Part 13

Én azonban nagyon passziv szerepet játszottam ezeken az estélyeken. Tetszettem magamnak a «kukkó» szerepében, aki blazirt pofával leül az olvasó asztal mellé s a külföldi illusztrált lapokban levelész.

Hegedűltek a konczert-teremben. Minden ember odatódult. Azt mondták: Terezina Tua hegedül. Bánom is én! Hegedült már nekem a Terezina Mea is. Annak is betege vagyok.

Valaki odajött hozzám, fölszólított, hogy akkompanyáljak a nagy művésznőnek.

– Én?

– Hát nem értesz a hegedűhöz?

– Annyit értek hozzá, mint a székely góbé, aki azt mondta a hegedűre, hogy «ettem is!»

– Nagyon szép leány ám.

– Ahhoz meg épen nem értek.

Azzal leültem a sakkozó asztalhoz s elkezdtem sakkozni magamban. Ez a monomániának a kezdete.

Egyszer csak selyemruhasuhogást hallok a hátam mögött.

A jogtanácsosné volt.

– Jőjjön csak hamar; be akarom önt mutatni a septemviréknek.

Nagy gráczia! Maga jött fölkeresni, holott a komornyikjával is hivathatott volna.

Ah! A septemvirék! Eddig is sokat hallottam róluk beszéltetni. A septemvir legszorosabban összecsatolt jó barátja volt a princzipálisomnak. Sok ügye az ő kezén keresztül ment körösztül. Legelső jogtudósnak tartották az országban, úgy, hogy az első felelős miniszterium megalkotásánál ő is szóba került, mint igazságügyminiszteri kándidátus.

– A septemvirnek leánya is van. A gardedámja nem az anyja, hanem egy távoli rokona, akivel nem lehet konverzálni, mert nagyot hall. Az anyja korán elhalt.

Ennyi informácziót szükségesnek talált velem közölni a patronám.

Súgva még hozzá tette:

– Társalkodjék ön a kisasszonynyal hosszasabban. Szeretném önnek a véleményét megtudni felőle.

Ez nevezetes prospektus! Mondhatnám – különös.

A terembe értünk. Épen egyenesen rábukkantunk a septemvirre.

Nagy feje volt; rengeteg hosszú, oroszlán-fakó szakállal, széles válla, melle és dereka hosszú, úgy, hogy ha így folytatta volna az alkotó, egy óriásnak kellett volna neki lenni; azonban a lábszárak szertelenűl kurták voltak hozzá; úgy, hogy egybevéve, az alacsony termetüek közé volt sorolható. Hogyha ült, akkor imponált az embernek.

A mint a nevemet kimondta előtte a jogtanácsosné, egyszerre derült mosolyra szaladtak szét a vonásai. Mintha kellőleg informálva volna már a jó és rossz tulajdonságaim felől. Szívesen megrázta a kezemet s azzal bocsátott el, hogy reméli, el fogok járni a jourjaikra. Majd elküldi a meghivást.

Szerencsémnek tartottam.

A jogtanácsosné aztán egyet fordított rajtam s arrafelé pilótált, ahol a fiatal leányok csoportja volt a terem közepén. A gardedámok a mindenféle kereveteken foglaltak helyet és theáztak, pletykáztak; a kisasszonyok pedig a terem közepén álltak és várták a jó szerencsét.

Azok közt volt a septemvir leánya is, a kit én a magam regényében elneveztem Hesperisnek. (Hesperis matronalis Linnæi.) Már az öltözetével is föltünt. 1867-ben rég el volt feledve a hét év előtt inaugurált magyar divat, az urak elfáradtak az antik gombok viselésében; a hölgyek fejét zsenirozta a rezgős főkötő és a gyöngyös párta; párisi divatot viseltek a delnők, frakkot, klakkot a delfiak s virágjában volt a sinyón, ez az idegen szőrökből csavarintott hurkatorony a hölgyek fején; ki mentűl több hamis hajat föl tudott rakni a kontyába, az volt a legszebb. Hesperis még mindig a magyar divatot viselte. Fűzött dereku ingvállt, dúdoros újjakkal; csipke kötényt nagyvirágu szoknyához; leeresztett hajfonatot, keskeny pártát, pillangós czipőket.

Ezen a thémán mingyárt elkezdhettem a társalgást, mikor bemutattak neki.

– Nagysád még mindig hű a magyar divathoz. (Magam is hű voltam hozzá; huszár egyenruhámat kellett viselnem társas estélyeken.)

– Boldogult anyámtól így tanultam, – felelt Hesperis. Én más forma ruhát szabni nem tudok.

Nagyot bámultam.

– Hát kegyed maga szabja a ruháit?

– Magam is varrom meg.

(Hisz ez egy klenodium! Ennek a papája nem ismer szabókontót, masamódkontót, konfekcziós boltot! Nem borzad el, mikor divatműáru kereskedés kirakata előtt végig halad! Ez a tulajdonság maga egy hozomány!)

– Nagyon derék!

Egyenesen rátértem a legközelebb eső themára.

– Hogy tetszett nagysádnak a hegedű-művésznő?

– Semmit sem értek a zenéhez.

– Ah! Tehát nagysád nem is zongorázik?

– Nem birtam megtanulni. Nincs semmi tehetségem hozzá.

Most már jobban megkezdtem nézni. Egy leány, aki nem zongorázik! Ez lefotografálni való! Szép tojásdad metszésű arcza volt, gyöngéd pirral áthajnalodva, sötétkék szemei, sötét szőke haja, vékony, finom metszésü ajkai és igen kicsiny, nagyon szép rózsaszin fülei, vékony orra, lüktető czimpákkal. Termete nyulánk volt és karcsu, minden ámító mellékletek nélkül. A vállat és keblet irigyen őrzi a magyaros ruhaderék.

– És így konczertekre nem jár nagysád?

– Nem tudnám élvezni.

– És bálba?

– Egyszer voltam, tavaly. Többet nem kivánkoztam oda.

– Nem is tánczol?

– Soha.

– Tán orvosa tiltja?

– Oh nem. A testgyakorlást szeretem. A svéd gymnasztikában otthon vagyok. Vívni is tudok. De a tánczot nevetségesnek találom; úgy, ahogy nálunk szokásban van. A hogy a keletiek élvezik a tánczot: kitanított tánczosnőket lejtetve, az urak csak nézik; minők Egyptomban az almék, Kelet-Indiában a bayadérek, Japánban a gejzák: úgy én is tudnám élvezni a tánczot, mint művészetet; de hogy én magam egy soha nem látott embernek a nyakába boruljak, aki engem körülforgat s végig szalad velem a termen; előre-hátra ugráltat, hozzácsapkod a többi tánczosokhoz, konvulziókba jön; keze-lába kalimpázik; meg-meg kap, fölhajigál a levegőbe; magához szorongat; ugyan mit szólhat ehhez egy süket néző, aki nem hallja a zenét, csak a mozdulatokat látja?

In theoria tökéletes igazat kellett adnom a kisasszonynak. A táncz csak nézni való. In praxi ellenkező nézetben voltam.

Áttértem más materiára. Beszéljünk szinházról, irodalomról.

No ezekben már otthon volt. De itt is ellenkezőek voltak a fölfogásaink. Hesperis valóságos fakiri önkinzásnak tartotta a versirást, hogy egy ember el tud nyavalyogni azon, hogy egy gondolatot, amit elmondhatna egy sorban, kinyujtson négysoros strófává s keresse lepkefogóval a rimező szavakat a sorok végére. Fogalma sem volt róla, hogy ez önkényt jő s ez épen a költői adomány. Ő úgy fogta föl, hogy ez takácsmesterség s osztovátán készűl. A prózairodalomban kedvencz olvasmányát képezte Macaulay, Carlyle, Renán. A magyar regényirók közül nem szeretett mást, mint Vas Gerebent; a többi mind schwindler volt előtte. – Ezer bocsánatot kérek. – E fölött nagyon összedisputáltunk. A thema nem lett megoldva. Azzal váltunk el, hogy ezt a vitát folytatni fogjuk a legközelebbi jour fixen.

Veszedelmes egy ismeretség!

Egy hölgy, akinek paradoxon ideái vannak!

IV. PALMA NÉZETEI A JÓ HÁZAS ÉLETRŐL.

Adelphe Philine nem vett részt a világi mulatságban.

Sőt a rákövetkező napon is csak egy rövid látogatásra szorítkozott. (Bőjti nap volt s azt a görögök szigorúan megtartják, míg a jour fixek után annyi maradék pecsenye követeli az értékesítését.) Ebéd után a jogtanácsosné azt mondta, hogy maradjak még.

– Nos, hát hogy tetszett önnek a septemvir leánya?

Az ilyen banális kérdésre banális feleletet szokás adni.

– Igen szellemes hölgy.

– Ezzel semmi sincs mondva.

– Őszintébben szólva: kivételes hölgy.

– Miben áll a kivételessége?

– Nincsenek szenvedélyei; nem piperéskedik, a tánczot unja, a zenét nem élvezi, a költészetet lenézi.

– Lássa ön, ez a normális hölgy; legalább a mi magyar társadalmunkban az.

(A nyelvem hegyén volt: «Ezt nagysád mondja? aki az Iliászt fordítja;» de csak elhallgattam vele.)

– De hát akkor micsoda föladatokkal tudja betölteni az életét?

– Az élet gyakorlati föladataival. Ő vezeti a háztartást. Higyje el ön nekem, hogy ez egy olyan sok oldalu föladat, mely apró részletekből összerakva a legnagyobb problémát oldja meg. A háztartás nehéz talány annál az uri osztálynál, melynél a családfő előkelő rangja nem engedi meg a cynicus félrehuzódást, a bukólikus egyszerüsködést; de rákényszeríti egyenesen, hogy állása tekintélyét a társadalomban is érvényesítse; a midőn a föladathoz a családapának, talán egy szerény falusi kisbirtok jövedelmén kivül, a fiksz fizetéséből kell az egész lukszusnak előteremtetni. A septemvirék háztartása egyenlő a mienkkel. És ez ő nekik egy negyedrész kiadásba kerül, mint nekünk. S ez a kisasszony tudománya. Ez az ő művészete; ez az ő poézise. Prózai dolog, ugye bár? De aztán a septemvir nem is küzködik pénzügyi zavarokkal soha, mint rangbeli társainak legtöbbje. Lássa ön: én ezt a leányt önnek szántam feleségül.

– Nekem? – Nagyot kellett rá nevetnem.

– No hát mit nevet rajta?

– Hiszen mi tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak.

– Az a jó. A házas életben az ellentétek egészítik ki egymást. A mi az egyiknek hiányzik, azt kipótolja a másik.

– De hiszen mi minden óráját az együttlételünknek azzal keserítenők meg, hogy a diskurzust disputává fejlesztenők; amit aztán mind a háromszorhétszemélynök sem tudna dirimálni.

– Hát ön azt hiszi, hogy a házastársak közötti disputa keserűség? Ellenkezőleg! Az a legválogatottabb élvezet. Ha két együtt élő ember, akinek mind magának való esze van, ellenkező fölfogásból vitat meg egy tárgyat, egy fogalmat, egy eseményt: ez a szellemi harcz a legnagyobb gyönyörűség. Én a férjemmel éjfélekig eldisputálok: ha valaki a mellékszobából hallgatná, azt hihetné, hogy veszekedünk. Ő a politikában demokrata, én arisztokrata vagyok; ő szabadkőmüves, én pietista; ő verdista, én wagnerista s minden szenzácziós napi eseménynél, minden családi drámánál a férjem rendesen a nőt védi, a férfit itéli el; én pedig a férfinak adok igazat a nő ellenében s ez az ellentét, ez a küzdelem erősebben köt bennünket össze, mint minden egyéb érzés, becsület, kötelesség. Csak egy tárgy fölött nem szabad a nőnek disputát kezdeni a férjével. A saját érdeke fölött. Még ha szivérdek volna is az.

Ez nagy mondás volt!

Nem hagyhattam megjegyzés nélkül.

– Hát az utóbbi esetben a külömböző fölfogásoknak nem szabad kifejezésre jutni?

– Nem. Mert annak semmi haszna nincsen. Ily esetben az okos nő hallgat és tür. Hallgatása és türelme lehet, hogy megszünteti a bajt. Ha szól, csak növeli azt. Azon törekszik, hogy titokban maradjon. Senki meg ne tudja, hogy neki fáj valami. S ha aztán a baj orvosolhatlan, ha köztudomásuvá lesz: a nő akkor sem csinál jeleneteket, hanem nyugodtan azt mondja: «uram, mi voltunk boldogok; annak vége van; most már legalább ön legyen boldog; váljunk el harag nélkül.»

Ezek a szavai a jogtanácsosnénak nagy hatást tettek rám.

Magasra emelkedett a nagyrabecsülésem skáláján.

Ez a nő nincs beavatva az én horoskópomba!

Bizonyítja az, hogy ő nekem jövendőbelit keres.

De még inkább az, amit most elmondott.

Nem! Ilyen paszpartuval nem látják el azt a bizonyos zarándokot!

– No hát – fog ön látogatást tenni a septemviréknél?

– Még ma nagyságos asszonyom.

… S másnap már megkaptam a meghivót a septemvirék jourjaira.

És aztán szorgalmasan eljártam az ő jourjaikra is, meg a többi czelebritásokéira, akik ugyanazon társaságokat egyesíték összejöveteleiken – s tehetségem szerint udvaroltam a Hesperisnek, aki a normal-hölgyet képviselte ebben a mi budapesti Szent-Dzserménünkben.

VI. VŐLEGÉNY IN PETTO.

Ez már aztán komoly viszony volt!

Határozottan udvaroltam Hesperisnek.

Rövid idő alatt megértettük egymást.

Arra is rájöttünk, hogy mi egymás számára vagyunk teremtve.

Mindennapos lettem a septemvirék házánál.

Délútán, mikor vége volt a hivatalos ügyeknek, rögtön odasiettem. Ha látogatót találtam már ott, azt kibőjtöltem. Ott maradtam egész vacsora idejéig; néha vacsorára is ott marasztottak. A süket társalkodónő miatt beszélhettünk akármit. De az az akármi csupa merő, bölcs dolog volt. Annyira, hogy mind a ketten tartottunk külön jegyzékkönyvecskét s azokba az egymástól hallott emlékezetes aforizmákat följegyeztük. Mindig allegoriákban beszéltünk. Például: «a jéggé vált szerelmet nem jó fölmelegíteni, mert akkor meg vizzé válik». Ezt ő mondta.

Hogy milyen hatással voltunk egymásra, azt a konkrét tények sejtették.

Én például rátudtam birni Hesperist, hogy hagyja el már a boldogult mamájától örökölt kecskeméti divatot, hisz azt már Kecskeméten sem viselik; sőt a Hortobágyon a csikósok, gulyások is azt danolják, hogy «nem is leány turnür nélkül», hogy az ilyen különcz öltözet feltünési vágyra mutat; hogy könnyen politikai demonstrácziónak vétetik; míg megtette a kedvemért, hogy európai divat szerint alakította az öltözeteit; azokat is maga szabta és diszítette ugyan s csinált magának olyan pomp fünébre kosztümöket, hogy az embernek kedve támadt megkondoleálni a toilettjeit; de legalább mutogathatók voltak.

Ő ellenben rábirt engem, hogy hagyjak föl a tánczolással, ami ő előtte a férfit lefokozza. Megtettem érte. Pedig szenvedélyes csárdás-rázó voltam.

Arra is rávett, hogy olvassam végig Renánt.

Házasságról természetesen még korán lett volna egymással beszélnünk. Úgy voltunk egymás mellett, mint két téli körte, a mikre a kertész fölirta tintával: 1. Kronprinz Ferdinánd, érés ideje deczember, január. 2. Josephine de Malline; érés ideje február, márczius.

Nekünk is meg kellett várnunk az érés idejét.

Nekem a gyakornoki esztendőt le kellett szolgálnom, akkor lehettem önálló ügyvéddé; a nagykoruságomat is be kellett várnom; Hesperisnek pedig még rengeteg sok ingbetétet, alsószoknya fodrot kellett kischlingolni, hogy a kelengye komplét legyen. Az mind saját keze munkája volt.

Szinházba én kisértem őt s ott mellette váltottam zártszéket; haza is én kisértem s ha esős idő volt, tartottam fölötte az umbrélát.

Társaságokban más nővel nem beszéltem; annyit már tudtam, hogy Hesperis a végletekig féltékeny.

Ellenben ő is egészen rezerváltan viselte magát más férfiak irányában. Azok is ismerték a helyzetet s respektálták az én szerzett jogaimat.

A Nikkel pajtást én magam mutattam be neki. Megint a pesti garnizonba transferálták. Jó, fidelis czimbora volt. Mindenki tudta felőle azt az epopeját, a hol a burkusok kezéből kiszabadított, ezért az én barátaim előtt nagy volt a becsülete.

Neki megengedtem, hogy udvaroljon Hesperisnek.

Tőle nem volt mit féltenem az imádottamat.

Egy szegény katonatiszt egy nem gazdag leánynál nem veszedelmes konkurrens. Komoly eszméi nem lehetnek, mert kaucziót letenni nem képes; könnyelmű eszmékkel pedig Hesperishez nem közelíthet. Ah! Hesperis erénye erősen áll, mint a Gellérthegy; de még annál is erősebben; mert a Gellérthegyről töredeznek le egyes sziklacsompók, de nem a Hesperis grániterényéről!

Kivált, miután tudja Nikkel, hogy Hesperis az én jövendőbelim.

… De hát vajjon tudja-e?

Mondtam én már valakinek, hogy Hesperist nőül akarom venni?

Nem én. Senkinek sem. Még ő neki magának sem.

Hanem hát ez a titoktartás, mely nagy bolondságnak látszik, ha előadom az okait, egyszerre érthetővé lesz.

Amíg a nagykoruságom el nem érem, addig a kalugyer kezében van a nyakam. Ha az megtudja, hogy én eljegyeztem a septemvir leányát, azzal a szerény hozománynyal s ezzel megzápítottam az ő horoskópját, az egyszerre meg fog mozdítani minden eget, földet és poklot, hogy ezt a házasságot megakadályozza; befeketít a septemvir előtt, úgy (érdemem szerint), hogy az rögtön kiadja az útat. Hisz én notórius csélcsap, csapodár vagyok, aki úgy cseréli a szeretőket, mint más ember a gyeplős lovat. Kezében a Passifloráról irt levelem; meg a Violának az életbiztosítása. Aztán tékozló, préda, könnyelmű vagyok, veszekedő, krakéler, iszákos! Ezt mind megkapom, ha idő előtt elárulom a szándékomat. – Csakhogy a horoskópnak igaza legyen.

Másfelől meg itt van az Amarillis. A hajdani ideál. Ez meg a Hesperis előtt fog elárulni, ha megtudja, hogy nőmmé akarom tenni. Mert ez nem tűri azt el, hogy én valaha boldog legyek, a ki őt boldogtalanná tettem. Ha ő apácza lett, legyek én trappista.

Ha én szerencsés volnék a Magyar Bazár, Ország Világ, Magyar Géniusz, Magyar Szalón, Uj idők, A hét, A Jókai stb. szellemdús szerkesztőnőivel és szerkesztő férfiaival közelebb ismeretségben lehetni, rég proponáltam volna nekik, hogy tűzzék ki lapjukban ezt a megfelelésre méltó kérdést: «Szükséges-e két szerelmes egyén között a szóbeli nyilatkozás?»

Nagy érdeklődéssel várnám a beérkező válaszokat.

Meg vagyok felőle győződve, hogy a nagy többség azt felelné, hogy «nem szükséges», sőt sokan emlékeztetnének Heine «madame, je vous aime» schlagwortjával arra, hogy a szerelmi nyilatkozat egyenesen a banális frázisok kategoriájába tartozik: tréfának sok, komolynak kevés.

Ezen a nézeten voltam én is. Akiért én forrón érezek, az tartozik az én melegemet érezni; ha az én lelkem az ő lelkét keresi, az ő lelkének a dolga magát megtaláltatni. Én az egész valómat neki adományoztam; azt teheti velem, amit akar; rabja vagyok, mit akar még tőlem többet? Egy röpke szót? Egy igéretet? Hiszen nem vagyunk még Észak-Amerikában, ahol egy be nem váltott házassági igéret biró elé kerül s dollárokban taksáltatik.

Lesznek sokan, akik azt fogják mondani, hogy igen is van egy szájjal kifejezhető szerelmi nyilatkozat, mely minden kétséget kizár, s mely daczára annak, hogy semmi nemzet szótárában föl nem található, sőt még hieroglyphokban sincs kifejezve, mégis minden nemzet által megértetik; ezt a nyilatkozatot száj mondja szájnak.

Csakhogy a mi adott viszonyaink között ez nem volt alkalmazható.

Hesperis soha sem volt található a nagynénje nélkül. De külömben is nagyon óvatos volt.

Egy arany mondását megörökítettem a jegyzőkönyvemben.

«Aki egy leányt, akit nőül akar venni, elébb megcsókol: saját magának rak föl szarvakat.»

Rettenetes mondás ez!

De hát mikor a leányok Shakespearet tanulmányozzák s találnak benne ilyen dolgokat:

«Ofélia. Míg hozzád nem menék, nászszal kecsegtetél.» «Hamlet. El is vevélek, – ha hozzám nem jövél.»

Igazán! A leányok a szinházban annyi okos dolgot tanulnak, hogy szinte csoda, ha még egy leányt el lehet bolondítani a rendes életben.

Meg voltam felőle győződve, hogy Hesperisben olyan nőt fogok birni, akit teljes életemben – becsülni fogok.

Egészen megnemesültnek éreztem általa magamat, lelkem magasabb régiókban csapongott s korábbi életemre elitélő szigorral gondoltam vissza.

VIII. AZ ÉLVEZETES NÁSZUTAZÁS.

No! hála a papnak! Hallom e fejezet czimének olvasásánál, csakhogy a végén járunk már ennek az unalmas históriának. Viszi már a hős a menyasszonyát!

Dehogy vége! Dehogy unalmas! Dehogy viszi!

Most lesz ez még csak tréfás dolog!

Az én esztendőm vége felé törekedett, ami a kánikulába esett.

A jogtanácsosék elutaztak Karlsbadba, hat heti kurára. A törvényszékek szüneteltek, az ügyek pihentek, igazgatósági gyülések nem tartattak. Én vendéglőbe költöztem, mert a cselédség is mind szabadságot kapott. Ez idő alatt aztán mindennapos látogatója voltam a septemvirék házának.

Ők állhatatosan Budapesten töltötték a nyarat. Hesperis azt állította, hogy szebb üdülő hely nincs a világon Budapestnél. Itt van fürdő is, hétféle: hideg, meleg, sós, sáros, az ember válogathat benne. Az öreg úr néha példálózott, hogy milyen nagyon szeretné megnézni a dobsinai jégbarlangot, már tíz esztendeje nem volt kinn a fővárosból. Tátra-Füred is nagyon szép lehet. Aztán csak nagyot sóhajtott. Nem lehet, mert nem lehet.

– No majd augusztusban! – mondám én, jelentésteljes pillantást vetve a szemlesütő Hesperisre.

Akkor majd lehet.

Ki lehetett vetni az abrakadabra útján, hogy ennek a biztatásnak mi az értelme.

Többször előhoztam Hesperisnek, hogy én augusztus közepén érem el a nagykoruságom napját, akkor egyszerre ura leszek a sorsomnak, átvehetem a vagyonomat és megházasodhatom.

… Akkor aztán mehet a septemvir Tátra-Füredre, nem kell neki leányt őrizni idehaza.

Ezt csak értheti, aki logikát tanult!

Ha csak egy szót szólt volna a septemvir: «Kérem, magyarázza meg ön jobban?» Hát előrukkoltam volna vele szabatos formulázással. De én azt hittem, hogy érti, tisztában van vele.

Augusztus elseje bekövetkezvén, egy határozott lépést tettem előre.

Ez a nap a nyári költözködések határideje.

Titokteljes önérzettől ragyogó (gondolom legalább) orczával jelentém Hesperisnek, hogy úri szállást fogadtam a kerepesi-úton. Első emelet, négy szoba az utczára, kettő az udvarra; szalon, ebédlő, boudoir, dolgozó szoba; stb.

Annál a szónál, hogy «boudoir» gyöngéden tekintettem a szemébe: gondoltam, ezt csak megérti? Nem látszott megérteni.

Még jobban megmagyaráztam.

Elmondtam neki, milyen butorokkal szereltem föl a szállást. A boudoir szakasztott mása annak, ami Hesperis itthona; erről van lemásolva. (Ez már csak világosan érthető.)

«Most már nem hiányzik más az én otthonomból, mint egy édes női hangnak idvezítő zengése.»

Hesperis azt mondta rá, hogy «szép», – a czérna végét elharapva a fogával s tovább stikkolt, a czérnát a tűbe fűzve.

– Ez az utolsó fodor ugye bár, a mit most himez?

– Nem tudom.

(Mégsem tudja? A násznap után nem stikkolnak több fodrot).

A septemvirnek is elreferáltam az új szállásom eseményét.

Az meg azt mondta rá, hogy «ej ha!»

Csak legalább kérdezte volna meg tőlem, hogy minek öcsém-uramnak az a hat szoba? (Eddig egy is sok volt.)

Mikor aztán elközelgett az a nap, a mely nagykorúvá születésemet meghozta, jónak láttam világosabban nyilatkozni Hesperisék előtt.

Délelőtt tettem látogatást, a mikor a septemvir is otthon volt. Először is ő hozzá nyitottam be.

Egész komolysággal előadtam, hogy én most leutazom a Bánságba, abból a czélból, hogy a néhány nap mulva bekövetkezendő nagykorúságom alkalmából apai birtokomat átvegyem s eddigi gyámommal leszámoljak. Mihelyt ez megtörtént s én a sorsomnak és vagyonomnak urává lettem, azonnal sietek vissza s első dolgom lesz családi boldogságomat megállapítani.

A septemvir megrázta a kezemet s minden jót kivánt jártomban, keltemben.

(Hát mi a manóért nem kérted meg ott mingyárt a leánya kezét?)

Elmondom az okát.

Hát én a leánykérést egész ünnepélyességgel akartam végrehajtani, ahogy apáink szokták, ahogy más magyaroknál láttam. Kérő násznagy által istápolva, tolmácsolva. S kérő násznagynak a jogtanácsost választottam; amint az hazaérkezik Karlsbadból.

Hanem azt már csakugyan megtehettem volna, hogy magának Hesperisnek megmondjam, mikor egy órára egészen egyedül maradtam vele; a társalkodónő távol volt: «kisasszony! én magát szeretem; én a kezét, szivét, lelkét magamévá akarom tenni, cserében az enyimért» mielőtt búcsút vettem tőle.

Máig is önfölpofozási vágyakat érzek, ha visszagondolok rá, hogy micsoda ostoba helyzetet szereztem magamnak, a midőn a kiválasztott kedvesemnek nem mondtam meg, hogy mi a komoly szándékom vele?

Zsebemben volt a jegygyűrű. Ráhúzhattam volna az újjára. Az is nyilatkozat lett volna.

Nálam volt a szállásom kulcsa. Letehettem volna az asztalára azzal a kéréssel, hogy távollétemben nézze meg azt a kék szobát; olyan szépnek találja-e, mint az itthonit? Ez is lett volna valami.

De én egyikre sem tudtam magamat elhatározni. Én, aki más nőknél mingyárt az egzekuczión kezdtem a proczesszust, olyan félénk voltam ezzel a leánynyal szemben, mint egy gymnázista az első tánczleczkén. Az a kalugyer feküdt a mellemen az átkozott horoskópjával. Hiszen ha nagykorú leszek, megnyilik a torkom egyszerre!

Az egész búcsúzás csupa szentimentális sóhajtozásból telt ki. A szemeink kérdeztek és feleltek, de nem volt fonograf, amely ezt a beszédet megfixirozza.

Még mikor a búcsúvételnél kezet szorítottam vele, úgy nógatott valami, hogy «no most! itt van szemközt; szorítsd egyszerre magadhoz! Nyomj egy forró csókot az ajkára!» – Azzal is meg lett volna pecsételve a kettőnk sorsa. – Ezt a perczet is elszalasztottam.

Majd ha visszatérek! Mint diadalmas hódító!

Hiszen csak néhány nap a külömbség.

Addig még hadd maradjon kinyilatlan a lótuszbimbó.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Amit most elmondok, azt már mástól hallottam később.

Amint eltávoztam Hesperistől, a septemvir átjött a leánya szobájába.

– Nos? Nyilatkozott előtted?

– Nem az.

– Én előttem sem.

– Elmondta, hogy házasodni készül, de hogy kit akar elvenni, arról nem szólt.

– Nem értem a dolgot.

Abban nyugodtak meg, hogy talán majd levélben fogom a nyilatkozatomat közölni velük. Vártak szép türelmesen.