Part 12

Hol maradna hely ezek között szép hölgyek számára?

De hogy a legvalódibb okát is bevalljam ennek az én pillangóból hernyóvá visszaváltozásomnak: nem annyira az a csapás igazította helyre az én fejemet, a mit az áldott ellenségtől kaptam, mint amit az átkozott jó barát sújtott le rá a végzetes leleplezésével.

Belém volt ójtva a széruma, az ellenszere a szerelmességnek. Annak a tudata, hogy valaki más az arany, én csak a talmi vagyok. Nem is úgy: hanem hogy annak a szép hölgynek, aki nyájasan tekint rám, van már egy Nikkele, akit velem akar megezüstözni.

Mennyire lehetetlennek tartottam én, hogy ez az asszony rajtam kivül mást szerethessen! Hiszen annyira nekem ajándékozta lelkét, vérét, hogy velem kellett vagy idvezülnie vagy elkárhoznia. Az őrüléshez voltam közel miatta! – Hogy jártam a lebontott szinház szeméthalmára egy leszakadt czipősarkát keresni! Hogy neveztem amulétemnek az ő emlékeit! – És ő nevetett rajtam! Duettben nevetett az igazi kedvesével! Mikor ez eszembe jutott, szerettem volna a fejemet belebuktatni egy kád jeges vízbe.

Azt meg is tettem. Rettenetes Priznitz-kurát követtem el magammal. Hideg víz, úszás, távgyaloglás volt az egyedüli mulatságom. Télen-nyáron a puszta pallón háltam, a rajztáblám volt a fejem alatt a vánkos. A bort gyűlöltem, mint a mérget. Hogy szinházba nem jártam, az magától érthető.

Ilyenformán aztán be tudtam váltani az adott szavamat, hogy egy év alatt minden jogásznak való tudományból leteszem a vizsgát. Letettem, kitünő sikerrel.

Nem láttak engem ez idő alatt még csak egy házi bálban sem, csak egy Kränzchenben sem. Ha hittak, azt mondtam, nem tudok tánczolni. Arra is jó kifogás volt a fejemre kapott vágás.

Óh ezért én nagyon sok hálával tartozom annak, aki adta.

Ilyen unalmas históriának a hőse lett belőlem egyszerre.

De lesz ez még unalmasabb is, csak hadd gémberedjek bele, hadd fanyarodjak bele. Tudok én is olyan impressionista képeket festeni, ahol a lehámozott emberalaknak csak a héja van meg, ráragasztva a levegőre. A négy újja egymásba ragadva, a szája egy fekete gomblyuk, a szemöldöke egy strikla.

A nagybátyám teljesen meg volt velem elégedve.

Amint a bizonyítványaimat megkaptam, stante pede karonfogott, magával vitt a főváros egyik legelőkelőbb jogtanácsosához, ki régi jó ismerőse volt, de akinek mind ez ideig nem akart bemutatni.

Hogy miért nem akart? azt majd el fogja ő mondani.

Elébb azonban jónak látta engemet beavatni a saját fiziologiai tanulmányaiba a prókátorok felől.

– Mert hát, tudod öcsécském, a prókátornépnek többféle kategóriái vannak; az «ügyvéd» az csak csipeget, a «fiskális» az ellenben markol, a «jurium direktor» nyalábol, de a «jogtanácsos» az már kazaloz!

Hát bizony csak kazalozunk.

– Tudod, öcsécském, az a te leendő princzipálisod a legalaposabb tudományú és tapasztalatú jogtudósok egyike a fővárosban, aki teljesen a helyzet magaslatán áll. Ennek a kis újjában van nemcsak a köz- és váltójog, de minden kereskedelmi törvény; a külföldi codexek, a biztosítási szabályok, a tengerészeti jog, az angol, franczia, német törvénykezési praxis, minden furfangjaival, teketóriáival, amikben egy közönséges fiskális úgy elvész, mint mikor a vadászkutya hinár közé kerül. Milyen örökségi pereket tudott az megnyerni, öcsécském! Más ügyvéd bele sem merte volna vágni a fejszéjét. Hiszen majd meglátod. Egy esztendő alatt annyit tanulsz nála, amennyit négy alatt nem tanultál az univerzitáson.

(Amire én szerényen megjegyeztem, hogy az az én hibám, nem az egyetemi fakultásé.)

– Hát tudod, öcsécském, addig, amíg a vizsgákat le nem tetted, nem akartalak a jogtanácsos barátomnak a házához bevezetni. Könnyen megzavarhatott volna a szorgalmatoskodásodban. Mert hogy előre tudassam veled a helyzetedet, neked, mint gyakornoknak, ott kell laknod az ő házánál, (házánál igenis, az a kétemeletes az ő tulajdona) és az ő asztalánál étkezned. A jogtanácsosnak pedig van egy csodaszép fiatal felesége, akihez foghatót még soha sem láttál. No no! Csak ne szimatolj egyszerre! Az nem vadászni való vad!

Én biztosítottam felőle a nagybátyámat, hogy ha bár maga volna is a princzipálisom felesége a csábos Koleikháb, Potifár úr felesége, én az lennék irányában, ami volt József, a Czaféát Panéákh. Soha a szememet sem fogom hozzá fölemelni.

– Én erre ismét kész vagyok nemesi szavamat lekötni.

Amire az öregem, kurta bajuszát furcsa gesztussal pödörgetve, azt mondá: «Csak hagyjuk ezt a fogadást in suspenso, öcsécském.»

Sedriai műszó!

– Leszámoltam az asszonyokkal.

– Egyelőre. Jól tetted. Minek is az? A tengerészek esztendő számra nem látnak egy asszonyt. Hanem ez nem olyan, mint a többi. Ez kivétel. Az udvarlók úgy dongják körül, mint a rózsabogarak a «Königin der Rosen»-t. Csak a töviséből kapnak. Ha kedve tartaná, négyesbe foghatná az imádóit, úgy parádézhatna velük. Nem teszi. Példánya a női erénynek. Majd meglátod. Ha udvarolni próbálsz neki, úgy megfagysz mellette, mint a vaniliafagylalt. Hanem ha rezerváltan tartod magadat, akkor fölcsapod előtte az «égót». A férje pedig, aki princzipálisod lesz, egy beteges ember. Valami olyan kronikus baja van, ami egy vagy két esztendő alatt okvetlenül elviszi.

Ez a szó nagy szeget ütött a fejembe.

Akkor én minek állok be ehez az emberhez gyakornoknak?

– Kár érte – folytatá az öregem, – mert igen szép praxisa van. Ki fogja tovább vezetni az irodáját?

Ez volt előtte a legnagyobb aggodalom.

– Tudod öcsém, nekem van számodra egy horoskopom. Hanem még csak embryóban van.

(Vajjon tudja az öreg, hogy mit jelentenek ezek az idegen szavak? Azoknak a használatában nagy latitüdöt szokott engedni magának.)

Iparkodtam lehetőleg buta képet csinálni előtte, ami annyira sikerült, hogy az öreg kipattantotta, hogy mi az a horoskop.

– Te fiú! Ha okosan viszed a dolgodat, te fogsz lenni a szép Pálmának a második férje, s a hirhedett irodának a princzipálisa.

Ezzel a szóval aztán teljesen dühbe hozott! Hogy engem majd úgy visznek valahová, mint a Bájrám-ünnepi ajándékul szánt rabszolgaszüzet az «arany kapu»-hoz. Előre destinálva!

Ki is fakadtam.

– No már, bátyám, én soha sem ismertem az Erbschleichereit (nincs rá magyar szó: örökség után csúszás-mászás), de ennek a legcsúfabb neme az, amit az ön horoskopja nekem szuggerál, hogy én egy becsületes embernek, pártfogómnak hátrahagyandó özvegyére spekuláljak!

– Bukfejes! Hát mondtam én, hogy spekulálj rá? Én csak a horoskopot állítottam föl. Tanultál görögül. Hora = óra, skopein = vizsgálni. Ami a csillagokban meg van irva, az megtörténik. Ez astronomiai kiszámítás. A csillagász kikalkulálja előre, mikor kell Jupiternek a hold háta mögött keresztül menni. S Jupiternek a kiszámított órára – akarja, nem akarja – bele kell ütni az orrát a holdba. – Pedig a Jupiter csak külömb legény mint te.

– Dehogy külömb! A Jupiter csak egy planéta; megy a merre muszáj; de én egy üstökös vagyok, aki arra megyek, a merre nekem tetszik.

Az öreg nagyot nevetett:

– Majd mondtam rá valami bolondot, de csak nem mondom el.

– No hát én majd megmutatom, hogy az egész gyakornokságom alatt soha szemébe sem fogok nézni a nekem szánt kandidátus özvegylendő menyasszonynak.

– Mutasd, mutasd! – Az öreg úgy paczkázott velem, mint a pók a légygyel, aki már a hálójába került. Én azt tettem aztán, hogy mondtam neki egy gorombaságot, amiért, ha egy csöpp gentleman-vér van az öregben, rögtön ott hagy s megszakít velem minden rokonsági összeköttetést.

Kirántottam a karomat a kezéből s ráförmedtem pimaszul:

– No ez egy olyan monstruozus idea, amilyen csak egy kalugyernek az agyában foganhatott!

Dehogy volt az öregben az a bizonyos fölfortyanható csöpp vér! – Szatirásan kunczogott; ismét visszadugta a karom alá a kezét, s tolt előre. Többet el nem eresztett. Vitt magával, mint a konstábler a kurrentált szökevényt, míg oda nem állított a leendő princzipálisom elé.

– Itt hozom az én legkedvesebb öcsémet.

II. A SZÜRKE EMBER.

Azt hittem, hogy nem is embert látok magam előtt, hanem csak egy embernek az árnyékát.

Szürke volt a kabátja, szürke az inggallérja, szürke az arczszine, a haja, a rövidre nyirt szakálla, bajusza, s szürke szemüveget viselt; még az óraláncza is platinából volt, hogy az is szürke legyen. Mikor megmozdult, olyan volt, mint azok a kisértet-sablonok, akik Makbethben (az operában) végig sasiroznak a szinpadon.

Arczkifejezéséből minden orvosi tapasztalat nélkül föl lehetett ismerni az életműszereiben duló vészt; mélyen bele voltak vésve a kín redői, azok a sebhelyek, amiket egy lassan gyilkoló kakodémon karmai vájnak oda.

De szelidítette e kifejezést egy szép metszésű száj mosolygása, melyben öntudatos jóság volt. Tudta, hogy aki rátekint, megijedt. Biztatóan mosolygott. Nem kell miatta aggódni.

A nagybátyámmal régi jurátuskorbeli pajtások voltak; együtt czenzuráztak; azóta is levelezésben álltak.

Az első rövid szóváltás után könnyen kitaláltam, hogy a princzipálisom nagyon alaposan van informálva az iránt, hogy ki vagyok? mi vagyok? Ő volt az elintézője az uzsorásaimból való kibontakozásomnak; azt is tudta, hogy a drága kölcsönöket miféle szentetlen czélokra fordítottam! azt a biztosítási ügyet is ő bonyolította le és a tőkepénzemet is ő fruktifikálta, állampapirokba elhelyezve, amik (akkoriban) sokkal többet jövedelmeztek, mint az árvapénztárban.

Mingyárt elfogadásul megismertetett a házi szokásokkal.

Az inas átveszi a bőröndömet s a szobámban elhelyezi az öltönyeimet. Szobámnak külön kijárása van a folyosóra.

– Ön itt fog nálam étkezni; mert kell, hogy minden időben rendelkezésemre álljon; önnél fog állni a stampiglia; a prokurával is meg lesz bizva. Az inventariumot kezeli; a napi postát átveszi, a vevényeket aláírja és regisztrálja; a bélyegeket evidencziában tartja s a kézipénztárt kezeli; arról könyvet vezet. Később aztán egyéb hivatásköre is fog nyilni. Egyelőre ezzel is el lesz foglalva az egész ideje. – Azért kell, hogy a háznál étkezzék. A többi segédek, kiknek szabott óráik vannak, mehetnek azokon kivül, hová nekik tetszik. Ebédhez, vacsorához csöngetnek. Mikor én étkezem, egyszer; mikor a nőm: kétszer.

– Én az egyszeri csöngetésre jelenek meg.

– Nem biz az, ifju barátom. Mert az én étkezésem nagyon különleges; azt én egyedül végzem. Orvosi rendelet szerint. Nekem külön konyhám van s az én vendégségem nem egészséges ifju gyomornak való. Ön a feleségem asztalánál fog rendesen étkezni.

Egyszerre fejembe lőtt a vérem.

A princzipálisom maga útasít, hogy a nejével együtt ebédeljek, mint rendes asztaltárs. Hisz ez már a horoskop!

Bizonyosan észrevette, hogy fülig pirultam; mert eddigi jóságos mosolygását még egy sardonicus gunyorral is kellemesebbé téve, megnyugtatólag mondá:

– A nőmnél rendesen van társaság. Ismerős hölgyek. Jó barátnéi. Délben is, este is. Rendesen ott fogja ön találni az elválhatlan hölgyet: Adelphe Philinet, az athosz-hegyi kék apáczák provinczialisnőjét, a feleségem mellett.

– Nojszen, te tudsz görögül; elbeszélgethetsz vele! – Kottyant közbe a kalugyer. (Szerettem volna a tyúkszemére hágni.)

Azzal a szobámba küldtek. Nekik még elintézni valóik voltak, amikhez nem kellett az én jelenlétem.

III. EGY CSAPÁS HELYETT KETTŐT – A LÉGYNEK.

Az udvariasság szabályai azt diktálták, hogy a hová ebédre vagyok hivatalos, ott elébb vizitet tegyek a házi asszonynál s bemutassam magamat.

Az irodaszolgát vettem elő, attól kérdeztem meg, hogy mikor fogad ő nagysága.

Az azt mondta, hogy ő erről nem tud semmit, mert ez nem az ő szakmája, hanem értekezzem róla a komornyikkal; az asszonysághoz azon az átelleni ajtón kell bemenni.

Becsöngettem. A komornyik igen komoly magatartású úr volt. A névjegyemet megtekintve, magas leereszkedéssel mondá, hogy igen is van már tudomása a létezésemről; megkapta az utasítást, hogy egy terítékkel többet tetessen az asztalra s kétféle bort, fehéret és vöröset. S egészen a helyzet magaslatán állva, a választ is megadta a kérdésemre, a mire legmagasabb helyről előre föl volt hatalmazva. – Tisztelgő előzetes vizitemet ő nagysága ez órában nem fogadhatja, mivel ilyenkor a konyhában ellenőrzi a nagyságos úr számára, hygiéniai tekintetek mellett készített ételeket; azután pedig, mikor a nagyságos úr étkezik, átmegy annak a szobájába s ott marad, amíg az az ebédét be nem fejezte, pontosan fölügyelni, hogy az orvosi rendelet szabályai megtartassanak. Mikor ennek vége van, akkor rögtön következik a második ebéd, a második csöngetés. Ezt tehát az én vizitemnek meg kell előzni. Fönn maradna az az expediens, hogy a nagysága távollétében sétálnék be a szalonba s ott mutatnám be magamat Adelphe Philine fejedelemnőnek, ki itt az úrnő alteregója s a látogatókat elfogadja, azonban (s ezt diplomatai bizalmassággal súgá meg sub rosa) az apácza fejedelemnő, nevemnek hallatára, határozottan megtagadta az elfogadás helyettesítését.

A menykőbe! Hát már az Áthosz hegyéig elhatott volna a gonoszságaimnak a híre?

Azonban ez az expediens ajánltatott számomra a komornyik részéről: hogy az első csöngetés után menjek be a nagyságos úr szobájába, ott fogom találni a nagyságos asszonyt. S bemutathatom neki magamat s ezzel a társadalmi illem és etikett szigorú szabályainak elég lesz téve.

De jó, hogy okos emberek vannak a világon!

Én hát csak az első csöngetésre füleltem.

Amint az elhangzott, alig engedtem magamnak annyi időt, hogy a bajuszomat fölfelé keféljem, siettem a princzipálisom szobájába, ahol egyedül szokott étkezni.

Már akkor ott volt a nagyságos asszony, – «Palma».

Rossz regényiró volnék, azt elismerem, aki előre kibeszélem a mesémnek a végét. Már a bevezetésnél közhirré tettem, hogy «Palma» a hetedik. Az a feleségem.

Amit csatányos meglepetésül kellett volna visszatartanom, elárultam előre. (Mintha csak ismerném az olvasónőknek azt a szokását, hogy legelébb is a végét olvassák el a regénynek.) De hát én csak úgy historiázhatok, ahogy nekem jön. Úgy mondom el, ahogy tudom.

Mikor legelőször megláttam ezt a hölgyalakot, azt éreztem, mintha minden tagomban egy-egy szív volna; úgy meg voltam lepetve.

Tökéletes klaszszikus szépség volt. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a kapitoliumi Vénus-szoborhoz; a szobornak a márvány simaságával és márványhidegségével.

S hogy még teljesebbé tegye a csalódást, nem viselt sem korzettet, sem krinolint. Volt merészsége daczolni az egész czivilizált világ divattörvényével; végig mert menni az utczán; bátorkodott megjelenni a társaságokban azok nélkül az aczélabroncsokra feszített volantok nélkül; a nélkül a természetszabályozó halcsontpánczél nélkül. Ez a legkihívóbb agaczéria lett volna, ha nem paralizálja az a hideg, északfényi tekintet.

Igazán mondom, nem tudom, mit mondtam neki az első önbemutatásnál. Azt hiszem, hogy a nevemre sem emlékeztem.

Segítségemre jött a princzipális közbeszólása. (Közbe? Hát szólt valaki valamit?)

– Épen önről beszéltünk a nőmmel. Az új joggyakornokom.

A hölgy egyszerre nem nyújthatta a kezét, mert az egyikben tartotta az ételes csészét, a másikban pedig kanállal szürögette a bulljont, ami még nagyon meleg lehetett; azt elébb meg kellett langyosítani, így nyújtotta a férjének szürcsölésre, miután maga egy kanállal megízlelt belőle egy csöppet. – Csak azután nyújtotta nekem a kezét.

A kéz meleg volt és nedves. Hideg szív tanújele.

Én egy kézcsókot lehelltem rá messziről.

Azzal helyet mutatott az asztal mellett, magával szemben. Közbül a princzipális ült.

Egyéb nem volt napirenden, mint az étkezés.

Az irodaszolga valami sürgős paksamétát hozott be. Az úrnőnek egy szemöldökintése visszariasztá; az ebédet nem szabad megzavarni.

Én végignéztem, hogy segédkezik a hitvestárs a férjnek az étkezésnél; hogy vágja ki számára a rosztbifből azt a középső falatot, amit meg szabad neki enni. Aztán tölt neki a poharába egy szüknyakú palaczkból fehér bort; keveset. Ő ismeri a mértéket. A bort roncsenyói vízzel kell neki inni. Az ott van egy kicsiny négyszögletü sötétkék palaczkban. A hölgy homlokán a két szemöld között egy minervai ráncz mutatkozik; a csöngetyüt megnyomja az újjával. Én kitalálom a homlokredő titkát; látom, hogy a dugó nincs kihúzva az ásványvizes palaczkból; megelőzöm a zivatart; kihúzom a zsebemből a tollkésemet a dugóhuzóval, (azt minden magyar hord a zsebében) s mire az inas bejön, kiszabadítom a dugaszt, ami egy halk «köszönöm»-mel lesz megjutalmazva. Akarok belőle tölteni a princzipális boros poharába: attól már letiltanak; «csak én tudom a mértéket» s aztán ő maga tölt a kék palaczkból a bor közé az ásványvízből, amitől a neszmélyi aranyszine egyszerre haragos zölddé válik. Hát biz annál tudni kell a mértéket, mert annak a víznek ásványalkatrésze – arzenikum. Annak a kredenczolását a feleség nem bízza másra. – Még magára a beteg férjre sem.

Így folyik le az egész ebéd. Akár csak a patikában készítették volna. Végre megengedtetik, hogy egy szivarra gyújtson. A feleség megnézi a zsebóráját. Egy óra. A következő szivarra csak öt óra mulva lesz szabad rágyújtani. Azt is helyébe hozzák majd a délutáni ozsonnával együtt; az pedig forralt, lefölözött tej.

Az úrnő föláll; felém fordúl: «uram».

Én veszem a kalapom, bókolok, az ajtófelé hátrálok; távozás közben szabad látnom, hogy az úrnő odatartja az arczát a férje elé, a férj csókot nyom elébb az arczára, azután a kezére s aztán a felesége karjába akasztva a kezét, fölkel az asztaltól.

Negyed óra múlva hangzik a kettős csöngetés; én átsietek az úrnő lakosztályába. A komornyik nyájas arczczal fogad.

– Van más vendég is? – tudakozódom tőle.

– Igen is. Adelphe Philine fejedelemnő.

Ajtót nyitnak előttem: belépek. Szemben találom magammal a háziasszony oldalán a kék- és fehér köntösbe öltözött Adelphe Philine fejedelemasszonyt. – Most van aztán okom eltátni szemem szám.

Hisz ez az áthoszhegyi apácza fejedelemasszony az én egykori görögnyelves ideálom: Amarillis.

«Heuréka!»

Hat év múlt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást.

Amarillisnek azóta tökéletes szépséggé kellett kifejlődni; az is volt; csakhogy olyan fehér lett az arcza, olyan félig átlátszó, mint a tejopál.

A lelkiismeret megmozdult bennem: ez a fehér arcz engemet vádol.

Az én hebehurgyaságom volt az oka, hogy Amarillisből apácza lett. Ha az én bolond fejem nem keresztezi az ő életutját, most talán piros arczú menyecske volna valahol a Szerémségben.

Világos kék gyolcs köntös volt rajta, hoszszú bő ujakkal, a nyaka körül fehér csipkegallér s onnan hosszan alá omló fehér lebernyeg, úgy, hogy a termetének semmi idoma nem volt kivehető. Egy nagy zafirokkal kirakott arany kereszt függött a mellén, a fejét fehér csipkés kék burkony takarta, mely a nyakát is körülfogá. A hajából semmi sem látszott.

Szegény Amarillis!

Azonban már egy óra mulva megbántam, hogy sajnálkoztam rajta. Egészen beletalálta az magát a hivatásába.

– Hiszen mi öreg ismerősök vagyunk!

Ezzel fogadott.

(Furcsa nyelv az a magyar! A mire a németnek csak egy kifejezése van «alt», azon nevez időt, lovat, bort, ruhát, embert, arra a magyar mind külön jelzőt használ: régi idő, vén ló, ó bor, ócska ruha, öreg ember; ha elcseréli őket, az gúny számba megy.)

Mondhatta volna úgy is, hogy «régi» ismerősök, de talán azt akarta vele sejtetni, hogy a görögök nem tudják a magyar synonimákat megválogatni; vagy hogy mi öreg, rengeteg öreg emberekké lettünk azóta, hogy egymást nem láttuk, hogy az idők távolsága miatt a kezünket sem nyujthatjuk egymásnak.

Nem is vette elő a kezét azokból a bő ujjakból.

Hanem a nyelvével annál inkább megtisztelt.

A csodálkozó háziasszony előtt sietett fölvilágosítani az enigmát.

– Adjunktus úr az én atyámnál volt kosztban, mint fiatal diák, s akkor én korrepetáltam vele a görög nyelvből.

– Ah! És nagy sikerrel?

– Meglehetőssel. Csak a kiejtése volt hibás.

(Ez már vakmerőség!)

Siettem szárnyát szegni a repkedésének.

– Én ugyan mindent elkövettem a tökéletesítésére, s a tanításban sem volt hiány.

(Megérthette belőle, hogy emlékezem a «pszi» consonans történetére.)

– Azért érdekel ez a kérdés, mondá a háziasszonyság, mert én is kedvencz tanúlmányul választottam ki magamnak a görögöt. A fejedelemasszony fölügyelete alatt Homér «Iliász»-át fordítom.

(Rettenetes asszony!)

– Ismeri ön Homér Iliászát? vallatott az úrnő.

– Óh, hogy ne ismerném: «Ménin aide thea Peliadéo Achilleósz Uloménen, hé műrin Achájoisz algen ethéke, Pollász d’ifthimusz pszűchász aidi proiapszen, Heroon…» Le is fordítottam magyar hekszameterekre: «Zengd istennőm a Péliszfi Achillesz haragját. A veszedelmest, mely sok Acháinak adta halálát, S sok hősnek fenkölt lelkét elküldte pokolra, Jó idején.»

– Ah ez derék! Hisz akkor ön nekem nagy segítségemre lehet.

– (Alászolgája. Észrevettem, hogy beleestem.)

– Nem biz én nagyságos asszonyom. Nem akarok schwindlerozni. Ez a három sor az egész, amit Homéroszból tudok. Ami görögöt tudtam, azt már mind elfelejtettem. Kárbaveszett rajtam a fejedelemasszony tanítása. Azóta nem gyakoroltam magamat benne.

– Igen, igen, – jegyzé meg rá Adelphe Filine Amarillis. Más kedvenczebb tanúlmányok foglalták el a helyét: a rácz nyelv, a violoncsello, a szavaló művészet, sőt a héber nyelv is s kitünő tanítói lehettek.

(Megannyi viperacsipés!)

(Hisz ez az áthoszhegyi szent alaposan értesülve van az én faczinoráimról! No itt nekem szépen meg lesz vetve a fejem allja. Talán már meg is van?)

A jogtanácsosné jó szive nem engedte, hogy így féllábra állítsanak, mint egy leczkenemtudó szeksta diákot.

– Hiszen a hadászati pálya is elvonhatta önt eléggé a költészet mívelésétől.

S odatekintett a még nagyon jól látható sebhelyre a homlokomon.

Hát nem megcsipett újra az aszkétai szent hölgy?

– Ön igazán büszke lehet a sebhelyére, melyet királya védelmében kapott, nem pedig holmi elfeledésre méltó hölgy miatti párbajban.

Ez megint emlékeztetés volt arra, hogy «hiszen kaptál te a fejedre én miattam is egy ilyen kardvágást, csakhogy tompa éllel, a miért nekem apáczává kellett lennem. Te elfeledted azt már, de rám nézve meghalt a világ!

Erre aztán elhallgatva, asztalhoz ültünk. De a forró levessel hol az egyikünk, hol a másikunk égette meg a száját.

Én mind azon törtem a fejemet, hogy honnan meríthette a felőlem való pontos informáczióit a fehér arczu Adelfe? – Pedig ugyan könnyen kitalálhattam volna.

S ez mindennap itt van a jogtanácsosné asztalánál?

Nem leszek a jogtanácsos örököse!

III. A SEPTEMVIR LEÁNYA.

No hát letelt az esztendő. A mivel bíztattam a t. cz. olvasót. A három napos boszorkány esztendő.

Meg kell vallanom, hogy igen kellemetes csalódáson mentem keresztül.

Közelről látva (ellenkezőleg a rendes szokásnál) minden ember, a kivel érintkeznem kellett, diametraliter ellenkezője volt annak az első fogalomnak, amit felőle alkottam (a saját előnyére).

A jogtanácsos nem volt unalmas jogtudós. A hivatalos ügyekben is oly érdeket tudott kelteni, hogy csupa élvezet volt az informáczióit átvenni. Voltak kétségbeesett ügyei, de azoknak a részén volt az igazság. Én apródonkint megtanultam az ellenfeleit gyűlölni; azok voltak a schwindlerek, a rabulisták, az örökségmászók, az álorczások, a stellionatusok, a felonisták, a hamisítók, az accaparisták, a hochstaplerek, a hamis cridások; az ő cliensei a rokonszenves, becsületes emberek.

A hivatalos órák után pedig az én princzipálisom megszünt jogász lenni; nagyon érdekelte a politika, (1867-ben!) az irodalom, a művészet. Volt igen szép képtára, nagybecsü művészremekekből összegyűjtve; nagyszerü könyvtára, klasszikusokból, inkunábulákból s valamennyi magyar iró műveiből, a miket ő maga marginális jegyzetekkel látott el.

Minden héten jour fix volt nála, a melyen fényes termeiben összegyűlt a főváros minden előkelő osztálya; szellemi és társadalmi czelebritások; művészek és művésznők. Ott énekeltek, szavaltak, hegedűltek, zongoráztak, czimbalmoztak s ha idegen művész került Budapestre, az rendesen ott fényeskedett a mi jour fixeinken. Semmi feszesség, semmi prüderie; szabad, de elegáns, szellemes társalgás folyt. Maga a princzipálisom a legérdekesebb társalkodó volt; mintha elfelejtette volna halálos betegségét. Csak annyiban külömbözött a vendégeitől, hogy nem evett, nem ivott semmit. A gazdag buffet a közönséget delektálta.