méltóságának előadni készülök.

S azzal belépett, in medias res.

– Én, mint leánykérő jövök ide. A katonai pályától megváltam, az aczélbronczból elég volt nekem, áttértem a vaspályára. Egy új hazai nagy vasútnál elnyertem a főmérnöki állást, három ezer forint fix fizetéssel, ezer forint lakpénzzel s egyéb akczidencziákkal; képes vagyok egy nőt becsületes munkámmal eltartani: később előmenetelre is van kilátásom. Én a kisasszonyt régóta szeretem s ha viszonzásra találnék, a lelkemet teszem rá, hogy boldoggá fogom tenni.

A septemvir a leányára nézett, a leány pedig az apjára.

– Önnek az ajánlata fölöttébb megtisztelő ránk nézve, – mondá a septemvir. – De engedni fog ön nekünk egy pár napi gondolkozási időt.

– Nem lehet méltóságos uram. Én a társulatomtól mától számított két heti szabadságot kaptam; abból egy napot sem lehet elvesztegetnem. Önök engem egy év óta ismernek; tudják ki vagyok, mi vagyok. Én két nap mulva sem leszek se szebb, se jobb, mint ebben az órában. Két óra untig elég lesz önöknek az elhatározásra. Én az alatt elfutok a püspökhöz, kiveszem tőle a dispenzácziót; magammal hozom a káplánt, meg két tanut. Itt a háznál végbemehet az esküvő. A mi az útra legszükségesebb, az egy kézitáskában elfér s ha Isten úgy akarja, a délután két órai vonattal már a rezervált kupéban ülünk s robogunk a szép Helvéczia felé. – Tehát a viszontlátásig.

A ficzkó egész bizonyosra vette a dolgot.

A septemvir meg a leánya hüledezve nézett egymásra.

– Mit szólsz ehez, leányom?

– Mit szólsz hozzá, édes apám?

– Én azt mondom, hogy ez meggondolni való dolog.

– Az ám.

– Sőt azt mondom, hogy ezen nincs mit gondolkozni. Ez már itt van. Ez beszél, nyilatkozik, világosan szól. Ennek a szándékát nem kell abrakadabrával lehüvelyezgetni. Az a másik kupczihér, ki tudja, hol jár? Ki tudja, mit akar? Se szól, se beszél, se ír: se nekem, se neked. Teljes életében mindig csapodár volt. Ki tudja, a sok régi szeretője közül melyiket szándékozik az új szállásába beplántálni? Kitelik tőle, hogy az oltár előtt hagy ott. Ez a fiú pedig, megvallom igazán, hogy egészen az én kontentumom szerint való. Igazi selfmademan. Nem stréber. Szolid pályát választott. S mingyárt fölül kezdte. Ebből derék férj lesz. Én azt mondom, hogy csapj föl a kezébe. Ennél jobb partit nem csinálhatsz.[6]

A szép Hesperis először vállat vont; azután egy pár könycseppet törült ki a szeméből. Ezek voltak a búcsúkönycsepjei. Azután jöttek a boszankodás, az elkeseredés könyei; míg egészen belekeseredte magát az irántam való méltó haragba s a kitüzött két óra elmultával már nem látszott meg a szemein, hogy sírt.

Az alatt bepakolt a kézi táskába.

A Nikkel pedig vágtatott egyenesen a püspökhöz.

Az épen útra készült. Már a porköpönyegét is fölvette.

– Mi kell fiacskám? Alig ismerek rád ebben a kadrollirozott kosztümben.

– Frissen, szent atyám, egy dispenzácziót.

– Fiam! útban vagyok. Itt a négylovas hintó a parochia előtt, visznek falura, előkelő nostras, oszlopos tagja az egyházkerületnek, haldoklik, óhajtja az úr vacsoráját föladatni. Estére hazakerülök. Addig várhatsz.

– Aki vacsorálni akar, inkább várhat. Az én dolgom sürgetős. Mert én még ebédelni akarok a vasutnál s addig meg kell történni az esküvőmnek.

Addig erőszakoskodott, amíg kicsikarta a szent atyától a szükséges fölmentést a háromszori egyházi kihirdetés czeremóniája alól.

Azzal aztán szaladt a káplánhoz.

Az jó pajtása volt.

– Szervusz pajtás, frissen vedd föl azt a stólát!

– Ki haldoklik?

– Én esküszöm. Ebben az órában.

– De én meg utazni akarok. Itt a körutazási jegy a tárczámban. A vonat indul délben s ma még templomot kell tartanom.

– Hiszen délig mind átesünk rajta. Itt hagyom a fiakkeremet. Hozz magaddal két násznagyot is. Templom után foghatsz a hivek közül, két forint napi dijért; aztán vágtatsz az egyházfival a septemvir házához; annak a leányával esküszöm.

Ez döntött. A septemvir is nostras.

A káplán megigérte, hogy ott lesz templom után.

Nikkel a két órai határidő elteltével betoppant ismét a septemvirhez.

– Minden rendben van. – Mondá ő méltósága.

– Részemről is. – Mondá Nikkel. – Itt a püspöki dispenzáczió, itt a két karikagyűrű, rögtön érkezik a káplán a két násznagygyal.

A papa ezzel átvezette a leendő vejét a leányához.

Hesperis úthoz volt öltözve, csak épen a menyasszonyi fátyolt próbálta föl a fejére, ami mulhatlanul hozzátartozik a házasságkötéshez.

(Remélem, hogy amint a miniszter elrendelte, hogy a polgári házasságnál a fungáló államhivatalnok tartozik a széles háromszinű rendszalagot föltenni, a menyasszonyra is ráparancsoltatik, hogy a kontyára fátyolt tűzzön).

Nikkel úszott a boldogságban.

Pontban tizenkét órára megérkezett a káplán, az egyházfival meg a két tanuval; nem sokat czeremóniázott; ő is sietett a vasutra; az övé Ruttka felé ment; hamarjába összeadta a boldog jegyeseket, fölhúzta az ujjaikra a jegygyűrűt, megáldotta őket. A nagy móles matrikulát természetesen nem hozta magával; hanem beirta az összeadott pár nevét, a két (templomból kijöttében elfogott) tanu nevével együtt a tárczájába; majd otthon beirhatja az anyakönyvbe. Azzal futott haza; a dejeunert sem várta be. A boldog pár sem várta be; azt maga költhette el az örömapa a süket nagynénével. A gyerekek siettek boldogságuk útját megkezdeni. A vasuti restauráczióban kényelmesen megebédeltek. Az első csöngetésnél Nikkel karjára vette a menyasszonyát, meg a plaidjét; kezébe kapta az útitáskáját s vitte magával a perronra, ahol a vasutiak, mint magas vasuti hivatalnokot, szivélyesen üdvözölték.

Én pedig ugyanakkor a temesvári vonattal zakatoltam fölfelé; tele büszke tervekkel és szivárványos reményekkel.

Az alföldi vonat két perczczel hamarább érkezik meg, mint a Bécs felé induló vonat elindul. A pasasiroknak addig várni kell a kiszállással, amíg a bécsi vonat ki nem robog az indóházból. Addig nem nyitják ki a waggon ajtókat.

Én kiváncsian néztem ki a kocsiablakon.

Hát egyszer mit látok?

Az én Hesperisemet látom fölkapaszkodni a lépcsőkön az átelleni waggonban!

S utána mingyárt megint kit látok fölmerülni a lépcsők fokán? Az én Nikkel pajtásomat, – álruhában, stutzernek öltözve; koczkás dzsekkben, májszin kalappal, fehér szegfű a gomblyukában, útitáska a kezében, meg parazol.

Ezek odatelepesznek le, épen velem átellenben egy kupéba, igen gyöngéden bánnak egymással. Még annyit láthatok, hogy Nikkel kiveszi a fehér szegfűt a gomblyukából s azt Hesperisnek nyujtja, a mit Hesperis azzal viszonoz, hogy a keblébe tűzött piros szegfűt adja érte cserébe. – Azzal lehúzzák a függönyt az ablakra s hogy semmi kétség se maradjon fönn, a kalauz kiakasztja az ablakra kivülről a sokatmondó táblát «gemiethet!»

Hisz ez leányszöktetés! Nőrablás! Fényes nappal.

Ki akartam ugrani az ablakon! Meg is teszem, ha az a rézpálcza keresztbe nem áll előttem.

A gyorsvonat fütyült, s azzal az orrom előtt vitte el robogva a menyasszonyomat.

Én erőszakkal fölnyitottam a waggon ajtót s azzal eszeveszetten rohantam le a vaslépcsőkön s neki iramodtam a szabaddá lett sinek között a gyorsvonatnak.

Szerencsére az inspekcziós rendőrbiztos nyakon kapott, visszarántott.

– Megveszett az úr?

– Meg hát. Ahol! Rabolják a menyasszonyomat!

– Csak nem akarja ön elfogni a gyorsvonatot röptében?

– De mikor a menyasszonyomat rabolják az orrom előtt!

– Hát azért ne szaladjon ön a vonat után, mert azt el nem éri. Van telegráf a világon. Elébe kerülhet.

Ez eszemre térített. Persze, hogy itt a telegráf, tíz lépésnyire a hátam mögött.

– Egyszerű a dolog, – magyarázta a rendőrbiztos. Telegrafálunk a váczi rendőrkapitánynak, meg az esztergominak, az érsekujvárinak, a pozsonyinak sorban, valamelyik csak letartóztatja a szökevényeket.

– No hát gyerünk, telegrafáljunk!

– Hja, az nem megy olyan rövidesen. Nekem erre nincs meghatalmazásom; önnek a följelentése sem bir elég hitelességgel, hogy annak az alapján két utazót elfogjanak a szabad Magyarországon. Alkotmányos korszakban élünk uram! Az nem járja, hogy egy urat meg egy hölgyet csak úgy mirnikszdirniksz útközben letartóztassanak. Hanem tessék velem a rendőrségre jönni s ott a főkapitány úr előtt legitimálni a följelentést.

Végig kellett hallgatnom a megérdemelt útbaigazítást.

Mentem a főkapitányhoz, vittem magammal a fiakkeren a rendőrbiztost. Aki látott minket együtt kocsikázni, azt hitte bizonyosan, hogy az visz engem. Egyenruhában volt.

Tíz percz mulva ott álltam a főkapitány előtt.

Hiszen ismerted Thaisz Eleket. Jó pajtásod volt.

No hát!

Mekkorát nevetett a szemem közé, mikor előadtam neki a följelentésemet, meg a letartóztatás iránti követelésemet.

– Te vagy-e bolond, vagy engem tartasz annak? Az a te állítólag elszöktetett menyasszonyod Kiss Mihály septemvirnek a leánya, az elszöktető pedig báró Nikkel, császári tüzérkapitány. Ha én ezeket letartóztatom a te föladásodra, akkora orrokat kapok – kettőt, a belügyminisztertől, meg a hadügyminisztertől, hogy viselhetem az egyiket elől, a másikat hátul. A viczlapok mind nekem esnek! Hátha csalódtál? Nem ők voltak. Ablakon keresztül láttad. Gőz kutyafuttában! Halluczináczió lehetett. Szerelmes ember szemének nem lehet hinni. Eredj el a biztossal a septemvir lakására; hátha otthon van a mátkád?

Ez egy eszme volt!

Csakugyan! Hátha otthon ül Hesperis szépen és stikkolja az utolsó hálóréklifodrot s a szerelmes pár, akit én láttam, valami vigécz volt az orfelinájával.

Köszöntem, vittem magammal a rendőrbiztost a septemvirék lakására. Három lépcsőnként ugorva rohantam föl a második emeletre. Becsöngettem. Nem jött senki az ajtót kinyitni. Még jobban csöngettem. Még jobban nem jöttek. Aztán a belső folyosón a konyhaajtóra kerültem. Az is be volt zárva. Benéztem a konyhaablakon. Nem láttam senkit. Ebből a szállásból minden ember kihalt.

– Gyerünk le a házmesterhez, – indítványozá a biztos.

A septemvirék szállása egyikében volt azoknak a régi módi belvárosi kontignácziós házaknak, a miknek szűk kapubejárata, hosszú, keskeny udvara van s ennek a legvégső odujában a házmester lakása, úgy, hogy onnan senkit sem lehet meglátni a ki- s bejárók közül.

Munka volt felzörgetni az odu egyetlen lakóját.

Csak a viczeházmester volt otthon. Az először is tót volt, másodszor csizmadialegény volt, harmadszor pedig délután volt. Mikor a rendőrbiztost meglátta, úgy megijedt, hogy a hallását is elvesztette.

Nagy biztatásra, hogy nem őtet akarjuk elfogni, tudott annyit rebegni, hogy ő nem tud semmit, nem látott senkit, mert ő csak a viczeházmester; a főházmester, meg a felesége elmentek korán hajnalban Budakeszre búcsura. Ő maga csak itthon tartotta a búcsut, de azt olyan alaposan, hogy most a saját nevére sem emlékezik.

Innen tehát olyan okosan kerültünk vissza, mint idejöttünk.

– Septemvir kisasszony nincs otthon! – Referáltam a főkapitánynak.

– Jól van, öcsém; ülj le. Mindjárt visszajön a másik biztos, akit Nikkel kapitány keresésére küldtem ki a Neugebäudéba.

Én szorongva néztem az órámat. Már Váczon túl járnak! Ott már nem csiphetik el őket…

No, de megérkezett a biztos a Neugebäudéból.

– Nikkel tüzérkapitány letette a tisztirangját s nincs többé a kaszárnyában.

– Ez már sulyosító körülmény – mondá a főkapitány.

– No hát! utána azzal a telegráffal! Már Esztergom-Nánánál járnak.

– No, csak ne nánánázz annyit! Egy stáczió akár inde akár unde.

– De ördögöt akár inde, akár unde! Mikor menyasszonyról van szó, meg a csábitójáról!

– Hiszen nem eszik meg egymást!

– De mikor lehúzták az ablakfüggönyt!

Még csak a két detektiv visszatértét kellett bevárni, akik a fiakkereket járták sorba.

Volt már öt óra, mire előkerültek. Az egyik rátalált arra a bérkocsisra, aki Hesperist és Nikkelt szállította a vasuthoz. Ez tanuskodott róla, hogy az általam jelzett házból vitt egy quadrollirozott urat, meg egy fehérrel diszített fekete ruhás fiatal hölgyet a vasuthoz, nem volt egyéb útikészségük egy kézi táskánál, meg egy waterprufnál.

– Ez ő! Az ő pomp fünébre kosztümje! – kiálték én felbőszülten. – Telegrafálni! főkapitány úr!

– Csitt csak! Hadd szóljon a másik detektiv.

Az meg rátalált a septemvir úr rendes komfortáblis kocsisára.

Akkurát fél óra mulva az elébbi útrakelés után ugrott föl a septemvir úr is a konflisba, szintén nagyon kevés útikészséggel s ezt a szót hallatva a konfidens kocsissal: «No most már én is futhatok a leányom után!»

– Itt van! Tessék! – Kiabáltam én. – Az apa is fut az elrabolt leánya után. Tessék gyorsan telegráfálni!

A főkapitány még szabadkozott, hogy az az «után» nem okvetlenül azt teszi, hogy a leánya «után» szalad; hanem, hogy miután a leánya már elment, az után már most ő is szaladhat valamerre.

Erre aztán méregbe jöttem, fenyegetőztem, amerikai párbajjal kináltam a rendőrfőnököt, míg utoljára kötélnek állt s telegrafált a pozsonyi rendőrkapitánynak a szökevények letartóztatása végett, utasításul adva, hogy csak okosan, szőrmentében bánjon el e kényes ügygyel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Station Preschburg!» hangzott a perronon. (Még akkor német volt a vasut.)

– Itt kapni fölséges mákos kalácsot! – Mondá Nikkel.

– Én jobb szeretem a diós kalácsot. – Viszonzá Hesperis.

Nikkel kidugta a fejét a waggon ablakán.

– Sie! Hé! Nuszpájgl her!

Egyszer csak nyitogatták a waggon ajtót.

– Nos! Hozzák már azt a Nuszpájglt?

– Azt ugyan nem hozok, – szólt a fejét bedugó egyéniség, – mert én a pozsonyi rendőrkapitány vagyok; hanem bátorkodom uraságodtól tisztelettel megkérdezni, hogy uraságod méltóztatik-e báró Nikkel, nyugalmazott tüzérkapitány lenni?

– Igen is én vagyok.

– Akkor bátor vagyok önt tisztelettel fölszólítani a törvény nevében, hogy kegyeskedjék a kiséretében levő hölgygyel együtt leszállani a waggonból és engemet követni.

– Micsoda dolog ez?

– Az a csoda, hogy én a budapesti rendőrfőnöktől kaptam táviratilag parancsot, hogy önt, mint leányszöktetőt, letartóztassam s a tovább utazásban meggátoljam.

– Ez egy ostoba Schábernakk! – kiabált Nikkel. Ez a hölgy az én törvényes feleségem, akivel rendes lelkész által, két tanu és saját atyja jelenlétében formaszerint összeeskettettem.

– Elhozta uraságod magával a házasságlevelét?

– Hozta az ördög. Hát kinek jut eszébe a házasságlevelét a zsebében hordani, mint valami passzust?

– Pedig az jó volna, ha itt volna; mert akkor én, annak az előmutatása után, uraságodat tisztelt nejével együtt, a saját felelősségemre, tovább hagynám utazni; így azonban a kapott parancs értelmében kénytelen vagyok ismételten fölszólítani, hogy szálljanak le mind a ketten a kupéból s kegyeskedjenek magukat az én felügyeletem alá helyezni. Semmi kompromittálás nem lesz belőle. Önök beszállnak a Zöldfa vendéglőbe, két külön szobába. Egy telegráfváltás tisztázni fogja a helyzetet. Legfeljebb nehány órai késedelem lesz belőle. Az esteli vonattal tovább utazhatnak önök Bécsbe.

Nikkel nagyot nevetett a tréfán, aztán Hesperis is nevetett. Kiszálltak a waggonból s bementek a váróterembe, folyvást udvariasságokkal traktáltatva a rendőrkapitány által, ki maga hozott nekik pozsonyi móhnpájglit és nuszpájglit.

Amint a vonat tovább robogott, a rendőrkapitány maga ajánlkozott Nikkelnek, hogy a letartóztatása elleni protestácziójáról jegyzőkönyvet vesz föl, a bizonyítékait elősorolva s azt rögtön táviratilag tudatni fogja a pesti rendőrfőnökkel.

Nikkel aztán tollába mondta, hogy ő Kiss Mihály septemvir úr leányát atyja beleegyezésével vette nőül, amelyre authentikus bizonyítékok találhatók először az atyánál, másodszor pedig az eskető káplánnál, akit szintén megnevezhet, ott lesz beirva az anyakönyvbe a mai dátum alatt a megkötött házasság.

Nagyon jól van. Ez mind föladatott a táviró hivatalba. A válasz egy pár óra mulva itt lehet.

Addig kényelmesen meg lehet vacsorálni a vasuti traktirnál. Nikkel a rendőrkapitányt is meghitta az asztalukhoz; bruderschaftot is ivott vele: «hiszen mindketten kollégák vagyunk: te is kapitány, én is».

– Ez a kis intermezzó egészen regényessé teszi a nászutazásunkat, – mondá Nikkel. Hesperis kevésbbé volt elragadtatva. Az ő büszkeségét sértette az, hogy őt csak egy óráig is elszöktetett leánynak tarthassa valaki.

Még hamarább, mint a Pestről jövő esteli vonat, megérkezett a távirati válasz a pozsonyi rendőrkapitányhoz. Igen rövid tartalmu volt.

«Fölhozott ellenbizonyítékok nem találhatók. Letartóztatás továbbra föntartandó. Bővebben levélben».

– Ez már bolond helyzet! – fakadt ki Nikkel, míg Hesperis el kezdett sirni. – Hogy értsem ezt? Bizonyítékok nem találhatók? Elnyelte a föld a septemvirt? a papot? a mátrikulát?

– Én nem tudom, – szabódék a rendőrkapitány. De már most kénytelen vagyok a letartóztatást érvényesíteni s önöket beszállítani a vendéglőbe. Egy éjszaka nem a világ. Reggel majd földerül a talány.

S azzal föleskortálta a boldog párt a Zöldfába; ott fogadott ki a számukra két szobát, de nem egymás mellett, hanem átellenben, s ott hagyott egy detektivet a két szobát elválasztó folyosón, azzal a szigorú utasítással, hogy ezt az urat és hölgyet semmi szín alatt egymással összejönni ne engedje; ha az egyik elhagyja a szobáját, a másik maradjon a magáéban, amíg amaz vissza nem tér; beszélhetnek az ajtóból egymással, levelezhetnek; de kezet már nem szabad egymásnak nyujtaniok.

Ilyen volt az én kedves Nikkel barátom nászutazásának az első éjszakája.

Másnap reggel megérkezett a pesti rendőrfőnök tudósító levele a pozsonyi rendőrkapitányhoz.

Kiss Mihály septemvir elutazott, senkinek sem mondta meg hová. Lakásán nem maradt senki; minden cseléd szabadságot kapott, nem tudni mennyi időre; azok mind szétfutottak, nem tudni merre? – A káplán is elutazott, azt a végczélt hagyva hátra, hogy megy Norvégiába az éjféli napfölkeltét megnézni. A matrikulába nincs beirva semmi az nap kötött házasság. (Azt a káplán úr a nagy uti sietségben a tárczájában felejtette, gondolva, hogy majd ráér beirni, mikor visszakerül Awa Saxárul.) Az egyházfi pedig semmiről sem tud semmit. Azt mondja, hogy őtet künn hagyták a konyhában, se egy darab kalácscsal, se egy pohár borral meg nem kinálták, még csak a szokásos tallért sem nyomták a markába. (Itt van, nesze Nikkel, a te fösvénységednek a jutalma!) Ő bizony semmit sem tud róla, hogy a septemviréknél lakodalom lett volna. Azt a két embert sem ismeri, akivel egy kocsin ment odáig; nem tudja, honnan szedte föl őket a káplán.

– No, most meg vagyunk lőve! – lamentált Nikkel kétségbeesve.

Ekkor aztán Hesperis tanusítá nagyobb lélekerejét.

– Ne essünk kétségbe. Én tudom, hová ment apa? Nekem sokszor mondta: «hej, amint téged férjhez visznek, azonnal vágtatok Dobsinára; jégre teszem magamat a kánikula alatt.»

No hát rögtön irtak Dobsinára hivatalból, ott van-e Kiss Mihály úr?

A dobsinai előljáróság visszafelelt: «Igen is, itt volt Kiss Mihály úr, de nem találta eléggé hidegnek a jégbarlangot s odább pályázott hidegebbet keresni Tátra-füredre.»

Tehát utána Tádrafüredre! Még akkor nem volt ám ezen a vidéken se vasut, se táviró. Delizsánczon ment a gyorsposta.

Tátrafüredről visszajött a válasz a pesti főrendőrséghez:

«Itt volt igen is Kiss Mihály úr, de nagyon hidegnek találta a vizet s odább fuvarozott Trencsén-Tepliczre.»

(És az alatt Nikkel barátom és Hesperis folyvást diskurálhattak a két szemközti ajtóból egymással, – amiről nekik tetszett.)

Végre ott nyomták Kiss Mihály urat Tepliczen, mikor épen a tagjait áztatta a tükörfürdőben.

Csakhogy az azt válaszolta a hozzá intézett kérdésekre, hogy ő soha sem volt septemvir, mert ő patyikus Kisujszálláson és semmiféle leányát sem adta férjhez, mert még felesége sincsen.

– No, most már ide vagyunk fagyva! – kiáltá Nikkel dühösen.

– Személyleirás szerint kell apát köröztetni! – erősködött Hesperis még dühösebben.

Azt is megtette a kedvükért a derék rendőrség. Minden fürdőintézethez megküldték Kiss Mihály septemvir urnak a személyleirását, a «puncta de utri»-val együtt.

Hogy hány vörös szakállu, nagyfejü, kurtalábu hazafit fogtak nyakon ennek a kurrentálásnak a következtében, Kabolya-Polyánától kezdve Krapina-Tepliczig Kiss Mihály septemvir helyett? azt nem tudom; hanem hogy az igazit nem találták meg, az históriai adat.

És az alatt nap-nap után ott ült az én barátom Nikkel, meg az én Hesperis barátném a pozsonyi Zöldfában, két külön szobában és irt egymáshoz szerelmes levelet.

Én pedig az alatt mindennap kétszer rohantam be ajtóstul Thaisz Elekhez, hogy hozzák-e már a szökevényeket haza? úgy, hogy már azt indítványozta a főkapitány, hogy itt van egy üres zárka a rendőrházban, vegyem ki árendába s lakjam benne.

Hiszen tudtam volna én, hogy mit csináljak? Amint értesültem róla, hogy Nikkelt letartóztatták Pozsonyban, amint tapasztaltam, hogy a dolog hosszu pórázra huzódik, nap-nap után mulik s a Nikkelt, meg a Hesperist még sem szállítják haza, elszántam magamat, elmentem a puskamíveshez, vettem két jó párbajpisztolyt s siettem a vasuthoz.

El Pozsonyba! Majd szerzek én magamnak satisfactiót! Nem kell nekem ahoz rendőri assistentia.

Mi előtt azonban jegyet váltottam volna, oda jött hozzám az a bizonyos ismerős rendőrbiztos s a karomra téve a kezét, azt mondá nyájasan: «Uraságod Pozsonyba akar utazni, ugye?» – «Igen.» – «Nikkel urat akarja fölkeresni, ugye?» – «Az ám.» – «Ebben a fekete tokban pisztolyok vannak, ugye?» – «Ühüm.»

– No hát barátságosan figyelmeztetem önt előre a sorsára. A midőn uraságod a «Zöldfa» vendéglőhöz megérkezik, ott önt egy jólértesült rendőrfogalmazó veszi gondviselése alá, aki el fogja önt vezetni a szobájába, amely épen a Nikkel uré mellett van. Ott azután a falon keresztül beszélhetnek önök egymással, amit akarnak; de egyszerre kijárni a szobájukból tiltva lesz; önök egyformán rendőri felügyelet alá vannak helyezve.

No már ez egészen kihozott a sodromból.

Micsoda dolog ez? Muszkaországban vagyunk-e? Politzájstaat lett-e Hunnia? Ezt nem tűri el a magyar!

Rohantam a vasuttól egyenesen a rendőrfőnökhöz.

Majd tartok én annak egy filippikát!

No ugyan jó helyre mentem.

Thaisz Elek épen föl volt paprikázva egy ellenzéki czikk invectiváitól, mikor bebotlottam hozzá.

El sem hagyta kezdenem a replikámat.

Úgy förmedt rám, mint egy erzerumi kajmakán. Nem per tu, hanem per «az úr» beszélt hozzám.